Magyar Ujság, 1871. február (5. évfolyam, 26-48. szám)

1871-02-21 / 42. szám

42-ik szám. Előfizetési ár helyben Eg­ész évre 21 ft—kr. Fél évre 10 „ — „ Negyedévre 5 „ — , Egy hóra . 1 ,, 70 „MAGYAR Szer­kesztőférfi iroda : Megyeház-utcza 8-ik szám földszint, hova a lap béltartalmára vonat­kozó minden iratok úgyszintén az előfizetési pénzek intézendők. Levelek s kéziratok vissza nem adatnak. Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogad­tatnak el. H­IRDETÉSEK gyedül csak Neumann Ee­l­ső magyar hirdetés ügynökségi irodájába, Kigyó-utcza 6. sz. vagy annak helyettesének Leopold Miksának adandók át. Kedd, február 21. V-ik évfolyam 1871. Előfizetési az vidéken Egész évre 20 ft —kr Fél évre . 10.­­­ Negyedévre 5 ., «» .. Egy hóra . 1­8­70 „ Beigtatási dij: 8 hasábos Petitsor 1 szeri beigtatásnál 12 kr. többszörinél minden beigtatásért 30 kr. A nyilttérben 5 hasábos Petitsor 25 kr. fog." Egyes példány ára 10 kr. 9 kr. Bélyegh­ atlakozások. Tiszaföldvárról a t. földvári „Népkor“ elnökségétől a „Megyei élet“ rovatunkban köz­­lött levél kíséretében 42 frt érkezett szerkesz­tőségünkhöz átadás végett a franczia sebesültek számára. Pest, február 20. Versailles-i hivatalos tudósítások szerint a béke biztosítva van. Favre a franczia kormány megbizottaival a béke alkudozások folytatása iránt ma fog Versailles-ba érkezni s ezek Sceaux-ban fognak összejönni. A béke azonban a poroszok túlságos köve­­vetelései miatt, minden hivatalos állítások da­czára, még­sem látszik oly bizonyosnak. Fran­czia források szerint a németek 7 milliárd ha­diköltséget s a tudva lévő terület átengedését vételik. A poroszoknak Párisba való bevonulása még mindig sok valószínűséggel bír, ha csak a császár betegsége miatt nem­ fog elmaradni, ki nem akarja megengedni, hogy serege nélküle részesüljön dicsőségben. A párisi lapok a be­vonulást szintén valószínűnek tartják, sőt több nemzetőr zászlóalj töltényeinek átadására már föl is szólíttatott, míg a német táborkar hatá­rozottan a fegyverek átadását követeli. Külön­ben a Párisba való bevonulás 24-re lett elha­lasztva, mert azt hiszik, hogy akkorra a csá­szár is részt fog vehetni benne. Párisban a vörösek a városháza előtt újab­ban zavarokat idéztek elő. Anglia s Olaszország követei voltak az el­sők, kik, a­mint a köztársasági kormány el­nöksége Thiers-re bízatott, udvaraik nevében az uj kormány hivatalos elismerését kijelen­tették. Spanyolország s Portugália követték ama lépést s így Európában, még csak három nagy hatalom van, melyek az elismeréssel nem siettek. A franczia új kormány a külföldi követi állomásokra a mostaniak helyett másokat nevezett ki. A londoni követségre Guizot ne­veztetett ki s azt el is fogadta; Konstan­­tinápolyba Baudin megy, kinek megérkeztét a török fővárosba már tegnap várták. A franczia keleti megyék lakossága nem akar megválni Francziaországtól s a 17-ei ülés megható jelenet színhelye volt, midőn Keller képviselő ennek egy kérvényben adott kifejezést, de e kérvénynek a nemzetgyűlés által tett fogadtatása azt gyaníttatja, hogy a terület átengedés bevégzett ténynek tekin­tetik. Gambetta Strassburgban képviselővé lett megválasztatását elfogadta, hogy a nemzetgyű­lésen Elsais mellett fölszólalhasson. Rochefort legközelebb egy indítványt szándékozik bead­ni, mely szerint a bonaparték a tróntól minden időre megfosztottaknak nyilváníttassanak. A német császárnak Berlinbe való vissza­térte márcz. 