Magyar Ujság, 1871. november (5. évfolyam, 251-275. szám)

1871-11-08 / 256. szám

256-ik szám. Szerda, 1871. november 8. V. évfolyam. Szerkesztőségi iroda : Lipót utcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtat­nak el. Kiadó-hivatal: l­ipót-utcza 11. sz. földszint. Ide intézendő a lap anyagi ré­szét illető minden közlemény, u. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdetmények. POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy helyben ház­hoz hordva. Egész évre .... 20 frt — kr. Félévre.....................10 „ — „ Negyedévre . . . 5 „ — „ Egy hónapra ... 1 „ 70 „ Egyes szám ára 10 kr. Hirdetési dij: 8 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 12 kr.; többszörinél 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér : 5 hasábo­­petitsor 25 kr. Pest, november 7. Alább közöljük a mai nap folytán a közös- Ligyes miniszterválságra vonatkozó több oldal­ról érkezett híreket, a­mely már be is fejezte­tett. A mily váratlanul jött, oly hirtelen véget is ért. Beust távozik, helyét­ Andrássy foglalja el s Lányai miniszterelnök lesz. A franczia „Presse“ azt jelenti, hogy a nem­zetgyűlés elé indítvány fog terjesztetni a nép­nek következő három kérdés fölötti megszavaz­­tatása iránt: Akarja-e Francziaország a köztár­saság fentartását? Akarja-e Francziaország Thiers hatalmának fentartását? Akarja-e Fran­cziaország a nemzetgyűlés részleges megnyitá­sát. A negyedik kérdés pedig a Thiers halála esetére beálló combinatióra vonatkoznék. Görögországban szintén miniszter válság állt be. A kamara elnökének választása alkal­mából a minisztérium kabinetkérdést állított fel. Az erre bekövetkezett választmánynál a kor­mány jelöltje megbukott az ellenzéki jelölt elle­nében ; 152 szavazatból a kormányjelölt 48-at, Zaimis 78-at, Delingiorgis 14-et és Bulgaris 12-öt nyert.­­ A Comonduros minisztérium te­hát beadta lemondását. A „Nordd. Ztg.“ kiemeli az ultramontánok és communisták növekedő összeműködését és megjegyzi, hogy Németország és a modern ál­lam ezen két halálos ellenségének gyülhelye épen Belgiumban van. Belgium 1864. óta Né­metország önzetlen és feláldozó védelmének kö­szön mindent, a belgiumi sajtónak nincs fonto­sabb feladata, mint a küzdelem a fekete és vörös internationalek ellen, kiknek össze­­működése Németország jövőjét folytonosan fe­nyegeti. Az olasz királynak egy rendelete bezárja a jelenlegi kamarai ülésszakot és a parlamentet­­. hó 27-ére hívja össze. A nemzetközi távirdai congressus decz. 1-én fog Rómában nagy ünnepélylyel megnyittatni, a congressusban a külügyi­miniszter elnöklete alatt Európa, Ázsia, Afrika, Amerika és Ausz­trália képviselői és a nagy vaspálya és ipartár­saságok küldöttei fognak részt venni. A con­­gressus tartama 14 napra van határozva. Kossuth Csehországról. A „Pesti Napló“ vonatkozólag azon rövid sorainkra, melyeket Simonyi Ernő Turinból történt hazatérése alkalmából írtunk, azon megjegyzést teszi, miszerint kár, hogy Kossuth nézetéről a cseh kérdésben oly keveset közlünk. Méltányolni tudjuk a „Pesti Napló“­­nak e kíváncsiságát, annyival is inkább, minthogy az ő bölcse, Deák Ferencz, e nagy fontosságú kérdésre nézve nagy bölcsen hallgat, s indíttatva érezzük ma­gunkat ebbeli kíváncsiságát teljesíteni. Hozzá­tévén azt, hogy Kossuth Lajos nem várta be