Magyar Szó, 2010. november (67. évfolyam, 255-280. szám)

2010-11-20 / 272. szám

18 HÉTVÉGE Mufic 2010. november 20., 21., szombat-vasárnap Feltúrták, majd otthagyták Lukácsfalva főutcáját rajtaütésszerűen ellepték a munkagépek, fényképezték őket, majd két nap múlva angolosan távoztak Két hete annak, hogy a Nagybecskerek melletti Lukácsfalván megjelentek a Vojvodinaput mun­kagépei és hozzáfogtak a főutca útburkolatának felújításához és kiszélesítéséhez. A munkálatokról előzetesen ugyan nem tájékoztatták a helyi tanácsot, de a lukácsfalviak kellemes meglepetésként vették tudomásul, hogy íme, róluk sem feledkeztek meg, végre sor kerül a negyven éve aszfaltozott Tito marsall utca felújítására is. Erre pedig nagy szükség volt, mert a Muzslya és Lukácsfalva közötti út ki­építésével a faluban megkétszereződött annyira rossz állapotban van, hogy már veszélyezteti a közlekedők biztonságát. A helybéliek öröme azonban rövid volt: az útépítők ugyanis lefényképezkedtek Goran Kauric nagybecskereki alpol­gármesterrel, hozzáfogtak ugyan a munkához, de már harmadnap ugyan­olyan gyorsan távoztak, mint amilyen rajtaütésszerűen megjelentek. Állítólag elromlott a földgyalu. Azt viszont senki sem tudja, hogy mikor folytatják majd a munkát. Az útépítők „ténykedése" után viszont most sokkal rosszabb közlekedni a főutcán, mint eddig volt. A helybéliek szerint ezért kár volt hozzáfogni. Balanyi Sándor, a helybeli Fehér tó Hagyományápoló és Környezetvédő Egyesület elnöke és tanácstag is osztozott a falubeliek meglepetésén és örömén, amikor megjelentek a munkagépek.­­ Két éve a nagyberuházási alap támogatásával épült ki a Muzslya felé vezető út, így a további támogatások reményében a helyi közösség tanácsa három héttel ezelőtt papírra vetette igényeit a kommunális infrastruktúra fejlesztése terén. Az első helyre a víz-, a gáz-, az esővíz- és a szennyvízcsator­na-hálózatok tervdokumentációjának az elkészítése került, a második a 900 méteres főutca felújítása, a harmadik tervünk pedig a Lukács Lázár-emlék­park létrehozása volt. Aztán két napra rá váratlanul megjelentek az útépítők. Mintha egyesek politikai poénszerzés céljából akartak volna bennünket meg­előzni. A sietség azonban visszaütött. Nem vagyok kárörvendő, de tény, hogy öngólt vétettek, hiszen a faluban nagy a felháborodás. Mert ha az útépítéshez nem is értünk, azért tudjuk, hogy az utat hogyan kell használni, így feltúr­va nemigen. A zömében kertészettel foglalkozó helybéliek pedig naponta járnak a piacra, most viszont néha még az utcára való kijövetel is gondot okoz - mondja Balanyi Sándor. A lukácsiak évtizedek alatt meg­szokták a szűk nagy utcát, közben a saját háza előtt mindenki feltöltötte az útpárkányt. Az utászok most azt fellazították, az egyik oldalát a Nagy­becskerek és Újvidék közötti út felújí­tásakor visszamaradt őrölt aszfalttal szórták be, helyenként pedig gödröket hagytak az út mellett.­­ Akkora hévvel fogtak munkához, hogy azt hittük, az udvarokat is leasz­faltozzák. Ehelyett gödröket hagytak a házak előtt, ott is, ahol eddig nem vol­tak. Személygépkocsival veszélyessé vált a közlekedés a főutcán. Baleset is történ­het. De mi lesz majd kiadósabb csapadék után? Nem tudjuk, hogy ezt miért tették, azt sem, hogy mikor folytatják­ a munkát - mondja Bakos Ervin. Mészáros István tanácselnöknek azt mondták a Vojvodinaputnál, hogy for­duljon Branislav Kneževićhez, a Város­­rendezési Igazgatóság első emberéhez, mert csak ő rendelheti vissza az útépí­tőket Lukácsfalvára. Egyelőre azonban a tanácselnök próbálkozása nem járt sikerrel. Tudomása szerint az útépítés­re kapott EU-s támogatást próbálták szétosztani a helyi közösségek között. Ha ez így van, akkor eddig a lukácsiak­nak ebből csak az újvidéki útjavításnál felmaradt törmelék jutott.­­ Két éve követeljük a főutca kiszé­lesítését és felújítását, közben még ta­valy kellett volna aszfaltozni a Kossuth Lajos és a Svetozar Markovic utcában. Helyi járulékunk viszont nincsen, úgyhogy minden dinárért harcolni kell. