Magyar Ujság, 1898. május (7. évfolyam, 120-149. szám)

1898-05-01 / 120. szám

1898­ .május 1. MAGYAR ÚJSÁG. szokott a korona lenni, de nálunk szent István koronája egy valóságos élő jog, egy valóságos élő forgalom, egy valóságos élő érzés, mely át és át­hatja e szent korona országainak minden lakosát, a ki hű hazájához és királyához. E korona és király elválaszthatlanul egy és ugyanaz. Mikor a szent koronát említjük, a királyt értjük alatta és mikor a magyar királyra gondo­lunk, nem is képzeli ezt a magyar máskép, mint csak szent István koronája által megkoronázva. Volt idő históriánkban, midőn egy másik, egy drágább, egy szebb koronával koronázták meg a fejedelmet, de az ország nem ismerte el alkotmá­nyos királyának, mert az a korona nem ez a ko­rona volt. S a fejedelem, ha még oly nagy volt is, ha nem érintette fejét ez a szent korona, az csak uralkodója, de nem alkotmányos királya volt a magyarnak.* Ötven királyunk hordta felkent fején alkot­mányunknak, ősi szabadságunknak, önállóságunknak, függetlenségünknek ezt a csodás erejű szimbólumát: a magyar szent koronát. Hatalmas volt köztük nem egy, országokat, birodalmakat hóditva meg; — de a ki felkent fe­jén most viseli a magyar szent koronát, az föld­nél, országnál, birodalmaknál értékesebb vagyont hódított meg magának, — meghódította a szabad Magyarország szabad nemzetének érte dobogó hű szivét. És ki oltárt emelt a nemzet nagy fiának, ki őt nemzetével kibékité, oltárt emelt a nemzet ez­redéves fennállásának, oltárt a nemzet újjászületé­sének, oltárt 1848-nak! — annak oltárt emelt rég szivében minden magyar, áldva, dicsőitve a nagy királyt, kinek emlékezete még a késő idők messzeségében is élni fog és sokáig éljen is. Beszterczei tevé: Besztercze, április 29. A miniszterelnöknek a képvis­előházban nem­rég tartott beszéde a zsidókról, a­mely fényes pél­dája fenkölt egyéni felfogásának nemzetiségi és valláspolitikai kérdésekben, valamint azon tény, hogy mindeme kérdésekben az idealizmus és nem a köteyapiasság álláspontjára helyezkedik, minden­felé a legnagyobb rokonszenvet keltette. Azóta több műkedvelő főúr, államférfi és hi­vatásos public­ista beszédekben, vezérczikkekben és tárcsákban e kérdéshez hozzászólott. Valamennyi a miniszterelnök álláspontjára helyezkedett és hir­dette, hogy a magyarság és a zsidóság immár nemzeti egységet képez, a­mennyiben, nálunk tény­leg csak zsidó vallásfelekezet létezik. Nem lesz azonban érdektelen, ha ez alkalom­ból megvilágosítjuk a miniszterelnök előítéletektől ment eme gondolkozásmódját és főispáni működé­sének különösen azon mozzanatait kiemeljük, me­lyekben ő az ily valláspolitikai kérdésekben a gya­korlatban is önhatalmúlag megadta a választ. Mikor, besztercze-naszódi főispán lett, kevés zsidó lakott a megye székhelyén, ezeknek is tekin­télyes része olyanokból állott, kik a magyar álla­miság eszméjéről vajmi csekély fogalommal bírtak. A szászok és románok akkor még titkolták, hogy Besztercze is Magyarországhoz tartozik. Magyar­­iskolák akkor még nem voltak ott, a nemzetisé­gek tanintézeteiben pedig a magyar nyelvet körül­belül úgy ápolták, mint ápolják a héber nyelvet a református liczeumokban. A rabbi állás még nem volt rendszeresítve és így könnyen magyarázható ki, hogy az akkori zsidó hitközségi elnök miért nem volt képes ma­gyar üdvözlő beszédet tartani. Bánffy Dezső báró mindezek daczára az ünnepélyes alkalommal tar­tott német beszédet kifogásolta és jóakaró figyel­meztetésének kellő sikere is volt, mert egy évvel később már magyar rabbit kapott Besztercze, ki­nek megválasztását maga Bánffy segítette elő. És az uj pap magyar üdvözlő szónoklatára az akkori főispán Bánffy már elismerő szavakkal — melyek a minap elmondott beszédében is visszatükröződ­nek — dicsérte a beszterczei hazafias érzelmű zsi­dókat. »Én a zsidóknak — mondd a főispán — »nemcsak a világi dolgokban fogok majd igazságot szolgáltatni, hanem a vallási ügyeknek is védelmére kelek. Vallásuk miatt zsidók és nem zsidók között én nem fogok különbséget tenni. Ha az én hatás­körömön belül e tekintetben még gátló körül­mények fordulnának elő, én rajta leszek, hogy azokat eltávolítsam. A­mit én az egész közönség­től — eltekintve vallásától — kívánok, az, hogy egyformán hűek legyünk drága hazánkhoz.