Magyar Ujság, 1871. február (5. évfolyam, 26-48. szám)
1871-02-21 / 42. szám
42-ik szám. Előfizetési ár helyben Egész évre 21 ft—kr. Fél évre 10 „ — „ Negyedévre 5 „ — , Egy hóra . 1 ,, 70 „MAGYAR Szerkesztőférfi iroda : Megyeház-utcza 8-ik szám földszint, hova a lap béltartalmára vonatkozó minden iratok úgyszintén az előfizetési pénzek intézendők. Levelek s kéziratok vissza nem adatnak. Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. HIRDETÉSEK gyedül csak Neumann Eelső magyar hirdetés ügynökségi irodájába, Kigyó-utcza 6. sz. vagy annak helyettesének Leopold Miksának adandók át. Kedd, február 21. V-ik évfolyam 1871. Előfizetési az vidéken Egész évre 20 ft —kr Fél évre . 10. Negyedévre 5 ., «» .. Egy hóra . 1870 „ Beigtatási dij: 8 hasábos Petitsor 1 szeri beigtatásnál 12 kr. többszörinél minden beigtatásért 30 kr. A nyilttérben 5 hasábos Petitsor 25 kr. fog." Egyes példány ára 10 kr. 9 kr. Bélyegh atlakozások. Tiszaföldvárról a t. földvári „Népkor“ elnökségétől a „Megyei élet“ rovatunkban közlött levél kíséretében 42 frt érkezett szerkesztőségünkhöz átadás végett a franczia sebesültek számára. Pest, február 20. Versailles-i hivatalos tudósítások szerint a béke biztosítva van. Favre a franczia kormány megbizottaival a béke alkudozások folytatása iránt ma fog Versailles-ba érkezni s ezek Sceaux-ban fognak összejönni. A béke azonban a poroszok túlságos kövevetelései miatt, minden hivatalos állítások daczára, mégsem látszik oly bizonyosnak. Franczia források szerint a németek 7 milliárd hadiköltséget s a tudva lévő terület átengedését vételik. A poroszoknak Párisba való bevonulása még mindig sok valószínűséggel bír, ha csak a császár betegsége miatt nem fog elmaradni, ki nem akarja megengedni, hogy serege nélküle részesüljön dicsőségben. A párisi lapok a bevonulást szintén valószínűnek tartják, sőt több nemzetőr zászlóalj töltényeinek átadására már föl is szólíttatott, míg a német táborkar határozottan a fegyverek átadását követeli. Különben a Párisba való bevonulás 24-re lett elhalasztva, mert azt hiszik, hogy akkorra a császár is részt fog vehetni benne. Párisban a vörösek a városháza előtt újabban zavarokat idéztek elő. Anglia s Olaszország követei voltak az elsők, kik, amint a köztársasági kormány elnöksége Thiers-re bízatott, udvaraik nevében az uj kormány hivatalos elismerését kijelentették. Spanyolország s Portugália követték ama lépést s így Európában, még csak három nagy hatalom van, melyek az elismeréssel nem siettek. A franczia új kormány a külföldi követi állomásokra a mostaniak helyett másokat nevezett ki. A londoni követségre Guizot neveztetett ki s azt el is fogadta; Konstantinápolyba Baudin megy, kinek megérkeztét a török fővárosba már tegnap várták. A franczia keleti megyék lakossága nem akar megválni Francziaországtól s a 17-ei ülés megható jelenet színhelye volt, midőn Keller képviselő ennek egy kérvényben adott kifejezést, de e kérvénynek a nemzetgyűlés által tett fogadtatása azt gyaníttatja, hogy a terület átengedés bevégzett ténynek tekintetik. Gambetta Strassburgban képviselővé lett megválasztatását elfogadta, hogy a nemzetgyűlésen Elsais mellett fölszólalhasson. Rochefort legközelebb egy indítványt szándékozik beadni, mely szerint a bonaparték a tróntól minden időre megfosztottaknak nyilváníttassanak. A német császárnak Berlinbe való visszatérte márcz. 