Magyar Ujság, 1898. május (7. évfolyam, 120-149. szám)
1898-05-01 / 120. szám
1898 .május 1. MAGYAR ÚJSÁG. szokott a korona lenni, de nálunk szent István koronája egy valóságos élő jog, egy valóságos élő forgalom, egy valóságos élő érzés, mely át és áthatja e szent korona országainak minden lakosát, a ki hű hazájához és királyához. E korona és király elválaszthatlanul egy és ugyanaz. Mikor a szent koronát említjük, a királyt értjük alatta és mikor a magyar királyra gondolunk, nem is képzeli ezt a magyar máskép, mint csak szent István koronája által megkoronázva. Volt idő históriánkban, midőn egy másik, egy drágább, egy szebb koronával koronázták meg a fejedelmet, de az ország nem ismerte el alkotmányos királyának, mert az a korona nem ez a korona volt. S a fejedelem, ha még oly nagy volt is, ha nem érintette fejét ez a szent korona, az csak uralkodója, de nem alkotmányos királya volt a magyarnak.* Ötven királyunk hordta felkent fején alkotmányunknak, ősi szabadságunknak, önállóságunknak, függetlenségünknek ezt a csodás erejű szimbólumát: a magyar szent koronát. Hatalmas volt köztük nem egy, országokat, birodalmakat hóditva meg; — de a ki felkent fején most viseli a magyar szent koronát, az földnél, országnál, birodalmaknál értékesebb vagyont hódított meg magának, — meghódította a szabad Magyarország szabad nemzetének érte dobogó hű szivét. És ki oltárt emelt a nemzet nagy fiának, ki őt nemzetével kibékité, oltárt emelt a nemzet ezredéves fennállásának, oltárt a nemzet újjászületésének, oltárt 1848-nak! — annak oltárt emelt rég szivében minden magyar, áldva, dicsőitve a nagy királyt, kinek emlékezete még a késő idők messzeségében is élni fog és sokáig éljen is. Beszterczei tevé: Besztercze, április 29. A miniszterelnöknek a képviselőházban nemrég tartott beszéde a zsidókról, amely fényes példája fenkölt egyéni felfogásának nemzetiségi és valláspolitikai kérdésekben, valamint azon tény, hogy mindeme kérdésekben az idealizmus és nem a köteyapiasság álláspontjára helyezkedik, mindenfelé a legnagyobb rokonszenvet keltette. Azóta több műkedvelő főúr, államférfi és hivatásos publicista beszédekben, vezérczikkekben és tárcsákban e kérdéshez hozzászólott. Valamennyi a miniszterelnök álláspontjára helyezkedett és hirdette, hogy a magyarság és a zsidóság immár nemzeti egységet képez, amennyiben, nálunk tényleg csak zsidó vallásfelekezet létezik. Nem lesz azonban érdektelen, ha ez alkalomból megvilágosítjuk a miniszterelnök előítéletektől ment eme gondolkozásmódját és főispáni működésének különösen azon mozzanatait kiemeljük, melyekben ő az ily valláspolitikai kérdésekben a gyakorlatban is önhatalmúlag megadta a választ. Mikor, besztercze-naszódi főispán lett, kevés zsidó lakott a megye székhelyén, ezeknek is tekintélyes része olyanokból állott, kik a magyar államiság eszméjéről vajmi csekély fogalommal bírtak. A szászok és románok akkor még titkolták, hogy Besztercze is Magyarországhoz tartozik. Magyariskolák akkor még nem voltak ott, a nemzetiségek tanintézeteiben pedig a magyar nyelvet körülbelül úgy ápolták, mint ápolják a héber nyelvet a református liczeumokban. A rabbi állás még nem volt rendszeresítve és így könnyen magyarázható ki, hogy az akkori zsidó hitközségi elnök miért nem volt képes magyar üdvözlő beszédet tartani. Bánffy Dezső báró mindezek daczára az ünnepélyes alkalommal tartott német beszédet kifogásolta és jóakaró figyelmeztetésének kellő sikere is volt, mert egy évvel később már magyar rabbit kapott Besztercze, kinek megválasztását maga Bánffy segítette elő. És az uj pap magyar üdvözlő szónoklatára az akkori főispán Bánffy már elismerő szavakkal — melyek a minap elmondott beszédében is visszatükröződnek — dicsérte a beszterczei hazafias érzelmű zsidókat. »Én a zsidóknak — mondd a főispán — »nemcsak a világi dolgokban fogok majd igazságot szolgáltatni, hanem a vallási ügyeknek is védelmére kelek. Vallásuk miatt zsidók és nem zsidók között én nem fogok különbséget tenni. Ha az én hatáskörömön belül e tekintetben még gátló körülmények fordulnának elő, én rajta leszek, hogy azokat eltávolítsam. Amit én az egész közönségtől — eltekintve vallásától — kívánok, az, hogy egyformán hűek legyünk drága hazánkhoz.