Magyar Szó, 2013. február (70. évfolyam, 25-47. szám)

2013-02-02 / 26. szám

16 HÉTVÉGE Elhurcolások Gomboson Az 1944-es atrocitások története A Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány jelentette meg Molnár Tünde: Elhurcolások - Gombos, 1944 november című dokumentumkönyvét, egy olyan kötetet, amely a második világégés végén tomboló partizán vér­bosszú helyi eseményeinek tárgyilagos bemutatásával rést kíván ütni a faluban még most is álló hallgatás falán. A lakosságba sulykolt, majd később belülről is gerjedő hallgatás még az áldozatok pontos számának megállapítását se teszi lehetővé, a szerző húsz körülire teszi azon gombosi férfiak számát, akiket 1944. november 4-én elhurcoltak, majd likvidáltak, nyomuk veszett, „mintha füstté váltak volna”. Molnár Tünde az áldo­zatok közé került édesapja naplójából indult ki könyve írásakor, e köré építette az időközben begyűjtött em­lékezéseket és féltett doku­mentumokat. A szóban for­gó naplót, amiben Maros János 1944 októberének elejétől elhurcolása napjá­ig, november negyedikéig jegyezte a napi eseménye­ket, a helybeliek és a család félelmeit, 2009 végén öt folytatásban közölte lapunk Kilátó melléklete. A könyv a naplóba foglalt időszak előttről a honvédség be­vonulásáról, utána pedig az elhurcolásokról, illetve az azt követő traumákról, a megcsonkított magyar családok szenvedéseiről is képet ad. MENNI, VAGY MARADNI? Maros János vasúti dolgozó naplójából egyér­telműen kiviláglik, hogy a partizánok és az oroszok gombosi bevonulása és a hatalomátvétel a vasúti dolgozók és a falu lakosai részéről incidens nélkül történt. A naplóíró érzékletesen szem­lélteti, hogy a faluba érkező hírek iz­galomban tartották a falu lakosságát, kérdések százai merültek föl a csalá­dokban, ezek között legsúlyosabbak a gyors döntést sürgető „menjünk-e, maradjunk-e?” A napló a tényszerűsé­ge mellett lírai gazdagságával és érzel­mi hevítettségével ötvözve számol be az átélt vészterhes napokról a faluban jegyzékbe vett 78 rádió már bemondta, hogy az oroszok elfoglalták Zombort és Cservenkát, s Gombosra is befut az új hatalom első szerelvénye. A naplóíró 1944. október 26-án feljegyezte, hogy reggel pálinkafőzésbe kezdtek, majd „kimentünk a térre, és három védőko­csi, mozdony és egy utánfutóval megér­kezett az a várva várt első vonat. Már A LEGTEKINTÉLYESEBBEKET HURCOLTÁK EL Molnár Tünde könyvében keresz­tanyja, Kovács Mária Veronika nyu­galmazott apácanővér és a történteket megerősítő más adatközlők elbeszélése nyomán közli, hogy a faluban kizáró­lag az említett november eleji­g történt lista alapján elhurcolás, aki nem szerepelt a listán, annak nem esett bán­­tódása, viszont ha a listán szereplők kö­zül valakit nem találtak odahaza, mást vittek el helyette. A novemberi áldozatok között volt Tímár János víztársulati igaz­gató, Farkas István cipész, Komáromi István kereskedő, Maros János MÁV- forgalmista, Menráth János kendergyári hivatalnok, Nemes Gáspár földműves, E­lhurcolások Gombos, 1944 november Molnár Tünde: Elhurcolások­­ Gombos, 1944 november. A kéziratot gondozta, szerkesztette, a szerzőt szakmai tanáccsal segítette Matuska Márton. Keskenyúton Délvidéki Tragédi­ánk 1944-45 Alapítvány, Budapest, 