Magyar Themis, 1880 (10. évfolyam, 1-40. szám)
1880 / 1. szám - A férj hatalma a nő vagyona felett. 2. [r.]
forgató, ha óvással igazolja, hogy az elfogadótól biztosítást nem nyert,s hogy az elfogadás a váltón kijelölt szükségbeli utalványozottak által nem teljesíttetett,) úgy az előzőktől mint magától az elfogadótól biztosítást követelhet, szintén oda utal, miszerint ezen egész fejezet csakis oly váltó alapján való biztosítási viszkeresetről intézkedik, mely váltó intézményből már átváltozott elfogadványnyá, mert hiszen az intézvényezettre nézve, kippen nem szerepel még kötelezettként a váltói üzletben, szó nem lehetne arról, hogy biztosításra köteleztessék. Ámde olvassuk ezen szakasz 2. pontját: »Ha az elfogadó ellen a váltó elfogadása, illetve kiállítása után valamely pénzbeli tartozás miatt a végrehajtás siker nélkül megkísértetett.« A váltó elfogadása, illetve kiállítása után. Beszédben elhibázható a helyes szó, kijavítható. Szónok, társalgó korrigálhatja önmagát, »illetve« körülirta pótlással. Mit je- lentsen törvényszövegben : elfogadása , illetve k iá 11 i-j tása. Helyén van még duplicitás a kifejezésekben, midiin azok, »illetőleg« szóval jelezve, különböző esetekre vonatkoznak, mint például a 25. §-ban (a váltóban kitett, illetőleg az el nem fogadott összeg; correspondál ugyanazon mondat előrészével: ha az elfogadás általában nem vagy megszorítással, avagy nem az egész összegre történt). De a 29. §-ban a két kifejezés egymással ellentétben van. Az egyik kizárja a másikat. A váltó kiállítása nem foglalja magába a váltó elfogadását; egyszerű értelmezés szerint ez utóbbi az előbbi alatt értve nincs. Egymás mellé állítva pedig a két fogalom, azok épen kizárják egymást. Ha a váltóbirtokost biztonság hiánya miatti viszkereset csak a váltó elfogadása után beálló csőd, végrehajtás alapján illeti meg, akkor ki van zárva, hogy az már a váltó kiállításakor, tehát annak elfogadása előtt illesse őt. Ha pedig már a váltó kiállításakor beálló csőd, végrehajtás alapján őt megilleti e jog, minek annak is kimondása, hogy az ezenkívül akkor is megilleti őt, ha ezen körülmények a váltó elfogadása után beállanak. Nyilvánvaló, mint említettük, miszerint ,illetve kiállításai alatt értendő, ha az elfogadás még nem történt. Mert hiszen egymás mellé van állítva a kettő: elfogadás, illetve kiállítás; az utóbbi tehát egyenesen kizárja fogalmából az előbbit. Márpedig ha ez való, amint azt valónak venni a logica kényszerít, akkor ugyanazon mondatban a legfurcsább ellenmondás rejlenék. Ha az elfogadó ellen a váltó elfogadása, illetve kiállítása után .... stb. Egyik részről elfogadásról van szó (és az egész fejezetben mindig elfogadóról és elfogadott váltóról), másik részről ugyanazon egy mellékmondatban oly időről, midőn »elfogadó« még nem létezik, a váltó kiállításának idejéről ellentétben az elfogadás idejével. A szakasz ügyetlen szövegezését (elfogadása, illetve kiállítása) meg nem változtathatjuk. De annyit nézetünk szerint ezen szövegezésből levonnunk kell, miszerint az »elfogadó« szót betű szerint nem olvashatjuk, mert hiszen akkor a törvény gallimatthiast tartalmazna, hanem hogy az »illetve kiállítása« szavakra való vonatkozásában alatta »intézvényezett« értendő. Ily értelmezés mellett a 29. §. 2. pontjában foglalt veszély-eset fenforgásánál a váltóbirtokosnak biztonsága hiánya miatti viszkeresete van akkor is, ha a váltó még elfogadó és illetve elfogadás végett bemutatva nem volt, midőn a végrehajtás siker nélkül megkísértetett. Ámde az idézett §., mely, mint említve volt, a fizetés oly hatályú veszélyeztetettségének, hogy abból a váltóbirtokos számára biztonság hiánya miatti viszkereset származzék, eseteit 2. pontban taxatíve sorolja elő, ezen esetek bekövetkeztének idejét csak a 2. pontban, csak a végrehajtás siker nélküli megkísértés eseténél írja elő. A csődre nézve egyszerűen így szól: »ha az elfogadó csőd alá jutott.« A törvény a csőd kiütésére nézve tehát semmi időbeli megszorítást nem tartalmaz. Tekintettel immár arra, hogy az » elfogadó « szó betűszerint ezen szakaszban egyáltalában nem olvasható, mit fenőbb kimutatva vélünk, és hogy nem is volna a magyarázat szabályainak megfelelő, minden törvényi utalás hiányában a csőd kiütésének megszorítólag csak akkor tulajdonítani azon hatályt, hogy a váltóbirtokos annak alapján biztonság hiánya miatti viszkeresettel élhessen, ha az a váltó elfogadása után állott be, ami magában véve is egyenesen ütköznék azon elvbe, melynek érvényesítését ezen fejezet czélba veszi és minden indokoltságot nélkülözne, azt tartjuk, hogy az érintett ténykörülmény beálltának idejére nézve megszorítás nem olvasható, de kiterjeszthető e tekintetben ugyanezen §. 