Magyar Szó, 2013. január (70. évfolyam, 1-24. szám)

2013-01-26 / 20. szám

22 KILATO kilato@magyarszo.com Itadó 2013. január 26., 27., szombat-vasárnap Régen a vándorok és a hajósok réme volt Legendák, epikus történetek, babonák és hiedelmek a történelmi Al-Dunán •r IMÁK FERENC Hogyan gondolhat hazájára ma őszinte szándékkal és felelősséggel a szellemi otthonát kereső magyar ember? Csak sejtelmes felismeréseken alapuló részigazságoknak vannak a birtokában azok, akik a történelmi Magyarország földrajzi tájegységeinek érthető módon homályos és bizonytalan keretében látják nemzetünk sorsának alakulását. Az Erdély és Magyarország közös múltjára utaló klasszikus „két hazában” megfogalmazásnál misztikusabb Regnum Hunnia és Pannónia ugyan egyszerre kétezer éves dimenziókat nyit a gondos vizsgálódók előtt, a pogány örökség és a keresztény civilizáció találkozásának kérdése és ténye azonban mégis csak a Kárpát-medence világának tájszerű összetettségében érthető meg. A megnyugtató összképhez - szélesség és mélység tekintetében is - ennél jóval több kell. Közelebb visz az igazsághoz - és a kontúrok is határozottabban ismerhetők föl -, ha Erdélyország mellett az Alföld és a Dunántúl tájegységeinek hármas valóságáról alkotunk magunknak képet, ám eme elnagyolt mappázottságban egyszerre olyan tájak vesznének el, mint éppen a Kárpátokhoz tartozó történelmi Felvidék, vagy lenn délen Szlavónország nem kevésbé változatos és gazdag világa. Az erdélyi haza balladás vidékein fogant magyar emlékirodalom, az alföldi pásztorélet táltosokkal vitázó hiedelemvilága, és a Dunántúl arculatát először karakteressé alakító itáliai reneszánsz szellemiség megjelenése teszi (a maga korában) oly gazdaggá, szépségeiben kimeríthetetlenné a magyar világot. Ennek bemutatására tett kísérletet az ifjú Babits Mihály Magyar irodalom (1913) című tanulmányában. De ki ne látná, hogy mindezen jelenségek és folyamatok mellett a Magas Tátra kellő időben polgárosult bányavidékének lakói késő középkorra eső európai útjaik során először találkoztak a protestantizmus szellemi lényegével - megteremtve és elfogadva a kételkedés lehetőségét és jogát -, gazdag udvarházaikban nálunk elsőként honosítottak meg egy új, világiasabb életformát, s hogy Szlavónországban a felvilágosodás - néhány évtizedes megkésettséggel a XVIII. és a XIX. század fordulóján - a Kárpát-medencében újra nemzetté formált egy közösséget, ezúttal a horvátot. Ám, még ilyetén összetettségében sem teljes a magyar világunk, hiszen a Szent Korona boltívei alatt látni kell a Magyar Tengermellék Szent Lászlótól Könyves Kálmán és IV. Béla királyunkon át Károly Róbert és Nagy Lajos uralkodásáig terjedő „mediterrán igények” lényegét is: a tengeri kijárat és kereskedelem birtoklásának reményét, ami csak ötszáz évvel később, Fiume pazar fél évszázadában nyert kiteljesedést. S ha ez volt a Velencével és a dózsék fölényével szemben vívott harcok ideje, a bank, a tőke, a pénz és a vállalkozás nagy-nagy eposza, akkor azt sem téveszthetjük szem elől, hogy a magyar Al- Duna vidéke a XIV. századtól közel négy évszázadon át a nemzeti túlélésünkért vívott kegyetlen harcok színtere volt, ahol vitézség, hitbéli meggyőződés, az otthon és a haza védelme, a kereskedői érdekérvényesítés együtt és egymást követve alkotta meg a vidék történelmi lényegét. Így néz ki a maga összetettségében a történelmi magyar haza, miközben a Tisza folyása mentén is legalább négy, szellemében és szellemiségében önálló régió különböztethető meg. Népismereti törekvéseink során egyszer történt kísérlet a