2012 rendőri listájának elkészítését olyan személyre bízták, akit a magyar csendőrök a Magyar­­országon meghozott zsidótör­vény rendelkezései alapján korábban meghurcoltak - te­hát a névsor összeállításakor személyes, érzelmi, nemzeti bosszú is vezérelhette. A MEGTORLÁS POKLÁNAK BUGYRAI Amíg a gombosról el­hurcolt férfiak talán már Szerbmilitics vagy Sztapár táján a gyilkosok áldozatává váltak, a levéltári dokumen­tumok szerint begyűjtésük más- vagy harmadnapján likvidálták őket, sokak he­tekig, hóna­ ,­pokig hiába hívták a ke­gyes halált, csak a szen­vedés jutott osztályrészükül. Volt, akik kezét másfél hónapig nem oldották ki a drótbilincsből, se étkezéskor, se szükségük végzésekor, így a betonpad­­lós garázsban összezsúfolt 150 férfi csak úgy étkezhe­tett a tíz főre jutó egy-egy csajkából, ha egymást etette. Az még viszonylag jól járt, akit nehéz kényszermunkára osztottak be, mert a többiek folya­matos tortúrának voltak kitéve Zom­­borban a hírhedt Kronich-palotában, a vármegyeháza börtönében, ahon­nét nem szabadult élve szinte senki, és olyan képzeletet fölülmúló gaztettek történtek, mint pél­dául a nagybirtokos Falcione Sándorral, akit elevenen nyúztak meg a Kronich­­ban. A két börtön mellett egy gyűjtőtá­bor is működött a városban. A vérgőzös tobzódás körülményeiről a könyvben F. Cirkl Zsuzsa és dr. Tatár Mária Magdol­na írásait is olvashatjuk. Molnár Tünde könyve emléket ál­lít saját családja hármas gyászának, de ennél sokkal szélesebben merít az 1944 végén történt eseményekből, amelyek nyomán árvák és özvegyek hada találta magát bizonytalanságban, kirekesztve, megbélyegezve, amiből famíliák sora máig se ocsúdott föl, s identitását bom­lasztó féregként nyomorítja emlékezetét. Kellő érzékkel elegyíti írásaiban, a má­soktól átvett szövegek­ben, dokumentumok másolatai által és min­denekelőtt személyes megszólalásában a múl­tat, a jelent és a jövőről vázolható képet. A könyv nem egyetlen falu mártírjairól szól - mert a kivégzet­tek se a visszaemlékezések, se a levéltári adatok nyomán nem tekinthetők vétkes­nek, háborús bűnösnek vagy népellen­ségnek -, hanem mindazokról, akiket elsodort egy értelmetlen, de rendeletre végrehajtott megtorlás. ■ FEKETE J. József A könyvet február 8-án, 17 órai kezdettel mutatják be a zombori Magyar Polgári Kaszinóban | Keskenyúton Délvidéki Tragédiák 1944-45. Molnár Tünde Molnár Tü­nde: az Elhurcolások - Gombos, 1944 novem­ber című dokumentumkönyv szerzője „Könyvem minden szenvedő családhoz szól, aki átélte a népirtás borzalmát. Éreznünk kell, hogy sokan vagyunk, és összetartozunk.” nagyon vártuk. Meg is érkezett ránk meredő golyószórókkal és puskákkal. A mozdony tele volt zombori szerb vas­utasokkal. Lemandics, Vujkovics stb., az utánfutó kocsiban 15-20 partizán vörös csillaggal.” A nap végén Maros János a következőket jegyezte föl: „Most már itthon megnyugodtunk, a bevonu­lás megtörtént. Senkinek semmi baja, minden a legnagyobb rendben van. Az oroszok senkivel sem törődnek. Messzi­ről orosz éneket, katonadalokat hoz fe­lém az őszi szél, az orosz puszták éneke a gombosi házak közt zeng.” A világok fordulóján élő kisember ár­talmatlan portréja villan elő az október 30-án jegyzett