6-ra van kitűzve. Az országgyűlés megnyitása után a császár a dél-német udvarokat szándékozik meglátogatni. Azon hír, mintha Anglia, Ausztria és Poroszország a konferentia illetékességét, egész a dunai vaskapuig ki akarnák terjeszteni, teljesen alaptalan. A szultán kihallgatáson fogadta a romániai ügyvivőt, ki Károly fejedelemnek egy hódolatteljes iratát nyújtotta át. Mustafa Fazyl basa elbocsáttatása óta a porta viszonya az egyptomi alkirályhoz szívélyesebb. Azon fölmerült hírek, miszerint Beust az új osztrák minisztériumról a külföldi képviselőkhöz köriratot intéz, semmi alappal sem birnak. Mert Beusz arról biztosíttatott ugyan, hogy az új cabinet minden reactionárius kísérlettől távol áll, de ez általános biztosításon kívül alig bír tudomással az új minisztérium irányáról, s így e tekintetben nem is intézhet a monarchia külföldi ügynökeihez magyarázó köriratot, fognak ama kérvényt minél számosabban aláírni, hogy lássa a jelenkor, lássa az utókor, miszerint a magyar nemzet amily makacsul ragaszkodik saját alkotmányához, ezeréves életéből történelmileg fejlődött nemzeti jogaihoz, époly változatlanul s lelkesülten ragaszkodik azon általános elvhez, hogy minden nemzet szabadon rendelkezzék önmagáról, hogy a középkori hódítási jog helyébe lépjen a szabadság és a népjog. Valamint Sedanig a magyar közvélemény egyhangúlag a német nemzet egysége mellett nyilatkozott, és oly egyhangúlag követeli most — midőn a német nemzet önrendelkezési joga már biztosítva van — hogy Francziaország erkölcsi és területi nagysága csorbitlanul fentartassék. Alig van, nem mondjuk szabadelvű, de csak igazságos ember is Európában, ki e kérvénynek jogos voltáról meg ne legyen győződve. Annál inkább kell, hogy meg legyen erről győződve a magyar ember, kinek lehetetlen nem éreznie minő veszélyes lenne rá nézve, ha Európában újból a hódítási jog találna érvényre jutni. Ajánljuk tehát újból tisztelt olvasóink szives figyelmébe s honfiúi buzgalmába az említett kérvényt, melynek szövegét imitt idézzük: „Már hat hó óta Európának egyik legvirágzóbb országa iszonyú vérontással viselt háború által pusztittatik, melynek egyedüli czélja : egy nemes nemzet letiprása és a középkori hódítási jog visszaállítása. Folyton növekvő aggodalommal kisérik a népek egy középeurópai hatalmasságnak túlemelkedését, mely a tartós béke föntartására szükséges súlyegyént megsemmisítvén, a többi államoknak biztonságát és szabadságát veszélyezteti. Ez aggodalom legfőbb fokát a békefeltételek közzététele által érte el, melyeket — úgy látszik — a győző a franczia nemzetre ráerőszakolni határozott, s melyeknek egyrészt Németország korlátlan uralma, másrészt Francziaországnak megcsonkítása s anyagi tönkretétele lennének kikerülhetlen következései. Ámde oly béke, mely minden népjog megsemmisítésén, s egy nagy és nemes nemzet teljes letiprásán alapul, tartós nem lehet. Ily események láttára komoly aggodalommal nézünk Európa, s igy saját hazánk jövője elé , mert a mi ma háborútlanul véghezvitetik Francziaország ellen, s ki fogná tagadni, hogy ugyanaz holnap a szent István koronája alatti országokon nem ismétlődhetik ? Teljes tisztelettel kérjük tehát a mélyen tisztelt képviselőházat, méltóztassék Európa ezen annyira aggasztó helyzetét beható tanácskozás tárgyává tenni, s a kormányt arra utasítani, hogy a többi hatalmakkal egyetemben haladéktalanul és erélyesen oda működjék, hogy Francziaországnak czélba vett feldarabolása megakadályoztassék, s ezáltal Európát azon politikai és társadalmi veszélyek elől megóvni segítsen, melyekkel az a hódítási jog visszaállítása által fenyegettetik.