6-ra van kitűzve. Az országgyű­lés megnyitása után a császár a dél-német udva­rokat szándékozik meglátogatni. Azon hír, mintha Anglia, Ausztria és Po­roszország a konferentia illetékességét, egész a dunai vaskapuig ki akarnák terjeszteni, tel­jesen alaptalan. A szultán kihallgatáson fogadta a romániai ügyvivőt, ki Károly fejedelemnek egy hódolat­teljes iratát nyújtotta át. Mustafa Fazyl basa elbocsáttatása óta a porta viszonya az egypto­­mi alkirályhoz szívélyesebb. Azon fölmerült hírek, miszerint Beust az új osztrák minisztériumról a külföldi képvise­lőkhöz köriratot intéz, semmi alappal sem bir­­nak. Mert Beusz arról biztosíttatott ugyan, hogy az új cabinet minden reactionárius kísér­lettől távol áll, de ez általános biztosításon kí­vül alig bír tudomással az új minisztérium irá­nyáról, s így e tekintetben nem is intézhet a monarchia külföldi ügynökeihez magyarázó köriratot, fognak ama kérvényt minél számosab­ban aláírni, hogy lássa a jelenkor, lássa az utókor, miszerint a magyar nemzet amily makacsul ragaszkodik saját alkot­mányához, ezeréves életéből történelmi­leg fejlődött nemzeti jogaihoz, époly változatlanul s lelkesülten ragaszkodik azon általános elvhez, hogy minden nem­zet szabadon rendelkezzék önmagáról, hogy a középkori hódítási jog helyébe lépjen a szabadság és a népjog. Valamint Sedanig a magyar köz­vélemény egyhangúlag a német nem­zet egysége mellett nyilatkozott, és oly egyhangúlag követeli most — midőn a német nemzet önrendelkezési joga már biztosítva van — hogy Francziaország erkölcsi és területi nagysága csorbitlanul fentartassék. Alig van, nem mondjuk szabadelvű, de csak igazságos ember is Európában, ki e kérvénynek jogos voltáról meg ne legyen győződve. Annál inkább kell, hogy meg legyen erről győződve a magyar ember, kinek lehetetlen nem éreznie minő veszélyes lenne rá nézve, ha Euró­pában újból a hódítási jog találna ér­vényre jutni. Ajánljuk tehát újból tisztelt olvasóink szives figyelmébe s honfiúi buzgalmába az említett kérvényt, melynek szövegét imitt idézzük: „Már hat hó óta Európának egyik legvi­rágzóbb országa iszonyú vérontással viselt há­ború által pusztittatik, melynek egyedüli czél­­ja : egy nemes nemzet letiprása és a középkori hódítási jog visszaállítása. Folyton növekvő aggodalommal kisérik a népek egy középeurópai hatalmasságnak túl­­emelkedését, mely a tartós béke föntartására szükséges súlyegyént megsemmisítvén, a többi államoknak biztonságát és szabadságát veszé­lyezteti. Ez aggodalom legfőbb fokát a békefeltéte­lek közzététele által érte el, melyeket — úgy látszik — a győző a franczia nemzetre ráerő­szakolni határozott, s melyeknek egyrészt Né­metország korlátlan uralma, másrészt Franczia­­országnak megcsonkítása s anyagi tönkreté­tele lennének kikerülhetlen következései. Ámde oly béke, mely minden n­épjog meg­semmisítésén, s egy nagy és nemes nemzet tel­jes letiprásán alapul, tartós nem lehet. Ily események láttára komoly aggodalom­mal nézünk Európa, s igy saját hazánk jövője elé , mert a mi ma háborútlanul véghezvitetik Francziaország ellen, s ki fogná tagadni, hogy ugyanaz holnap a szent István koronája alatti országokon nem ismétlődhetik ? Teljes tisztelettel kérjük tehát a mélyen tisztelt képviselőházat, méltóztassék Európa ezen annyira aggasztó helyzetét beható­ ta­nácskozás tárgyává tenni, s a kormányt arra utasítani, hogy a többi hatalmakkal egyetem­ben haladéktalanul és erélyesen oda működ­jék, hogy Francziaországnak czélba vett felda­rabolása megakadályoztassék, s ez­által Euró­pát azon politikai és társadalmi veszélyek elől megóvni segítsen, melyekkel az a hódítási jog visszaállítása által fenyegettetik.“­ben, bár nem sok köszönettel tartoznak érette a sajtolt vidékek, mert a segély vagy késő jött vagy sokkal többe került, mint mennyibe a legdrágább pénzkölcsön rendes intézeteknél kerülni szokott.