a cseh kérdésnek mostani, már felette kritikus stádiumát, hogy a nemzetet azon veszélyre figyelmeztesse, mely ebből származhatik, hanem tette azt már 1867-ki februárban vagyis há­rom hónappal, mielőtt a magyar ország­gyűlés a közös ügyes alkut aláirta volna. Ajánljuk e czikket a „Pesti Napló“­­nak és pártjának becses figyelmébe. — Tanulmányozzák jól és azután kérdezzék meg saját lelkiismeretüktől, hogy meg­vannak-e elégedve azon politikával, me­lyet a magyar kormány e kérdésben követ. Megjegyezzük végül, miszerint Kos­suth alábbi czikke a fent említett évben egy magyar folyóiratban ezen czím alatt jelent meg: Minő kilátást nyit a „közösügyi“ munkálat a birodalom népeivel a barátságos viszony tekin­tetében ? A „közös­ügyi“ munkálat 30 ik szakasza azon elvet állítja fel, hogy egy részről a magy. korona országai együtt, más részről ő Felsége többi országai együtt úgy tekintessenek, mint két külön és teljesen egyenjogú fél. Más szóval Magyarország kívánja, hogy az osztrák ház uralkodása alatt levő minden, nem a magyar koronához tartozó országok és tarto­mányok egy állami egységgé forrjanak össze, tehát nemzeti és állami egyéniségükről mind­annyian mondjanak le, akár­minek legyenek bár históriai jogaik. Decretálja Magyarország számukra a köz­jogi centrális adót, s elkobozza állami személyes­ségüket a bécsi udvar­­ „nagyhatalmi állása“ számára. A dolog nevetséges hetvenkedés volna, ha oly igen veszélyes nem volna. Nevetséges, mert Magyarországnak erre sem joga, sem hatalma. Veszélyes, mert némely oly nemzeteket zú­dít fel ellenünk, kikkel a jó barátságot s jó egyetértést cultiválnunk kellene az osztrák ház nagyravágyó politikája ellen. Magyarország nem akar a birodalmi reichs­­rathba bemenni és ezt jól és jogosan teszi, csak az a baj, hogy az alkotmányos élet azon leg­főbb attribútumaira nézve, melyek az országok­nak állami típust adnak,­­minek: a nemzetközi viszonyok, a hadi költségek s velők a háború és béke kérdése) substituálta a közös delegatio eszméjét — a­mi miután bár külön tanácskozik, de együtt szavaz — csak annyiban különbözik a reichsrathtól, hogy delegatioknak van ke­resztelve. Hanem azt követeli a közösü­gyi munkálat, hogy az sztrák ház uralkodása alatti minden többi c­­ágok és tartományok állami jogaikat abdiká­lk s a birodalmi Reichsrathba bemenje­­nek, miszerint ez ama delegátiok másik felét ki­nevezhesse s mint állami egység Magyarország­gal mint másik állami egységgel a közös költ­ségek quotája, az államadósságok, a vámrend­szer, stb. iránt tradtálh­asson. 1861-ben még az mondatott, hogy egy vagy más közös érdekű viszonyra nézve, (minek hi­szen független országok közt is fennforoghatnak) Magyarország kész az egy uralkodót ismerő or­szágokkal mint szabad nemzet szabad nemze­tekkel egyezkedni. Most már nem nemzetekről, hanem csak nem­zetről van szó. A közösügyi bizottmány decretálta (s úgy látszik az országgyűlés ha viszhang leszen min­denben) hogy Cseh-­­ Morvaország, Galiczia, Szilézia, Tyrol, Styria, Ausztria, Istria, Illyria, meg isten tudja mi minden csak egyetlenegy nemzet. Ugyan ha szabad kérdenünk, mi neve lesz ez uj sütetű nemzetnek, a teremtés ezen improvisált uj productumának ? Lesznek egy részen a „magyar korona or­szágai“ (ha lesznek többes számban, ami igen nagyon kétséges) vallyon