“ben, bár nem sok köszönettel tartoznak érette a sajtolt vidékek, mert a segély vagy késő jött vagy sokkal többe került, mint mennyibe a legdrágább pénzkölcsön rendes intézeteknél kerülni szokott. De vajmi keveset tett ám még a képviselőház arra, hogy sem az árvizek sem az aszály pusztításai elé ne forduljanak többé, holott mindkét tálság ellen egy s ugyanazon orvoslattal gyökeres javítást eszközölhetne. Csekély pénzerővel, mennyit most a főváros szépítésére vagy a sorkatonaság csataképességének emelésére fordít kísértetkép, melynek eredménytelensége előrelátható, nagyrészt megmenthetné eme 1000 négyszög mérföld térségeit mind az árvíz, mind az aszály pusztításaitól. Megmenthetné, mert ama három főtényező, mely egyrészt a vizek lefolyását szabályozza, másrészt öntözési sőt egyszersmind közlekedési hálózatul is szolgál u. m. a vízmennyiség, ennek természetes esése és az általa bejárt síkság alakzata, öszhangzatosan kedvező arra, hogy az egész 1000 m.nyi síkságon az emberi erő és értelem a víz mozgalmait hatalmába kerítse , az árvizeket szabályozza,mérsékelje s másrészt az aszályt lehetetlenné tegye. Mind a vízhálózat mind a terület alakzata kedvező arra, hogy a törvényhozás az ország „kanaán“ földjének lakosait az időközönkint váltakozva beköszöntő ínségtől megóvja, sőt e kánaán földet Európa biztos élelmi kamarájává tegye, mely elég képességgel bir még arra, hogy ily intézkedések mellett Nyugat- és Észak-Európa élelmezésében oly mérvű szerepet vigyen, minővel közelebb s nagyobb mérvben egy más állam sem dicsekedhetik. A Tisza balpartjába ömlő kisebb folyók ágazatait: „oly rendszeres alakban játszó kezeinkre a természet, mondják mérnökeink , mintha csak magunk formuláztuk volna földöntözési hálózatunk keretének functiójára.“ „Nyugat-Európa hatalmas államai bizonyára drága kincsen vásárolnák meg mondják az e vidéken tétlenül levonuló vizeink ködtartalmát, ha azt az ipar,kereskedelem és gazdászat érdekében kizsákmányolhatnák.“ És ime népünktől, méltán csak panaszt hallhatunk e vízbőség ellen, mit fogunk hallani, ha ezt netalán ismét aszály követi „azok ellen kik ezt okozták“, mert az mi eddig vizeink szabályzása körül történt csak, félrendszabály, miszerint a jótékony árakat is elvesszük némely vidékről, de visszaadni nem tudjuk, mert nem vagyunk méltó urai a számtalan előnyökkel kínálkozó vízszerkezetnek. Menthetlen mulasztás ez, melyet népünk méltán emel vádként a törvényhozó testület többsége ellen. Méltán,mert ezen testület százi meg száz milliókat szavazgat meg Ausztria érdekeinek, követeléseinek s az osztrák kabinet nagyhatalmi politikájának kielégítésére, míg viszont saját ügyeit, saját érdekeit, saját létfel- tételeinek teljesítését elhanyagolja. Mondják, hogy ez már mind késő, hogy a vízszabályzási munkákat még a múlt századokban kellett volna tennünk mint tették Európa nyugati államai, mert most már a vasúti hálózatok jövedelmetlenné teszik a vízimunkálatokat stb. De nem épen úgy áll a dolog. Mert soha sem késő 1000 mérföldnyi terület lakosságát s e lakosságnak minden munkáját és vagyonát biztosítani az u. n. elemi csapások ellen. Soha sem késő a termelést emelni s biztosítani a belforgalommal és beliparral együtt. És ha elég erélyt tudott volt a magyar képviselőtestület többsége kifejteni arra nézve, hogy a vasúthálózat gyarapítását több száz millió tőkéig s 15 — 20 millió évi segélyzésig eszközölje, mely pedig úgy amint van csak kivitelünket , terményeink kizsákmánylását fokozza, szintén hasonló erélyt fejthetett volna ki s kellett volna, hogy minden körülmények közt kifejtsen, a termelés, a termények s vagyonok, illetőleg a lakosság életének s vagyonának biztosításában. Árvizeink megfékezése, az aszály lehetőségének megelőzése, minden körülmények közt oly elsőrendű hazafias teendője a törvényhozó testületnek, melynek