Magyar Themis, 1872 (2. évfolyam, 1-55. szám)

1872-12-24 / 55. szám

440 kén életbelépett új telekkönyvi törvény túlha­ladta * *). Csak Schusterre nézve, ki szinte a Ma­gyarországban hatályban lévő telekkönyvi ren­deletet commentálta, kívánjuk megjegyezni, mi­szerint ez akkoriban (1857-ben) még igen helye­sen tanította, hogy a zálogjog előjegyzésére a követelés jogczimének kimutatása is szükséges, mert az akkoriban hatályban volt ideigl. osztr. pritás 127. §-a világosan rendelte, hogy vala­mely kötelezettség oly okmán­­nyal, mely annak jogi alapját határozottan meg nem jelöli, be nem bizonyíttathatik. És ime, itt mindjárt a tévtannak egy téves consequentiája. Szerző ur szerint t. i. egy e­l­é­­vü­lt váltó alapján nem lehet zálogjogot elő­jegyezni, mert az jogczímet nem foglal magában és mert más kellékekkel sincsen felruházva. Mi­lyen kellékeket ért itt szerző ur, azt megint nem tudjuk, azért tehát csak a jogczimmel fog­lalkozunk. Már­pedig ellenkezik szerző úr állí­tása az általános gyakorlattal; miért követi pedig a gyakorlat az ellenkezőt? egyszerűen azért, mert a törvény jogczimet elő nem ír, mert az elévült váltó lejárt követelést tárgyaz, és mert a váltó a próza szabályai szerint bizonyí­­tékul is szolgál­hat; a telekkönyvi bíró leg­alább azon eshetőségre előre csak nem reflektál­­hat, hogy az adós az igazolási perben a váltó valódiságát netán megtámadandja. Itt pedig megint nem határoznak az osztrák viszonyok, úgy amint Schusternek is igaza volt, ha váltóra, és pedig épen az osztr. potlás idézett 127. § ánál fogva, az előjegyzést megtagadan­­dónak vélte, csakhogy Schuster e tekintetben következetes is maradt, mikor az előjegyzés kérdését illetőleg elévült és el nem évült váltó közt külömbséget nem tett, holott szerző úr megint egy újabb tévedést követ el, midőn azon tudtunkkal egészen uj tannal lép fel, hogy lejárt, de el nem évült váltó alapján lehet a zá­logjogot előjegyezni, mert az elévült váltó előjegyzésre „váltói minőségénél fogva“ alkalmas okmány. Hát a vá­ltói mi­nő­s­é­g a köztörvény előtt j­o­g­o­z­i­k ? Ha pe­dig nem (feltételezem pedig, hogy e tekintetben egyetért velünk szerző úr) akkor miben külöm­­bözik köztörvény előtt az elévült váltó az el nem évülttől? Semmiben. Ugyanis mi évül el? A váltótörvény 209. §-a szerint csak a vál­tótörvénykezési jog. A váltótör­vénykezési szabályokat pedig a pol­gári bíró az el nem évült váltó bizonyító erejé­nek megvizsgálásánál ép oly kevéssé fogja alkalmazni, mint az elévült váltónál, hanem ki­fogás esetére a causa debendi bizonyítását az egyiknél úgy, mint a másiknál a polgári per­­rendtartás szabályai szerint követelendő. A kétféle váltó közt tehát a telekkönyvi bíró sem tehet külömbséget, és ugyanazon te­kintet alá esnek azon szerző úr által fel sem említett váltók is, melyek habár el nem évültek, váltóminőséggel mégis azért nem bír­nak, mert a váltótörvény 14. § ában felsorolt kellékek egyike-másikában szűkölködnek. A fenebb idézett tétel után továbbá mind­járt ezt írja szerző úr:„Feltétlenül szük­séges továbbá, hogy a követelés ter­mészete határozottan előadassék, s abból az adós (nem-e a hitelező?) joga határozottan kiderüljön“. Ha