más részen minő „korona“ lesz egységi symboluma annak az új nemzetnek ? Tán a cislajb­ániai korona? de hát hol van az? Vagy az osztrák birodalmi korona? de hát ez hol van ? Amaz országok között, melyeket a magyar országgyűlés egy nemzetté decretál, vannak olyanok, melyeknek „koronája“ régebben kép­visel nemzetet, mint sz. István koronája. Az osztrák császári birodalom pedig alig hat­van éves. Nem oly időben született, melyben még koronák szoktak teremni. Deák már élt, midőn a rénusi confederatio véget vetett a „római szent birodalomnak“ hi­vott német császárságnak. Il­ik Ferencz meg­szűnt német császár lenni, s nehogy császári czime devalváltassék, át­bérmálta magát I­ s. Ferencz osztrák császárnak. Ennyiből áll az egész. És ezen czimzetességi comediából most Ma­gyarországon azt faragják ki, hogy a cseh, mor­va, lengyel, osztrák, tyroli, steyer, istrianus és illyr stb egy nemzet legyen. Természetesen ennek a 61 éves osztrák biro­dalomnak „nemzeti egységét“ a magyar Lust­­kandelek ki fogják magyarázni az 1723-ki prag­­matica sanctióból“ (ami nem is pragmatica sanc­­tió) mint kimagyarázták a közös védelmi „köte­lességet“, melyről nem csak apáink sohasem nem is álmodtak, de még Ferencz József ősei sem ál­modtak soha, sem Mária Terézia, ki könyek közt esdett a magyarnak, hogy oltalmazza őt, sem Ferencz császár, ki annyiszor kért segítséget a magyartól, de soha sem a pragmatica sanctió­ból folyó kötelesség alapján. És Magyarország „bölcsei“ azt gondolják, hogy a hosszas szolgaságból nemzeti jogaik tuda­tára ébredt ama különféle országok hálát és hit pajtásságot fognak Magyarországnak esküdni, azon „mély tapintatu bölcseségért, hogy őket „egy nemzetté“ metamorphisálni méltóztat­­tak ? Veszélyes játékot űz a magyar országgyűlés, minden tekintetben veszélyest. Nem tűzhetjük ki magunknak feladatul e la­pok hasábjain, az úgynevezett osztrák biroda­lom egyes országainak történelmi alkotmányos jogait világosságba helyezni. Annyival kevésbbé pedig, mert annyira még­is csak haladt már ez emberiség, hogy a nem­zeteknek ne legyen a pergamentekre szükségük, miszerint joggal el­mondhassák hogy nem ők léteznek az uralkodók végett, hanem az uralko­dók­­ végeztek. A nemzetek alkotmányos jogá­nak kútfeje a nemzeti akarat maga. A hatalom e jogot elnyomhatja, de meg nem semmisítheti. Elavulhatlan örökjog ez, mely a nemzetek halá­lával szünhetik meg. De még­is erős várha a törvény és mindig nagy előny, ha egy nemzet nem csak természeti, hanem történelmi jogokra is hivatkozhatik. Miszerint tehát példában is kitűnjék,minő jogsértés bűnébe esik Magyarország, még a tör­té­nelmi jog szempont­jából is, midőn az ügy­­vezett osztrák birodalmi országoknak, egy álla­mi egyéniségbe összeolvasztását elvül állítja fel az osztrák házzali alkudozásaiban ; csak Cseh­ország történelmére akarjuk a magyar ország­gyűlést emlékeztetni. Csehorsz­ágnak a történelmi jog szempont­jából is szint annyi joga van magát külön auto­nóm államnak tekinteni, mint Magyarországnak s ha lehetséges volna, még annyival is inkább több joga volna, a­mennyiben tény, hogy Cseh-­­­ország már önálló virágzó állam volt százado­kon át, midőn még mi magyarok nem voltunk Európában. Csehország ugyanazon időben s ugyanazon módon kerül az osztrák ház uralkodása alá, mint Magyarország , szabad választással s két oldalú kötés alapján, mely az ország jogainak épség­ben tartását tulajdon azon szavakkal kikötötte, mint Magyarországon. Igaz, Csehország szintúgy szabad akaratból a német birodalom tagjává lön , de a német bi­rodalom megszűnt lenni, s Csehország soha sem adta ahoz megegyezését, hogy állami egyénisé­géből kivetkőztetve, az osztrák birodalomba be­olvasztassák, miként őt bámulatos praesumptió­­val a magyar országgyűlés beolvadottnak nyi­latkoztatni készül. Sőt Csehország külön állami egyéniségét, már az osztrák birodalom decretál­ása után ma­ga az osztrák ház is elismerte az által, hogy a még életben levő V. Ferdinánd, magát külön cseh királynak megkoronáztatta, és koronázá­sakor az ország jogainak megtartására esküt mondott épen úgy, mint Magyarországon, s míg mint osztrák császár magát I. Ferdinándnak nevezé, mint cseh király magát V. Ferdinándnak czimezte, egészen úgy, mint Magyarországon. József császár mondhatta a koronázásról, hogy „pueri puerilio tractant“, de Magyaror­szág, mely a koronázásig mindig egy jogbiztosí­­tó ünnepélyes államszerződésnek tekintve, annak hasonló becsét a cseh nemzetnél sem fogja ta­gadni akarhatni. Igaz, Csehország tömérdek jogsértést s vé­letlen szenvedést kapott osztályrészül az osz­trák háztól , még ha lehet többet mint mi. a görcsös borzalom foglalja el az ember szivét, ha visszaemlékezik, hogy mit szenvedett Csehor­szág, ama „kegyes áhitatos“ 2-dik Ferdinánd alatt, kinek vallásossága — „az isten nagyobb dicsőségére tiz millió ember életébe került és ki midőn (hogy Mentzel szavaival éljünk) mint egy hyena csontok és rothadás közt kimúlt“ nem hagyott többet 780,000 lakosnál azon Csehor­szágban, melynek midőn felette uralkodni kez­dett 3 milliónál több lakosa volt. Hanem mi nem gondoljuk, hogy a „fehérhe­gyi“­csata folytán Magyarország a „vérwirko­­lás“ istentelen tanának Csehországra alkalma­zását helyeselhesse, midőn annak a világosi áru­lás folytán magunkra alkalmazását, oly dicsé­retes erélylyel ellenezte. De ha mégis, (mitől isten óvjon) bal számí­­tású öngyilkos önzésből nem zúdulna fel a ma­gyar lelkiismeret az ellen, hogy az államönállás azon elkobzása, melyet magától visszautasít, a cseh nemzetre alkalmaztassák, — emlékeztetjük a magyar országgyűlést azon históriai tényre, hogy Csehországnak semmi más osztrák tarto­mánynyal össze nem forrasztott külön állami in­dividualitása soha még a fehérhegyi csata után sem szűnt meg, sőt magának II. Ferdinándnak a Csengisz- és Kulikán­ok méltó vetélytársának 1627-i Confirmatoriuma, — Csehország alkot­mányos autonómiájának egyik sarkalatos okle­velét képezi. Felhívjuk a magyar államférfiakat, kik oly könnyelműen registrálják Csehország állami in­dividualitásának, a cis­lajb­ániai egységes nem­zetbe felolvasztását — fölhívjuk, szerezzenek maguknak tudomást az 1845. cseh országgyűlés „alkotmányos bizottságának“ 1847-ben nyilvá­nosságra jött munkálatáról. Megérdemli, hogy kissé tanulmányozzák, mert bizonyosan nem ke­vésbé hü tükre az Csehország alkotmányos ál­lami önállásának, mint Deák 1861-ki­­fájdalom azóta nagyon lealkudott) jeles felirata a ma­gyarországinak. És minthogy a fődolog a körül forog, hogy a deák párt azt kívánja, miszerint Csehország nem maga önállóan függetlenül gyakorolja az adó­megajánlás