elhanyagolását eddigi viselt dolgaival épen nem mentheti, sőt ily mentségek által azon súlyos vádat csak növelheti, miszerint a magyar törvényhozási többség oly mérvben szolgájává lett a kiegyezkedés óta Ausztria érdekeinek s az osztrák nagyhatalmi politikának, hogy e miatt saját, régóta elhanyagolt égető közszükségleteit sem elégítheti ki, s a közvádló akár a „Miatyánk“ egyes tételeinek közléséért is akaszthatna bárkinek sajtópert a nyakába. Vádlott ismétli, hogy a czikk már előbb, mintsem ő azt közölte, nyomtatásban volt, s miután a közvádló akkor nem üldözte, teljes joggal közölhetőnek vélte azt másodszor is. A közvádló most a réven akarja megnyerni, mit a vámon elveszített s a szerző helyett a szerkesztőt akarja meglakoltatni, vagy inkább meg„rácz“-oltatni. A Vádlott szerint nem az a baj, hogy az igazság kimondatik, de az, hogy sértésnek vétetik. Ő is csak az igazságot mondotta ki s e részben hivatkozhatik a történelemre, noha nagy önmérsékletre van szüksége, hogy ez elég higgadtan tehesse. Szóló szerint történetileg van följegyezve, hogy a bécsi udv. könyvtárban egy II. Ferdinánd korabeli jegyzőkönyv van, melyben világosan meg van írva, miként lehet megfosztani az országot alkotmányától. E hagyományi jegyzőkönyv idevonatkozó tétele így szól : „Izgassátok fel egyik népfajt a másik ellen, egyik vallásfelekezetet a másik ellen; készíttessék az országban mesterségesen lázadás, hogy ez utóbb elfojtva, az országot meghódítani s a fegyverjogra támaszkodva jogaitól megfosztani lehessen.“ Hogy e hagyománokhoz a fejedelmek sokszor híven jártak el, tanúsítja a Hora-lázadás. Hora ugyanis József cászárnál kihallgatáson lévén, magától a császártól nyert biztatást az oláhok fellázitására s fel is lázitotta a népet, mondván: „Isten akarja s a fejedelem parancsolja, hogy a magyarok mind leölessenek.“ S midőn a vesztő helyen mindezt ki akarta vallani, dobszóval fojtották el hangját. A Hóra lázadásnak 60 falu és sok ezer élet esett áldozatul s ez azon fejedelem nevében történt, kit emberségesnek neveztek. 1848-ban sem izgatta fel más az összes nemzetiségeket ellenünk, mint a bécsi kamarilla. Vádlott kéri az esküdteket, ítéljék meg önmaguk, nem volt-e ez baj, átok hazánkra ? Szóló hivatkozik továbbá arra, hogy alkotmányos országban, hol sajtószbadság van , de nem olyan, mint nálunk, mely valóságos „sajtó ostromállapot,“ — szabadon figyelmeztetik a fejedelmeket hibáikra, nem azért, hogy őket sértsék, de hogy azok elkövetésétől a jövőre megóvják, így van ez Angliában is. Nálunk pedig nem a jelenről, de, miként a czikk, a múltról szólva, sok ok van ily panaszra. Egyetlen intézetünk sincs, mely a trón kezdeményezése folytán jött volna létre. Az akadémia, a muzeum, a nemz.színház mind társadalmi uton jöttek létre s felülről jóakaratu gyámolitás helyett üldözésnek és elnyomásnak voltak kitéve. Más intézeteket, mint a Ludoviceumot és Károly-kaszárnyát, elvették tőlünk, nem engedvén, hogy feladatukhoz képest használtassanak. . . . Sárkány József elnök : Vádlott úr, álljon meg. Önnek előadása egy törvényes kötelességre int engemet. A törvény és bírói függetlenségem elengedhetlenül követeli tőlem azt, hogy e teremben a törvény és a magyar alkotmány iránti tiszteletet bárki irányában megóvjam. Bírói függetlenségem teljes érzetében biztosíthatom önt, hogy a védelem jogait e teremben senki jobban nem tiszteli, mint én, de a védelemnek a védelem jogkörében kell maradnia, s hogy vádlott úr ezt tehesse, mit elvárok, felvilágosítom a törvényről. A sajtótörvény 24-ik §-a határozottan azt mondja, miszerint a sértő állítások bizonyítása meg