Magyar Ujság, 1871. október (5. évfolyam, 225-250. szám)

1871-10-19 / 240. szám

így állván a dolog, kétségtelen, mi­szerint a nemzetgazdaságtannak nagy figyelmet kell hogy szenteljen az új egye­temi törvény. Ez eddig nem volt így. Hiszen ha meggondoljuk, hogy egyetemünkön pl. Kautz Gyulának a tanári székre léptéig úgy­szólván elő sem adták a nemzetgaz­daságtant, s ha meggondoljuk, hogy e tantárgy még ma is csak úgy isten nevé­ben adatik elő,­­ egész sivárságában lát­hatjuk egyetemünk roppant elmaradott­ságát e téren. A római joggal, a kánonjoggal, német jogtörténettel, osztrák specialitásokkal élik el egyetemünkön jogászaink azt az időt, melyet az életben érvényesítendő is­meretek megszerzésére kellene fordita­­niok. És nincs mód nyújtva a legszorgalma­sabbnak sem, hogy ez időt, mely pedig elröpül s vissza nem pótolható — ne ily meddő foglalkozásban töltse el, mert hi­szen nálunk az iskolának végczélja nem az élet, hanem az — elámen. Ha a jogász indexében bizonyítja a quaestor, hogy a nemzetgazdaságtanra magát beje­gyeztette, hogy az utána járó tandíjat le­fizette, ha különben előadó tanárát még csak látásból sem ismeri is, — a tanár csak ritkán tagadja meg az aláírást, mert hi­szen e megtagadás tandíjcsorbát involvál és a tanárnak saját zsebére megy. Egye­temünkön tehát a kevés dicséretes kivé­telt ide nem értve, a nagytöbbség igy szokta befejezni nemzetgazdasági tanul­mányait, melyekre— nézete és a félszeg rendszer által belevert balhiedelem sze­rint többé úgy sem lesz szüksége a­­ vizsgálatoknál. Ez alkalommal figyelmeztetnünk kell a tanügy barátait még egy rettenetes ano­­­máliára. Mindenki tudja, hogy az újabb időben megindult reális irány, nagyszerű vállal­kozások, a bankintézmény meghonosulá­­sa egy egészen új, nálunk ekkorig ugy­­szólva ismeretlen életpályát és nem is megvetendő, mert társadalmilag befolyá­sos, kényelmes és dúsan jövedelmező élet­pályát nyitottak meg — mely ifjaink előtt tökéletesen el van zárva,mert nincs oly tanintézet, hol az ide megki­­vántató pénzügyi ismereteket és nemzet­­gazdasági tanulmányokat megszerezhet­nék, s a­hol csak eszékbe is juthatna, hogy egy ilyen pálya, hozzá még ennyire ke­csegtető pálya valósággal létezik. Pedig az innen származó kár kétsze­res. Szenved általa, mert kiképzett gya­korlati erőket nem nyerhet, maff“­a bank­intézmény — és m­enved általa, mert előnyeitől elt, az ifjúság. Erre tehát hasonlólag nagy figye­lemmel kell lennie az új egyetem tör­vénynek. Tanügyünk egyik legnagyobb aka­dálya, egyetemünk fejlődésének egyik legfőbb gátja — az egyetemünkön ural­kodó nyomasztó tandíjrendszer. Felőbb már említettük egy helyütt, hogy egyetemünknek van közel 7 milió­­nyi alapja, tehát annyi, a­mennyivel Eu­rópában igen kevés egyetem rendelkezik. E vagyon azonban legtöbbnyire fekvőség, ingatlan, melynek jövedelmeztetése idő­beli viszonyoktól függ még akkor is, ha okszerűen kezeltetik, s egészben az egye­­­­temnek saját czéljaira fordíttatik. Század i­dős tapasztalás megmutatta, hogy e jöve­delem az egyetem czéljaira nem elég, mert belőle nemcsak a tanári kart nem lehet állásához mért jutalmazásban része­síteni, de sőt nyomasztó tandíjakkal kell terhelni miatta magát a tanuló ifjúságot. Volt idő, midőn e tandíjrendszer más czé­­loknak is szolgált eszközül. A rendőri állam kancsal szemekkel tekintett az olyan „tanult“ emberekre, kik nem azért tanultak, hogy mint államhivatalnokok működjenek és értékesítsék a rendőri ál­lam érdekében tanulmányaikat. Ez idő­ben — elhiszszük — volt értelme a tanu­lás megnehezítésének nyomasztó tandíjak által, de ma — szeretjük hinni — ez a czél többé nem létezik. De h­a nem létezik a czél, akkor bűn föntartani oly rend­szert, a­mely átka a műveltség terjedé­sének. A jövedelem, mely egyetemünk jelen­legi létszáma mellett a tandíjakból éven­­ként átlagosan befoly, 50—60 ezer frt. Csak e számot kell leírnunk, hogy egész nevetségességességében lássuk azon úgy­nevezett motívumokat, melyek e rend­szer föntartását mind­máig lehetségessé tették. Egyetlenegy egyetemünk volna — s nyomom 50,000 írtért magunk köt­jük meg kezeit, hogy föladatát ne telje­síthesse ! Hasonló kedvetlenséggel kell nyilat­koznunk az egyetemünk tulajdonát ké­pező ösztöndíjakról is. Oly népes — és annyi szegény ifjat magában foglaló egyetemnél, minő a mienk, 8000 frtnyi évi ösztöndíjösszeg még arra is kevés, hogy az ember satyrát írjon róla. Még igen hosszú sorozatát állíthatnék össze azon hiányoknak, melyekben egye­temünk sínylik, s azon tervezetnek, me­lyek mihamarabbi foganatosítása a köz­művelődés érdekében az egyetemet illető­leg életkérdés, — de hiszen ez már mesz­­sze túlhaladná két-három hírlapi czikk­­nek keretét. Ezt is csak annak bebizonyítására hoztuk föl, hogy mennyire tévúton volt és mennyire nem akart saját szemeivel látni Toldy Ferencz úr, midőn az egye­temet megnyitó idei beszédében allelujá­­kat zenget az egyetemi statu qusnak , és fölöslegesnek, sőt káros hatásúnak igyekezett bemutatni a kormány és or­szággyűlés beavatkozását az egyetem ügyeibe. A beavatkozás pedig, miként láttuk, nemcsak nem fölösleges,­­ hanem elke­­rülhetlenül és sz­geteleg s­­ikséges. Hollós László: A franczia háború története északon. Faidherbe tábornok, az északi franczia had­sereg volt parancsnoka, érdekes röpiratban el­beszélte hadjáratát ’). Talán kiváncsi lesz a „Magyar Újság“ olvasója ezen hadjárat rövid vázlatát átfutni, melyet az említett munka után közlünk. Az 1870—71-ki háború, melynek Faid­herbe hadműveletei kiegészítő részét képezik, igaz, már messze van tőlünk, de oly csodálatos, oly iszonyú volt, úgy megrendítette Európát, hogy sokáig lesz joga ennek figyelmére. Francziaország azon része, melyet délről a Somme határol, számos erőforrásainál fogva arra volt hivatva, hogy hathatósan járuljon a haza védelméhez. Egyike a legnépesebb vidékeknek, mindenütt nagy faluk és majorok lepik el; hét várossal bir, melynek lakossága meghaladja a harmincz ezret­­), s a legnagyobb, Lille, százöt­ven­ezer lakost foglal magában. Igen jól van mivelve, gabonát és kereskedelmi növényeket egyaránt terem. Ipara virágzó , Lille Francziaország legelső iparos városa, Páris után. A Valenciennes-i vas­­gyárak híresek, valamint Lille len- és kender­szövetei, Roubaix, le Cateau, St-Quentin, Abbe­ville mindennemű szörgyártmányai, stb. Ezen vidéket gyönyörű út és vaspályahálózat borítja ; egész Frankhonban itt legélénkebb a csatorná­kon való hajózás. Ezen gazdag ország még október havában, semmiféle haderőt nem állított ki. Számos várai (majd minden nagyobb városa meg van erősítve) nem voltak felszerelve 3). Hét nyolcz helyen ezer ezer sorkatona volt összegyűjtve, legnagyobb része tiszt nélkül. A mozgó nemzetőrség csak most kapta egyenruháit és fegyvereit. Az ösz­­szes lovasság néhány dragonyosból állott; a tü­zérség egyetlen egy félig felszerelt ütegből. Eny­­­nyire ment volt az ott működő császári katonai hatalom. Gambetta Párisból léghajón kiszabadulván, azonnal sürgeté egy északi hadsereg alakulását. Néhány erélyes