vagy megtagadás jogát ön­ma­gára nézve, hanem előbb válaszszon egy lánd­­tagot , az a landtag válaszszon követeket a közös birodalmi reichsrathba, az a reichsrath meg válaszszon delegatiót, miszerint aztán, az alkotmányos jognak mindezen bámulatos diluziói után az a közös delegatio, a magyar delegatióval egyetemesen reá szavazza a hadi adó obtingentiáját Csehországra; mivel — mond­juk — erről van szó, felhívjuk a deák-pártot, tanulmányozza egy kissé Csehországnak leg­­­­alább újabbkori alkotmányos életét, s látni fogja, mikép az nem csak papiroson volt bizto­sítva a cseh nemzet számára, hogy a Csehor­szágtól csak a cseh országgyűlésen lehet adót kérni, s azon felül, a­mit a cseh országgyűlés megajánl, semminemű sem direct sem indirect adót nem szabad kivetni , hanem látni fogja azt is, hogy Csehország nem csak az adó meg­ajánlásnak (mint e napokban tüskén bokron keresztül a magyar országgyűlés tévé,­ hanem az adó valóságos megtagadásának is gyakorla­tában volt, még 1847-ben is; látni fogja, hogy a cseh országgyűlésben 1847-ben volt annyi jog­érzet és polgári erény, a­mennyi Magyaror­szágban volt 1823-ban, de a magyar ország­gyűlésben nem volt sem 186­1-ben sem 1866- ban , mert az 1847-ki cseh országgyű­lés határozatilag kimondotta, hogy az országgyűlés beleegyezése nél­kül kivetett adót senki fizetni nem tartozik, mit a magyar országgyűlés sem 1861-ben sem 1866-ban nem mert kimondani, sőt saját tagjai is birka türelemmel fizették a nyomasztó törvénytelen adót, és subraszzáltak a törvénytelen adó executióknak, a nélkül,hogy azok ellen csak egy erélyes határozattal is til­takoztak volna — az 1867-ks országgyűlés pedig nem csak nem tiltakozott, hanem minden vizs­gálat, minden beletekintés nélkül, a nemzetet koldusbotra juttatott törvénytelen direct és in­direct adók egész mérhetlen özönét, minden törvénytelen hátralékaival egyetemben retroac­tive is törvényesítette, s még a német finan­­czokat is meghagyta, sőt az alkotmányos minisz­tériumot felhatalmazta kötelezni a magyar al­kotmányos hatóságokat, hogy azoknak a német financzoknak segédkezet nyújtsanak, nemcsak a folyó adónak, hanem a törvényesekké semmi szolgai condescendentiával át nem varázsol­ható törvénytelen hátralékoknak is behajtásá­ban — mely felhatalmazást a magát „független­ből“ királyivá átbérmált minisztérium nem is ké­sett felhasználni. Az 1847-ik cseh országgyűlés ellenben nem csak valósággal megtagadta a követelt egy adó nemét, hanem midőn az mondatott nekik, hogy vigyázzanak, nehogy „az atya intése az Úr kegyelemvesztésévé változzék“ (die War­nung des Vaters in die Ungnade des Herren sich verwandele) a cseh országgyűlés mint haj­dan Mirabeau azt válaszolta, hogy „ha nyomban fegyveres erő tör is be az ajtókon, az őket sem meggyőződésükben sem szavazatukban meg nem ingatja.