­­ De vajmi keveset tett ám még a képviselő­­ház arra, hogy sem az árvizek sem az aszály­ pusztításai elé ne forduljanak többé,­ holott mindkét tálság ellen egy s ugyanazon orvoslattal gyökeres javítást eszközölhetne. Csekély pénzerővel, mennyit most a fővá­ros szépítésére vagy a sor­katonaság csataké­pességének emelésére fordít kísértetkép, mely­nek eredménytelensége előrelátható, nagyrészt megmenthetné eme 1000 négyszög mérföld tér­ségeit mind az árvíz, mind az aszály pusztí­tásaitól. Megmenthetné, mert ama három főtényező, mely egyrészt a vizek lefolyását szabályozza, másrészt öntözési sőt egyszersmind közlekedé­si hálózatul is szolgál u. m. a vízmennyi­ség, ennek természetes esése és az általa bejárt síkság alakza­ta, öszhangzatosan kedvező arra, hogy az egész 1000 m.nyi síkságon az emberi erő és értelem a víz mozgalmait hatalmába kerítse , az árvizeket szabály­ozza,mérsékelje s másrészt az aszályt lehetetlenné tegye. Mind a vízhálózat mind a terület alakzata kedvező arra, hogy a törvényhozás az ország „kanaán“ földjének la­kosait az időközönkint váltakozva beköszöntő ínségtől megóvja, sőt e kánaán földet Európa biztos élelmi kamarájává tegye, mely elég ké­pességgel bir még arra, hogy ily intézkedések mellett Nyugat- és Észak-Európa élelmezésében oly mérvű szerepet vigyen, minővel közelebb s nagyobb mérvben egy más állam sem dicseked­hetik. A Tisza balpartjába ömlő kisebb folyók ágazatait: „oly rendszeres alak­ban játszó kezeinkre a természet, mondják mérnökeink , mintha csak magunk formuláztuk volna földöntözési hálózatunk keretének func­­tiój­ára.“ „Nyugat-Európa hatalmas államai bizonyára drága kincsen vásárolnák meg mondják az e vidéken tétlenül levonuló vizeink ködtartalmát, ha azt az ipar,kereskedelem és gazdászat érde­­k­ében kizsákmányolhatnák.“ És ime népünktől, méltán csak panaszt hallhatunk e vízbőség ellen, mit fogunk halla­ni, ha ezt netalán ismét aszály követi „azok ellen kik ezt okozták“, mert az mi eddig vizeink szabályzása körül történt csak, félrendszabály, miszerint a jótékony árakat is elvesszük né­mely vidékről, de visszaadni nem tudjuk, mert nem vagyunk méltó urai a számtalan előnyök­kel kínálkozó vízszerkezetnek. Menthetlen mulasztás ez, melyet népünk méltán emel vádként a törvényhozó testület többsége ellen. Méltán,mert ezen testület százi meg száz milliókat szavazgat meg Ausztria ér­dekeinek, követeléseinek s az osztrák kabinet nagyhatalmi politikájának kielégítésére, míg viszont saját ügyeit, saját érdekeit, saját létfel-­ tételeinek teljesítését elhanyagolja. Mondják, hogy ez már mind késő, hogy a vízszabályzási munkákat még a múlt száza­dokban kellett volna tennünk mint tették Eu­rópa nyugati államai, mert most már a vasúti hálózatok jövedelmetlenné teszik a vízimun­­kálatokat stb. De nem épen úgy áll a dolog. Mert soha sem késő 1000­­ mérföldnyi terület lakosságát s e lakosságnak minden munkáját és vagyonát biztosítani az u. n. elemi csapások ellen. Soha sem késő a termelést emelni s biztosítani a belforgalommal és bel­iparral együtt. És ha elég erélyt tudott volt a magyar képviselőtes­tület többsége kifejteni arra nézve, hogy a vasúthálózat gyarapítását több száz millió tő­kéig s 15 — 20 millió évi segélyzésig eszközöl­je, mely pedig úgy amint van csak kivitelün­ket , terményeink ki­zsákmánylását fokozza, szintén hasonló erélyt fejthetett volna ki s kel­lett volna, hogy minden körülmények közt ki­fejtsen, a termelés, a termények s vagyonok, illetőleg a lakosság életének s vagyonának biz­tosításában. Árvizeink megfékezése, az aszály lehetősé­gének megelőzése, minden körülmények közt oly elsőrendű hazafias teendője a törvényhozó testületnek, melynek