« Hogy milyen őszintén és komolyan fogta fel a magas állású főúr misszióját ezen irányban, bi­zonyítja az is, hogy a­mikor 1885-ben az akkori vallásminiszter királyi jóváhagyással ellátott kör­rendeletet adott ki az iránt, hogy az anyakönyvek pontos vezetése érdekében minden hitközség kö­teles záros határidőn belül magyar iskolát végzett rabbit alkalmazni, s a mennyiben ezt nem tenné, a vármegye főispánjának joga van az anyakönyv­vezető lelkészt kinevezni, s egy főispán sem élt ezzel a joggal, csupán csak Bánffy. Két derék ma­gyar rabbit nevezett ki: Ó-Radnára és Magyar- Láposra. Általánosan ismert dolog volt a főispán me­gyéiben, hogy kötelességérzettel és jóakarattal foglalkozott a zsidók ügyeivel is. Polgár és polgár között nem ismert különbséget és Horovicz jelen­legi alsókubini zsidó papnak, midőn ez első ízben tisztelgett nála, a többek között ezeket mondd : »Én kálvinista vagyok, a zsidó legyen zsidó, csak mindkettőnek tudnia kell, hogy magyar.« Különösen sokat tartott a zsidóknak a magyarság ügyéhez való meleg ragaszkodásáról és utódjának is mele­gen figyelmébe ajánlotta a zsidóságnak politikai megbízhatóságát, ki minden bizonynyal magas előd­jének ezen meggyőződését teljesen jogosultnak tartja. Mielőtt a miniszterelnök elfoglalta a főispáni széket, a zsidók alig érvényesíthették politikai szavazási jogukat, mert a szász közegek minden kigondolható akadályt­ gördítettek ez irányban elé­jük, melyek azonban Bánffy báró megjelenésére mintegy varázsütésre eltűntek és azóta a zsidók is teljesen élvezik az illető megyében mindazon politikai jogokat, melyek egy szabad polgárt meg­illetnek. A következő jellemző epizód pedig fényes tanúbizonysága azon jogi nézetnek, melyet a mi­niszterelnök a napokban tartott képviselőházi be­szédében a nem hnységi fogalomról általános he­lyeslés mellett ország-világ előtt kijelentett. Az 1886-dik évben Bánffy báró Besztercze-Naszód megyében rendeletet bocsátott ki, mely szerint hivatalos okmányokban csak a vallás­ rovatba veze­­tendők be a zsidók, nemzetiségüket, ha magyar állampolgárok, anyanyelvükre való tekintet nélkül, mindig »magyar«-oknak jelzendők. A »Siebenb.­deutsches Tagblatt«, mely tudvalevőleg nem olyan nagyon zionista, illetőleg túlságos sémita érzelmű, akkor a zsidó nemzetiség védelmére kelt és két­ségbevonta a főispán ezirányú kompetencziáját. E hívatlan beavatkozás eredménye volt valószínűleg, hogy az óvatos főispán utólagosan megkérdezte az akkori beszterczei zsidó lelkészt. Horovicz rabbinus akkoriban a »Pester Lloyd«-ban lemondott a nevezett újság barátságos védelméről és kiemelte, hogy a zsidók, Jeruzsálem második lerombolása óta, politikai értelemben megszűntek nemzetnek lenni és ma is csak mint vallási testület léteznek. Az állami élet egyáltalában sohasem volt Izrael főczélja, mindig csak eszköz volt az, szellemi hiva­tásának megoldására. Ez a vallási egység a szét­szórtságban is fennáll, míg a már aktualitását el­veszteni kezdő zionisztikus tant általánosan el nem ismerik ismét állami elvnek. A zionizmus oly tá­voli jövőnek lehet elve, melyet csak akkor érünk el, ha az egész emberiség Isten szent nevében egy testvérnek érzi magát; oly távoli jövő ez, melynek eljövetelét reméljük, de melyet erőszakolnunk nem szabad. Állami szempontból pedig még egy perczre sem lehet szem elől téveszteni, hogy a zsidók 1867. évben a magyar állam által, magyar polgá­rokként és csakis magyarokként emanczipáltattak. Ez értelemben akkor több czikket irt a nevezett tudós rabbi, melyek különlenyomatban is »a zsidó nemzetiség« czim alatt jelentek meg. A zsidó jótékonysági egyleteknek alig volt rendesebb segélyzője mint báró Bánffy, így mint a beszterczei zsidó tanulókat felruházó egyesület legnagyobb adományozója szerepel és különösen sokat köszönhet neki az ottani zsidó nőegylet is. Jótékonysága, bőkezűsége egyáltalában, és az a részrehajlatlanság, melylyel adományait osztogatta, messze földön tiszteltté tették nevét és nemes jel­lemének legfenségesebb, legszebb megnyilatkozásai. Azon alkalomból, midőn a nevezett zsidó pap a »Világosság