és elszánt férfiú elvállalá Gam­betta felszólítására a nehéz művet; részint a helybeli tisztviselők részakarata által okozott sok küzdés után sikerült volt a várakat védelmi állapotba helyezni és egy kis hadtestet összeál­lítani, midőn a legelső porosz csapatok beron­­tással fenyegetőnek. Az északi sereg ekkor 17,500 sorkatona és nemzetőrből állott. A tiszti helyeket Metz-ből kiszökött tüzes és elszánt tisztek töltötték be; a lovasság, a rendőrséggel együtt, négy zászló­aljra emeltetett volt; a tüzérség hét üteggel volt ellátva, és gyönyörű, helyben tenyésztett fla­­mandi lovakkal. Az ellenség a Somme, és ennek déli mel­lék­vize, az Arve közt nyomult előre, azon szán­dékkal, hogy Amiens-t megszállja. Ezen hírre, Farre tábornok, Amiens-be és az előtte levő falukba összpontosító csapatjait (23 és 24 nov.) és nov. 27-kén, néhány apró csatá­rozás után, csatarendbe állító kis sergét azon­­ erdős magaslatokon, melyek Amiens-től keletre­­ a Somme és Arve völgyeit elválasztják. Számos fegyveresen őrizett híd Corbie és más helysé­geknél, biztosította a visszavonulást észak felé, a Somme folyóján keresztül. Nem sokára igen heves csata fejlődött ki Villers, Bretonneaux és Cachy faluk körül, a se­reg homlokán. Cachy-t elveszték és újra vissza­foglalták a francziák. Villers-től balra messze vissza­veték­ az ellenséget, de a két falu közti nagy hézagon, melyet nem maradt volt idő meg­­erősíteni, a mozgó nemzetőrség engedett a négy ütegnek, mely egész nap felelt az ellenség negyven ágyújának, elfogytak lövegei. Fav­re tábornok tehát jelt ada a visszavonu­lásra, egy­felöl Amiens, másfelől Corbie felé. Azon franczia csapatok, melyek Villiers-Bre­­tonneaux előtt győztesen harczoltak volt, hátrálás közben Villiers-be érkezvén, meguyiták a harczot ezen falu utczáiban, és pedig oly véresen, hogy az ellenség abba­hagyá az ül­dözést. A jobb szárny is, makacs küzdés után, este felé Amiens-től keletre, Longeauba vonta meg magát, miután utolsó rohammal megállította volna az ellenséget. Az amiens-i csatában 25000 franczia (ide számítva az amiens-i őrséget) és legalább 35000 porosz vett részt. Hat óráig tartott a csata, s a franczia újonczok kitartását az ellenség is bámulta; mennyire meg volt gyengítve, mutatja az, hogy három napig nem szállt a Somme észa­ki partjára, s később is csak rövid időre jelent meg ott, hogy azonnal Normandia hódítására siessen. Nem lévén képes több ideig védeni Amienst, Favre tábornok még azon éjjel ezen városon és Corbien keresztül északra vette volt útját. A poroszok elfoglalák Amiens-t, s egy napi ágyú­zás után a fellegvár bátor parancsnoka elesvén, ezt is hatalmukba keltték. Ez alatt a hadsereg újjászervezése tüzesen folyt, új csapatokkal szaporíttatott; telepei szá­ma hétről tizenegyre emeltetett. Lillében, a fő­hadiszálláson, szakadatlanul folyt az újonczok szervezése; a meglevő csapatok pedig, (30,000 ember 60 ágyúval) Faidherbe új parancsnokuk alatt, a poroszokat hátulról újólag fenyegetni kezdék, nehogy ezek Le Havre-t, Frankhon második kikötőjét, elfoglalják. Faidherbe tábornok tehát deczember 10-én Ham városát és várát megviva 13-kán az ellen­ség kezébe jutott Lafére előtt megjelent, de nem remélvén erőszakkal visszavehetni, Amiens felé nyomult. E hírek meglepték a poroszokat. Norman­dia hódítását félben hagyván, Amienstől délre, Montdidier és Breteuil körül öszpontosulának. A francziák is csatára készültek: a Somme híd­jait egész Amiens-ig mind felszedték s a Som­me vizébe szakadó Hallue völgyében, és innen keletre, Corbie városában s a szomszéd faluk­ban verék szállásaikat. Itt új csapatok és még 18 ágyú csatlakoztak hozzájuk. Decz. 20-kán Querrieux előtt egy porosz csapat kevesebb számú francziák által élénken visszavezetett. 