magyar táj szellemi valóságának érdemi áttekintésére, s ami tudást és ismeretet a millennium éveiben a Magyarország vármegyéi és városai monográfiasorozat 26 kötete - a maga befejezetlensége ellenére is - történelem, helyismeret, művelődéstörténet, néprajz és gazdasági-társadalmi földrajz tekintetében rendszerbe foglalt, azt máig nem haladta meg a néprajz és a nemzeti történetírásunk együttes teljesítménye sem. Mára vitathatatlanul árnyaltabb és mélyebb lett a történeti lényeglátásunk, csak az összkép - az együttlátás lehetősége és igénye -veszett el a számunkra. Megkockáztatom: már bátorság sincs a hajdani teljesség megkövetelésére, a XX. század három nemzedéknyi zsugorisága megtervezett határozottsággal tett bennünket gyámoltalanná. Pedig az elbizonytalanodáson túl mégiscsak létezik a városokat és falvakat építő, hitet és meggyőződést ápoló, vállalkozói terveket kovácsoló, hagyományainkra alapozott országot és birodalmat teremtő, sámándalokat dúdoló és katedrálisokról álmodó magyar lélek, amely csak a történelmünk színterein érhető tetten, és hívható meg vallomásra és számadásra. Az Al-Duna Nándorfehérvár és Szendrő bástyáival kezdődő, és a Kazán-szoros két nagy erődje után a Vakapuval záródó vidéken járok, melynek titokzatos lényege előtt a romantikus mesemondó is elbizonytalanodott: „Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négy mértföldnyi messzeségben, kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister, a Duna. A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni. (...) A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt” - kezdte az 1872-ben megjelent Az arany ember című regényét Jókai Mór, s nála szebben és titokzatosabban azóta sem írta le senki a Kazán-szorost. „S e fenséges helynek hangja is oly isteni - folytatta a regényíró. - Egy örökké tartó egyetemes zúgás, mely hasonlít a némasághoz, oly egyforma, s az Isten szavához, oly érthető. Amint az óriás folyam a kőzátonyokon végighömpölyög, ahogy a sziklafalakat korbácsolja, ahogy a szigetoltárokra harsogva rohan, ahogy az örvényekben fuldokolva elmerül, ahogy a zuhatagok hanglépcsőin végigjátszik, s ahogy az örök hullámcsattogást az örök visszhang e kettős fal között a túlvilági zene felségéig emeli, mely csupa orgona és harangszó és elhaló menydörgés, az ember elnémul, és saját szavát hallani retteg e titáni zengés közepett.” Ezért van, hogy az égbe nyúló sziklafalak között a hajósok is csak intenek egymásnak, és a halászok is babonás félelemmel nyelik le, fojtják magukba a mondandót. Érezni lehet Jókai soraiban a megilletődöttséget, a nagy regényíró szinte képtelen befejezni a megkezdett mondatát, mindig tesz hozzá egy színt, egy hangulatot, amely azután egyre inkább a misztikum felé mélyíti az élményt. Gecser Béla, a pancsovai polgári iskolai tanár A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig című útikönyvében a természet páratlan remekének vélte a Felső- és Alsó-Kazánszoros vidékét: „az a mély csend - írta -, mely körülölel bennünket, oly fölségesen illik azokhoz az évezredes, hallgatag szirtfoltokhoz. A hajó is alig mer belépni ebbe a szentélybe; a folyó is lassan, némán hömpölyögted felduzzadt vizét tovább, a fenn kóválygó sasok is vigyázva lebbentik meg szárnyukat, mintha félnének megzavarni magasztos nyugalmában a természetnek e páratlan remekét.” Ő is a magasság és a mélység találkozásának véli az Al-Duna e szakaszát. „Megijeszt ez a mindent betöltő némaság, félünk tőle. Oly érzés szállja meg szívünket, mintha az alvilág szomorú birodalmában lépkednénk, de a