nem engedtetik, csak egy köztisztviselő irányában. Itt nem köztisztviselőről van szó, hanem a magyar fejedelemről, kinek személye az 1848. X¥1H.l-ső §. szerint szent és sérthetetlen. Az eljárási szabályok 51-ik §-sa ugyanazt kívánja, hogy a bizonyítás egy ily esetre sohasem terjedhet ki. Ezt jegyezze meg vádlott úr és jegyezze meg azt, hogy a 48-as törvényekben biztosított sajtószabadság nem nevezhető senki által ostromállapotnak. Vádlott : Kérem, ez csak a napokban lett az országgyűlésen elmondva. Elnök: Igen sajnos, de én e teremben ezt észrevétel nélkül nem hagyhatom. Vádlott: Nagyon sajnálom, ha a védelem nem engedtetik meg. Elnök : A védelem meg van engedve. Vádlott : Legyen meggyőződve az elnök úr, én kerülök mindent, mit csak lehet. (Vége köv.) idő alatt talán még e hó folytában közzé fog tétetni, mert hisz oly csekély és oly kevés tételek felsorolása lesz az egész, hogy alig jut minden megyére egy-egy bevételi összegecske, a segélyben részesített szerencsétlenek száma pedig alig tehet fél tucatot. Hiába a szegény fizetésnek a százaléka is szegény , de épen azért, mert szegény, kétszeresen jól fog esni a szegény tanítónak a miniszter úr számadásából arról nyerni meggyőződést, hogy a szegénység fillérei hűséges gonddal, gyengéd figyelemmel kezeltetnek. Hogy a közoktatási minisztérium e segélyezési pénztárt idejekorán felállította, hogy a tanítók fillérei a miniszternél hűséges kezekre vannak bízva ; hogy a megyei iskolatanácsok hűségesen annyi pénzt szolgáltattak be a miniszternek, mennyit a községektől e czélra átvettek, az iránt tökéletesen nyugodt lehet mindenki, de ha a miniszter úr számadása ennél nagyobb vagy messzebb ható biztosítékot nem nyújtana, úgy kár vele vesződni, kár azt közzé tenni. A közoktatási törvény által egy megadóztatott szegény tanítót az iránt kell megnyugtatni, hogy minden községi tanítótól csakugyan annyi tartatott vissza ama 2 százalék fejében, mennyi valóságos fizetése után visszatartandó volt; 2. hogy a községek csakugyan annyit szolgáltattak be az iskolatanácsnak, mennyit a tanítóktól visszatartottak; 3. hogy az így begyűlt pénzből kizárólag csak községi tanítók, tanítónők, tanítóözvegyek és árvák kaptak a minisztertől segélyt. Szeretem hinni, hogy a szóban lévő pénztár a közoktatási minisztériumnál nem az átalános „Néptanítók segélyezési pénztára“, hanem a különös „Községi néptanítók segélyezési pénztárak neve alatt kezeltetik, s igy azon tévedés már a priori ki van zárva, hogy felekezeti tanítónak, ki e pénztár fenntartásához mivel sem járult, belőle segélyezés nyujtassék. Azért csak arra kérem az újonnan kinevezett közoktatási miniszter urat, hogy érdekkel várt és mint hiszem, mielőbb közzé teendő, a törvény kívánalmához képest lehetőleg részletes nyílt számadásában a részletezésnek minél tágabb kört adni, de mindenesetre az iránt is intézkedni méltóztassék, hogy minden tankerület tanítói testülete a 147. §-ban előírt tanítói értekezlet alkalmával legalább a maga tankerülete községi tanítói fizetésének és az e fizetésnek megfelelő 2 százaléknak kimutatását, de a községektől az iskolatanácshoz beszolgáltatott összegecskék lajstromát is legalább is annyi írott példányban kézhez kapja az illető tanfelügyelőtől, hogy minden járási körnek legalább egy példány jusson, mely kimutatás és lajstromhoz azután a járási körök értekezletén minden községi tanító megtehesse a maga, annak rendje szerint az iskolatanács elébe juttatandó, észrevételeit. A szegény tanító annyit mindenesetre megérdemel, hogy a maga filléres kezelését teljes napfény mellett láthassa; nyilvánosság és ellenőrzés