Magyar Szó, 2018. április (75. évfolyam, 75-98. szám)

2018-04-10 / 81. szám

2018. április 10., kedd Sáfrány Attila Az Európai Unióban példátlan az, hogy egy pártszövetség zsinórban háromszor egymás után kétharmaddal nyerje meg a demokratikus válasz­tást. Ez történt vasárnap Magyarországon. Ugyan még nincsenek meg a végleges adatok, de szinte biztos, hogy sikerült megismételni a Fidesz-KDNP-nek a négy évvel ezelőtti ered­ményt, amikor - a külhoniak voksaival bejuttatott jelölttel együtt - 133 képviselőt számlálhatott a megalakuló parlamentben a győztes pártszövet­ség, pontosan annyit, amennyi a kétharmadhoz kellett. Most is ugyanez látszik körvonalazódni határozott kontúrokkal. Az adatok 98,5 százalé­kos feldolgozottsága alapján kijelenthető, hogy a 2018-ban induló ciklusban is 133 képviselője lesz a Fidesz-KDNP-nek, és a kétharmad most is a külhoni magyarok listás szavazatainak lesz köszönhető. A Nemzeti Választási Iroda tegnapi adatai szerint valamivel több, mint 100 ezer levélszavazat érkezett be a határon túli kettős állampolgároktól. Ebből megközelítőleg 72 ezer volt érvényes. Ezek közül mintegy 68 ezer a Fidesz-KDNP-t támo­gatta, amely a magas részvételi arány mellett egy képviselő bejuttatásához lehetett elegendő. A háromszori ismétlés kapcsán bizonyára sokaknak eszébe jutott a számmisztika világá­ba visszanyúló ismert szólás, a három a magyar igazság, amihez sokan még hozzáteszik, a negye­dik pedig a ráadás. Lúdas Matyi is háromszor veri vissza a verést Döbrögi úton. Eddig a Fidesz is háromszor vágott vissza a 2006-os választási vere­ség miatt a szocialistáknak. A Lúdas Matyi-s hasonlítással nem érdemes továbbmenni, mert Gyurcsány Ferenc például - bár könnyen szerzett gazdagsága okán van rokonság közöttük - nem egy rövideszű és nagy hajú Döbrögi uraság, hanem az ellenzéki oldal legdörzsöltebb politikusa, aki a romboláshoz KOMMENTÁR és a szétziláláshoz ért a legjobban. A 2009-ben ringbe lépő, halk szavú Bajnai Gordonra pedig főként nem illik a Döbrögi-hasonlat, akkor sem, ha annak idején neki is megvolt a maga „liba­ügye” (Haj­dú-Bét - ügy), akárcsak Fazekas Mihály libalopás miatt pórul járt uraságának. A másik oldalon sem egy Lúdas Matyi, ne adj’ isten! Rózsa Sándor vagy Robin Hood mozgósí­totta a jobboldali szavazótábort, hanem Magyar­­ország rendszerváltás utáni legsikeresebb politi­kusa, akit Orbán Viktornak hívnak. A folyamatos karakteres jelenlét az 1989 utáni magyar poli­tikai színtéren - ebben négy miniszterelnöki mandátummal - kétséget sem hagy afelől, hogy a magyar parlamenti demokrácia történetének eddigi egyik legsikeresebb politikusáról van szó, akinek a megnyilatkozásaira szókimondása miatt a migránsválság kitörése óta már Európa-szerte odafigyelnek, és nemcsak a politikai ellenlábasai körében, hanem külföldi szimpatizánsainak egyre növekvő táborában is. Óriási teljesítmény ez egy tízmilliós európai ország kormányfőjétől. Ha Európának, de legalább a keresztény civi­lizáció keleti felének sikerül túlélnie azt a mélyre­ható demográfiai és ideológiai válságot, amelybe a XX. században belekormányozta magát, akkor egyszer majd lehet, hogy e valódi problémákra rámutató szókimondása miatt fognak emlékezni Orbán Viktor nevére. A magyar politikai életben azonban, amelyet még nem uralt el a PC-beszéd rákfenéje, és ahol ebből kifolyólag a nyílt társa­dalom disztópiáját elítélő nyílt szókimondás sem olyan ritka jelenség, nem ez a Fidesz első embe­rének a legfőbb politikai érdeme, hanem az, hogy 1994 