Magyar Ujság, 1898. március (7. évfolyam, 60-90. szám)
1898-03-01 / 60. szám
■np viselő még mindig újabb és újabb kényes ügyekkel lesz megbízva, melyekből újabb és újabb tapintatlanságok és botrányok támadnak. 3. Ha nincs tudomása ezekről a viszonyokról, a belügyminiszter úr hajlandó-e emez irányban magának alapos értesülést, lehetőleg közvetlenül a tisztikartól szerezni és eme értesülés alapján haladéktalanul oly intézkedéseket tenni, amelyek alkalmasak a visszás és kihatásaiban az egész intézményre káros állapotokat megszüntetni. Elnök az ülést bezárja. Ülés vége délután két órakor. A Szalavszky-ügy. Budapest, február 28. A Szalavszky—Rakovszky-féle becsületügyben a két fél segédei ma délben tanácskozásra gyűltek össze. A tanácskozás eredményéről az alábbi levél számol be. Szalavszky segédeinek levele. 1. hogy te Rakovszky István urnak veled szemben elkövetett sértéséért lovaglás elégtételt leértél; 2. tekintettel arra, hogy Rakovszky a veled szemben elkövetett sértést konkrét vádakra látszott alapítani, a bizonyítást a vádak alaptalanságára felajánlottad; 3. hogy azok a vádak a tárgyalás és becsületbírósági eljárás folyamán — bár itt formaszerű verdikt nem jött is létre — olyanoknak bizonyultak, hogy azok egy részét (vagyis az Affendakisz in der Politikez. czikkben foglaltat) »már mint befejezést nyertet« maguk Rakovszky segédei az 1898. jan. 31-iki jegyzőkönyben elejtették, a Benkő Lászlónak Rakovszky által a képviselőházban fölolvasott vádjaira nézve pedig a 7 tagból álló becsületbíróság 4 tagja, név szerint: Andrássy Tivadar gróf elnök, Hollán Ernő altábornagy, Üchtritz Zsigmond báró és Bezerédj Pál urak szavazatuk indokolásában azt jelentik ki, hogy Benkő László saját vádjainak egy részére nézve önmaga beismerte, hogy azok téves informáczióból "eredtek, egyéb vádjaira pedig állításainak igazolására tényleges bizonyítékokat fel nem hozott. (Becsületbirósági jegyzőkönyv 1898. febr. 24.) 4. Konstatáljuk továbbá, hogy a becsületbiróság részéről közzétett jegyzőkönyvből és a kezünknél levő okmányokból nyilvánvaló, hogy a becsületbíróság előtt az eddig fel nem hozott, de Benkő kihallgatásakor a becsületbíróság előtt felhozott újabb vádaskodásoknak teljesen alaptalan voltát kimutatni és bizonyítani hajlandó és képes is voltál. Mindezekből nyilvánvaló, hogy részedről a tényállás világos kiderítésére minden megtörtént. Ebből folyólag a január 31-én felajánlott lovagias elégtételnek — bármi indokolással való — megtagadását egyértelműnek kell tekintenünk azzal, hogy Rakovszky István úr és megbízottai egy tudatosan elkövetett sértésért — előbbi kijelentésükkel homlokegyenest ellentétben — a lovagias elégtételt megtagadják. Ezzel az eljárással szemben ez ügyet a te részedről a lovagiasság szabályai szerint, befejezettnek nyilvánítjuk. Fogadd kiváló nagyrabecsülésünk és őszinte tiszteletünk kifejezését, melylyel maradtunk Budapesten, 1898. február 28. barátaid: Fulszky Ágost. Gajári Ödön: Andrássy gróf nyilatkozata. Gróf Andrássy Tivadar orszgg. képviselőtől a következő nyilatkozatot kaptuk: A napilapokban a Szalavszky-Rakovszky becsületügyet illetőleg ismételten oly közlemények jelentek meg, melyek esetleg félremagyarázásokra és gyanúsításokra adhatnak alkalmat. Mint a becsületbíróság volt elnöke kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy a becsületbíróság tanácskozásainak egész folyamán egyik részről sem történt semmi olyan, aminek alapján a becsületbíróság bármely tagjának jóhiszeműségét jogosan kétségbe vonni