Magyar Ujság, 1898. június (7.évfolyam, 150-179. szám)
1898-06-01 / 150. szám
1898. junius 1, MAGYAR Ü JSÄG. jelentőségű fogyasztópiaczokat biztosítson Francziaországnak abban a nagy kiterjedésű birodalomban, a melylyel a barátságnak oly becses kötelékei fűzik össze, valamint az Egyesült Államokban, a melyekkel épp most jött létre oly megegyezés, mely legjobb záloga a kölcsönös baráti indulatnak. Az elnök azután a lakosság vállalkozó szellemére apellált, hogy a nagy nemzetközi verseny színvonalára helyezkedjék. A gazdasági forradalom, amely átalakítja a világot, azzal a veszedelemmel jár, hogy elcsüggesztheti a nemzeteket. Azok, akik hidegvérrel szállnak szembe a válságokkal, később erősebbek lesznek, mint valaha. Az 1900-iki kiállítás alkalmat ad a franczia munkaképesség kipróbálására. Minden nemzet készülődik az egyetértésnek és a munkának ez ünnepére. Az elnök reméli, hogy az etienne-i ipar az elsők között lesz. Végül Loire megye munkás lakosságára emelte az elnök poharát. Az éjjel Faure visszautazott Párisba. A párisi Virágsnnep. — Saját levelezőnktől. — bölcselkedni és néhány elkopott közhelynél már nem is lehet találni egyebet. Okosabb és szebb dolog bámuló szemmel nézni a híres Akáczfa-utat, ahol nagyszerű hintók robognak el, a virágdísznek valóságos tündérségében. Az akáczfák alatt, a tavaszi ruhák bájos színskálájában, Paks legszebb asszonyai, legragyogóbb leányai. És óriási virágkosarak mellettük. Az út közepén, méltóságos lassúsággal, legelőbben is az érdekes Kasselik ur fogata halad el, telerakva búzavirággal. Ez, a magyar rónák virága és Kasselik ur, kitűnő honfiú a messze idegenben is. És aztán jönnek az elbódítóan színes, az imádandóan képtelen szekerek, egy-egy virágkiméra módjára. A lovak szügyét rózsa-guirlandok fonják körül; a fülek mentén karcsú liliomok, a szem ellenzőjük egy-egy kék írisz-virág. A patájuk is körül van fonva és e szép állatok szinte felismerhetlenek. A gyeplő természetesen virágfüzér, az ostoron is virágok kúsznak fel. Maga a, kocsis, óha kocsis, valóságos virágsüveg. És kerék, rúd csupa illat, csupa virága És az asszonyok a kocsikban! Az asszonyok, akik már egyébként is virágok, ha a kijelentés immár nem is hat az eredetiség bájos ingerével. Ámde az asszonyok, a Saint-Germain arisztokrata hölgyei s a még ezeknél is ragyogóbb courtisane- ok, valóban eredeti mód öltözködtek ki... A keblek formáját sápadt jégvirágok, az úgynevezett »boule de neige«-ek rajzolják körül. És ennek kéjes varázsa van. Cleo de Merode kisasszony, a fehér és elefántcsont tónusú virágok éles rafinériájában, amint a fehér szirmok szorosan a testéhez tapadnak, az első pillanatra meztelennek tűnik. És az élő virággal díszített kalapok, virágból való legyezők és napernyők! A kápráztató, elbódítón illatos felvonulást a harcz követi. A kacagás valóságos viharában repülnek a virágok a kocsik felé s, vissza onnan, órákon keresztül, kifogyhatatlan. És talán szükségtelen mondanom, hogy az izgató courtisane-ok a szép és látszólag gazdag urakat hajigálják meg, édesen kihívón és szemérmetlenül. I. Paris, május 29. A boulogne-i erdőben most »Virágünnep« folyik, nagyszerű és illatos csatározás, rengeteg mályvákkal, piros és kék mákvirággal. És virághervadásban, virágtörésben, a színes szirmok szétreppenésén a szélben, roppant összegek reppennek el. A csatának egész képe különben, ott a Bois de Boulogne bánatos akáczai alatt egy imádandóan boldog és fantasztikusan gazdag emberiség látását nyújtja és e kínos világban szinte felháborító. Ezt, úgy látszik, tudják és érzik a pazar ünnep rendezői. Az elhajigálásra szánt virágok ára, a roppant pénzek egyenesen provokálják a nyomort, mely ott terjed túl a boulogne-i erdőn, a vasárnapi csendben álló Páris irtóztató területeiben. És akkor e virágünnepet a szegények és szenvedők javára rendezik. A gondtalan és szinte megdöbbentően pazar mulatozásnak a szemérmetessége ez... Sőt talán