Magyar Ujság, 1898. március (7. évfolyam, 60-90. szám)

1898-03-01 / 60. szám

■np­ viselő még mindig újabb és újabb kényes ügyek­kel lesz megbízva, melyekből újabb és újabb tapintatlanságok és botrányok támadnak. 3. Ha nincs tudomása ezekről a viszonyok­ról, a belügyminiszter úr hajlandó-e emez irány­ban magának alapos értesülést, lehetőleg köz­vetlenül a tisztikartól szerezni és eme értesülés alapján haladéktalanul oly intézkedéseket tenni, a­melyek alkalmasak a visszás és kihatásaiban az egész intézményre káros állapotokat megszün­tetni. Elnök az ülést bezárja. Ülés vége délután két órakor. A Szalavszky-ügy. Budapest, február 28. A Szalavszky—Rakovszky-féle becsületügy­ben a két fél segédei ma délben tanácskozásra gyűltek össze. A tanácskozás eredményéről az alábbi levél számol be. Szalavszky segédeinek levele. 1. hogy te Rakovszky István urnak ve­led szemben elkövetett sértéséért lovaglás elégtételt leértél; 2. tekintettel arra, hogy Rakovszky a veled szemben elkövetett sértést konkrét vá­dakra látszott alapítani, a bizonyítást a vá­dak alaptalanságára felajánlottad; 3. hogy azok a vádak a tárgyalás és becsületbírósági eljárás folyamán — bár itt formaszerű verdikt nem jött is létre — olya­noknak bizonyultak, hogy azok egy részét (vagyis az Affendakisz in der Politik­ez. czikkben­ fog­laltat) »már mint befejezést nyertet« maguk Rakovszky segédei az 1898. jan. 31-iki jegy­­zőkönyben elejtették, a Benkő Lászlónak Ra­kovszky által a képviselőházban fölolvasott vádjaira nézve pedig a 7 tagból álló becsü­­letbíróság 4 tagja, né­v­ szerint: Andrássy Ti­vadar gróf elnök, Hollán Ernő altábornagy, Üchtritz Zsigmond báró és Bezerédj Pál urak szavazatuk indokolásában azt jelentik ki, hogy Benkő László saját vádjainak egy részére nézve önmaga beismerte, hogy azok téves informáczióból "eredtek, egyéb vádjaira pedig állításainak igazolására tényleges bizo­nyítékokat fel nem hozott. (Becsületbirósági jegyzőkönyv 1898. febr. 24.) 4. Konstatáljuk továbbá, hogy a becsületbi­­róság részéről közzétett jegyzőkönyv­ből és a ke­zünknél levő okmányokból nyilvánvaló, hogy a becsület­bíróság előtt az eddig fel nem hozott, de Benkő kihallgatásakor a becsületbíróság előtt felhozott újabb vádaskodásoknak teljesen alaptalan voltát kimutatni és bizonyítani haj­landó és képes is voltál. Mindezekből nyilvánvaló, hogy részedről a tényállás világos kiderítésére minden meg­történt. Ebből folyólag a január 31-én felaján­lott lovagias elégtételnek — bármi indokolás­sal való — megtagadását egyértelműnek kell tekintenünk azzal, hogy Rakovszky István úr és megbízottai egy tudatosan elkövetett sér­tésért — előbbi kijelentésükkel homlokegye­nest ellentétben — a lovagias elégtételt meg­tagadják. Ezzel az eljárással szemben ez ügyet a te részedről a lovagiasság szabályai szerint, befejezettnek nyilvánítjuk. Fogadd kiváló nagyrabecsülésünk és őszinte tiszteletünk kifejezését, melylyel ma­radtunk Budapesten, 1898. február 28. barátaid: Fulszky Ágost. Gajári Ödön: Andrássy gróf nyilatkozata. Gróf Andrássy Tivadar orszgg. képviselő­től a következő nyilatkozatot kaptuk: A napilapokban a Szalavszky-Rakovszky becsületügyet illetőleg ismételten oly közlemé­nyek jelentek meg, melyek esetleg félrema­gyarázásokra és gyanúsításokra adhatnak al­kalmat. Mint a becsületbíróság volt elnöke köteles­ségemnek tartom kijelenteni, hogy a becsület­­bíróság tanácskozásainak egész folyamán egyik részről sem történt semmi olyan, a­minek alapján a becsületbíróság bármely tagjának jóhiszeműségét jogosan kétségbe vonni lehetne. Egyáltalában, úgy