Magyar Szó, 2018. április (75. évfolyam, 75-98. szám)
2018-04-10 / 81. szám
2018. április 10., kedd Sáfrány Attila Az Európai Unióban példátlan az, hogy egy pártszövetség zsinórban háromszor egymás után kétharmaddal nyerje meg a demokratikus választást. Ez történt vasárnap Magyarországon. Ugyan még nincsenek meg a végleges adatok, de szinte biztos, hogy sikerült megismételni a Fidesz-KDNP-nek a négy évvel ezelőtti eredményt, amikor - a külhoniak voksaival bejuttatott jelölttel együtt - 133 képviselőt számlálhatott a megalakuló parlamentben a győztes pártszövetség, pontosan annyit, amennyi a kétharmadhoz kellett. Most is ugyanez látszik körvonalazódni határozott kontúrokkal. Az adatok 98,5 százalékos feldolgozottsága alapján kijelenthető, hogy a 2018-ban induló ciklusban is 133 képviselője lesz a Fidesz-KDNP-nek, és a kétharmad most is a külhoni magyarok listás szavazatainak lesz köszönhető. A Nemzeti Választási Iroda tegnapi adatai szerint valamivel több, mint 100 ezer levélszavazat érkezett be a határon túli kettős állampolgároktól. Ebből megközelítőleg 72 ezer volt érvényes. Ezek közül mintegy 68 ezer a Fidesz-KDNP-t támogatta, amely a magas részvételi arány mellett egy képviselő bejuttatásához lehetett elegendő. A háromszori ismétlés kapcsán bizonyára sokaknak eszébe jutott a számmisztika világába visszanyúló ismert szólás, a három a magyar igazság, amihez sokan még hozzáteszik, a negyedik pedig a ráadás. Lúdas Matyi is háromszor veri vissza a verést Döbrögi úton. Eddig a Fidesz is háromszor vágott vissza a 2006-os választási vereség miatt a szocialistáknak. A Lúdas Matyi-s hasonlítással nem érdemes továbbmenni, mert Gyurcsány Ferenc például - bár könnyen szerzett gazdagsága okán van rokonság közöttük - nem egy rövideszű és nagy hajú Döbrögi uraság, hanem az ellenzéki oldal legdörzsöltebb politikusa, aki a romboláshoz KOMMENTÁR és a szétziláláshoz ért a legjobban. A 2009-ben ringbe lépő, halk szavú Bajnai Gordonra pedig főként nem illik a Döbrögi-hasonlat, akkor sem, ha annak idején neki is megvolt a maga „libaügye” (Hajdú-Bét - ügy), akárcsak Fazekas Mihály libalopás miatt pórul járt uraságának. A másik oldalon sem egy Lúdas Matyi, ne adj’ isten! Rózsa Sándor vagy Robin Hood mozgósította a jobboldali szavazótábort, hanem Magyarország rendszerváltás utáni legsikeresebb politikusa, akit Orbán Viktornak hívnak. A folyamatos karakteres jelenlét az 1989 utáni magyar politikai színtéren - ebben négy miniszterelnöki mandátummal - kétséget sem hagy afelől, hogy a magyar parlamenti demokrácia történetének eddigi egyik legsikeresebb politikusáról van szó, akinek a megnyilatkozásaira szókimondása miatt a migránsválság kitörése óta már Európa-szerte odafigyelnek, és nemcsak a politikai ellenlábasai körében, hanem külföldi szimpatizánsainak egyre növekvő táborában is. Óriási teljesítmény ez egy tízmilliós európai ország kormányfőjétől. Ha Európának, de legalább a keresztény civilizáció keleti felének sikerül túlélnie azt a mélyreható demográfiai és ideológiai válságot, amelybe a XX. században belekormányozta magát, akkor egyszer majd lehet, hogy e valódi problémákra rámutató szókimondása miatt fognak emlékezni Orbán Viktor nevére. A magyar politikai életben azonban, amelyet még nem uralt el a PC-beszéd rákfenéje, és ahol ebből kifolyólag a nyílt társadalom disztópiáját elítélő nyílt szókimondás sem olyan ritka jelenség, nem ez a Fidesz első emberének a legfőbb politikai érdeme, hanem az, hogy 