vízben fürdő napsugár, a zajtalanul odébb siető folyó, a sziklák mögül előmosolygó zöld lombok, s még maguk az elvénhedett sziklák is kiengesztelnek, megnyerőleg, bátorítólag intenek felénk, s ha részökre hódítottak, a legfelségesebb gyönyörben részesítenek.” Az Al-Duna és a Kazánszoros azóta az emberi erőszak nyomán elcsöndesedett, hitvilága, mesés történetei, babonái és regéi azonban túlélték a beavatkozást. Az öreg folyó egykori lármája ma Galambóc várának bástyái között ver visszhangot, és olykor megkondítja az elsüllyedt Ada-Kalé templomának magára maradt harangját. S hogy a látvány mennyire hiteles, had igazolja azt a néhai diákkirándulás nyomán született élménybeszámoló részlete: egy palánkai diáklány írta 1910-ben, hasonló lelkesültséggel: „Mögöttünk Zimony ablakait s az ezredévi emlék turul madarát aranyozta be a kelő nap.” Pancsova tornyai, Szendrő várának bástyái, a Senki szigetének dús lobjai után „Báziásnál már nemcsak a szerb, hanem a magyar parton is hegyek kísérik a Dunánkat. »Ott a Babagáj!« Csakugyan, hatalmas szikla ült a Duna közepén, egykedvűen tűrve, ahogyan korbácsolják a hullámok. Tőle jobbra, kiugró magaslaton Galambóc vára látszik. Büszkén tekint alá a szirtfokról, mintha ma is ellenséget várna. Szemben vele Lászlóvár őrzi egyetlen, félig ledőlt falát.” Azon túl pedig „Adda-Kaleh utolsó gazdájáról, a hős Elisán hasáról szól a rege.” Nos, hát a regék, a hiedelmek, a mondák és a történetek nyomába szegődtem egy olyan szeptemberi ragyogásban, mely éppen jókor, a földi javak betakarításakor tanítja látni az embert. Száz éve már annak is, hogy utoljára hiteles útikönyv született az Al-Dunáról, hiszen az őszinteségben fogant élménybeszámolóhoz kellett a széttekintés magabiztossága is. Kellett hozzá a szabadság és a tágasság, mely látni tanítja az embert. Félszavakkal, elharapott mondatokkal sem a profán csodákról, sem a tapintható történelemről szólni nem lehet. Jó példa erre az újságíró Jakobovits Elemér 1932-ben Nagyváradon megjelent Ada-Kohlén és a Kazán-szorosnál című élménybeszámolója, amelynek szövetén szinte átsütnek az elfojtott, elhallgatott élmények.” Nem úgy a m. kir. földtani intézet „chemikusa”, Kalecsinszky Sándor esetében, aki az Al-Dunán tett utazása nyomán 1891-ben született útirajzában fogalmazta meg: „A Duna vidéke sok helyen szép, de egy helyen sem olyan impozáns és vadregényessége által annyira fenséges, mint éppen az Alduna, különösen Báziástól Orsováig, amelyet nem lehet összehasonlítani más európai folyó szépségével, nem az Elbe folyóval, sem pedig a világhírű Rajnával. (...) A bal parton van Lászlóvára, míg a szerb parton a festői galambóczi (szerbül Golubácz) várrom. A víz színétől kezdve fokozatosan fölfelé bástyák, falak s tornyok romjai emelkednek egészen a szikla tetejéig.” A távoli lapályon Szendrő vára nyitja az erődítmények sorát, s lefelé a Dunán Keve vára már csak a történelmi emlékekben él, Ópalánka szigetének Ráma vára Lászlóvárával és Galambóccal együtt azonban még megingathatatlan emlékei a történelemnek. A magyar határvidék erődrendszerének összefüggéseit az 1914-ben kiadott Az Alduna és vidéke című művében a földrajztudós Erődi Kálmán tekintette át. Szendrőt, a régi, nevezetes magyar várat a Duna, a Temes és a Karas-Néra torkolatai között elterülő hatalmas félkörív közepén találta, ahol a természettől alkotott két bástyán valamikor két vár állott őrt. Szendrőt 1427-ben a török elleni védelemért cserébe a Barankovicsok Zsigmond királyunknak adták át, aki 1432-ben felépítette a mai formájában is látható erődöt. Murád