hiszem, nem helyes be­csületbeli bír­óság eljárását hírlapi kritika tárgyává tenni. Dr. Andrássy Tivadar. E nyilatkozatra a következőket tartjuk­­szükségesnek megjegyezni: A mi lapunk a becsületbíróság eljárását nem tette kritika tárgyává, sem olyan mó­don az ügyhöz nem szólt, ami arra engedne következtetni, hogy a bíróság egyes tagjainak intenczióire bolygatnék. Amiről mi nyilatkoz­tunk, az maga a Szalavszky-Rakovszky-ügy, mely közérdekű voltánál fogva a nyilvánosság elé tartozik, a szabad vélemény kritikája alá esik és közérdekű, nyilvános jellegét nem veszti el azáltal, hogy a becsületbíróság is foglalkozott vele. A becsületbíróság műkö­déséről csak informálólag számoltunk be s ami mondanivalónk még volt, az nem a becsület­bírósági ténykedés kritikája, hanem egyszerűen a Szalavszky-Rakovszky-ügyre vonatkozólag a konzekvencziáknak logikus levonása és az ügy­nek megvilágítása abban a stádiumban, melybe a becsületbírósági tárgyalás következtében jutott. Bármennyire tiszteljük is tehát az olyan férfiú nyilatkozatát, amilyen gróf Andrássy Tivadar, arról a jogunkról, hogy egy nyilvánosság elé való ügyben véleményünket szabadon kifejthetjük, nem mondhatunk le, elismerve természetesen, hogy ennek keretébe a becsületbiróságnak mű­ködése nem tartozik. Nagyméltóságu Szalavszky Gyula urnak! Helyben. Tisztelt barátunk! A becsületbiróságnak feloszlása után a gyzőkönyvek közzététele napján fölkerestük Rakovszky István úr megbízottait, a­kikkel a mai napon déli 12 órakor a képviselőház háznagyi irodájában találkozván, a segéd urak­hoz, név szerint Bo­gár Ferencz és Kulik Béla országos képviselő urakhoz a következő kérdést intéztük: Tekintettel arra, hogy a Szalavszky- Rakovszky ügyben 1898. jan. 31-én felvett jegyzőkönyvben kijelentették, hogy »felük min­denkinek, a ki általa magát sértve érzi, elég­tételadásra kötelezettnek tartja magát«, te­kintettel arra, hogy a becsületbirósági eljárás a Rakovszky által felkért becsületbiró urak lemondása — tehát a Szalavszky vagy segé­dei cselekvőségére vissza nem vezethető körül­mény — miatt hiúsult meg, az úgyis nem Rakovszky által, hanem Szalavszky részéről k­ezdeménnyezett becsületbíróság feloszlása kö­vetkeztében, hajlandók-e az e kijelentéssel fel­ajánlott lovagias, fegyveres elégtételt megadni? Erre a föltett kérdésünkre nevezett urak nemmel feleltek. Konstatáljuk ennélfogva: keserítette szörnyűségesen, hogy reszkelődnie kell a vén gebével. A zsellérnép meg, hogy látta, mekkora mód haraguszik a kamasz Cocora, nagyokat mulatott rajta, untalan a lóra fordították a szót, hogy annál inkább dü­hösítsék vele Zidorét. A pajtá­sai is tréfát űztek belőle. Utóbb az egész falu­ban csak úgy szólították, hogy Coco-Zidoro. A ficzkót fojtogatta a dühösség, megérett benne lassan kint a vágy, hogy kiöntse boszuját a lovon. Különben hosszú lábú, ösztövér gyerek volt; a ruhája, a teste egy piszok; a szá­ja véres, sűrű, merev és örökké borzas. Amolyan hülye képe volt, a beszéde nem is beszéd, dadogás; dadogott olyan kínosan, mintha a gondolatai miveletlen lelkében nem tudtak volna alakba verődni. Régóta csodálkozott azon, hogy olyan na­gyon őrzik Cocot. Bántotta, hogy rávesztegetik az ételt a haszontalan dögére. Attól a pillanat­tól fogvást, hogy nem dolgozott már, úgy gon­dolta, ész híján való dolog az, hogy rápocsékol­­ják a zabot, a drága zabot arra a satnya ge­bére. Sűrűn megtette azt is, hogy akármit pa­rancsolt is Lukács gazda, zsugorgatta a lónak szánt élést: fél porczióra valót öntött csak elébe s szűken mér­te ki az almot, a szénát