23-kán kilenczkor reggel megpillanták a francziák az Amiensből kivonuló porosz serget. Azonnal csatarendbe állának, a Hallue völgye keleti lejtőjét képező dombokon, Amiens-el szemben. Délről a Somme, csatorna és nagy mocsárak biztosították oldalról történhető tá­madás ellen ; magában a völgyben levő faluk védelmére kevés erő hagyatott, a magaslatok megtartása lévén a fő czél. Nemsokára csakugyan ezen falak az ellen­ség hatalmába esének, és a csata hevesen ki­fejlődött tizenkét kilométernyi vonalon. A völgy két oldaláról keményen lövöldözték egymást a porosz és franczia ágyúk, az utób­biak, főleg a balszárnyon, nagy veszteséggel. A derékseregnél tetemes porosz hadoszlop Pont-Noyelles-en keresztül a francziák által vé­dett lejtőt megmászá, és már majd elfogott volt két ágyút, midőn erélyesen vissza vettetett egész a folyóig. Este felé a francziák mind megtartották volt állásaikat; az éj gyorsan beállván, kény­telenek valának e völgyben levő falukat részint az ellenség birtokában hagyni. Nagy próba volt az ifjú seregnek 8 foknyi hidegben, fa nélkül, és fagyos kenyérrel egye­düli eledelül, az általa megőrzött csatatéren hálni, de ezt is megtevő, bámulatra méltó kitar­tással. Másnap reggel új csatára készült, de a poroszok nem mozdulván, Albert szász herczeg megérkezte daczára, Faidherbe tábornok a csa­tatértől hátra eső falakba szállásolá el csapat­jait, nehogy egy második éjt töltsenek szabad ég alatt. Később, nem ítélvén helyzetét elég biztosnak, ha a porosz seregnek Amiens felöl segítség érkeznék, és egyszersmind kimerült se­regét helyre hozandó, a Scarpe folyója mellé vonult, Arras és Douai közt. Az ellenség követé a francziákat, de nem kisérte meg megtámadni, csak portyázó csapa­tokat külde ide­s­tova. Néhány nap múlva, Faidherbe újra kivezető szállásaikból kinyugodott csapatjait, Péronne bombáztatásának hírére. Mindjárt jan. másodi­­kán, két helyt ütközik az ellenségbe, Achiet­legrandnál, mely falutól messze visszaveté, és Behagnies-nál, hol a francziák sok embert vesz­tenek, anélkül hogy az ellenséget erős állásából kiverték volna. Éjjel azonban a poroszok ezen utóbbi pontot is odahagyák, és seregök többi részével Bapaume városa körül helyezkedének el. Itt másnap általános csata vivatott; a fran­­cziák részéről 20,000 ember harczolt; a poro­szok serege is legalább annyi volt; szünet nélkü­l érkeztek nekik új csapatok, többi közt a Peron­­ne-t ostromló hadosztály, Faidherbe számítása szerint. A poroszok jól megerősítették volt a falukat, és makacsul védték . Biefvilliers-t külö­nösen többször visszafoglalák , de végre enged­niük kellett; ágyúik is hallgatásra kényszerí­­tettek, s a francziák maga Bapaume városához közeledének ; de ezen várost a házak lerombo­lása nélkül nem lehetett volna elfoglalni, tehát nem is támadtatott meg. Hasonló sikerrel küzdött volt a jobb és bal szárny; este felé az ellenség minden állásaiból ki volt szorítva, egy része futásnak is eredt volt.4) A francziák az­éjt az elfoglalt falakban töl­ték ; másnap katonái kimerültsége, a nagy hi­deg, Amiens veszedelmes szomszédsága és azon hir, miszerint Péronne bombáztatása megszűnt volna, arra bírták Faidherbe tábornokot hogy néhány kilométernyire hátrább telepedjék le, Boileux faluba, Bapaume és Arras közt. A poroszok