lehetne. Egyáltalában, úgy hiszem, nem helyes becsületbeli bíróság eljárását hírlapi kritika tárgyává tenni. Dr. Andrássy Tivadar. E nyilatkozatra a következőket tartjukszükségesnek megjegyezni: A mi lapunk a becsületbíróság eljárását nem tette kritika tárgyává, sem olyan módon az ügyhöz nem szólt, ami arra engedne következtetni, hogy a bíróság egyes tagjainak intenczióire bolygatnék. Amiről mi nyilatkoztunk, az maga a Szalavszky-Rakovszky-ügy, mely közérdekű voltánál fogva a nyilvánosság elé tartozik, a szabad vélemény kritikája alá esik és közérdekű, nyilvános jellegét nem veszti el azáltal, hogy a becsületbíróság is foglalkozott vele. A becsületbíróság működéséről csak informálólag számoltunk be s ami mondanivalónk még volt, az nem a becsületbírósági ténykedés kritikája, hanem egyszerűen a Szalavszky-Rakovszky-ügyre vonatkozólag a konzekvencziáknak logikus levonása és az ügynek megvilágítása abban a stádiumban, melybe a becsületbírósági tárgyalás következtében jutott. Bármennyire tiszteljük is tehát az olyan férfiú nyilatkozatát, amilyen gróf Andrássy Tivadar, arról a jogunkról, hogy egy nyilvánosság elé való ügyben véleményünket szabadon kifejthetjük, nem mondhatunk le, elismerve természetesen, hogy ennek keretébe a becsületbiróságnak működése nem tartozik. Nagyméltóságu Szalavszky Gyula urnak! Helyben. Tisztelt barátunk! A becsületbiróságnak feloszlása után a gyzőkönyvek közzététele napján fölkerestük Rakovszky István úr megbízottait, akikkel a mai napon déli 12 órakor a képviselőház háznagyi irodájában találkozván, a segéd urakhoz, név szerint Bogár Ferencz és Kulik Béla országos képviselő urakhoz a következő kérdést intéztük: Tekintettel arra, hogy a Szalavszky- Rakovszky ügyben 1898. jan. 31-én felvett jegyzőkönyvben kijelentették, hogy »felük mindenkinek, a ki általa magát sértve érzi, elégtételadásra kötelezettnek tartja magát«, tekintettel arra, hogy a becsületbirósági eljárás a Rakovszky által felkért becsületbiró urak lemondása — tehát a Szalavszky vagy segédei cselekvőségére vissza nem vezethető körülmény — miatt hiúsult meg, az úgyis nem Rakovszky által, hanem Szalavszky részéről kezdeménnyezett becsületbíróság feloszlása következtében, hajlandók-e az e kijelentéssel felajánlott lovagias, fegyveres elégtételt megadni? Erre a föltett kérdésünkre nevezett urak nemmel feleltek. Konstatáljuk ennélfogva: keserítette szörnyűségesen, hogy reszkelődnie kell a vén gebével. A zsellérnép meg, hogy látta, mekkora mód haraguszik a kamasz Cocora, nagyokat mulatott rajta, untalan a lóra fordították a szót, hogy annál inkább dühösítsék vele Zidorét. A pajtásai is tréfát űztek belőle. Utóbb az egész faluban csak úgy szólították, hogy Coco-Zidoro. A ficzkót fojtogatta a dühösség, megérett benne lassan kint a vágy, hogy kiöntse boszuját a lovon. Különben hosszú lábú, ösztövér gyerek volt; a ruhája, a teste egy piszok; a szája véres, sűrű, merev és örökké borzas. Amolyan hülye képe volt, a beszéde nem is beszéd, dadogás; dadogott olyan kínosan, mintha a gondolatai miveletlen lelkében nem tudtak volna alakba verődni. Régóta csodálkozott azon, hogy olyan nagyon őrzik Cocot. Bántotta, hogy rávesztegetik az ételt a haszontalan dögére. Attól a pillanattól fogvást, hogy nem dolgozott már, úgy gondolta, ész híján való dolog az, hogy rápocsékolják a zabot, a drága zabot arra a satnya gebére. Sűrűn megtette azt is, hogy akármit parancsolt is Lukács gazda, zsugorgatta a lónak szánt élést: fél porczióra valót öntött csak elébe s szűken mérte ki az