“ Ilyen az a Csehország, melyet a magyar országgyűlést domináló deák-párt csak amúgy könnyedén ki akar állami egyéniségéből vet­­kőztetni, s a zagyvalék osztrák birodalom minden népeivel egy egységes nemzetté össze­olvasztani. Mint értesülünk, Tóth Vilmos belügymini­­niszter tegnap este mutat­ be a Deák-körnek az új választási törvényjavaslatot. Mondják, hogy e javaslat szerint az erdélyi kerületekre nézve semmi változás nem történnék. Közösügyi miniszterválság. Még az új osztrák minisztérium meg sem alakult, Bécsben már újabb miniszterválság állt be, még­pedig ez­úttal a közösügyi minisztéri­umra került a sor. Ma néhány távirat érkezett s ezek mind­egyike azt erősiti, hogy Beust beadta lemondá­sát. Erre vonatkozólag három hir érkezett. Az egyik szerint Beust elbocsájtatott és utódául Andrássy neveztetett ki. A második sürgöny azt állítja, hogy Beust állása minden hivatalos c­á­­folat daczára, megingatottnak tekinthető. Végre a harmadik sürgöny azt mondja, hogy Beust megrongált egészségi állapotának ürügye alatt tegnap lemondását beadta. A fejedelem Lónyait Pestre küldte Andrássyhoz, ki Beust helyébe államkanczellárnak van kijelölve. E hirtelen változás okát még most megkö­zelítőleg sem lehet sejteni, miután erre vonat­kozólag semmi biztos körülményt sem lehet tudni. Az egyik bécsi lap czikkében Beust bukását bünhödésnek mondja Hohenwart megbuktatá­sáért. Annyi már most bizonyosnak látszik, hogy Kellerspergnek Beust bukásában nincs része, miután azzal programmja minden részletét ille­tőleg egyetértett. Andrássynak birodalmi kanczellárrá való ki­­neveztetése folytán Lónyay lenne magyar mi­niszterelnöknek kiszemelve. Lónyay ma Pesten járt s ma délután ismét elutazott. De tőle még bizalmas barátai sem tudhattak meg semmit, mert nagyon tartózkodó volt. Egy ma délután érkezett távirat szerint a holnap megjelenő hivatalos lapok közölni fog­ják a császári kéziratot, mely szerint Beust lemondása elfogadtatott, utódául Andrássy, Ló­nyay pedig magyar miniszterelnökké nevezte­tik id. Az osztrák válság a magyar ország­gyűlésen. Pest, nov. 7. Andrássy Gyula gróf a képviselőház mai ülésében felelt a cseh kérdés iránt hozzá intézett interpellátiókra. A feszültség, melylyel a válasz elé a ház, s a közönség nézett, kifejezést lelt a terem s a kar­zatok képén is, jóllehet e feszültségnek más kül­ről jött oka is volt, az a ma vett bécsi távirati lm­ ugyanis, a mely szerint Beust gróf beadta volna lemondását s helyébe Andrássy gróf fogna lépni. Ez a hir, mely egész nap ép oly makacsul tartotta magát, mint a­mily váratlanul — mert ámbár sokszor lett pengetve, a legközelebbi ese­mények által nem volt újabban élőké,szitve — érkezett, nem vonta el ugyan az érdekeltséget a mai tárgyalástól, hanem részben mégis másfelé terelte, úgy hogy az uralgó izgatottságnak nem kis mérve ennek rovására tehető. Az ülés meg­nyílta előtt a folyosókon csak erről folyt a szó, csak ennek valószínűségét, bizonyosságát, vagy alaptalanságát mérlegelték. A miniszterelnök először Helly, azután Tisza interpellációját érintő válaszában, melynek­­ér­velése — mikép az ügyből folyólag könnyen képzelhető — oly gyenge volt, hogy a k­ormány leghevesebb vérű­ pártolói is csak immel-ámmal adhatták helyeslések kifejezését, a­mi azonban a többség kötelességszerű tudomásvételét termé­szetesen nem gátolta. E többséghez ma a kor­mány összes tagjai is járultak, még azok is, kik csak költségvetésök tárgyalásaihoz szoktak megjelenni a házban, egyébkor pedig a túr­án, színházban vagy a kaszinóban laknak. Ma mind eljöttek „igen“ -t zengeni mesterük dicső­ségére. A vita lefolyását következőként közöljük a gyorsiroda följegyzései nyomán: Andrásy Gyula gróf miniszterelnök : Két interpelláció intéztetett hozzám távollé­tem alatt, az egyik Helfy