2. pontjának vonatkozó rendelkezése, (a váltó elfogadása, illetve kiállítása) vagyis ezen veszélyesetre nézve is elegendő, ha az a váltó elfogadása és illetve elfogadás végetti bemutatása előtt beállott, és így nézetünk szerint váltótörvényünk 29. §-a alapján a váltóbirtokosnak biztonság hiánya miatti viszkeresete van el nem fogadott, elfogadás végett még be nem mutatott váltójára nézve is, ha az intézményezett csőd alá jutott, vagy ha ellene valamely pénzbeli tartozás miatt a végrehajtás siker nélkül megkísértetett, szóval a 29. §. által taxatíve felsorolt veszély esetekben. A kérdéses szakasz tehát ily magyarázat mellett két különböző esetről intézkedvén, t. i. 1) azon esetről, ha a fizetés az intézményezettnél; 2) azon esetről, ha fizetés az elfogadónál mutatkozik az 1. és 2. pontban foglalt tények beállta folytán veszélyeztetettnek, így a szakasz fentárgyalt 4. bekezdésében, mely a nürnbergi conferentia megállapítását követve, a váltóbirtokosnak az elfogadó ellen is nyújtja a biztosítási viszkeresetet, többé felfogásunk cáfolata nem található, mert hiszen ezen bekezdés értelme a szakasz tartalmát képező két esetnek csak egyikére vonatkozván, az ezen esetnek teljesen megfelelő rendelkezésből czáfolat nem vonható le a másik esetre nézve, melyre eme bekezdés épen nem vonatkozik és igy nem is illhet. A férj hatalma a nő vagyona felett. (A kereskedő ifjak társulatában 1879. november 12-én tartott előadáson. A régi germán jogban, amint már említettem, a Morgengabetől eltekintve, a férj s nő vagyonegysége uralkodott, kik azonban viszont egymás törvényes, sőt néhol szükségörökösei voltak. »Mann und Frau haben kein gezweiet Gut«, mondja a leghíresebb középkori jogkönyv, a szász tükör (Sachsenspiegel, I. 31., §. 1. ef. I. 45, 46 és Maltitz: Das eheliche Güter-Recht des Sachsenspiegels und der verwandten Rechtsquellen.) De ez csak ingatlanra vonatkozott, a nő ingósága nem került a férfi generébe. Hogy e vagyonegység később mint ment át,az u. n. vagyonközösség rendszerébe (Gütergemeinschaft), a mely ismét vagy általános, azaz a nő korábbi vagyonára is kiterjedő, vagy különös, t. i. csak a házasság alatt szerzett vagyonra (Erlungenschaft) vonatkozó és melynél a nő ma jogalanyul szerepel ugyan, de férje minden adósságáért és viszont a férj a nőéért vagyonával felelős, a legnagyobb germánisták, Gerber, Rothe stb. között vitás. Bizonyos, hogy az átmenet először a kereskedő városokban, különösen Lübeckben történt, és hogy arra a római jognak már befolyása volt, mely a régi germánjoggal diametrális ellentétben állott. A római jog ugyanis végső fejlődése alakjában, amint Justinian alatt K. u. a VI-ik században codificáltatott, került az újkori népekhez. Ez alakban, mint előadóm, a nős férj vagyoni önállósága már teljesen el volt ismerve és azok egymással még szerződést is köthettek az ajándékozás kivételével. Ellenben a régi németeknél a patriarkális jog elvei szerint a nő férjének gyámsága (u. n. mundiuma, innét Formund, Vormund) alatt állott. A XV. században Németország nagyobb részében a római jog már meghonosodván, ennek dotális rendszere is befogadtatott. De a germán vagyonegység s vagyonközösség befolyása folytán a férj haszonélvezete és kezelése mégis a nő minden vagyonára, tehát az u. n. paraphernára is kiterjesztetett, mi által a praktikus különbség dos és parapherna közt, mint a porosz A. L. R. szerzője, Suarez helyesen megjegyzé, megszűnt. Ezen római-német rendszer az usus fructus maritalisférj haszonélvezete rendszerének szokott neveztetni. E rendszert teljesen fentartotta egy legújabb codificatio, az 1865. évben életbeléptetett, nálunk most mintául vett szász polg. törvénykönyv (1655. 1659. 1672. 1687-1688. §§.), mely a szász-germán s római jog alapján áll. A vagyon-közösség ebben csak kikötés folytán áll be (1695. sk. §§.), de a férj minden vagyon kezelője s haszonélvezője. Az 1749-iki porosz A. L. R. (II. 1. 205-433. §§.) ehhez közel áll, de valamivel liberálisabb a nő irányában. A római s német jog között középutat akarván tartani, a dos és parapherna helyett megkülönbözteti a nőnek vele hozott (eingebrachtes) és fentartott (vorbehaltenes) vagyonát. Szabály, hogy minden vagyon eingebrachtes. de-