éjjel kiül­ték Bapaume-ot, táma­dástól tartván, de észre vévén a francziák eltá­vozását 4-én este újra visszafoglalák. Alig kapott erőre a franczia sereg, újra meg­indult Péronne felé, hogy ezen város sorsa felől értesüljön (10. jan.) Bapaume városába érkez­vén, az onnan újra kivonuló von Kummer és von Gröben porosz tábornokok nyomában, szo­morúan meglepte Faidherbe tábornokot Peronne feladásának hire ; ezen erősség falai még érin­tetlenek voltak, csak épületet szenvedtek volt nagyon ; parancsnoka törvényszék elébe állitta­tott. E baleset daczára, három nap múlva foly­ 4) Ezen utolsó állítást, von Gröben tábornok felszó­lalása folytán, Faidherbe újság utján visszavonta. ’) Campagne de 1’ armée du Nord. Paris, Dentu. *) Ezek : St-Quentin Dunkerque, Turcoing, Bou­logne, Amiens, Roubuix és Lille. 3) Az északi határ hosszában Valenciennes, Buchain, Cambrai, Douai, Arras, Lille, Bergues, Dunkerque, St- Omer, Aire, Béthune; délen, a Somme partján Peronne, a főbb erősségek. Kivitelünk. Az „Ausztria“ hetilap kegyeiből, mely fél­­évenkint közzéteszi a h­avonkint gyűjtött s a központi hivatalba küldött statistikai adatokat, valahára azt is megtudhattuk : mit s mennyit vitt ki egységes vámterületéről Ausztria s Ma­gyarország e folyó 1871-ik év első felében. Már hogy Magyarországból mit s mennyit s Ausz­triából mit s mennyit vitt ki, azt a bécsi kor­mánypolitika nem engedi köztudomásra jutni, mert: rész­vért csinálhatna egy öntudatra ébredő nemzetnek látnia, miképen szivattyúzta­­tik ki egy egységes vámterület köpenye alatt Magyarország minden nyersterménye, csekély értékű védvámos iparczikkekért, melyeket ön­magunk készíthetnénk, ha tudnánk, miben s mennyiben van reájuk szükségünk. „Mind a két fél minisztériuma egyetértől­eg fog gondoskodni arról, hogy a két államterület­ből származó statistikai anyag, egy statistikai főmunkálatban összeállittassék“ — mondja az 1867. XVI-dik törvényczikk X-dik czik­­kelye. Ugyan látott­­ a világ valaha két államot, melynek minisztériumai arra legyenek utasítva, hogy vegyítsék össze a két állam forgalmi vi­szonyait s egybegyúrva egy főmunkálatban tegyék el „pro memoria“ vagy terjeszszék a kö­zönség elé egy két évvel utólagosan mint eddig történt. Mi hasznát veheti az ily vegyüléknek a bel és külföldi kereskedő vagy gazda­g iparos em­ber, mutatja a gyakorlati élet, miszerint minde­­nik igazolja, mert hiszen ezen adatok csak tév­útra vezethetnék. Jóhiszemű külföldi kereskedők például köny­­nyen oly tévútra jöhetnének, miszerint Ausztriá­nak e jelen évben valami rendkívüli jó gabna­­termése volt, mert hiszen 45,370,224 forint ára „mezei és kerti veteményeket“ (!) vitt külföldre 6 hónap alatt, tehát több mint két annyit, illető­leg 24.341,855 fíttal többet mint 1870-ik év első felében, holott Ausztriának soha sincs je­lentékeny mennyiségű eladó gabonája. Ez csak Magyarországnak szokott lenni, de Magyaror­szág birtokos gazda közönsége sem azért vitt most piaczra többet mint a múlt évben, mintha valami jó termésnek nézne elé. Hanem piaczra vitte, habár magától s kivált a hegyvidékek la­kosságától megvonta is, mert az adó példátlan szigorúsággal hajtatik be, más jelentékeny jöve­delmi forrás nincs, a francziaországi hadsere­geknek szükségük volt búzánkra és lisztünkre s igy azok ára oda emelkedett, hogy immár szíve­sen eladnák ezt mind az utolsó szemig, ha ne­talán dagonyával vagy tengerivel helyettesít­hetnénk. Sőt könnyen megtörténhetik, hogy Magyar­­ország árviz s aszály sújtotta vidékein ta­vaszra