is. És zavaros, gyerekei fejében egyre nőtt a gyűlölet; az a gyilkos, az az alattomos, az a kegyetlen, az a durva és gyáva parasztgyűlölet. Hogy megjött a nyár, föl kellett hajtania az állatot a hegyoldalra. Hát biz az messze volt. A ficzkó reggelr­ől-reggelre dühösebben to­pogott át nehéz lépésével a gabonás földeken. Az emberek, a­kik künn dolgoztak a földeken, csúfondárosan kiabálták feléje: - Haj, Zidore, tiszteltem a Cocát! Nem felelt egy szóval se; útközben azután letört egy bokorról egy vesszőt, majd pórázra kötötte a vén lovat, azzal ráhagyta, hadd lege­­lészszen, akkor azután alattomos módon köze­lébe lopózott s megcsapkodta a vén pára lába­szárát. A szegény állat megkísérelte, hátha el­futhatna, hátha megszökhetnék az ütlegek elől. És a gondozója csak püffölte egyre dühösen, hol elébe került, hol mögéje és össze-össze csikorí­­totta dühében a­ fogát. Hogy azután végre mégis ott hagyta a lo­vat és lassú lépéssel odább állott, a vérző bor­dája, futástól el­fül­adott ló vén szemével soká utána nézett. És fehér, csontos fejével le nem hajolt volna a fű fölé, míg csak az a kék zub­­bonyos parasztficzkó el nem tűnt a messze­ségben. Mivelhogy az éjjelek forrók voltak már, Cocót künn tartották hálásra a patak partján, az erdő mögött. Csak éppen Zidore járt ki hozzá. A kölyök most meg azzal mulatott, hogy kővel hajigálta meg a szegény párát. Tíz lépés­nyivel odább, leült a lejtőre, teljes félóráig ma­radt egyazon helyben s­­kavicscsal dobálta még időről-időre a gebét, a­melyik lelánczoltan állott ellenségével szemben s le "nem vette volna róla a szemét és dehogy mert volna legelésbe kez­deni, a­mig kínzója el nem tűnt szeme elől De az az egy gondolat ki nem ment a ka­masz fejéből: — Minek etetik azt a lovat, mikor nem tesz semmit? Úgy érezte, hogy a nyomorult gebe kilopja más szájából a falatot, meglopja az embereket, meg a jó isten vagyonát, m­eg még őt, magját­­ Zidorét is, a­ki pedig dolgozik. Azt tette ezután, hogy napról-napra rövi­­debbre fogta a pórázt. Egyre kevesebb fa ju­tott Cocónak. A szegény állat koplalt, soványodott, fo­gyott. Sokkalta gyöngébb volt, semhogy el tudta volna szakítani a ponyvát, hát a zöld, a ra­gyogó füves rét felé fordította fejét, a fű felé, a mely olyan közelében van s a melynek illata egyre csiklandja. Az egyik reggelen azután­­ az a gondolata támadt Zidorenak, hogy nem hajtja ki többé Cocót. Idáig is elég itt az, az ilyen csontváznak. És kezdte már megizlelni a boszát is. Az állat nyugtalanul­ figyelte. Azon a napon nem­ verte.­­ Kezét zsebre rakta, úgy forgolódott körü­lötte. Arra gondolt elsőbben, hogy máshova viszi a lovat, majd azonban ugyanabba a lyukba döfte be a karót, a­hol előbb volt, azzal meg­fordult és odébb állott; ördöngős mód örült a gondolatának. A ló, mikor látta, hogy vigyázója magára hagyja, nyerített vagy egyet, hogy visszahívja vele; de a kamasz futásnak iramodott s ott hagyta egymagában, megkötözötten és még csak egy szál fa sem akadt a közelében.­­ Éhes volt nagyon, hát megpróbálta, hátha eljuthatna oda a buja füvű zöld rétig, a­mi ott nyúlt el az orra előtt. Térdre vágódott, kinyúj­totta a nyakát, fölbigyesztette tajtékos nagy ajakát. Hiába volt minden. Hogy az egész na­pot haszontalan, rettenetes erőlködéssel töltötte, kimerült belé a vén pára. Az éhség csikarta, kínozta annál inkább, mert hogy ott nyúlt el előtte a töméntelen zöld ennivaló. A kamasz vissza se jött már akkor nap, Elcsavargott az erdőben, madárfénk-ksmaij ........ • 1 M,| ^ - I, •' 1 •.. '^4''-■‘■'A 1898. márczus 1.4 MAGYAR UJSÁG.

Next