almot, a szénát is. És zavaros, gyerekei fejében egyre nőtt a gyűlölet; az a gyilkos, az az alattomos, az a kegyetlen, az a durva és gyáva parasztgyűlölet. Hogy megjött a nyár, föl kellett hajtania az állatot a hegyoldalra. Hát biz az messze volt. A ficzkó reggelről-reggelre dühösebben topogott át nehéz lépésével a gabonás földeken. Az emberek, akik künn dolgoztak a földeken, csúfondárosan kiabálták feléje: - Haj, Zidore, tiszteltem a Cocát! Nem felelt egy szóval se; útközben azután letört egy bokorról egy vesszőt, majd pórázra kötötte a vén lovat, azzal ráhagyta, hadd legelészszen, akkor azután alattomos módon közelébe lopózott s megcsapkodta a vén pára lábaszárát. A szegény állat megkísérelte, hátha elfuthatna, hátha megszökhetnék az ütlegek elől. És a gondozója csak püffölte egyre dühösen, hol elébe került, hol mögéje és össze-össze csikorította dühében a fogát. Hogy azután végre mégis ott hagyta a lovat és lassú lépéssel odább állott, a vérző bordája, futástól elfüladott ló vén szemével soká utána nézett. És fehér, csontos fejével le nem hajolt volna a fű fölé, míg csak az a kék zubbonyos parasztficzkó el nem tűnt a messzeségben. Mivelhogy az éjjelek forrók voltak már, Cocót künn tartották hálásra a patak partján, az erdő mögött. Csak éppen Zidore járt ki hozzá. A kölyök most meg azzal mulatott, hogy kővel hajigálta meg a szegény párát. Tíz lépésnyivel odább, leült a lejtőre, teljes félóráig maradt egyazon helyben skavicscsal dobálta még időről-időre a gebét, amelyik lelánczoltan állott ellenségével szemben s le "nem vette volna róla a szemét és dehogy mert volna legelésbe kezdeni, amig kínzója el nem tűnt szeme elől De az az egy gondolat ki nem ment a kamasz fejéből: — Minek etetik azt a lovat, mikor nem tesz semmit? Úgy érezte, hogy a nyomorult gebe kilopja más szájából a falatot, meglopja az embereket, meg a jó isten vagyonát, meg még őt, magját Zidorét is, aki pedig dolgozik. Azt tette ezután, hogy napról-napra rövidebbre fogta a pórázt. Egyre kevesebb fa jutott Cocónak. A szegény állat koplalt, soványodott, fogyott. Sokkalta gyöngébb volt, semhogy el tudta volna szakítani a ponyvát, hát a zöld, a ragyogó füves rét felé fordította fejét, a fű felé, a mely olyan közelében van s a melynek illata egyre csiklandja. Az egyik reggelen azután az a gondolata támadt Zidorenak, hogy nem hajtja ki többé Cocót. Idáig is elég itt az, az ilyen csontváznak. És kezdte már megizlelni a boszát is. Az állat nyugtalanul figyelte. Azon a napon nem verte. Kezét zsebre rakta, úgy forgolódott körülötte. Arra gondolt elsőbben, hogy máshova viszi a lovat, majd azonban ugyanabba a lyukba döfte be a karót, ahol előbb volt, azzal megfordult és odébb állott; ördöngős mód örült a gondolatának. A ló, mikor látta, hogy vigyázója magára hagyja, nyerített vagy egyet, hogy visszahívja vele; de a kamasz futásnak iramodott s ott hagyta egymagában, megkötözötten és még csak egy szál fa sem akadt a közelében. Éhes volt nagyon, hát megpróbálta, hátha eljuthatna oda a buja füvű zöld rétig, ami ott nyúlt el az orra előtt. Térdre vágódott, kinyújtotta a nyakát, fölbigyesztette tajtékos nagy ajakát. Hiába volt minden. Hogy az egész napot haszontalan, rettenetes erőlködéssel töltötte, kimerült belé a vén pára. Az éhség csikarta, kínozta annál inkább, mert hogy ott nyúlt el előtte a töméntelen zöld ennivaló. A kamasz vissza se jött már akkor nap, Elcsavargott az erdőben, madárfénk-ksmaij ........ • 1 M,| ^ - I, •' 1 •.. '^4''-■‘■'A 1898. márczus 1.4 MAGYAR UJSÁG.