az ínség fog pusztilni, a búzának köble 16—18 vagy épen 20 frt leend, mi elég ár ah­hoz, hogy a szegény családok ki legyenek zárva megszerezhetésétöl — mig Ausztria bőven el leend látva, a bécsi óriási raktárak telve lesznek olcsóbban szerzett gabonanemüekkel. Ekkor aztán hiában fogja törni fejét a tájéko­zatlan külföldi kereskedő, hogy „Ausztriából“ 10—12 millió értékű gabonát vihessen a német vagy franczia hadseregek részére s ha a ma­gyar gabonát mindig csak Bécsben szerzi be, ugyancsak megadja árát anélkül, hogy a ma­gyar gazda­g birtokos osztály osztozhatnék e jótéteményben. Szövetanyagot vagy „szövő és kötő“ anya­gokat, mondja a hivatalos tudósítás, 18,678,381 frt árát vittünk ki és pedig 3.780,154 frt árával többet mint a múlt év első felében. Ennni és inni valókat pedig („Getraenke und Esswaaren“ ez a hivatalos osztályzás !) tavai 4.429,449 ez idén 3.276,468 írt árát. Ugyan kérdjük : ki ismer reá eme rovatok­ban például gyapjútermelésünk vagy borásza­tunk eredményeire ? Oly hitvány kereskedelmi tárgy lett már Magyarország gyapjúja és bora, hogy még csak külön rovatot se érdemeljen azon gyapot, len­s kenderneműektől, melyek kiviteli mennyiségét egyenként tudnunk fontos nemzet­­gazdászati feladat, melyet a termelőnek és fo­gyasztónak egyaránt szeme előtt kell tartani mint szintén a gyárosnak és kereskedőnek is. A bor pedig most már az ennivalókkal is össze­­vegyíztetik, mintha Magyarország borkereske­dése csak oly mellékes czikk lenne a kereske­delem terén mint például az asztalokon, hol a táp czikkek közé egy-egy ü­vegnyit közbe szúr­nak — s mintha az ily zagyvalékokból, hasznos tájékozást meríthetne akár a termelő, akár a fogyasztó közönség, akár a kereskedő. Szintén nevezetes térfogalomra vezetheti a nagy világot Magyarország irányában azon adat, miszerint „Ausztria-Magyarország“ a je­len félévben nem kevesebb mint 29,484,769 frt ára szőtt és kötött áruczikket vitt ki, 1,141,538 írttal többet mint a tavali első félévben. Magyarországra mint 30—32 százalékos quótás országra ezen 30 millióból legalább 10 milliónyi kivitel esik, gondolja a jámbor olvasó. Pedig dehogy esik. Magyarországon létre sem hozatik 10 millió áru szőtt s kötött áruczikk, sőt Magyarország egyetlen főfogyasztója az osztrák iparnak, mely évenkint maga 40—50 millió áru ily czikket fogyaszt. Mi jóért szerepel tehát ott Ausztria mellett Magyarország, mintha ez is oly iparos országgá fejlődhetett volna Ausztria mellett mint az örökös tartományok. Ily adat vegyítésre, a két állam vagyo­nának ily egybevegyítésére utaltatik a magyar s osztrák kormány az említett kereskedelmi szövetség által. Eme kereskedelmi szövetséget megsemmisí­teni azaz legfelebb a jövő év elején felmondani, halaszthatlan kötelessége a törvényhozásnak, ha a világ gúnyjára tovább u­tni nem akarja az ily statistikai szembekötősdit. Elhiszszük hogy Magyarország érdekeit aka­ratlanul tévesztette szem elől eme szerződés megkötésekor a kormány és jobboldal. De bizo­nyára nem akart ezzel Ausztria iparának s ke­reskedelmének ártani, melynek érdekeit szem előtt tartotta. De — pedig ennek is ártott. Az osztrák alattvalók érdekei is sértve vannak a „két“ állam vagyonának egybevegyítése által. Nekik is szükségük van egy, hamisítatlan kivi­teli statisztikára. Ha nem érettünk, hát ő éret­­tek kell megváltoztatni a communismus ezen nemét. —k.