1994 után sikerült összekovácsolnia a darabjaira hullott jobboldali szavazótábort. Ebben is az egyenes ellentéte Gyurcsány Ferencnek, aki a korábban egységes baloldali szavazótábor szétverésében szerzett magának múlhatatlan érdemeket. A széthullottság az oka az ellenzék egymás utáni vereségeinek. A sorozatos kudarcok miatt érzett tehetetlen düh rémképpé hatalmasodik bennük, ami pedig Orbán-fóbiában és Fideszgyűlöletben ölt testet a psziché működése kiismerhetetlen labirintusában. A hatalomvágyon kívül pusztán csak ez a kettős gyűlölet köti össze a saját útjukat járó baloldali és liberális ellenzéki politikusok táborát, ahova ma már a jobboldali arcát elvesztett Jobbikot is oda sorolhatjuk. Folyamatosan keresték ugyan az áfiumot a Fidesznek nevezett „veszedelemre”, de mindhiába. 2014-ben a választások előtt két évvel megalakított Együtt vezérletével a baloldali összefogással próbálkoztak, sikertelenül. A nevezetes G-nap (Simicska Lajos üzletember „balfordulása”) után egy évvel, és szintén két évvel a választások előtt egy nyilvánvalóan a háttérből irányított nagyszabású politikai manőverbe kezdtek, melynek a célja a Jobbikot is bevonó teljes ellenzéki összefogás volt a mindenki egy elve alapján. Emlékezhetünk még az ezzel kapcsolatos mérföldkövekre. Az első a Jobbik néppártosodása volt, melynek során a szélsőjobboldali pártot megpróbálták középre kormányozni és szalonképessé tenni a baloldali szavazók előtt is. Következett Schiffer András lemondása, aki az LMP élén kezdettől fogva következetesen tartotta magát a független politizáláshoz. Majd elérték a Gyurcsánnyal konfrontálódó Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltjének a lemondását is, miután elhárult az akadálya, hogy a DK-t is bevonják a „nagy összefogásba”. Mindenki tudta, hogy ez, a közös indulás az egyéni választókerületekben az egyetlen esélyük a Fidesz megverésére. Az erős értelmiségi és médianyomás ellenére az összefogásból mégsem lett semmi néhány nagy hangon kommunikált visszavonuláson kívül. Miért is? Az önzés és a hozzá párosuló gyűlölet, bármekkora is legyen azok hőfoka, nem képesíti az embert egy ország vezetésére. Még szerencse, hogy a választók többsége is így gondolta. Három a magyar igazság Csík Mónika Amikor az ember nosztalgiázik, sokszor egészen a gyerekkoráig gondol vissza, felidézve azokat az eseményeket, helyszíneket, amik valami oknál fogva emlékezetesek maradtak számára. Nekem ilyen „merengés” hely a palicsi állatkert, ahol kisgyerekkorom óta évente egy-két alkalommal biztosan megfordultam: családdal, barátokkal, sőt iskolai tanulmányi kirándulás során is, hisz a biológiatanárunk fontosnak tartotta, hogy az órán hallott állat- és növénytani tudnivalókat „terepen” is megfigyelhessük. A családi állatkertlátogatások az izgatottan várt vasárnapokhoz kötődtek, amikor is már hét elején kilátásba helyezték szüleink a hétvégi programot, mi, gyerekek pedig számolgattuk, hányat kell még aludni addig, hogy újra láthassuk kedvenc állatainkat: a sérült lábú, mindig szomorú medvebocsot, aki bicebócán is rótta köreit ketrecében; Mártát, az elefántot, akinek hátán apró madarak tollászkodtak, és aki boszorkányos ügyességgel tudta ormányával kihalászni a kifutója körüli vizesárokból a neki hozott, kicsi, piros almákat, sőt porfürdőzött is, ha úgy tartotta kedve, a vicces zsiráfokat, akik „pálcikalábon” szökdécselve kergették egymást a lombos fák alatt, és a napfényben valószerűtlenül hosszúra nyúlt