Ignácz a másik Tisza Kálmán t. képviselő úr által. Mindkettőre lesz szerencsém ez­úttal felelni. A­mennyiben pedig habár a szempontok különbözők, mégis a felte­vések, melyekből a két interpelláció kiindul, tö­kéletesen azonosak. k­at. ház engedelmével mindkettőre egyszerre fogok válaszolni; csak azt kívánom elválasztani, a­mit a két­­. inter­pelláló úrnak külön külön kívánok figyelmébe ajánlani. (Halljuk! Halljuk !) Chronologicus rendben Helfy urat illeti az elsőbbség. Engedje meg tehát a t. képviselő úr, hogy csodálkozásomat fejezhessem ki a felett, hogy épen a szélsőbal egy képviselője (fölkiál­tások a szélső­balon. A 48-as párt!) tehát a 48-as párt egyik tagja (Derültség) tartotta fel­adatának e téren a kezdeményezést megtagad­ni, ugyanazon párt egy tagja, mely azt állította és állítja ma is, hogy a 67-i kiegyezés által Magyarország elvesztette eddigi befolyását, hogy osztrák provincziává sülyedett, hogy nem bírván azon kellékeivel az állam életnek, me­lyek nélkül egy nemzet sem létezhetik, sem sa­ját sorsára, sem a monarchia közös ügyeire be­folyása nem lehet, a magyar miniszterek pedig nem egyebek, mint a bécsi közös minisztérium akarat nélküli végrehajtó orgánumai stb. Bocsásson meg a t. képviselő úr, ha most azt kérdem a t. képviselő úrtól, vájjon meggon­­dolta-e, hogy mindezen nem annyira a parla­mentben, mint kint és a választásoknál sikert mutatott érvek egyszerre megsemmisülnek ak­kor, midőn a tisztelt képviselő úr szükségesnek tartja itt a házban azt állítani, hogy a magyar kormány — de nem a magyar kormány, hanem annak egyes tagja, anélkül, hogy az országgyű­lés támogatását csak igénybe is vette volna, — közbírói szerepben döntött egy idegen ország­­sorsa felett,­­ és egyedül ő. (Tetszés a jobbol­dalon.) Én nem hihetem, hogy ezt a t. képviselő úr néhány prágai lap tudósításai alapján hajlandó lett volna komoly interpelláció tárgyává tenni, kellett, hogy legalább valószínűnek vagy lehe­tőnek tartsa — és ha valószínűnek, lehetőnek ismerte, akkor világos, hogy a nélkül, hogy a parlamentáris illem ellen vétenék, jogunk van feltenni azt, hogy — az, képviselő úr azt, a­mit pártja és pártja nevében ő hirdetett és valószí­nűleg még hirdetni fog — belsejében valónak nem tartja. (Tetszés a jobboldalon). Annyi bizonyos, hogy e ház többségének és a kormánynak jogában állana némi becset tu­lajdonítani azon körülménynek, hogy a magyar törvényhozás terméből, melynek kebléből jogo­san lehetett hallani oly sokáig azon panaszt, hogy Magyarország saját sorsára sem bír befo­lyással — most először hangoztatja a szélsőbal egy tagja, hogy a magyar kormány oly döntő befolyást gyakorol a monarchia másik részében is, hogy őt és egyedül őt illeti a felelősség az ott történtekért is. Azonban nyugodjék meg a tisztelt képviselő úr, a­mily teljesen alaptalanok voltak a tisztelt képviselő úrnak és azoknak állításai, kik vele együtt hirdették és hirdetik, hogy a 67-ei kie­gyezés Magyarországot egy minden befolyás nél­küli provincziává szállította le, és oly alaptalan azon állítása is, mely szerint a magyar kormány szakította volna meg a lajthántali egyezkedések fonalát. (Halljuk! Halljuk !) És ezzel áttérek azon állításokra, vagy­is feltevésekre, melyeket a t. képviselő urak al­kalmasint a prágai lapokból merítettek és meg

Next