kényszerűség ez. Mert a jóléttel, a szédítő pazarsággal veszélyes immár kijönni a napvilágra, amikor a sötétben olyan sokan sírnak. De hát e virágünnep által, a gazdagok életörömei által segítve van a szegényeken is. A megindító és fájdalmas csak az, hogy a gazdagoknak előbb el kell pusztítaniok rétek, erdők s kertek virágát, elébb jól kell mulatozniok, s csak aztán nyújthatnak segélyt a szenvedőknek ... De hát erről a témáról immár szégyenletes Az öles Misu sokkal idősebb volt, mint mi és még csak a negyedik osztályba járt. Azokhoz a vasfejű ficzkókhoz tartoznak, akik nehezen tanulnak meg mindent, semmit maguktól ki nem találnak, de ha aztán valamit megértettek és lelkükbe felszívtak, azt alaposan tudják és soha el nem felejtik. Erős volt és bütykös, mint valami fatörzs és szabad óráinkban korlátlan parancsolónk. De e mellett olyan szelíd volt, mint valami kehes bárány. Egyszer láttam csak feldühödve, amikor egy vigyázónkat ott nyomban meg akarta fojtani, mert azt mondotta, hogy a republikánusok csupa zsiványok és a rablók. A kollégiumban igen jól érezte magát, amin minket majd megevett a csuda. Csak egy kimondhatatlan kin gyötörte folytonosan: az éhség. Az öreg Misu folyton folyvást éhes volt. Nem emlékszem, hogy ez életben még hasonlatos hatalmas, „mindent magába faló étvágyat láttam volna. Ő, aki különben olyan büszke volt, mint egy spanyol, a legmegalázóbb szerepet is eljátszotta egy piczike darabka kenyérért, így aztán ő kétszesen annyit szenvedett, mint mi a kollégium sovány konyhája folytán. Erről beszélgettünk nap-nap után, amikor a hosszú árnyas kertfal mentén szórakozást kerestünk. Mert mi többiek inyenczek voltunk. Különösen élénk emlékezetemben él a tőkehal rózsaszínű mártásban és az az elengedhetlen annyira megutált fehér babfőzelék. A szegény öles Misu emberi részvétből velünk szidta e két ételt, bárha, mint én ismertem, legjobban szerette volna mind az összes porcziókat egymaga felhabzsolni. Mert ő csak az ételek mennyiségével volt Gleichenberg, május 30. A fürdőleveleknek még nincs itt a szezonja, azt úgy látszik nem tudják a csicsergő madarak, akiket a gleichenbergi madárvédő egyesület mindenfelé akasztott kaliczkái táplálnak. Oly vígan, csattogón énekelnek egész nap, mintha már fashionabb volna fürdőn tartózkodni s nem elégedetlen. És a sors mintha csak az emberi kalandok gúnyjára volna életünk kormányzója őt és a vigyázó mellé ültette, akinek meg volt amaz ősrégi, hagyományos privilégium, hogy minden ételből kettős adagot vehetett ki magának. Pedig micsoda egy nyápicz gyerek volt! Mert érdemes volt megnézni, amikor kolbászocska volt ebédre, milyen irigy szemmel pislákolt az öles Misu a párosával díszelgő kolbászdarabocskákra, melyeket magának vigyázói méltóságánál fogva a nyápicz szomszédja tányérjára szedett ki a tálból. — Kétszer akkora vagyok, mint ő — panaszkodott egy nap nekem szomorú lemondással — és mégis ő kap kétszeresen mindenből. Pedig nem hagy ám semmit a tányérján. Hidd meg, még neki is kevés. Az összeesküvés vezetői mindezeknél fogva sötét arccal arra az elhatározásra jutottak, hogy föllázadnak a vörös mártású tőkehal és a fehér rántású babfőzelék ellen. Mi sem volt természetesebb, hogy a vezérszerepet az éles Misunak kellett játszania. A terv igen egyszerű volt, elhatároztuk hősiesen, hogy étvágyunkat a végletekig korlátozzuk és sztrájkolunk. Semmiféle táplálékot nem veszünk magunkhoz addig, amíg a provizor ünnepélyesen ki nem jelenti, hogy megjavítja a kosztot. Misunak beleegyezése a leghősiesebb elhatározás volt, amit csak a rómaiak története óta feljegyzett a világtörténelem. Mi ehhez képest minden más hőst tett, melylyel a régi népek a közért feláldozták magukat? Mert hisz tulajdonképen ő neki semmi köze sem volt ahhoz, vájjon szerepel-e a tőkehal és a babfőzelék az intézet étlapján. Hisz ő Előszezon, tudja azt az a majdnem ötszáznyi vendégsereg, akik emanczipálódva a kalendáriumtól