— MAGYAR ÚJSÁG, 1871. OCTOBER 19. Ujonczozás. Szokásává vált már a magy. kir. honvédelmi miniszternek, hogy az ujonczozást, mielőtt az iránt a törvényhozás határozna , munkába vegye. Megjelent tehát már a miniszternek e tárgy­ban a törvényhatóságokhoz kiadott szigorú kör­rendeleté, mely következőleg hangzik: A magyar királyi honvédelmi miniszternek az összes törvényhatóságokhoz 1871-ik évi ok­tóber 12-dikéről 32,300. szám alatt kiadott kör­rendelete. Az ujonczállitás sikere, és a sorozó bizottsá­gok eljárása nagy részben azon előmunkálatok által feltételeztetik, amelyek a hadkötelesek összeírására, úgyszintén a sorshúzási és állítási lajstromok szerkesztésére, s a felszólamlási kér­vények előkészítésére vonatkoznak. Felhívom tehát, az 1868-ik évi 40-ik tvczikk 42-ik, és az 1870-ik évi 42-ik törvényczikk 17. szakaszának értelmében, a................közönsé­gét , hogy a jövő 1872-dik évi ujonczozásnak alapjául szolgáló előmunkálatokat azonnal ve­gye foganatba. S miután mind ezen előmunkálatok, mind átalában az ujonczállítás módozatai, részint magában a védtörvényben, és a védtörvény végrehajtása tárgyában kiadott utasításban, részint különösen múlt 1870. évi jan. 1-ről 35. s ugyanazon évi okt. 5-éről 30,000. és decz. 1-ről 35,021. és végre folyó 1871. évi január 11-éről 1000. számok alatt kiadott körrendeleteimben kellőleg szabályozva vannak , elég volna ezekre hivatkoznom, s a törvényhatóságokat az ezek szerinti eljárásra utasítanom, a­mint ezennel utasítom is, ha azon tapasztalatok, melyeket a közelebbi ujonczozás folyamatából, s a sorozó bizottságokhoz kiküldött miniszteri bi­ztosok jelentéseiből szereztem, s némely hiányok és szabálytalanságok tekintetében újabb és bő­vebb intézkedéseket nem tennének szüksége­sekké. Addig is tehát, míg a jövő 1872-dik évi had­jutalék tényleges kiállítását a törvényhozás megszavazzza, s ahhoz képest az ujonczállítás eszközlésbe vétethetik, rendelem, a mint követ­kezik : 1. Az 1872-ik évi h­adjutalék fedezésére, a védtörvény értelmében ezúttal következő, s az 1852-ik, 1851-ik és 1850-ik évben született had­­kötelesekből álló három korosztály hivatik fel. 2. A jelenlegi sorozó járások, mint a melye­ken alapszanak a jutalék kivetésének kulcsát képező adatok, előleges engedélyem nélkül sem meg nem változtathatók, sem kisebb és külön szakaszokra nem oszthatók. 3. Az anyakönyveket vezető lelkészek ha­ladék nélkül utasítandók, hogy azon lajstrom­kivonatokat, melyeket a védtörvény 43. szaka­szához és az ezen törvény végrehajtása tárgyá­ban kiadott utasítás 11-ik szakaszához képest, készíteni hivatva vannak, a jelenlegi hadköte­les korba lépő és 1852-ik évben született ifjak­­­ból összeállítani, s illető helyen és f. okt. hava végéig benyújtani ne késsenek. 4. Mindegyik hadköteles, a­ki a felhívott korosztályokba esik, illetőségi vagy tartózko­dási helyének elöljáróságánál, az összeírásba leendő felvétel végett, személyesen vagy írásban tartozván jelentkezni, intézkedés teendő az iránt is, hogy a községek elöljárói, az •/• alatt ide csatolt s kellőleg betöltendő és aláírandó felhí­vás útján, és a védtörvény 42-ik szakaszában megszabott büntetés terhe alatt, figyelmeztessék az illető egyéneket ebbeli kötelességük teljesí­tésére. 