Magyar Szó, 2010. november (67. évfolyam, 255-280. szám)
2010-11-20 / 272. szám
18 HÉTVÉGE Mufic 2010. november 20., 21., szombat-vasárnap Feltúrták, majd otthagyták Lukácsfalva főutcáját rajtaütésszerűen ellepték a munkagépek, fényképezték őket, majd két nap múlva angolosan távoztak Két hete annak, hogy a Nagybecskerek melletti Lukácsfalván megjelentek a Vojvodinaput munkagépei és hozzáfogtak a főutca útburkolatának felújításához és kiszélesítéséhez. A munkálatokról előzetesen ugyan nem tájékoztatták a helyi tanácsot, de a lukácsfalviak kellemes meglepetésként vették tudomásul, hogy íme, róluk sem feledkeztek meg, végre sor kerül a negyven éve aszfaltozott Tito marsall utca felújítására is. Erre pedig nagy szükség volt, mert a Muzslya és Lukácsfalva közötti út kiépítésével a faluban megkétszereződött annyira rossz állapotban van, hogy már veszélyezteti a közlekedők biztonságát. A helybéliek öröme azonban rövid volt: az útépítők ugyanis lefényképezkedtek Goran Kauric nagybecskereki alpolgármesterrel, hozzáfogtak ugyan a munkához, de már harmadnap ugyanolyan gyorsan távoztak, mint amilyen rajtaütésszerűen megjelentek. Állítólag elromlott a földgyalu. Azt viszont senki sem tudja, hogy mikor folytatják majd a munkát. Az útépítők „ténykedése" után viszont most sokkal rosszabb közlekedni a főutcán, mint eddig volt. A helybéliek szerint ezért kár volt hozzáfogni. Balanyi Sándor, a helybeli Fehér tó Hagyományápoló és Környezetvédő Egyesület elnöke és tanácstag is osztozott a falubeliek meglepetésén és örömén, amikor megjelentek a munkagépek. Két éve a nagyberuházási alap támogatásával épült ki a Muzslya felé vezető út, így a további támogatások reményében a helyi közösség tanácsa három héttel ezelőtt papírra vetette igényeit a kommunális infrastruktúra fejlesztése terén. Az első helyre a víz-, a gáz-, az esővíz- és a szennyvízcsatorna-hálózatok tervdokumentációjának az elkészítése került, a második a 900 méteres főutca felújítása, a harmadik tervünk pedig a Lukács Lázár-emlékpark létrehozása volt. Aztán két napra rá váratlanul megjelentek az útépítők. Mintha egyesek politikai poénszerzés céljából akartak volna bennünket megelőzni. A sietség azonban visszaütött. Nem vagyok kárörvendő, de tény, hogy öngólt vétettek, hiszen a faluban nagy a felháborodás. Mert ha az útépítéshez nem is értünk, azért tudjuk, hogy az utat hogyan kell használni, így feltúrva nemigen. A zömében kertészettel foglalkozó helybéliek pedig naponta járnak a piacra, most viszont néha még az utcára való kijövetel is gondot okoz - mondja Balanyi Sándor. A lukácsiak évtizedek alatt megszokták a szűk nagy utcát, közben a saját háza előtt mindenki feltöltötte az útpárkányt. Az utászok most azt fellazították, az egyik oldalát a Nagybecskerek és Újvidék közötti út felújításakor visszamaradt őrölt aszfalttal szórták be, helyenként pedig gödröket hagytak az út mellett. Akkora hévvel fogtak munkához, hogy azt hittük, az udvarokat is leaszfaltozzák. Ehelyett gödröket hagytak a házak előtt, ott is, ahol eddig nem voltak. Személygépkocsival veszélyessé vált a közlekedés a főutcán. Baleset is történhet. De mi lesz majd kiadósabb csapadék után? Nem tudjuk, hogy ezt miért tették, azt sem, hogy mikor folytatják a munkát - mondja Bakos Ervin. Mészáros István tanácselnöknek azt mondták a Vojvodinaputnál, hogy forduljon Branislav Kneževićhez, a Városrendezési Igazgatóság első emberéhez, mert csak ő rendelheti vissza az útépítőket Lukácsfalvára. Egyelőre azonban a tanácselnök próbálkozása nem járt sikerrel. Tudomása szerint az útépítésre kapott EU-s támogatást próbálták szétosztani a helyi közösségek között. Ha ez így van, akkor eddig a lukácsiaknak ebből csak az újvidéki útjavításnál felmaradt törmelék jutott. Két éve követeljük a főutca kiszélesítését és felújítását, közben még tavaly kellett volna aszfaltozni a Kossuth Lajos és a Svetozar Markovic utcában. Helyi járulékunk viszont nincsen, úgyhogy minden dinárért harcolni kell. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy egy ilyen kis falu nem nagyon érdekli a nagyobb befolyással bíró pártokat. Nyilván ezért jut nekünk mindig kevesebb, mint a többieknek - mondja a tanácselnök. A hatszázötven lakosú, vizekkel övezett Lukácsfalvát (a vidék egyik legrégibb települése, első lakosai 1785-ben érkeztek) a szorgalmas kertészeiről és halászairól ismerik. Az itteni termőföld nem alkalmas külterjes termelésre és a „lukácsiak” megtanulták az elmúlt évszázadok alatt, hogy egyedül a sok munkát igénylő kertészetből lehet itt megélni. Nemrég még az elöregedett bánáti települések között emlegették. Csak a nyolcvanas években több mint 80 fiatal lukácsi költözött a szomszédos Muzslyára, otthon hagyva szüleit, a családi házat. A muzslyai útnak köszönve azonban pozitív irányba fordult a falu sorsa. Éledezik a pusztulásnak indult település. A fiatalok immár helyben maradnak, egyre többen tervezik a jövőjüket itthon. A lakosság száma is megállapodott, minden évben hathét gyerek születik. Lukácsfalván már nincs eladó ház. , KECSKÉS István ’ 1 Balanyi Sándor: Visszaütött a poénkodás Kecskés István A szórvány többet érdemel Küzdünk, hogy az újvidéki magyarságot tömörítsük, hogy ezzel a ház visszanyerje a régi fényét Ünnepelt a héten az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ, hiszen november 10-étől 20-áig immár másodízben rendezték meg a Petőfi napokat, gazdag programmal, minden nap valami újat kínálva a közönségnek, azzal a feltett szándékkal, hogy tömörítsék az újvidéki magyarságot ebbe a házba. Nem könnyű feladat ez, amelynek oroszlánrészét Bátori József, maga az elnök vállalta magára, ugyanis feltett szándéka, hogy visszaszerzi az egykori művelődési egyesület, ma központnak nevezett ház valamikori fényét. - Már a nyolcvanas években felfigyeltem arra, hogy a Petőfi Sándorról elnevezett iskolák találkozóját rendszeresen megtartják. Egy alkalommal ezt a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben tartottuk. Innen ered az ötlet, hogy szervezzünk Petőfi napokat, de nem titkolom azt sem, hogy szerettem volna valahogy visszacsempészni a ház egykori elismertségét. A nyolcvanas évekig körnek nevezték a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet, azután később elkezdték csak úgy petőfizni, ami máig megmaradt. Közben szépen elfelejtettük, hogy ki is valójában Petőfi Sándor. Ezért két évvel ezelőtt, március 15-én megszerveztük a szavalóversenyt, amelyre 80-an neveztek be, majd tavaly ismét megtartottuk, ekkor már 130- ra duzzadt a szereplők köre, jövőre pedig vajdasági szintű szavalótalálkozót fogunk megrendezni. Bízom benne, hogy még népesebb lesz a látogatottság. ■ Miért éppen most tartják a Petőfi napokat? - Azon egyszerű oknál fogva, mert a költő január 1-jén született. Ezt a napot nem választhattuk, mert akkor mindenki mást ünnepel. Holttá július 30-án nyilvánították, úgy döntöttek, hogy ezen a napon tűnt el. Számunkra ez sem bizonyult elfogadhatónak, inkább úgy döntöttünk, hogy mivel a telepi katolikus Árpád-házi Szent Erzsébet templomban Erzsébet napján van a búcsú, s a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ helyileg is, területileg is és szellemiségében is kötődik a templomhoz, így ezt kívánjuk megünnepelni. Elhatároztuk, hogy a jövőben is azon a héten rendezzük meg majd a Petőfi napokat, amikorra az Erzsébet-nap esik. Tavaly három napos rendezvényünk volt, idén már hat napra bővítettük, remélem, jövőre még nagyobb lesz a látogatottság és gazdagabb műsorral dicsekedhetünk majd. Mert nekünk itt többszörösen kiemelkedő szerepünk van, a szórványban élő magyarságot próbáljuk összegyűjteni és színvonalas szórakozási, foglalkozási, barátkozási és ismerkedési lehetőséget biztosítani számukra. Mi itt, Újvidéken már annak számítunk. Az utóbbi időben az anyaország kiemelt megkülönböztetéssel kezeli a