sorokból: „Este bezárkóz­tunk a kisszobába. Csendben olvastunk és varrtunk. Egyszerre csak a háború zaja kopogtat valahol a Duna felől. Sűrű és hosszú géppuskasorozatok zavarják meg az est csendjét, és most, hogy ezeket a sorokat írom, már ágyúdörgés remeg­ted az ablakot.... Álmosak vagyunk, és ágyúzaj kísér bennünket ágyba...” Nemes Pál szabó, Kovács János községi hivatalnok, György Antal községi hiva­talnok, Pectler Károly pék, Ádám József vendéglős, Lovász Károly földműves, Nemes István kovács, Neisz Ferenc gé­pész, Lovász János rendőr, Sörfőző Imre kendergyár-tulajdonos. A gombosi áldo­zatok listáján szerepel még Agócs István, Farkas Károly borbély, Hecskó Tamás patikus, Tímár (Tiller) Ferenc író, új­ságíró és Garai Katica 15 éves lány, aki a padlásra bújt az oroszok elől, ahol később halva találták, vélhetően megfagyott. A Vajdasági Levéltár adatai szerint kívüle a többieket az OZNA likvidálta 1944. no­vember 6-án és 7-én. A kivégzett Hecskó Tamás fiatalabbik fia, Zoltán rávilágított, hogy a gombosi retorzió során elhurcoltaknak azért kel­lett meghalniuk, mert magyarok voltak, de ezek közt is külön vadásztak a tehető­sekre, akiktől volt mit elkobozni, a tekin­télyes, köztisztséget betöltő személyekre, akiknek likvidálásával meg lehetett félem­líteni a falu lakosságát, ráadásul a kivég- Atat Stó 2013. február 2., 3., szombat-vasárnap Segítene-e a családon?­ ­ Ha 5000 dinár összegyűlik, 21 000-rel toldja meg egy jótevő A Két héttel ezelőtti Hétvégében Szemét ügyben jött a­ végrehajtó címmel riportot közöltünk a magyarkanizsai községbeli Újfaluban élő Pákai családról. Az öttagú család - amelyben két gyermek középiskolás, egy pedig óvodás, a szülők meg munkanélküliek - nem képes fizetni a szemétszállítás díját, de nem is szállítottak el tőlük szemetet, és 26 000 dinár tarto­zást halmozott föl. Betegbiztosításuk nincs, és családi pótlékot sem kapnak. Az év végén megjelent náluk a végrehajtó az adósság behajtására a Brantner hulladékkezelő részére, de nem talált foglalni valót. Most attól tartanak, hogy jelzálogot helyeznek a házukra vagy az egyhektárnyi földjükre, és elveszíthetik vagyonukat. A riport megjelenését követően jelentkezett szerkesztőségünkben egy általunk jól ismert újvidéki olvasónk (nem kíván névvel szerepelni), aki összefogásra buzdított, mondván: „ha akad öt olyan ember, aki hajlandó ezer-ezer dinárral segíte­ni a családon, akkor én kivágom a huszonegyet", vagyis kifizeti a „maradék" 21 000 dinárt. Szerkesztőségünk úgy döntött, hogy „belemegy a játékba”, s közzéteszi a felajánlást. Aki tehát hajlandó segíteni a csa­ládon, és ahhoz is hozzájárulni, hogy Pakaiék megkapják a további 21 000 dinárt, az péntekkel bezárólag, azaz február 8-áig keresse fel az újvidéki (tel: 021/456-624), a szabadkai (tel: 024/555-530), a zentai (tel: 024/814-550) vagy a topolyai (Herczeg Elizabetta szerkesztőnk száma: 064-80-55-109) szerkesztőségünket. Amennyiben több pénz gyűlne össze, ter­mészetesen azt is eljuttatjuk a családnak, hiszen anyagi gondjaik sajnos ezzel nem oldódnak meg, a gyűjtés eredményéről pedig tájékoztatjuk olvasóinkat. Fodor István Pakaiéknak három gyermeke van, de ottjártunkkor csak a legkisebb volt otthon

Next