amúgy is nyúlánk árnyékuk; a majmok szigetén visongó páviánhadat, akik bandázva cirkuszoltak, és kajánul mutogatták piros hátsójukat a szájtáti bámészkodóknak; a tarka tollú papagájokat a pávaháznál, ahol mindig paradicsomi madárricsaj fogadott, és a kisgyerekek - szuvenírként - elhullajtott madártollra vadásztak a ketrecek körül; a görbe fogú tevét, kinek púpjáról mindig Weöres Sándor Déli felhők című verse jutott eszembe, és sehogy se tudtam elképzelni, hogyan lehetne biztonságosan utazni a „sivatag hajóján”; s persze a jegesmedvét, aki lubickolva csobbant medencéjében, majd lustán süttette hasát egy kőre heveredve, míg megszáradt a bundája. Később, kamaszként, többnyire már baráti körben, érdekes volt feleleveníteni egy-egy állatkerti látogatás során, hogy kinek milyen emléke, vicces állatkerti története van, és mosolyogva elsétálni az állatkert szívében álló játszótér mellett, ahol ugyanazok a hinták, csúszdák, libikókák nyikorogtak, akár évekkel korábban, amikor még mi vártuk, hogy használatba vehessük kedvenc játékszerünket. Megtapasztaltuk ilyenkor, hogy a gyerekként csodásnak, valószerűtlennek tartott állatok már kevésbé tűntek varázslatosnak, inkább ahogy egy régi jó ismerősét látogatja meg az ember, úgy kerestük fel sorra őket, és az otthonosság érzésével telepedtünk le pihenésképpen fagyizni a büfé faasztalai mellé, a kis padokra, hallgatva közben az állatkert lakóinak zajongását. Felnőttként pedig immár nemcsak a gyerekkori, hanem a kamaszkori állatkerti kiruccanások is nosztalgikusak, és érdekes a család több generációjának tagjaival együtt tenni egy állatkerti sétát, felelevenítve és kiegészítve az állatkerthez kötődő közös és egyéni emlékeinket. Kiderül ilyenkor, hogy mindenkinek más apróság, helyzet, történet maradt meg a fejében, és hogy ebből a sok kis emlékből kerekedik ki egy közös, ami mindannyiunknak sajátja, és ami folyamatosan változik, ahogy újabb és újabb élmények érnek bennünket. Az élmények pedig szaporodnak, hiszen nemcsak mi magunk változunk, hanem az állatkert is folyamatosan megújul, átépítenek benne különböző részeket, s az állatok is költözködnek, ki örökre elmegy, ki áthurcolkodik más kifutóba, s persze új „lakók” is érkeznek. Egyetlen dolog változatlan csak: a járdára festett, hófehér talpak, amelyek a bejárattól a kijáratig kalauzolják el a látogatókat. Ezek a méretes lábnyomok, akár ha valami óriáséi lennének, amellett, hogy az ajánlott haladási irányt mutatják, egy sajátos világba vezetnek. A múlt és az emlékek terepére, s nekünk csak annyi a dolgunk, hogy „láthatatlan vezetőnk” nyomába szegődve sétáljunk egyet egy napfényes délutánon, ahogy Dorothy tette a sárgaköves úton, Smaragdváros felé bandukolva. ROZSFOLT Hófehér talpak nyomában • Archív stafic velemeny@magyarszo.rs VÉLEMÉNY 7 * HETI KORKÉRDÉSÜNK Milyen gyakran olvas verset? • Rendszeresen: 51 (21,2%) • Ritkán: 110 (45,8%) • Soha: 79 (33%) Szavazatok száma: 240 A www.magyarszo.rs olvasóinak szavazatai alapján ... csak átalakul (?) KAPCSOLÓDÓ KOMMENTÁR Antalovics Péter Tavasz van, gyönyörű!, jut eszembe, amint az álmából fokozatosan ébredő természetet figyelem. József Attila születésének napján mintha nem csak a költőzseni születne meg évről évre azoknak a szívében-lelkében, akikben ott csengenek a halhatatlan sorok, hiszen a természet, az élet, a zsibongó környezet is ilyentájt kap előre annyira, hogy az emberekben bizonyossá váljon az ösztönös tudat: igen, ennek a télnek a - lelki! - viszontagságait, sötét óráit, hosszú és reménytelen gyötrődéseit is magunk mögött hagytuk! Mennyire másképp tetszik egy-egy gondunk akkor, amikor oly sokat kell várni arra az oly kevés fényre, s milyen gyermeteg problémának tűnik ugyanaz a - korábban megválaszolhatatlannak tűnő - kérdés, ha közben hétágra süt a nap, az utcán önkéntelenül is mosolygósabban nyüzsögnek az emberek, és a mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél! Ha az ember A Dunánál jár vagy az ő otthona mellett éppenséggel A Tisza kanyarog, egyszer-egyszer eszébe jutnak a múlt, jelen a jövendő sorok, és nehéz úgy kivárnimárcius idusát, hogy legalább néhányunkban ne csendüljön fel a Talpra magyar. S olyanok is biztosan vannak még, akik vissza tudják idézni, milyen volt annak a bizonyos valakinek a szőkesége. A versek ott élnek bennünk, mindenkiben, aki valaha, valódi figyelmet szentelve, elolvasott egy-egy magyar klasszikust. Ott munkál ez a közös, láthatatlan kincs, aminek a birtoklása összekapcsolja a szerencsés kiválasztottjait. * Amikor idősebb generációk társaságában vagyok - a szülőkével, esetleg a nagyszülőkével -, mindig lenyűgöz az a szintű - természetesen relatív, de mai viszonylatban kiemelkedő mértékű - versbéli tájékozottság, amit én a saját korosztályomtól remélni sem merek. Nem gondolok itt fejből citálásra - bár hallottam már falusi környezetben, néni szájából, hogy egy gondolat bánt engemet!, s egy másik esetben a Falu végén kurta kocsma kezdő sora hökkentett meg -, elemzésre vagy hasonlóra. Egyszerűen az a tapasztalatom, hogy a múlt században felnőttek számára közelebbi, közvetlenebb fogalom volt a „kultúra”, az irodalom, ezáltal a költészet és a versek. Nyilván korántsem mindenki, de egyesek valamiféleképp be tudták illeszteni a mindennapi gondolkodásba ennek a műveltségnek egy-egy elemét, s az emblematikusabb sorok, ha nem is látványosan, széleskörűen, de legalább némelyeknél, valahol mélyen búvó patakként a gondolkodás (az élet) részévé váltak. Ennek oka nyilvánvalóan a most elképzelhetetlen mértékű, akkor viszont alapvető, kötelező iskolai verstanulás lehet. Hogy ez mennyire hatásos módszer - lehetne sorolni az érveket pró és kontra, ám ha a ma okostelefonokkal a kezükben felnövő „z generációra” tekintünk, annyit legalábbis megállapíthatunk, hogy valami gyökeresen megváltozott. Tetszőleges péntek este néhány évvel ezelőtt, Újvidékről hazafelé zötykölődöm a vonatban. Túlnyomórészt hozzám hasonló egyetemistákkal van tömve a szerelvény, ám alig hallatszik hang. A fiatalok körülbelül kilencvenöt százaléka lefelé bámul, a szakavatott szemlélő pontosan tudja, mit figyelnek oly buzgón. A szakavatott szemlélő időnként megfeledkezik magáról, és ugyanolyan buzgón lefelé sandít néhány percre. Percenként... A szomszédos kocsiból hangos beszéd hallatszik, két nyugdíjas vitatja meg a szokatlanul meleg októbert. Hazaérek, már a bejárati folyosón hallom a hangos, vidám kacagást. Biztosan itt az öcsém egyik haverja. Rögvest bebizonyosodik a feltevésem, ám azt követően már átadom magam az élménynek. A legnagyobb videómegosztón épp Sylvester Stallone szaval Nagy Lászlót. Rambo íjat feszít, és ki viszi át a szerelmet. Majd Bruce Willis kifejti: Ha férfi vagy, légy férfi. A következő videón Jean-Paul Belmondo mondja A Reményhez záró szakaszát, és Samuel L. Jackson szól: Ne élj, mikor nem akarom. Végül Tom Cruise mereng: Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldel a nyárfa az ablak előtt...