elhanyagolását eddigi vi­selt dolgaival épen nem mentheti, sőt ily ment­ségek által azon súlyos vádat csak növelheti, miszerint a magyar törvényhozási többség oly mérvben szolgájává lett a kiegyezkedés óta Ausztria érdekeinek s az osztrák nagyhatalmi politikának, hogy e miatt saját, régóta elhanya­golt égető közszükségleteit sem elégítheti ki, s a közvádló akár a „Miatyánk“ egyes téte­leinek közléséért is akaszthatna bárkinek saj­tópert a nyakába. Vádlott ismétli, hogy a czikk már előbb, mintsem ő azt közölte, nyomtatásban volt, s miután a közvádló akkor nem üldözte, teljes joggal közölhetőnek vélte azt másodszor is. A közvádló most a réven akarja megnyerni, mit a vámon elveszített s a szerző helyett a szer­kesztőt akarja meglakoltatni, vagy inkább meg­„rácz“-oltatni. A Vádlott szerint nem az a baj, hogy az igazság kimondatik, de az, hogy sértésnek vétetik. Ő is csak az igazságot mon­dotta ki s e részben hivatkozhatik a törté­nelemre, noha nagy önmérsékletre van szüksé­ge, hogy ez elég higgadtan tehesse. Szóló szerint történetileg van följegyezve, hogy a bécsi udv. könyvtárban egy II. Ferdi­­nánd korabeli jegyzőkönyv van, melyben vilá­gosan meg van írva, miként lehet megfosztani az országot alkotmányától. E hagyományi jegyzőkönyv idevonatkozó tétele így szól : „Iz­gassátok fel egyik népfajt a másik ellen, egyik vallásfelekezetet a másik ellen; készíttessék az országban mesterségesen lázadás, hogy ez utóbb elfojtva, az országot meghódítani s a fegyver­jogra támaszkodva jogaitól megfosztani lehessen.“ Hogy e hagyománokhoz a feje­delmek sokszor híven jártak el, tanúsítja a Hora-lázadás. Hora ugyanis József c­ászárnál ki­hallgatáson lévén, magától a császártól nyert biztatást az oláhok fellázitásár­a s fel is lázitotta a népet, mondván: „Isten akarja s a fejedelem parancsolja, hogy a magyarok mind leölesse­­nek.“ S midőn a vesztő helyen mindezt ki akarta vallani, dobszóval fojtották el hangját. A Hóra lázadásnak 60 falu és sok ezer élet esett áldozatul s ez azon fejedelem nevében történt, kit emberségesnek neveztek. 1848-ban sem iz­gatta fel más az összes nemzetiségeket elle­nünk, mint a bécsi kamarilla. Vádlott kéri az esküdteket, ítéljék meg önmaguk, nem volt-e ez baj, átok hazánkra ? Szóló hivatkozik továbbá arra, hogy alkot­mányos országban, hol sajtószbadság van , de nem olyan, mint nálunk, mely valóságos „sajtó ostromállapot,“ — szabadon figyelmeztetik a fejedelmeket hibáikra, nem azért, hogy őket sértsék, de hogy azok elkövetésétől a jövőre megóvják, így van ez Angliában is. Nálunk pedig nem a jelenről, de, miként a czikk, a múltról szólva, sok ok van ily panaszra. Egyet­len intézetünk sincs, mely a trón kezdeménye­zése folytán jött volna létre. Az akadémia, a muzeum, a nemz.­színház mind társadalmi uton jöttek létre s felülről jóakaratu gyámolitás he­lyett üldözésnek és elnyomásnak voltak kitéve. Más intézeteket, mint a Ludoviceumot és Ká­­roly-kaszárnyát, elvették tőlünk, nem enged­vén, hogy feladatukhoz képest használtassa­nak. . . . Sárkány József elnök : Vádlott úr, áll­jon meg. Önnek előadása egy törvényes köte­lességre int engemet. A törvény és bírói füg­getlenségem elengedhetlenül követeli tőlem azt, hogy e teremben a törvény és a magyar alkot­mány iránti tiszteletet bárki irányában meg­óvjam. Bírói függetlenségem teljes érzetében biztosíthatom önt, hogy a védelem jogait e teremben senki jobban nem tiszteli, mint én, de a védelemnek a védelem jogkörében kell maradnia, s hogy vádlott úr ezt tehesse, mit elvárok, felvilágosítom a törvényről. A sajtó­­törvény 24-ik §-a határozottan azt mondja, miszerint a sértő állítások bizonyítása meg nem engedtetik, csak egy köztisztviselő irányában. Itt nem köztisztviselőről van szó, hanem a magyar fejedelemről, kinek személye az 1848. X¥1H.