a köve­telés jogezime igazolandó, minek külön előírni a követelés természetének igazolását i3? A jog­czimmel nem igazoltatik-e a követelés alapja, eredete, természete? Vagy pedig ezen utóbbi tételben csak a követelési jogezimet értette szerző úr ? miből megint az következnék, hogy mind a két jogezimet tartja a zálogjog elő­jegyzésénél igazolandónak. Hogy értse meg aztán szerző urat a kezdő, ha (eltekintve az irány határozatlanságától) a jogi fogalmakat nem szabatosan és nem a törvényes kifeje­zéssel jelöli meg ? 2) A­mi pedig a zálogházi jogezi­met illeti, kellene ugyan, hogy a törvény an­nak kimutatását, illetőleg előjegyzés esetében legalább valószínűsítését (Bescheinigung) köve­telje, mert a zálogjog és úgy mint akármely más dologi jog csak a szabályszerű jogezim, és szerzési mód által szerezhető­­ meg*), de a telek­könyvi rendelet e tekintetben kivételt tett, a­mennyiben a zálogházi jogczim kimutatását a 88. §. szerint csak akkor kívánja, ha az elő­jegyzés esete nem az idézett §-nak fenebb is kivo­­natilag közölt b), c) vagy d) pontjainak egyike­­másika alá esik. Az V. fejezetet, mely a telekkönyvi ügyekre vonatkozó ujabbi törvényekkel és ren­­deletekkel, különösen 1) a szöllőbirtok után járó tartozások megváltásáról szóló 1868. XXIX. t. czikkel, 2) a vasutak és csatornák összponto­sított telekkönyvezéséről szóló 1868. I. t. czik­­kel, és 3) a telekkönyvekneknek a birtokválto­zások folytán szükségessé vált átalakításáról szóló 1871. ápril 8-án kelt minlisterialis rende­lettel foglalkozik, szívesen elengedtük volna szerző urnak ; de ha már szükségesnek tartotta azokat is közleni, miért nem közölte legalább kivonatilag azon ujabbi törvényeket is, melyek részben szinte a telekkönyvi eljárásra vonat­koznak, mint: az úrbéri viszonyok rendezéséről, az irtványokról, az arányosítás és tagosításról szóló 1871. Lil­., LIV., LV. tczikkeket? A telekkönyvi hatóság alá tartozó pereket, úgy mint a kiigazítási, a jelzálogi átkebelezési, az előjegyzés igazolása iránti és a különféle kitörlési pereket külön, vagyis a VI. fej­ezet­ben állítja össze szerző úr, és azoknak termé­szetét, czélját és az eljárást kitűnő­ gyakor­lati szakavatottsággal magyarázza. Különös figyelmet fordít a perújításra is, melynek alkalmazhatóságát és joghatályát min­den egyes fellebbi perre nézve külön tárgyalja. Ezt pedig már azért is kiemeljük, mert a per­­újítási ügyekben tudtunkkal még senki sem foglalkozott irodalmunkban. A VII. vagyis utolsó fejezetet szerző úr a telekkönyvi hatóság teendőinek a végrehajtási eljárásban szenteli. Azon commen­tator még nem született, kinek sikerülne a sze­rencsétlen tvk. rendsz. ellenmondásait kielégítő módon kiegyenlíteni és homályos helyeit ma­gyarázni anélkül, hogy a törvény szavain me­rész interpretáló által erőszakot ne kövessen el. Nem teszünk tehát szerző úrnak sem szem­rehányást, hogy több oly czikket magyarázás nélkül hagyott, melyek vagy épen nem világo­sak, vagy a telekkönyvi intézmény főbb elveit sértik, másrészt, hogy ott, hol magyarázásba bo­csátkozni még­is elég bátor volt, nem mindég a helyes eredmén­nyel dicsekedhetik. Nem aka­runk szándékunktól: a vitás kérdéseket érintet­lenül