után sikerült összekovácsolnia a darabjaira hullott jobboldali szavazótábort. Ebben is az egye­nes ellentéte Gyurcsány Ferencnek, aki a korábban egységes baloldali szavazótábor szétverésében szerzett magának múlhatatlan érdemeket. A széthullottság az oka az ellenzék egymás utáni vereségeinek. A sorozatos kudarcok miatt érzett tehetetlen düh rémképpé hatalmasodik bennük, ami pedig Orbán-fóbiában és Fidesz­­gyűlöletben ölt testet a psziché működése kiis­merhetetlen labirintusában. A hatalomvágyon kívül pusztán csak ez a kettős gyűlölet köti össze a saját útjukat járó baloldali és liberális ellenzéki politikusok táborát, ahova ma már a jobboldali arcát elvesztett Jobbikot is oda sorolhatjuk. Folyamatosan keresték ugyan az áfiumot a Fidesznek nevezett „veszedelemre”, de mindhiá­ba. 2014-ben a választások előtt két évvel megala­kított Együtt vezérletével a baloldali összefogás­sal próbálkoztak, sikertelenül. A nevezetes G-nap (Simicska Lajos üzletember „balfordulása”) után egy évvel, és szintén két évvel a választások előtt egy nyilvánvalóan a háttérből irányított nagyszabá­sú politikai manőverbe kezdtek, melynek a célja a Jobbikot is bevonó teljes ellenzéki összefogás volt a mindenki egy elve alapján. Emlékezhetünk még az ezzel kapcsolatos mérföldkövekre. Az első a Jobbik néppártosodása volt, melynek során a szélsőjobb­­oldali pártot megpróbálták középre kormányozni és szalonképessé tenni a baloldali szavazók előtt is. Következett Schiffer András lemondása, aki az LMP élén kezdettől fogva következetesen tartot­ta magát a független politizáláshoz. Majd elérték a Gyurcsánnyal konfrontálódó Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltjének a lemondását is, miután elhárult az akadálya, hogy a DK-t is bevonják a „nagy összefogásba”. Mindenki tudta, hogy ez, a közös indulás az egyéni választókerületekben az egyetlen esélyük a Fidesz megverésére. Az erős értelmiségi és média­nyomás ellenére az összefogásból mégsem lett semmi néhány nagy hangon kommunikált vissza­vonuláson kívül. Miért is? Az önzés és a hozzá párosuló gyűlölet, bármekkora is legyen azok hőfoka, nem képesíti az embert egy ország vezetésére. Még szerencse, hogy a választók többsége is így gondolta. Három a magyar igazság Csík Mónika Amikor az ember nosztalgiá­zik, sokszor egészen a gyerekkorá­ig gondol vissza, felidézve azokat az eseményeket, helyszíneket, amik valami oknál fogva emlékezete­sek maradtak számára. Nekem ilyen „merengés” hely a palicsi állatkert, ahol kisgyerekkorom óta évente egy-két alkalom­mal biztosan megfordul­tam: családdal, barátok­kal, sőt iskolai tanulmányi kirándulás során is, hisz a biológiatanárunk fontos­nak tartotta, hogy az órán hallott állat- és növényta­ni tudnivalókat „terepen” is megfigyelhessük. A családi állatkert­­látogatások az izgatot­tan várt vasárnapok­hoz kötődtek, amikor is már hét elején kilátásba helyezték szüleink a hétvégi progra­mot, mi, gyerekek pedig számolgat­tuk, hányat kell még aludni addig, hogy újra láthassuk kedvenc állata­inkat: a sérült lábú, mindig szomo­rú medvebocsot, aki bicebócán is rótta köreit ketrecében; Mártát, az elefántot, akinek hátán apró mada­rak tollászkodtak, és aki boszorká­nyos ügyességgel tudta ormányával kihalászni a kifutója körüli vizes­árokból a neki hozott, kicsi, piros almákat, sőt porfürdőzött is, ha úgy tartotta kedve, a vicces zsirá­fokat, akik „pálcikalábon” szökdé­cselve kergették egymást a lombos fák alatt, és a napfényben valósze­rűtlenül hosszúra nyúlt