garantiája pedig a leghathatósb eszköz az adakozó izgalom ébresztésére. Szerda, Pest, febr. 20. Azon kérvény, melyet a magyarhoni lapok, közöttük a „Magyar Újság“ is, e napokban mellékletképen szétküldtek, számos aláírásokkal ma nyuttatott be több képviselők által a törvényhozó testületnek s mindjárt első perczben azon eredményt szülte, hogy Andrássy Gyula miniszterelnök indíttatva érzé magát e tárgyra, t. i. a Franczia- és Poroszország közt kötendő békére vonatkozólag Irányi Dániel által már hetekkel ezelőtt benyújtott interpellációjára válaszolni. A válasz, mint rendesen, kerülő volt, de annyiban mégis nyomatékkal bír, amennyiben kitünteti, miszerint a közvéleménynek világos és erélyes felszólamlása mindig megszülihatását. Egyesek nyilatkozata elhangzó szó lehet a pusztában , de a tömegek felszólalására akarva nem akarva ügyelnie kell még az ily kormánynak is mint a minő a mienk, mely mint a tapasztalás mutatja, nem igen szokott figyelni a közvélemény kívánalmaira. Reméljük tehát miszerint elvbarátunk bátorságot merítve e tapasztalásból, megkettőzött buzgalommal sietni Árvíz és aszály. Hazánk 1000 négyszög mértföldnyi sík területének majd egy, majd más pontjáról sajnos panaszok érkeznek, irtózatos pusztulások jelöltetnek, miszerint a nagyra nőtt vizek majd a védgátakat, majd a védtelen partokat átlépvén, nagymérvű károkat okoznak, melyek közt emberélet is esik áldozatul s melyeknek természetes következése az árvizek által sújtott helyeken most a köznyomor, később többféle betegség s végre az ínség. Árviz és aszály felváltva pusztitja hazánk legszebb területét, Európa élelmi kamaráját s a képviselőház többsége annyiszor a mennyiszer szőnyegre hozatik a már bekövetkezett nyomor vagy ínség, feljajdul ugyan, de mitsem tesz azok megelőzésére. Az árvizek ugyan nem sújthatják egyszerre le az egész 1000 négyszeg mértföld termését; 10—20—30—40 négyszeg mértföldnyi tért apránkint borítanak el, néha csak néhány négyszeg mértföld terület vetéseit pusztítják el. De pusztitnak folyvást rendszeresen még oly években is, melyekben később az aszály teszi semmivé az 1000 négyszeg mértföldnyi sík tér termésének nagy részét. Az aszályok szintén csak helyenkint pusztítanak rendesen. De pusztítanak minden évben, mert egy nyár sem megy el, hogy némely szép terület növényzete egészen ki ne sülne , midőn aztán a gazdasági állatok szalmát esitnek , vagy boldogabb vidékre hajtatnak nyaralásra. Ezen kívül azonban mikép a múlt 120 év tanulsága mutatja egyremásra 10 évben egyszer oly pusztítást visznek véghez,, hogy a „Kánaán“ föld lakosságának nagy részét a korpakenyér, a burgonya, ezelőtt a fiaraczk-kenyér és pergelt makk-kenyér menti meg a rögtöni éhhalától. Az aszályos évet azonban többféle inségi baj s betegség és a marhavész nyomban szokta követni. Nem mondhatjuk, hogy a magyar képviselőház többsége az ínség enyhítésére, midőn az már meg volt, mit sem tett volna, hiszen alkalmas része volt az 1866-ki inség enyhítésé n a jószabadság. (Esküdtszéki tárgyalás február 16-kán.) (Folytatás.) Bényei István vádlott: Mindenekelőtt megjegyzi, hogy sajtópere tárgyalását 14 napra elhalasztatni kérte, miután Dietrich, ki védelmét elvállani ígérkezett, Pestről egy időre elutazni volt kénytelen. Kérelmének azonban hely nem adatott s és azért az esküdtek elnézését kéri, ha védelme némi részben hiányos találna lenni. Vádlott, midőn lapja szerkesztését átvette, érezte erejének gyöngeségét, de remélte, hogy az igazság hirdetése által tehet szolgálatokat hazájának. Ez volt vezérelve mindig s midőn Kossuth folyóiratából a bepanaszolt czikket mint