« Hogy milyen őszintén és komolyan fogta fel a magas állású főúr misszióját ezen irányban, bizonyítja az is, hogy amikor 1885-ben az akkori vallásminiszter királyi jóváhagyással ellátott körrendeletet adott ki az iránt, hogy az anyakönyvek pontos vezetése érdekében minden hitközség köteles záros határidőn belül magyar iskolát végzett rabbit alkalmazni, s a mennyiben ezt nem tenné, a vármegye főispánjának joga van az anyakönyvvezető lelkészt kinevezni, s egy főispán sem élt ezzel a joggal, csupán csak Bánffy. Két derék magyar rabbit nevezett ki: Ó-Radnára és Magyar- Láposra. Általánosan ismert dolog volt a főispán megyéiben, hogy kötelességérzettel és jóakarattal foglalkozott a zsidók ügyeivel is. Polgár és polgár között nem ismert különbséget és Horovicz jelenlegi alsókubini zsidó papnak, midőn ez első ízben tisztelgett nála, a többek között ezeket mondd : »Én kálvinista vagyok, a zsidó legyen zsidó, csak mindkettőnek tudnia kell, hogy magyar.« Különösen sokat tartott a zsidóknak a magyarság ügyéhez való meleg ragaszkodásáról és utódjának is melegen figyelmébe ajánlotta a zsidóságnak politikai megbízhatóságát, ki minden bizonynyal magas elődjének ezen meggyőződését teljesen jogosultnak tartja. Mielőtt a miniszterelnök elfoglalta a főispáni széket, a zsidók alig érvényesíthették politikai szavazási jogukat, mert a szász közegek minden kigondolható akadályt gördítettek ez irányban eléjük, melyek azonban Bánffy báró megjelenésére mintegy varázsütésre eltűntek és azóta a zsidók is teljesen élvezik az illető megyében mindazon politikai jogokat, melyek egy szabad polgárt megilletnek. A következő jellemző epizód pedig fényes tanúbizonysága azon jogi nézetnek, melyet a miniszterelnök a napokban tartott képviselőházi beszédében a nem hnységi fogalomról általános helyeslés mellett ország-világ előtt kijelentett. Az 1886-dik évben Bánffy báró Besztercze-Naszód megyében rendeletet bocsátott ki, mely szerint hivatalos okmányokban csak a vallás rovatba vezetendők be a zsidók, nemzetiségüket, ha magyar állampolgárok, anyanyelvükre való tekintet nélkül, mindig »magyar«-oknak jelzendők. A »Siebenb.deutsches Tagblatt«, mely tudvalevőleg nem olyan nagyon zionista, illetőleg túlságos sémita érzelmű, akkor a zsidó nemzetiség védelmére kelt és kétségbevonta a főispán ezirányú kompetencziáját. E hívatlan beavatkozás eredménye volt valószínűleg, hogy az óvatos főispán utólagosan megkérdezte az akkori beszterczei zsidó lelkészt. Horovicz rabbinus akkoriban a »Pester Lloyd«-ban lemondott a nevezett újság barátságos védelméről és kiemelte, hogy a zsidók, Jeruzsálem második lerombolása óta, politikai értelemben megszűntek nemzetnek lenni és ma is csak mint vallási testület léteznek. Az állami élet egyáltalában sohasem volt Izrael főczélja, mindig csak eszköz volt az, szellemi hivatásának megoldására. Ez a vallási egység a szétszórtságban is fennáll, míg a már aktualitását elveszteni kezdő zionisztikus tant általánosan el nem ismerik ismét állami elvnek. A zionizmus oly távoli jövőnek lehet elve, melyet csak akkor érünk el, ha az egész emberiség Isten szent nevében egy testvérnek érzi magát; oly távoli jövő ez, melynek eljövetelét reméljük, de melyet erőszakolnunk nem szabad. Állami szempontból pedig még egy perczre sem lehet szem elől téveszteni, hogy a zsidók 1867. évben a magyar állam által, magyar polgárokként és csakis magyarokként emanczipáltattak. Ez értelemben akkor több czikket irt a nevezett tudós rabbi, melyek különlenyomatban is »a zsidó nemzetiség« czim alatt jelentek meg. A zsidó jótékonysági egyleteknek alig volt rendesebb segélyzője mint báró Bánffy, így mint a beszterczei zsidó tanulókat felruházó egyesület legnagyobb adományozója szerepel és különösen sokat köszönhet neki az ottani zsidó nőegylet is. Jótékonysága, bőkezűsége egyáltalában, és az a részrehajlatlanság, melylyel adományait osztogatta, messze földön tiszteltté tették nevét és nemes jellemének legfenségesebb, legszebb megnyilatkozásai. Azon alkalomból, midőn a nevezett zsidó pap