szórványban élőket, megérzik ezt önök valamelyest itt a Petőfiben? Csak az utóbbi 10 évben kezdték feszegetni, hogy a határokon túl a szórványban élőket kell jobban odafigyelve támogatni és felkarolni, mert világossá vált számukra, hogy a szórványban élnek az igazi harcosok. Valóban, nekünk itt sokkal nagyobb küzdelmet kell megvívnunk a fennmaradásunkért, a kultúránk hirdetéséért, szinte nap mint nap meg kell küzdenünk, hogy felvállaljuk mindazt, ami ránk hárul. Az igazság az, hogy az utóbbi öt-hat évben meglehetősen sok pályázatot írtak ki a szórvány megsegítésére, nagyjából elérkezett a pénz, a segítség a címzettekhez. Nekem inkább azzal van gondom, hogy a tömbben élők nem kezelik a szórványt a maga fontosságához és súlyához mérten. Ennek bizony többször láttuk a kárát, mert a tömbben élők bizony elsősorban azt nézték, hogy ki mennyire tud magyarul, s ahhoz mérték a segítségnyújtás milyenségét, pedig nem az a fontos, hogy ki milyen szinten beszéli az anyanyelvét, hanem az a lényeg, hogy segíteni kell. Ha nem karolnak fel bennünket a tömbben élők és az anyaország, akkor még nagyobb űr fog tátongni a szórványban élők és a tömbben élők között. ■ A vajdasági magyar politikum készen áll arra, hogy segítő jobbot nyújtson? - Évek hosszú során át csak díszként kezeltek bennünket, mutogattak, amikor külföldről jöttek látogatók hozzánk, de mióta az egyik párt, a VMSZ a programjába foglalta a szórvány megsegítésének szükségességét, azóta javult a helyzet. Addig nem sok minden történt, s most sem halad a dolog úgy, ahogy mi elképzeltük, de tisztában kell lenni azzal, hogy ez nem megy máról holnapra, türelem kell hozzá, hosszadalmas és néha gyötrelmes feladat is. ■ Ki pénzeli a művelődési központot? - Tavalyig a városi önkormányzat megtérítette a költségeink 70 százalékát. Idén ez már nem így volt, elkészült az új törvény és pályázásra kényszerültünk mi is, sajnos, az a tapasztalatunk, hogy nem működik olajozottan a dolog, mert 37 pályázatot adtunk át, s abból csak 15 nyert. Ez azt jelenti, hogy a pénznek is csak a felét kaptuk meg, ami persze nem elegendő a fűtésre, a költségekre, például csak a szemétkihordásért 10 000 dinárt kell fizetnünk havonta. Ez évi 120 000 dinárt tesz ki, amit a város igazán leírhatna nekünk. De nem teszik, hanem rákényszerítenek bennünket, hogy a pályázati pénzből csípjük le ezt a kiadást. ■ Miért változtatták meg az egyesület elnevezést központra? - Ennek gyakorlati oka volt, amikor magyarországi pályázatokra kezdtünk jelentkezni, bennünket is úgy kezeltek, mint egy falusi vagy egy kisvárosi művelődési egyesületet, holott Újvidék Vajdaság fővárosa, s mi bizony igen nagy hagyománnyal bíró egyesület voltunk. Amikor központként kezdtünk pályázni, nyomban másként tekintettek ránk. Ezelőtt tíz évvel láttunk hozzá a Petőfi tatarozásához, mert egyértelművé vált előttünk, hogy egy lerobbant épületbe nem tudjuk a fiatalokat becsábítani és tömegeket sem tudunk vonzani a rendezvényeinkre. Pályázati pénzekből sikerült felújítani az épületet, a nagytermet, az emeleti részt, a színpadi világosítást, hangosítást. A legutolsó nagyobb beruházás az ablakok és az ajtók cseréje volt, mert szépek ugyan a régi, patinás ajtók és ablakok, de sajnos kevésbé szigetelnek, mint ezek az újak. A Vajdasági Fejlesztési Alapnál pályáztunk erre a felújításra, és szerencsére meg is kaptuk a kért összeget, mert a hozzánk szakkörökre, s egyéb tevékenységre járó gyerekek bizony nem szívesen jöttek, ha fagyoskodniuk kellett. Haladnunk kell nekünk is a korral, ha azt szeretnénk, hogy Újvidéken a magyar kultúra hirdetésének és a hagyományok ápolásának méltó központja legyen a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ. VARJÚ Márta Ha nem karolnak fel bennünket a tömbben élők és az anyaország, akkor még nagyobb űr fog tátongni a szórványban élők és a tömbben élők között A kiálított fotók az elmúlt évek eseményeit idézik Ötös András