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy egy ilyen kis falu nem nagyon érdekli a nagyobb befolyással bíró pártokat. Nyilván ezért jut ne­künk mindig kevesebb, mint a többi­eknek - mondja a tanácselnök. A hatszázötven lakosú, vizekkel öve­zett Lukácsfalvát (a vidék egyik legré­gibb települése, első lakosai 1785-ben érkeztek) a szorgalmas kertészeiről és halászairól ismerik. Az itteni termőföld nem alkalmas külterjes termelésre és a „lukácsiak” megtanulták az elmúlt évszázadok alatt, hogy egyedül a sok munkát igénylő kertészetből lehet itt megélni. Nemrég még az elöregedett bánáti települések között emlegették. Csak a nyolcvanas években több mint 80 fiatal lukácsi költözött a szomszédos Muzslyára, otthon hagyva szüleit, a csa­ládi házat. A muzslyai útnak köszönve azonban pozitív irányba fordult a falu sorsa. Éledezik a pusztulásnak indult település. A fiatalok immár helyben maradnak, egyre többen tervezik a jövőjüket itthon. A lakosság száma is megállapodott, minden évben hat­hét gyerek születik. Lukácsfalván már nincs eladó ház. , KECSKÉS István ’­ ­1 Balanyi Sándor: Visszaütött a poénkodás Kecskés István A szórvány többet érdemel Küzdünk, hogy az újvidéki magyarságot tömörítsük, hogy ezzel a ház visszanyerje a régi fényét Ünnepelt a héten az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ, hiszen november 10-­­étől 20-áig immár másodízben rendezték meg a Petőfi napokat, gazdag programmal, minden nap valami újat kínálva a közönségnek, azzal a feltett szándékkal, hogy tömörítsék az újvidéki magyar­ságot ebbe a házba. Nem könnyű feladat ez, amelynek oroszlánrészét Bátori József, maga az elnök vállalta magára, ugyanis feltett szándéka, hogy visszaszerzi az egykori művelődési egyesület, ma központnak nevezett ház valamikori fényét. - Már a nyolcvanas években felfi­gyeltem arra, hogy a Petőfi Sándorról elnevezett iskolák találkozóját rendsze­resen megtartják. Egy alkalommal ezt a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben tartottuk. Innen ered az ötlet, hogy szervezzünk Petőfi napokat, de nem titkolom azt sem, hogy szerettem volna valahogy visszacsempészni a ház egykori elismertségét. A nyolcvanas évekig kör­nek nevezték a Petőfi Sándor Művelődé­si Egyesületet, azután később elkezdték csak úgy petőfizni, ami máig megmaradt. Köz­ben szépen elfelejtettük, hogy ki is valójában Petőfi Sándor. Ezért két évvel ezelőtt, márci­us 15-én megszerveztük a sza­valóversenyt, amelyre 80-an neveztek be, majd tavaly ismét megtartottuk, ekkor már 130- ra duzzadt a szereplők köre, jövőre pedig vajdasági szintű szavalótalálkozót fogunk meg­rendezni. Bízom benne, hogy még népe­sebb lesz a látogatottság. ■ Miért éppen most tartják a Petőfi napokat? - Azon egyszerű oknál fogva, mert a költő január 1-jén született. Ezt a napot nem választhattuk, mert akkor minden­ki mást ünnepel. Holttá július 30-án nyilvánították, úgy döntöttek, hogy ezen a napon tűnt el. Számunkra ez sem bizo­nyult elfogadhatónak, inkább úgy dön­töttünk, hogy mivel a telepi katolikus Árpád-házi Szent Erzsébet templomban Erzsébet napján van a búcsú, s a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ he­lyileg is, területileg is és szellemiségében is kötődik a templomhoz, így ezt kíván­juk megünnepelni. Elhatároztuk, hogy a jövőben is azon a héten rendezzük meg majd a Petőfi napokat, amikorra az Erzsébet-nap esik. Tavaly három na­pos rendezvényünk volt, idén már hat napra bővítettük, remélem, jövőre még nagyobb lesz a látogatottság és gazda­gabb műsorral dicsekedhetünk majd. Mert nekünk itt többszörösen kiemel­kedő szerepünk van, a szórványban élő magyarságot próbáljuk összegyűjteni és színvonalas szórakozási, foglalkozási, barátkozási és ismerkedési lehetőséget biztosítani számukra.­­ Mi itt, Újvidéken már annak számítunk. Az utóbbi időben az anya­ország kiemelt megkülönböztetéssel kezeli a szórványban élőket, megérzik ezt önök valamelyest itt a Petőfiben?