amúgy is nyúlánk árnyékuk; a majmok szigetén visongó páviánhadat, akik bandázva cirkuszoltak, és kajánul mutogatták piros hátsójukat a száj­táti bámészkodóknak; a tarka tollú papagájokat a pávaháznál, ahol mindig paradicsomi madárricsaj fogadott, és a kisgyerekek - szuve­nírként - elhullajtott madártollra vadásztak a ketrecek körül; a görbe fogú tevét, kinek púpjáról mindig Weöres Sándor Déli felhők című verse jutott eszembe, és sehogy se tudtam elképzelni, hogyan lehet­ne biztonságosan utazni a „sivatag hajóján”; s persze a jegesmedvét, aki lubickolva csobbant medencé­jében, majd lustán süttette hasát egy kőre heveredve, míg megszáradt a bundája. Később, kamaszként, többnyi­re már baráti körben, érdekes volt feleleveníteni egy-egy állatkerti látogatás során, hogy kinek milyen emléke, vicces állatkerti történe­te van, és mosolyogva elsétálni az állatkert szívében álló játszótér mellett, ahol ugyanazok a hinták, csúszdák, libikókák nyikorogtak, akár évekkel korábban, amikor még mi vártuk, hogy használatba vehes­­sük kedvenc játékszerünket. Megta­pasztaltuk ilyenkor, hogy a gyerek­ként csodásnak, valószerűtlennek tartott állatok már kevésbé tűntek varázslatosnak, inkább ahogy egy régi jó ismerősét látogatja meg az ember, úgy kerestük fel sorra őket, és az otthonosság érzésével teleped­tünk le pihenésképpen fagyizni a büfé faasztalai mellé, a kis padokra, hallgatva közben az állatkert lakói­nak zajongását. Felnőttként pedig immár nemcsak a gyerekkori, hanem a kamaszkori állatkerti kiruccaná­­sok­ is nosztalgikusak, és érde­kes a család több generációjának tagjaival együtt tenni egy állatkerti sétát, felelevenítve és kiegészítve az állatkerthez kötődő közös és egyé­ni emlékeinket. Kiderül ilyenkor, hogy mindenkinek más apróság, helyzet, történet maradt meg a fejében, és hogy ebből a sok kis emlékből kerekedik ki egy közös, ami mindannyiunknak sajátja, és ami folyamatosan válto­zik, ahogy újabb és újabb élmények érnek bennün­ket. Az élmények pedig szaporodnak, hiszen nemcsak mi magunk változunk, hanem az állatkert is­­ folyama­tosan megújul, átépíte­nek benne különböző részeket, s az állatok is költözködnek, ki örökre elmegy, ki áthurcolkodik más kifutóba, s persze új „lakók” is érkeznek. Egyetlen dolog válto­zatlan csak: a járdára festett, hófehér talpak, amelyek a bejárattól a kijáratig kalauzolják el a látoga­tókat. Ezek a méretes lábnyomok, akár ha valami óriáséi lennének, amellett, hogy az ajánlott hala­dási irányt mutatják, egy sajátos világba vezetnek. A múlt és az emlékek terepére, s nekünk csak annyi a dolgunk, hogy „láthatat­lan vezetőnk” nyomába szegőd­ve sétáljunk egyet egy napfényes délutánon, ahogy Dorothy tette a sárgaköves úton, Smaragdváros felé bandukolva. ROZSFOLT Hófehér talpak nyomában • Archív stafic velemeny@magyarszo.rs VÉLEMÉNY 7 * HETI KORKÉRDÉSÜNK Milyen gyakran olvas verset? • Rendszeresen: 51 (21,2%) • Ritkán: 110 (45,8%) • Soha: 79 (33%) Szavazatok száma: 240 A www.magyarszo.rs olvasóinak szavazatai alapján ... csak átalakul (?) KAPCSOLÓDÓ KOMMENTÁR Antalovics Péter Tavasz van, gyönyörű!, jut eszembe, amint az álmából fokozatosan ébredő természetet figyelem. József Attila szüle­tésének napján mintha nem csak a költőzseni születne meg évről évre azoknak a szívében-lelkében, akikben ott csen­genek a halhatatlan sorok, hiszen a természet, az élet, a zsibongó környezet is ilyentájt kap előre annyira, hogy az emberekben bizonyossá váljon az ösztönös tudat: igen, ennek a télnek a - lelki! - viszontagságait, sötét óráit, hosszú és reménytelen gyötrődéseit is magunk mögött hagytuk! Mennyire másképp tetszik egy-egy gondunk akkor, amikor oly sokat kell várni arra az oly kevés fényre, s milyen gyer­meteg problémának tűnik ugyanaz a - korábban megvá­­laszolhatatlannak tűnő - kérdés, ha közben hé­tágra süt a nap, az utcán önkéntelenül is mosolygósabban nyüzsögnek az emberek, és a mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél! Ha az ember A Dunánál jár vagy az ő otthona mellett éppenséggel A Tisza kanyarog, egyszer-egyszer eszébe jutnak a múlt, jelen a jövendő sorok, és nehéz úgy kivárni­­március idusát, hogy legalább néhányunkban ne csen­düljön fel a Talpra magyar. S olyanok is biztosan vannak még, akik vissza tudják idézni, milyen volt annak a bizo­nyos valakinek a szőkesége. A versek ott élnek bennünk, mindenkiben, aki valaha, valódi figyelmet szentelve, elol­vasott egy-egy magyar klasszikust. Ott munkál ez a közös, láthatatlan kincs, aminek a birtoklása összekapcsolja a szerencsés kiválasztottjait. * Amikor idősebb generációk társaságában vagyok - a szülőkével, esetleg a nagyszülőkével -, mindig lenyűgöz az a szintű - természetesen relatív, de mai viszonylatban kiemelkedő mértékű - versbéli tájékozottság, amit én a saját korosztályomtól remélni sem merek. Nem gondo­lok itt fejből citálásra - bár hallottam már falusi környe­zetben, néni szájából, hogy egy gondolat bánt engemet!, s egy másik esetben a Falu végén kurta kocsma kezdő sora hökkentett meg -, elemzésre vagy hasonlóra. Egyszerű­en az a tapasztalatom, hogy a múlt században felnőttek számára közelebbi, közvetlenebb fogalom volt a „kultúra”, az irodalom, ezáltal a költészet és a versek. Nyilván korántsem mindenki, de egyesek valamiféle­képp be tudták illeszteni a mindennapi gondolkodásba ennek a műveltségnek egy-egy elemét, s az emblemati­­kusabb sorok, ha nem is látványosan, széleskörűen, de legalább némelyeknél, valahol mélyen búvó patakként a gondolkodás (az élet) részévé váltak. Ennek oka nyilvánvalóan a most elképzelhetetlen mértékű, akkor viszont alapvető, kötelező iskolai versta­nulás lehet. Hogy ez mennyire hatásos módszer - lehetne sorolni az érveket pró és kontra, ám ha a ma okostelefo­nokkal a kezükben felnövő „z generációra” tekintünk, annyit legalábbis megállapíthatunk, hogy valami gyöke­resen megváltozott. Tetszőleges péntek este néhány évvel ezelőtt, Újvi­dékről hazafelé zötykölődöm a vonatban. Túlnyomórészt hozzám hasonló egyetemistákkal van tömve a szerelvény, ám alig hallatszik hang. A fiatalok körülbelül kilencvenöt százaléka lefelé bámul, a szakavatott szemlélő pontosan tudja, mit figyelnek oly buzgón. A szakavatott szemlélő időnként megfeledkezik magáról, és ugyanolyan buzgón lefelé sandít néhány percre. Percenként... A szomszédos kocsiból hangos beszéd hallatszik, két nyugdíjas vitatja meg a szokatlanul meleg októbert. Hazaérek, már a bejárati folyosón hallom a hangos, vidám kacagást. Biztosan itt az öcsém egyik haverja. Rögvest bebizonyosodik a feltevésem, ám azt követően már átadom magam az élménynek. A legnagyobb videó­­megosztón épp Sylvester Stallone szaval Nagy Lászlót. Rambo íjat feszít, és ki viszi át a szerelmet. Majd Bruce Willis kifejti: Ha férfi vagy, légy férfi. A következő videón Jean-Paul Belmondo mondja A Reményhez záró szaka­szát, és Samuel L. Jackson szól: Ne élj, mikor nem akarom. Végül Tom Cruise mereng: Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldel a nyárfa az ablak előtt...

Next