­l-ső §. szerint szent és sérthetetlen. Az eljárási szabályok 51-ik §-sa ugyanazt kívánja, hogy a bizonyítás egy ily esetre sohasem ter­jedhet ki. Ezt jegyezze meg vádlott úr és je­gyezze meg azt, hogy a 48-as törvényekben biztosított saj­tószabadság nem nevezhető senki által ostromállapotnak. Vádlott : Kérem, ez csak a napokban lett az országgyűlésen elmondva. Elnök: Igen sajnos, de én e teremben ezt észrevétel nélkül nem hagyhatom. Vádlott: Nagyon sajnálom, ha a védelem nem engedtetik meg. Elnök : A védelem meg van engedve. Vádlott : Legyen meggyőződve az elnök úr, én kerülök mindent, mit csak lehet. (Vége köv.) idő alatt talán még e hó folytában közzé fog tétetni, mert hisz oly csekély és oly kevés té­telek felsorolása lesz az egész, hogy alig jut minden megyére egy-egy bevételi összegecske, a segélyben részesített szerencsétlenek száma pedig alig tehet fél tuc­atot. Hiába a szegény fizetésnek a százaléka is szegény , de épen azért, mert szegény, kétsze­resen jól fog esni a szegény tanítónak a mi­niszter úr számadásából arról nyerni meggyő­ződést, hogy a szegénység fillérei hűséges gonddal, gyengéd figyelemmel kezeltetnek. Hogy a közoktatási minisztérium e segé­lyezési pénztárt idejekorán felállította, hogy a tanítók fillérei a miniszternél hűséges ke­zekre vannak bízva ; hogy a megyei iskolata­nácsok hűségesen annyi pénzt szolgáltattak be a miniszternek, mennyit a községektől e czél­ra átvettek, az iránt tökéletesen nyugodt le­het mindenki, de ha a miniszter úr számadása ennél nagyobb vagy messzebb ható biztosíté­kot nem nyújtana, úgy kár vele vesződni, kár azt közzé tenni. A közoktatási törvény által egy megadóz­tatott szegény tanítót az iránt kell megnyug­tatni­­, hogy minden községi tanítótól csak­ugyan annyi tartatott vissza ama 2 százalék fejében, mennyi valóságos fizetése után vissza­tartandó volt; 2. hogy a községek csakugyan annyit szolgáltattak be az iskolatanácsnak, mennyit a tanítóktól visszatartottak; 3. hogy az így begyűlt pénzből kizárólag csak községi ta­nítók, tanítónők, tanítóözvegyek és árvák kap­tak a minisztertől segélyt. Szeretem hinni, hogy a szóban lévő pénztár a közoktatási minisztériumnál nem az átalános „Néptanítók segélyezési pénztára“, hanem a különös „Községi néptanítók segélyezési pénz­tárak neve alatt kezeltetik, s igy azon tévedés már a priori ki van zárva, hogy felekezeti ta­nítónak, ki e pénztár fenntartásához mivel sem járult, belőle segélyezés nyujtassék. Azért csak arra kérem az újonnan kineve­zett közoktatási miniszter urat, hogy érdekkel várt és mint hiszem, mielőbb közzé teendő, a törvény kívánalmához képest lehetőleg részle­tes nyílt számadásában a részletezésnek minél tágabb kört adni, de mindenesetre az iránt is intézkedni méltóztassék, hogy minden tanke­rület tanítói testülete a 147. §-ban előírt taní­tói értekezlet alkalmával legalább a maga tan­kerülete községi tanítói fizetésének és az e fi­zetésnek megfelelő 2 százaléknak kimutatását, de a községektől az iskolatanácshoz beszolgál­tatott összegecskék lajstromát is legalább is annyi írott példányban kézhez kapja az illető tanfelügyelőtől, hogy minden járási körnek legalább egy példány jusson, mely kimutatás és lajstromhoz azután a járási körök értekez­letén minden községi tanító megtehesse a ma­ga, annak rendje szerint az iskolatanács elébe juttatandó, észrevételeit. A szegény tanító annyit mindenesetre meg­érdemel, hogy a maga filléres kezelését teljes napfény mellett láthassa; nyilvánosság és el­lenőrzés garantiája