hagyni, eltérni, azért csak igen kevés megjegyzést koczkáztatunk. Igen szép például szerző urnák törekvése, a vételárfelosztásnál a követelések rangsoroza­­tát egyetemleges jelzálogok esetében biztos alapra fektetni, ha mondja, hogy (amint a gya­korlatban is történik) a követelések a különféle zálogtárgyakra az azokért befolyt vételárak arányában osztassanak fel. De mi történjék, ha a lekötött ingatlanok nem mind, vagy nem egy­szerre adatnak el, a jelzálogok elágaznak, és a hitelezők kiegészítésüket az egyes eladott ingatlanok telekkönyvi állapota szerint mégis követelik ? Azon esetre megint ha a zálogok kü­lönféle telekkönyvi hatóságok telekkönyveiben vannak bejegyezve, leghelyesebbnek tartja szerző úr, hogy a felosztást a főjelzálogi ható­ság teljesítse. Ez ij ugyan, de szerencsétlen eszme. Hiszen a főjelzálogi hatóság minden egyes követelésre n­é­z­ve más l­e­h­e­t! Vagy pedig az árverezőnek követelése határoz­zon ? Akkor megint a véletlentől, illetőleg attól függ a felosztási kulcs: váljon ki lép fel mint árverező! És ha többen lépnek fel egyszer­re? A többi nehézségekről, melyekkel az eszme kivitele találkoznék, nem is szólunk. A n­e­m első helyen bekeblezett szolgalmi jog­gal és dologi terhekkkel aként kíván szerző úr elbánni, hogy az ingatlan azon esetre, ha két­ségtelen, hogy a jelzálogos követelések összege annak vételárából akkor is kikerül, ha az a kér­déses jogok terhével adatik el — ily értelemben, ellenkező esetben pedig azok nélkül adassék el, mely utóbbi esetben a jognak esetleg per útján a megállapítandó értéke a bekeblezés elsőbbségével lenne a kifizetési tervezetbe beállítandó Ezen ex­­pediens, mely természetesen már az árverési fel­tételekben megállapítandó, az összeütköző érde­keket a legtermészetesebb módon elintézi. De miért hallgat szerző úr a bekeblezett bérleti jogról, mely mind természeténél, mind pedig az osztr. ptvkönyv rendeleteinél fogva oly különös tekintet alá esik, vagy elintézettnek tartja annak kérdését a 231. lapon olvasható ezen különben is téves vagy lagalább homályos állítással: „A végrehajtás által harmadik sze­mélyek jogai sérelmet nem szenvedhetnek. E jogok alatt azonban csak . . . telekkönyvileg kitüntetett jogok, mint bérleti jog ... ér­tendő“. Tévesnek mondjuk pedig ezen a litánt, mert az osztr­ ptkönyv a realhitel érdekében épen a bérlő sérelmére alkot kivételt, midőn végrehajtás esetére fentartván ezen elvet: „Kanf­bricht Miethe“, a bérlőt, még ha első helyen volna is bérleti joga bekeblezve, a bérletből kiutasítja, csak kártérítési igényét tartván fen. Midőn végre megemlítenők, hogy szerző úr a tulajdoni igények valódi jelentőségét és alkal­mazhatóságát az ingatlanok tekintetében igen szépen megfejti, e fejezetre nézve is kimerítet­tük a leglényegesebb megjegyzéseket. A rajz külalakja tekintetében sokkal rend­szeresebbnek tartot­uk volna azon felosztást, melyet már az egyes részek természete hoz­ta­magával. Mi legalább három főrészre osztottuk volna fel a művet: I. a történeti, II. az elméleti és III. a gyakorlati részre ; ez utóbbit pedig megint négy fejezetre, és pedig 1) a tulajdon­­képeni telekkönyvi eljárásról (a telekkönyvi rendelet