már május közepe óta itt vannak s csak úgy élvezik a kúrát (itt még a kúra is élvezet), mintha csak július derekán volnának. A nap nem tudja, mert leszámítva a mostani esőzést, teljes júliusi ambíczióval árasztja melegét, verőfényét a kies fürdőhelyre, amely szintén szezontalan sietséggel öltötte magára teljes színpompáját. Beldbachról a kocsik mind telve érkeznek be vendégekkel, ezek között több az egészséges, mint a beteg. A beteg úgy is idejön, annak az orvos, meg a gyógyulás vágya szabja ki a marsrutáját Gleichenberg felé. Az egészséges ember azonban lassan-lassan megtudja, hogy ez a fürdőhely betegnek jó, egészségesnek azonban még jobb. Gleichenbergnek voltak eddig amolyan patricziusai. Előkelő családok, akiket valakinek a betegsége hozott ide először s azóta évtizedeken keresztül hűségesen idejönnek nyaralni. Megszokták, megszerették, második, nyári hazájuk lett. Ezen fürdői indigénák évről-évre szaporodnak. Magam is közéjök álltam. És itt töltöm az én nyaramat rengeteg erdők ölében nyíló e nyájas, kényelmes fészekben, ahol valóban balzsamos a levegő, édes a víz, selyem a fa és ahol az idegen otthon érzi magát, mert csupa jó emberrel van dolga. Kezdve Bardel igazgatón, e férfiasan jókedvű osztrákon, akinek udvarias szívessége egy polgári ruhában járó katonatiszt lovagiasságára emlékeztet, az utolsó levélhordóig az idegen mindegyikében barátját érzi, akinek oltalma alatt áll. A fürdőhelyek tipikus alakját, a bliczelő pinczért, itt hiába keresem. A második típust, ,a festett arczú nővendéget, szintén nem látni. És magyar szót hallani mindenfelé. Ez a stájer hely valósággal magyarosodik. A bécsi borbély a legjobb kiejtéssel politizálgat magyarul, a szállodák kapusai magyarul tudnak még káromkodni is, a gráczi pinczérlányok magyarul torkolják le udvarlóikat, még a fák is magyarul hirdetik a kút körül, hogy itt a szivarozástól tartózkodni szíveskedjék. S már most is, gyönyörű, élvezetes és nagyszabású a fürdői élet. Reggel a kutaknál, délután a Kurhaus előtt egy kitűnő zenekar hangversenynek beváló muzsikáját hallgatjuk, a kávéházak terraszain, a gyönyörű ültetvények között sétálva, pompázó toiletekben a szép asszonyok, a legfesztelenebb egyszerűségben azok, akik a kényelmet többre becsülik, mindenütt magyarul beszélnek, mert ez a fődolog, főképen magyarországi vendégeket csábít. Dr. Szigeti Mártont be kellene osztani a diplomácziai karba, mert a gleichenbergi magyar kolónia őt tekinti koncsak a nagyobb porczióért küzdött, olyan adagért, melyet a gyomra megbir. De vájjon létezett-e ilyen adag? Ráadásul tehát most még azt kívánták tőle, hogy böjtöljön. Később aztán bevallotta nekem, hogy azok a republikánus erények, melyekről neki apja mindig olyan lelkesedve beszélt, az egyénnek feláldozása a közért, az összetartás — hogy mindez soha őt ily keserves próbára nem tette. Jött az est. Megkezdődött a lázadás. Csak a kenyérevés volt megengedve. Behozták a tálakat. Mi hozzá se nyúltunk az ételekhez. Csak a száraz kenyerén majszoltunk, sötéten, komoran, anélkül, hogy mint máskor — vidáman trécseltünk volna,— a kisebbek azonban folyton vihogtak. Az öles Misu magasztos fényben tündökölt. Még csak a kenyérből sem evett. Két könyökét daczosan az asztalra terpesztve, megvetően nézett vigyázó szomszédjára, aki csak úgy falta az ételeket. Mikor nyilvánvaló volt, mi történik a teremfelügyelő az igazgatót hivatta, úgy rohant a refretóriumba, mint a forgatagos veszett szélvész, úgy kiabált velünk, hogy majd belesüketültünk. Mi a fészkes fenét akarunk mi haszontalan lurkók, mikor ő ime sorra kóstolja az ételeket és egyik pompásabb, mint a másik. Erre felállt az öles Misu: — A tőkehal büdös, nem tudjuk megenni. — Ah nem igaz, — monda a nyápicz vigyázó — máskor megette volna az összest, ami az asztalra került. Misu elpirult, de be nem vallotta, hogy biz a ma is szívesen megtenni s hogy mind a tiz ujját megnyalná utána, olyan éhes. Feküdni .