pedig a leghathatósb eszköz az adakozó izgalom ébresztésére. Szerda, Pest, febr. 20. Azon kérvény, melyet a magyarhoni lapok, közöttük a „Magyar Újság“ is, e napokban mellékletképen szétküld­­tek, számos aláírásokkal ma nyuttatott be több képviselők által a törvényhozó testületnek s mindjárt első perczben azon eredményt szülte, hogy Andrássy Gyula miniszterelnök indíttatva érzé magát e tárgyra, t. i. a Franczia- és Po­roszország közt kötendő békére vonatko­zólag Irányi Dániel által már hetekkel ezelőtt benyújtott interpellációjára vála­szolni. A válasz, mint rendesen, kerülő volt, de annyiban mégis nyomatékkal bír, a­mennyiben kitünteti, miszerint a köz­véleménynek világos és erélyes felszó­lamlása mindig megszüli­­hatását. Egyesek nyilatkozata elhangzó szó lehet a pusztában , de a tömegek felszólalására akarva nem akarva ügyelnie kell még az il­y kormánynak is mint a minő a mienk, mely mint a tapasztalás mutatja, nem igen szokott figyelni a közvélemény kí­vánalmaira. Reméljük tehát miszerint elvba­rátunk bátorságot merítve e tapasztalás­ból, megkettőzött buzgalommal sietni Árvíz és aszály. Hazánk 1000 négyszög mértföldnyi sík te­rületének majd egy, majd más pontjáról sajnos panaszok érkeznek, irtózatos pusztulások jelöl­tetnek, miszerint a nagyra nőtt vizek majd a védgátakat, majd a védtelen partokat átlép­vén, nagymérvű károkat okoznak, melyek közt emberélet is esik áldozatul s melyeknek ter­mészetes következése az árvizek által sújtott helyeken most a köznyomor, később többféle betegség s végre az ínség. Árviz és aszály felváltva pusztitja hazánk legszebb területét, Európa élelmi kamaráját s a képviselőház többsége annyiszor a mennyi­szer szőnyegre hozatik a már bekövetkezett nyomor vagy ínség, feljajdul ugyan, de mit­­sem tesz azok megelőzésér­e. Az árvizek ugyan nem sújthatják egy­szerre le az egész 1000 négyszeg mértföld termését; 10—20—30—40 négyszeg mért­földnyi tért apránkint borítanak el, néha csak néhány négyszeg mértföld terület vetéseit pusz­títják el. De p­usztitnak folyvást rendszeresen még oly éve­kben is, melyekben később az aszály teszi semmivé az 1000 négyszeg mért­földnyi sík tér termésének nagy részét. Az aszályok szintén csak helyenkint pusz­títanak rendesen. De pusztítanak minden év­ben, mert egy nyár sem megy el, hogy némely szép terület növényzete egészen ki ne sül­ne , midőn aztán a gazdasági állatok szal­mát esitnek , vagy boldogabb vidékre haj­tatnak nyaralásra.­­ Ezen kívül azonban mikép a múlt 120 év tanulsága mutatja egyre­­másra 1­0 évben egyszer oly pusztítást visznek véghez,, hogy a „Kánaán“ föld lakosságának nagy részét a korpakenyér, a burgonya, eze­lőtt a fiaraczk-kenyér és pergelt makk-kenyér menti meg a rögtöni éhhalától. Az aszályos évet azonban többféle inségi baj s betegség és a marhavész nyomban szokta követni. Nem mondhatjuk, hogy a magyar képvise­lőház többsége az ínség enyhítésére, midőn az már meg volt, mit sem tett volna, hiszen al­kalma­s része volt az 1866-ki inség enyhítésé­­ n a j­­­ó­szabadság. (Esküdtszéki tárgyalás február 16-kán.) (Folytatás.) Bényei István vádlott: Mindenekelőtt meg­jegyzi, hogy sajtópere tárgyalását 14 napra el­­halasztatni kérte, miután Dietrich, ki védel­mét elvállani ígérkezett, Pestről egy időre el­utazni volt kénytelen. Kérelmének azonban hely nem adatott s és azért az esküdtek elné­zését kéri, ha védelme némi részben hiányos találna lenni. Vádlott, midőn lapja szerkesztését átvette, érezte erejének gyöngeségét, de remélte, hogy az igazság hirdetése által tehet szolgálatokat hazájának. Ez volt vezérelve mindig s midőn Kossuth folyóiratából a bepanaszolt czikket mint értékes