két részével), 2) a telekkönyvi hatóság hatáskörébe tartozó perekről, 3) a telekkönyvi hatóság teendőiről a végrehajtási eljárásban, és 4) a telekkönyvi ügyekre vonatkozó későbbi törvények és rendeletekről. Ez sokkal jobb átte­­kintetet biztosított volna a műnek. A­mi pedig most a mű feletti általános íté­letünket illeti, ezt a mondottak után többé csak néhány szóval véljük formulázandónak. Azt hisszük pedig, hogy a mű olyannak kezébe, ki a telekkönyvi bejegyzés tárgyát képező jogok elméletét még tökéletesen nem bírja, vagyis a mű ebbeli részére is szorult, nem való, mert könnyen tévútra vezettetik. A gyakorlati szak­­férfinak, de még azon kezdőnek is,' ki a kellő elméleti ismereteket már megszerezte a mű­vet csak ajánlhatjuk, mert azok irányában szerző ur munkájának fontosabb és terjedelme­sebb gy­ak­o­r­l­a­t­i részében azon czélt legna­gyobbrészt elérte, melyet az előszó szerint ma­gának kitűzött. *) A­kit azonban a kérdés az osztrák törvények szempontjából is érdekelne, ajánljuk figyelmébe Ei­ner kitűnő művét : „Das Institut der Pfandrechts- Praenotation in Oesterreich.“ **) Az anyagi törvények ezen intézkedését az ujabbi telekkönyvi törvények fen is tartották és kétségkivüli, hogy e tekintetben a legközelebbi re­form alkalmával telekkönyvi törvényünk is fog vál­­­toz­ást szenvedni. Lásd: Einer fenebb idézett kitűnő értekezését. Esküdtszéki csarnok. Libel. (x ) Néhány nappal ezelőtt Londonban egy becsület­sértési per tárgyaljon, mely széles kö­rök figyelmét vonta magára és különbén is jel­lemző momentumokat m­utathat fel. Tárgya volt Hepworth Dixon nagyhírű írónak a „Pali Mail Gazette“ czímű­ hírlap elleni azon vádja, hogy ezen lap vádló munkáinak megbirálásánál sze­mélyes sértéseket intézett ellene, amennyiben obscén könyvek szerzőjének nevezte őt és mű­veinek írásánál erkölcstelen indokokat fogott reá. Világosan mutatja ezen per, hogy az angol sajtó daczára azon kiterjedt szabadságnak, mel­­­lyel a közügyek megítélésében bír, igen nagy óvatosságra van utalva, ha critikáját oly sze­mélyes kifakadások terére viszi, melyek becsü­let­sértési vádakra jogosítani látszanak. Itt te­hát egy úgynevezett libel-perrel van dolgunk. A pénzbírság a jelen esetben a vádló által 10,000 font sterlingre tétetett, mivel az ő nézete szerint az obscenitás szemrehányása igen nagy mértékben képes megkárosítani könyveinek ke­lendőségét. Hogy mennyiben alapos ez, és áta­­lában a „Pall Mall Gazette“ által neki tett szemre­hányás — ez képezi a per tárgyát, mely a Court of common pleas-ben tárgyalás alá került. Vádló ügyvéde azzal kezdte meg a tárgya­lást, hogy a vádbeli czikket egész terjedelmé­ben felolvasta. Kiemeljük ebből csak azt, hogy az obscenitás mellett a czikkírónak gonosz szándéka képezte a vád tárgyát. Két teljes napot vetek igénybe a vádlott fél képviselője által a vádlóhoz intézet kereszt­kérdések. Vádlónak minden munkást a legéle­sebb módon bonczkés alá vette, és semmi esz­közt sem kimért az incriminált czikk állításai­nak bebizonyítására. A vallatás befejeztével végre elhatározta magát vádlott ügyvéde a vé­d­beszéd megtartására, mely 5 óránál tovább tar­tott és még Angolországban is párját keresi

Next