a »Világosság és szeretet« czimű szónoklatát kiadta és ezt nemesszivü és jóakaró főispánjának ajánlotta, a mostani miniszterelnök egy meleghangon tartott levelet írt a rabbihoz, melyben többek közt e sorok olvashatók. A szegény tanulókat felruházó egyesület jótékonyságának, szives meghivása folytán már több ízben személyes tanúja lévén, örömmel láttam, hogy Besztercze zsidó vallású polgársága, az igazi szeretet követelményeinek megfelelően, a jószívűség áldását a saját hitkörén kívül álló szegényekre is kiterjeszti. Ez a különböző hitfelekezetbeliek együttérzéséhez s együttérzéséhez bizonyára a legnemesebb és leghelyesebb út. És hiszem, hogy ez utc kiválasztásának érdeméből az oroszlánrész tisztelendőséged buzgó irányításának köszönhető, mint a ki különben is szép hivatását lelkesedéssel és hazafiasan tölti be. Báró Bánffy mint a-főispán hírében állott. Ezt a czimet nem csak kitűnő ügyvezetése miatt érdemelte meg, hanem azon csodálatra méltó igazság és jogérzetnél és szivjóságnál fogva is, melyek jellemének legkiválóbb vonásai közé tartoznak. Nem volt olyan kicsiny, jelentéktelen ügy, melylyel nem tartotta volna érdemesnek behatóan foglalkozni. Mindenkit szívesen meghallgatott; mindenki számára volt egy biztató szava, tanácsa, útmutatása. Jellemző néhány falusi zsidó szívből fakadó kívánsága . Vajha jegyzőnk is olyan jó és barátságos volna hozzánk, mint szeretett főispánunk! Ép ily jellemző egy borgói zsidó elbeszélése, kinek folyamodványát a szolgabiró élőszóval elmondott bántó megdorgálás kíséretében utasította viszsza. A jámbor ember mélyen elszomorodva ment a főispánhoz, kit a megyei zsidók atyailag tiszteltek és feltárván előtte szivét, megkönnyebbülten tért vissza falujába. Nemsokára ismét megidézést kapott a szolgabirótól. A szegény zsidó szepegve lépett a szigorú úr elé, de mily meglepetés! A szolgabiró melegen megszorította a kezét és nyájasan kérdezte tőle: »Hogy van, kedves barátom?« Még sokat, igen sokat beszélhetnénk a miniszterelnök legelfogulatlanabb önálló nézeteiről. Aki Beszterczenaszódban, vagy Szolnokdobokában jár, tömérdek adatot gyűjthet össze. Egész mondakör övezi a nemes báró nevét. Alig van ember a két megyében, ki valami specziális történetet nem mondhatna el, kit a volt főispán valami jogsértés ellen, valami folyamodványában vagy vállalatában meg ne segített volna. És minden egyes epizód fényes tanúbizonysága annak, hogy az a liberalizmus, amelyről ő exellencziája vallomást tesz, nem frázis, hanem egy okos és nemes léleknek meggyőződése, amely az igazság megismerésén alapul. Egész élete annak a gyakorlása, amit követendőül hirdet. Vidéki zsidó, lamias hangulat. — A spanyol-amerikai háború. — Budapest, április 30. A hadviselő felek mintha lassankint belejönnének a harczias hangulatba. Mindenfelé mozgást, készülődést észlelünk, amiből azt következtetjük, hogy tettek fogják követni a szavakat. Mindenekelőtt be kell jelentenünk, hogy a spanyol hajóssereg, amint előre jeleztük, tegnap elhagyta a st.-vincenti kikötőt. A flotta két részre oszlott: négy czirkáló és három torpedóromboló nyugatnak, három torpedóhajó és két szállító hajó északnak vette útját. A parancsnokok zárt rendeleteket vittek magukkal, tehát csak találgathatjuk,hogy hova mennek. Minden valószínűség megvan azonban arra, hogy a nyugati irányban haladó hajóhadosztály a kubai vizeken horgonyzó hajókhoz akar csatlakozni, hogy egyesülten akcióba léphessenek az amerikai ostromzároló hajók elűzése végett. A másik osztálynak feladata pedig alkalmasint az Egyesült Államok keleti partjain fekvő nagy városok bombázása és megtámadása, aminek lehetősége állandóan aggodalomban tartja a yankeet. Ezzel a czéllal különben egy másik hajóhadosztály állítólag már közel jár az amerikai partvidékhez, úgy, hogy ha a spanyol komolyan foglalkozik ezzel a sokat emlegetett tervvel, akkor végrehajtásának nem sokára be kell következnie. A Filippinákról ma nincsen semmi hírünk; az amerikai és a spanyol flotta talán ma csapnak egymásra, hogy eldöntsék a sziget sorsát. Meddő vállalkozás volna a jósolgatás, hogy kinek javára fordul a kocka, az ellenséges erők meg* 5