értékes művet közzétette, vezérelvének hódolt s csak kötelességét vélte teljesíteni. Kossuth folyóiratának teljes ismerete volna számára a legjobb mentség , egyes részletekből sokat lehet kiolvasni, mi az egészben nincs Egy körte, Pauler Tivadar közoktatási miniszterhez. „A rendes tanítók évi fizetésének 2 százalékát a község évenként visszatartja a segélyezési pénztár számára, s azt a megyei iskolatanácsnak beszolgáltatja. Az ekkép minden tankerületben begyűlt pénzt összesítve az oktatásügyi miniszter kezeli, róla évenként lehetőleg részletes nyílt számadást tevén közzé.“ A közoktatási törvény 145. §-a e szavakkal egy oly pénztár kezelését bízta az oktatásügyi miniszterre, mely pénztár minthogy csak a községektől fizetett községi tanítók fizetésének százalékaiból táplálkozik, ezen tanítók kizárólagos tulajdonát képezi, kizárólag csak ilyen tanítók, tanítónők, tanító özvegyek és árvák segélyezésére fordítható, és azért az országgyűlés által talán hasonló czélra megszavazandó segélypénzektől külön kezelendő. Pauler Tivadar miniszter úrnak jutott az a szerencse, hogy e pénztárról az első számadást, az 1870-dikit, a nemzet és így a néptanítók azon osztálya elé is terjeszthesse, melyet e pénztár állapota elsősorban érdekel. Nem kételkedem, hogy e számadás rövid Megyei élet. Kaposvár, február 10. Folyó évi január havának majd harmadrészét magunkban kelle töltenünk, közlekedésünk a nagy világgal annyira meg lévén akadályozva, hogy még Pestről — honunk természetes központjáról sem kaphattunk leveleket, — avagy hírlapokat, mintha megyénk — Páris módjára, — cernirozva lett volna; már pedig, bármennyire legyen is állásom szerény, mégsem akarhatom elhinni, hogy ez így jó lehetett, mert eleve emlékezem, miszerint a negyvenes években, egyes szolgabirák — faluk erejével — legalább is a postautakon csapásoltattak, — igaz, ma más a divat, — de mégis nehéz volna velem elhitetni, hogy az 1843. évbeni fehérmegyei szolgabiró hivatva lehetett több erőt fejteni ki, mint az 1871—diki közlekedési magyar királyi minisztérium összesége, — mert ellenkezőleg, ha hitem nem csal , — olyatén szomorú tanulságnak kellene magamat oda engednem, miként legközelebbi időben igen sok jogot feladnunk kelle, ha most még a középszerű hó is felettünk uralkodhatik! Február 5-én takarékpénztári évi nagygyűlésünk volt, a részvényes tagok kellemetes meglepetésére, miután minden eredetileg kibocsátott 60 frtos részvény a jótékony czélokra utalványozott 2588 frt 71 kr. a tartalékos öszszegen, és mindennemű költségen túl egyenként 50 frtot osztalékképen eredményezett, sőt február 5-én tizennégy darab részvény nyilvánosan elárvereztetvén, az árfolyam 511 írtra mutatkozott: ezen a részvényesek legvérmesebb reményeit is túlszárnyaló eredményért meg is lett dicsérve az igazgató választmány, sőt különösen annak múlt évi igazgatója Folly József úr, ki szakisméjét felhasználva, ernyedetlen buzgalommal egész éven át, sok időt teljes készséggel az intézet javára áldozott, de a szép szavaknak nem volt gyakorlati nyomatéka, sőt az e tekintetben előterjesztett indítvány egy évre odáztatott el, azon feltétel mellett, ha akkor (még) nagyobb leend az osztalék , ebből aztán az a tanulság meríthető, hogy ma már nem az érdem, az értelem, vagy a szorgalom nyer tekintetet, és méltánylást, hanem „in provincia agitur ad Normam, — quod erat demonstrandum. “ Múlt hónapban megtörtént biró, és városi elöljáróságunk választása, — szép és ritka egyetértéssel, — igen erélyes , szilárd jellemű polgártársunk Zuzman József asztalos na esternyerte el a közbizalmat s habár a választók igen