és szeretet« czimű szónoklatát kiadta és ezt nemesszivü és jóakaró főispánjának aján­lotta, a mostani miniszterelnök egy meleghangon tartott levelet írt a rabbihoz, melyben többek közt e sorok olvashatók. A szegény tanulókat felruházó­ egyesület jóté­konyságának, szives meghivása folytán már több ízben személyes tanúja lévén, örömmel láttam, hogy Besztercze zsidó vallású polgársága, az igazi szere­tet követelményeinek megfelelően, a jószívűség ál­dását a saját hitkörén kívül álló szegényekre is kiterjeszti. Ez a különböző hitfelekezetbeliek együtt­érzéséhez s együttérzéséhez bizonyára a legneme­sebb és leghelyesebb út. És hiszem, hogy ez utc kiválasztásának érdeméből az oroszlánrész tisztelen­­dőséged buzgó irányításának köszönhető, mint a ki különben is szép hivatását lelkesedéssel és haza­fiasan tölti be. Báró Bánffy mint a-főispán hírében állott. Ezt a czimet nem csak kitűnő ügyvezetése miatt érdemelte meg, hanem azon csodálatra méltó igaz­ság és jogérzetnél és szivjóságnál fogva is, melyek jellemének legkiválóbb vonásai közé tartoznak. Nem volt olyan kicsiny, jelentéktelen ügy, melylyel nem tartotta volna érdemesnek behatóan foglal­kozni. Mindenkit szívesen meghallgatott­; mindenki számára volt egy biztató szava, tanácsa, útmuta­tása. Jellemző néhány falusi zsidó szívből fakadó kívánsága . Vajha jegyzőnk is olyan jó és barátságos volna hozzánk, mint szeretett főispánunk! Ép ily jellemző egy borgói zsidó elbeszélése, kinek folyamodványát a szolgabiró élőszóval elmon­dott bántó megdorgálás kíséretében utasította visz­­sza. A jámbor ember mélyen elszomorodva ment a főispánhoz, kit a megyei zsidók atyailag tiszteltek és feltárván előtte szivét, megkönnyebbülten tért vissza falujába. Nemsokára ismét megidézést kapott a szolgabirótól. A szegény zsidó szepegve lépett a szigorú úr elé, de mily meglepetés! A szolgabiró melegen megszorította a kezét és nyájasan kér­dezte tőle: »Hogy van, kedves barátom?­­« Még sokat, igen sokat beszélhetnénk a minisz­terelnök legelfogulatlanabb önálló nézeteiről. A­ki Beszterczenaszódban, vagy Szolnokdobokában jár, tömérdek adatot gyűjthet össze. Egész mondakör övezi a nemes báró nevét. Alig van ember a két megyében, ki valami specziális történetet nem mondhatna el, kit a volt főispán valami jogsértés ellen, valami folyamodványában vagy vállalatában meg ne segített volna. És minden egyes epizód fényes tanúbizonysága annak, hogy az a liberalizmus, a­melyről ő exellencziája vallomást tesz, nem frázis, hanem egy okos és nemes léleknek meggyőződése, a­mely az igazság megismerésén alapul. Egész élete annak a gyakorlása, a­mit követendőül hirdet. Vidéki zsidó, lamias hangulat. — A spanyol-amerikai háború. — Budapest, április 30. A hadviselő felek mintha lassankint belejönnének a harczias hangulatba. Min­denfelé mozgást, készülődést észlelünk, a­miből azt következtetjük, hogy tettek fogják követni a szavakat. Mindenekelőtt be kell jelentenünk, hogy a spanyol hajóssereg, a­mint előre jeleztük, tegnap elhagyta a st.-vincenti kikötőt. A flotta két részre oszlott: négy czirkáló és három torpedóromboló nyu­gatnak, három torpedóhajó és két szál­lító hajó északnak vette útját. A pa­rancsnokok zárt rendeleteket vittek ma­gukkal, tehát csak találgathatjuk,hogy hova mennek. Minden valószínűség meg­van azon­ban arra, hogy a nyugati irányban haladó hajóhadosztály a kubai vizeken horgonyzó hajókhoz akar csatlakozni, hogy egyesül­ten akc­ióba léphessenek az amerikai ostromzároló hajók elűzése végett. A másik osztálynak feladata pedig alkalmasint az Egyesült­ Államok keleti partjain fekvő nagy városok bombázása és megtámadása, a­minek lehetősége állandóan aggodalom­ban tartja a yankeet. Ezzel a czéllal kü­lönben egy másik hajóhadosztály állítólag már közel jár az amerikai partvidékhez, úgy, hogy ha a spanyol komolyan foglal­kozik ezzel a sokat emlegetett tervvel, akkor végrehajtásának nem sokára be kell következnie. A Filippinákról ma nincsen semmi hírünk; az amerikai és a spanyol flotta talán ma csapnak egymásra, hogy el­döntsék a sziget sorsát. Meddő vállalko­zás volna a jósolgatás, hogy kinek javára fordul a koc­ka, az ellenséges erők meg*­ 5

Next