szultán ugyan elfoglalta, de 1440-ben Hunyadi János újra visszavívta. II. Mohamed hódító hadjárata után egészen 1789-ig a török bitorolta, de Szavoyai Jenő háborúit követően osztrák kézre jutott. A szerbek 1867-ben kapták meg. Szendrő várával szemközt a „magyar parton” Kevevára (Temeskubin) állott. „Határában még megtaláljuk az Árpádkori Keve várának romjait.” Ott, ahol a Dunába bal felől a Karas és a Néra folyók ömlenek, a két torkolat között van a két Palánka. „A Duna partján Újpalánkánál kelt át az Attila udvarába induló Priscus Rhetor követsége, [mint ahogyan] itt érintette először Traianus Dácia földjét is, a hőslelkű Zrínyi Ilona 1692-ben itt búcsúzott el sírva, hőn szeretett hazájától.” Az Újpalánka mögötti Ópalánka közelében állt régen Három vára, az Árpád-kori Három vármegye székhelye. Emlékezett rá Manuel bizánci császár történetírója, Joannes Kinnamos, Anonimus a gestájában pedig úgy tudta, hogy Árpád fejedelem vezérei hadjáratot vezettek „Gálád ellen, kinek uralma a Maros folyótól egészen Három váráig terjedt”. Átellenben a komorrá váló hegyek szélső sziklafokát „Ráma várának romjai díszítik”, melyet 1788-ban Báró Lo Presti hadnagy a törökkel vívott ütközetben maroknyi csapatával a mindhalálig védelmezte. Innen már csak néhány evezőcsapásra van Galambóc bástyáival szemközt áll Babakáj az Alduna első sellője, „tanúja azon ma sem szűnő küzdelemnek”, amit a folyó a sziklákkal vív. Erődi Kálmán tudni vélte, hogy a nép fantáziája több mondát fűzött a rejtélyes sziklához. „Régen a hajósok réme volt. A fenyegető veszedelmek emléke él azon szokásban, hogy aki először kel itt át, azt megkeresztelik az Izlas, a Tachtalia és a Greben zuhatagok nevében.” A Babakáj után a húsz kilométer széles Duna hirtelen 400 méteres tölcsér alakban összeszűkül, és meredek partok közé fut be, ez tulajdonképpen a titokzatos, legendás történetekkel teli Duna-szoros kezdete. Innentől a római és a bizánci, majd a népvándorlás kori és a török háborúk emlékei felett a megzabolázhatatlan természet veszi át az uralmát, és Szabó Zoltán „szerelmes” tájismerete kellett ahhoz, hogy szóra bírja a vidék: „A Kazán-szoros múltszázadi utazónak való táj - írta a szellemi honvédelem programjának megfogalmazója az al-dunai útját követően -, csak romantikus ember mondhatja erről a regényes vidékről az illő szavakat. Teli örvényekkel, harsogva rohan a Duna a szűk falak között, a sziklák rovátkáiban hősi mesék ülnek. Nehéz a meredek hegyek tetejére nem tündéreket képzelni, amint aranyfésűvel bontják hajukat, és időnkint leszállnak a vízre, hogy ölelésükkel mélybe rántsák a jámbor hajósokat. Szinte keresi az ember őket a zord sziklák tetején, szinte várja, hogy komor balladákba kezdenek és énekük foszlányai lassan folynak majd el a vízen. Ha a Rajna völgyéhez románcok illenek, édeskések és érzelgősek, ide nehéz ritmusú balladák, faragott, kemény szavakkal. Ködök és rohamra gyülekező felhők illenek ehhez a képhez, erekről beszélnek a karikázó örvények, és erőkről beszél maga a part. (...) A Duna napfényben komoly zöld színekben csillog, felhők alatt pedig sötétszürkére válik a vidék. Messzebb a fák erős zöldje és a füvek vidám világoszöldje színezi a hajlotthátú dombokat és sehol egy falu. Mintha az ember félt volna megtelepedni itt a természet nagy erőinek szomszédságában, az épített hadiutak mentén. Kapu volt ez a táj mindig, a határőrök és katonák székhelye, kapu, amelyik inkább kizár, mint átereszt.” A Duna déli vonala és a Kazán-szoros Zsigmond király és a Hunyadiak háborúit múltán csak három évszázad-