5. Az összeírás csupán akkor felel meg a tör­vény c­élzatának, ha a hadköteleseket teljes számmal magában foglalja és a védkötelezett­­ség alól törvényellenesen való menekülésének útját senki sem hagyja nyitva. Kötelesek tehát a törvényhatóságok mind saját tisztviselőiket, mind a községek elöljáróit, felelősség terhe alatt oda utasítani, hogy külö­nösen az 1852-ik évben született egyénekre vo­natkozó, s az anyakönyvvezetők által elkészí­tendő lajstrom kivonatokat, az 1857-dik és 1870-ik évi népszámlálási adatokkal a legna­gyobb pontossággal hasonlítsák össze, s azokat, a­kik akár az újabb anyakönyvi kivonatokból, akár az eddigi lajstromokból netán kimarad­tak, az összeírási lajstromokba iktassák be, és ezen egybehasonlításnak, s az ahoz képesti kiigazításnak megtörtént az összeírási lajstro­mokra is jegyezzék fel. 6. Az összeírás végrehajtását és az összeírási lajstromok szerkesztését illetőleg, mind a tör­vényhatóságok tisztviselői, mind a községek elöljárói, azon szabályokra utasítandók, a­me­lyek a védtörvény foganatosítása tárgyában ki­adott utasítás 15—22-ik szakaszaiban, és múlt évi 30.000 számú körrendeletem­ 5-ik, 7-ik és 8-ik pontjában foglalvák. S ezek között főleg két szabály az, melynek legpontosabb foganatosítását újabban is el kell rendelnem. Egyik az, hogy az összeírási lajstro­­­­moknak, melyek a múlt évi 30.000. sz. k­árren­­deletemhez B. és C. jegyek alatt csatolt min­ták szerint szerkesztendők,minden rovatai egyet­lenegyet sem véve ki, minden hadkötelesnél kellőleg betöltessenek.Másik pedig az, hogy ezen lajstromoknak közszemle végett való kitételére és a netaláni felvilágosítások szerinti kiigazításra is kiváló gond fordíttassék. 7. Különösen föl kell hívnom a.... közönsé­gének figyelmét azon kimutatásra, mely szerint a­//. alatt ide zárt minta rovatainak betöltésével, a felhívott 3 korosztályban összeírt hadkötele­sek számáról és a közelebbi három évben mu­tatkozott átlagos ujonczállítási képességről) — hozzám, illetőleg az erdélyi királyi biztoshoz, so­rozó járásonként jelentés lesz teendő. Ezen adatok képezik a sorozó­ járáson­­kénti hadjutalék kivetésének tényezőit. S ezek között kivált az összeírt hadkötelesek száma az, mely kizárólag a törvényhatósági jelentésből tudható meg. Mindaddig tehát, míg a törvényhatóságok egytől-egyik fél nem terjesztik eme kimutatáso­kat, az egyes hadjutalékok kivetése meg sem kezdhető. S miután e kimutatások, még a folyó évre is, a­midőn már bőven elegendő idő jutott az előmunkálatokra, nagyobb részben elkésve, s egy részben csakis három nappal előbb érkez­tek be, semmint az újonczozás több helyen kez­detét vette, miután másfelől a kimutatások azon adatai, melyek a megelőző három évben ideiglen fölmentett hadkötelesek átlagos szá­zalékaira, és a hadképesek átlagos arányára vonatkoztak, alig egy-két kivétellel, merőben hibásak és használhatlanok voltak : innen kö­vetkezett az, hogy a hadjutalékok kivetésének több időt és hosszadalmasabb számítást igénylő munkája, a folyó évre nézve is, csak a legutolsó órákban, és az újonczállítási képesség tekinte­tében csak­is a hadkiegészítési kerületi pa­rancsnokságok adatainak alapján volt teljesít­hető. Jelenleg tehát szigorúan utasítandók az il­lető tisztviselők, hogy addig is, míg az 1872-ig évre szóló összeírás elkészíttethetik, a hadki­egészítési kerületi parancsnokságokkal egyet­­értőleg, és a védtörvény végrehajtása tárgyában kiadott utasítás 30-dik szakasza 3-ik pontjához képest, az 1869-ik, 1870-ik, és 1871-ik évi ujonczozási adatok alapján, az ideiglen fölmen­tett hadkötelesek három évi átlagos százalé­kának, — és az újonczállítási képesség há­rom évi átlagos arányának kiszámítását — sorozó­járásonként elkülönítve eszközöljék; és mindezen számítási adatokat, mind utóbb az időközben összeírandó hadkötelesek korosztá­­lyonkénti összegeit, a •//• alatti kimutatás illető rovataiba, tisztán és kivehető számokkal iktat.

Next