­­ Csak az utóbbi 10 évben kezdték feszegetni, hogy a határokon túl a szór­ványban élőket kell jobban odafigyelve támogatni és felkarolni, mert világossá vált számukra, hogy a szórványban él­nek az igazi harcosok. Valóban, nekünk itt sokkal nagyobb küzdelmet kell meg­vívnunk a fennmaradásunkért, a kul­túránk hirdetéséért, szinte nap mint nap meg kell küzdenünk, hogy felvállaljuk mindazt, ami ránk hárul. Az igazság az, hogy az utóbbi öt-hat évben meglehe­tősen sok pályázatot írtak ki a szórvány megsegítésére, nagyjá­ból elérkezett a pénz, a segítség a címzettekhez. Nekem inkább azzal van gondom, hogy a tömb­ben élők nem kezelik a szór­ványt a maga fontosságához és súlyához mérten. Ennek bizony többször láttuk a kárát, mert a tömbben élők bizony elsősorban azt nézték, hogy ki mennyire tud magyarul, s ahhoz mérték a segítségnyújtás milyenségét, pedig nem az a fontos, hogy ki milyen szinten beszéli az anyanyelvét, hanem az a lényeg, hogy segíteni kell. Ha nem karolnak fel bennünket a tömbben élők és az anyaország, akkor még nagyobb űr fog tátongni a szórványban élők és a tömbben élők között. ■ A vajdasági magyar politikum ké­szen áll arra, hogy segítő jobbot nyújtson? - Évek hosszú során át csak díszként kezeltek bennünket, mutogattak, ami­kor külföldről jöttek látogatók hozzánk, de mióta az egyik párt, a VMSZ a prog­ramjába foglalta a szórvány megsegí­tésének szükségességét, azóta javult a helyzet. Addig nem sok minden történt, s most sem halad a dolog úgy, ahogy mi elképzeltük, de tisztában kell lenni az­zal, hogy ez nem megy máról holnapra, türelem kell hozzá, hosszadalmas és néha gyötrelmes feladat is. ■ Ki pénzeli a művelődési központot? - Tavalyig a városi önkormányzat megtérítette a költségeink 70 százalé­kát. Idén ez már nem így volt, elkészült az új törvény és pályázásra kényszerül­tünk mi is, sajnos, az a tapasztalatunk, hogy nem működik olajozottan a dolog, mert 37 pályázatot adtunk át, s abból csak 15 nyert. Ez azt jelenti, hogy a pénznek is csak a felét kaptuk meg, ami persze nem elegendő a fűtésre, a költsé­gekre, például csak a szemétkihordásért 10 000 dinárt kell fizetnünk havon­ta. Ez évi 120 000 dinárt tesz ki, amit a város igazán leírhatna nekünk. De nem teszik, hanem rákényszerítenek bennünket, hogy a pályázati pénzből csípjük le ezt a kiadást. ■ Miért változtatták meg az egyesü­let elnevezést központra? - Ennek gyakorlati oka volt, amikor magyarországi pályázatokra kezdtünk jelentkezni, bennünket is úgy kezeltek, mint egy falusi vagy egy kisvárosi mű­velődési egyesületet, holott Újvidék Vaj­daság fővárosa, s mi bizony igen nagy hagyománnyal bíró egyesület voltunk. Amikor központként kezdtünk pályáz­ni, nyomban másként tekintettek ránk. Ezelőtt tíz évvel láttunk hozzá a Petőfi tatarozásához, mert egyértelművé vált előttünk, hogy egy lerobbant épületbe nem tudjuk a fiatalokat becsábítani és tömegeket sem tudunk vonzani a ren­dezvényeinkre. Pályázati pénzekből sikerült felújítani az épületet, a nagy­termet, az emeleti részt, a színpadi világosítást, hangosítást. A legutolsó nagyobb beruházás az ablakok és az ajtók cseréje volt, mert szépek ugyan a régi, patinás ajtók és ablakok, de sajnos kevésbé szigetelnek, mint ezek az újak. A Vajdasági Fejlesztési Alapnál pályáz­tunk erre a felújításra, és szerencsére meg is kaptuk a kért összeget, mert a hozzánk szakkörökre, s egyéb tevékeny­ségre járó gyerekek bizony nem szíve­sen jöttek, ha fagyoskodniuk kellett. Haladnunk kell nekünk is a korral, ha azt szeretnénk, hogy Újvidéken a ma­gyar kultúra hirdetésének és a hagyo­mányok ápolásának méltó központja legyen a Petőfi Sándor Magyar Műve­lődési Központ.­­ VARJÚ Márta Ha nem karolnak fel bennünket a tömbben élők és az anyaország, akkor még nagyobb űr fog tátongni a szórványban élők és a tömbben élők között A kiálított fotók az elmúlt évek eseményeit idézik Ötös András

Next