művet közzétette, vezérelvének hódolt s csak kötelességét vélte teljesíteni. Kossuth folyóiratának teljes ismerete volna számára a legjobb mentség , egyes részletek­ből sokat lehet kiolvasni, mi az egészben nincs Egy körte, Pauler Tivadar közoktatási mi­­niszterhez. „A rendes tanítók évi fizetésének 2 száza­­lékát a község évenként visszatartja a segélye­zési pénztár számára, s azt a megyei iskolata­nácsnak beszolgáltatja. Az ekkép minden tankerületben begyűlt pénzt összesítve az ok­tatásügyi miniszter kezeli, róla évenként lehe­tőleg részletes nyílt számadást tevén közzé.“ A közoktatási törvény 145. §-a e szavakkal egy oly pénztár kezelését bízta az oktatásügyi miniszterre, mely pénztár minthogy csak a községektől fizetett községi tanítók fizetésének százalékaiból táplálkozik, ezen tanítók kizáró­lagos tulajdonát képezi, kizárólag csak ilyen tanítók, tanítónők, tanító özvegyek és árvák segélyezésére fordítható, és­ azért az ország­gyűlés által talán hasonló czélra megszava­zandó segélypénzektől külön kezelendő. Pauler Tivadar miniszter úrnak jutott az a szerencse, hogy e pénztárról az első száma­dást, az 1870-dikit, a nemzet és így a népta­nítók azon osztálya elé is terjeszthesse, melyet e pénztár állapota első­sorban érdekel. Nem kételkedem, hogy e számadás rövid Megyei élet. Kaposvár, február 10. Folyó évi január havának majd harmadrészét magunk­ban kelle töltenünk, közlekedésünk a nagy vi­lággal annyira meg lévén akadályozva, hogy még Pestről — honunk természetes központjá­­­ról sem kaphattunk leveleket, — avagy hírla­pokat, mintha megyénk — Páris módjára, — cernirozva lett volna; már pedig, bármennyire legyen is állásom szerény, még­sem akarhatom elhinni, hogy ez így jó lehetett, mert eleve em­lékezem, miszerint a negyvenes években, egyes szolgabirák — faluk erejével — legalább is a postautakon csapásoltattak, — igaz, ma más a divat, — de még­is nehéz volna­ velem elhitetni, hogy az 1843. évbeni fehérmegyei szolgabiró hivatva lehetett több erőt fejteni ki, mint az 1871—diki közlekedési magyar királyi minisz­térium összesége, — mert ellenkezőleg, ha hitem nem csal , — olyatén szomorú tanulságnak kellene magamat oda engednem, miként legközelebbi időben igen sok jogot feladnunk kelle, ha most még a középszerű hó is felettünk uralkodhatik! Február 5-én takarékpénztári évi nagy­gyűlésünk volt, a részvényes tagok kellemetes meglepetésére, miután minden eredetileg kibo­csátott 60 frtos részvény a jótékony czélokra utalványozott 2588 frt 71 kr. a tartalékos ösz­­szegen, és mindennemű költségen túl egyenként 50 frtot osztalékképen eredményezett, sőt február 5-én tizennégy darab részvény nyilvá­nosan elárvereztetvén, az árfolyam 511 írtra mutatkozott: ezen a részvényesek legvérme­­sebb reményeit is túlszárnyaló eredményért meg is lett dicsérve az igazgató választmány, sőt különösen annak múlt évi igazgatója Folly József úr, ki szakisméjét felhasználva, ernye­­detlen buzgalommal egész éven át,­­ sok időt teljes készséggel az intézet javára áldozott, de a szép szavaknak nem volt gyakorlati nyoma­­téka, sőt az e tekintetben előterjesztett indít­vány egy évre odáztatott el, azon feltétel mel­lett, ha akkor (még) nagyobb leend az oszta­lék , ebből aztán az a tanulság meríthető, hogy ma már nem az érdem, az értelem, vagy a szor­galom nyer tekintetet, és méltánylást, hanem „in provincia agitur ad Normam, — quod erat demonstrandum. “ Múlt hónapban megtörtént biró, és városi elöljáróságunk választása, — szép és ritka egyetértéssel, — igen erélyes , szilárd jellemű polgártársunk Zuzman József asztalos na ester­­nyerte el a közbizalmat s habár a választók igen

Next