Magyar Ujság, 1898. szeptember (7. évfolyam, 240-271. szám)
1898-09-01 / 240. szám
1898. szeptember 1. MAGYAR ÚJSÁG. castri, ki a király nevében jár el a várnak s a hozzátartozó megyének mind hadi, mind igazságszolgáltatási ügyeiben. Ezeknek tisztjei a hadnagy, várnagy, a századosok és tizedesek, kik az igazságszolgáltatást rendészeti ügyekben is gyakorolják. A várak, mint az ipar és kereskedelem menedékhelyei, ez időben még külön birót is választhattak, a ki csak a várgrófnak volt alája rendelve. Az ítéletek igen nagy szigorral alkalmaztattak. László törvényeinek harmadik könyvében még gyakoribb nyomát látjuk a tolvajok, orvok elleni intézkedéseknek. A törvény első czikkelyében már a közigazgatás némi vonásait látjuk kidomborodni. Mégis több század év kellett ahhoz, hogy a jogállam egyik fő feltétele, a közigazgatás és igazságszolgáltatás elkülönítése, nálunk — az 1869. IV. t.-czikk alapján — létre jöjjön. A rendőrség első szervét, mint a király emberét s azoknak közegeit, a századosokat, tizedeseket működésben találjuk már László király idejében is. Nyomát látjuk annak Kálmán és a következő királyok törvényeiben is. •Zsigmond király 1435. év tavaszán már külön közigazgatási rendeletet bocsát ki a törvénytelen cselekedetek kinyomozására s ezzel a rendőri intézkedéseknek szabadabb körben való mozgást biztosit, a tulajdonképeni rendőri eljárásnak alapját veti meg. Közigazgatási, helyesebben rendészeti dolgokra is kiterjeszkedik. Egy törvény ugyanis, mely még 1405-ben keletkezett, már a mértékek, súlyok használata felől, sőt a vásárrendről is tartalmaz intézkedéseket. Az Erdélyben hozott törvényekben már sokkal határozottabban körvonalazva látjuk a rendészeti intézkedéseket, melyek az akkoriban nagyon elharapózott bűnözések meggátlását czélozzák. A büntetést, melyre bizonyos határidőt tűztek ki, a földesurak hajtották végre jobbágyaikon; ha pedig annak az adott határidőn belül eleget nem tettek, jogában állott a viczeispánoknak a főispán által adott karhatalommal a bűnöst bárkinek jószágán addig üldözni, míg kézre nem került. A büntetés a bűnös marháinak elkobzásából állott, melyből a feleséget és a gyermeket, illető rész kiadatván, a megbüntetett ember része az alispánt illette. Ez eljárás ugyan mint látjuk, szorosan az igazságszolgáltatás jogkörébe tartozott, de előzménye — a nyomozás, kézrekerítés, — tisztán rendészeti természetű eljárás volt. És nem lehet tagadni azt sem, hogy a kézrekerítés módja azáltal, hogy a már előre értesített vármegyék egy időben indították hasonló czélból útnak ispánjaikat, királybirákat, a teljesen okszerű rendőri nyomozásnak felel meg. Nehéz kerékkötője volt a rendőri intézkedéseknek — és magának a rendészet fejlődésének is — nálunk a kiváltságos nemesség, melynek birtokán a bemenekült bűnöst elfogni sem lehetett, s kik a törvény embereivel daczolva ősi virtuskodásból szívesen rejtegették sokszor éveken keresztül a legmegátalkodottabb gonosztevőket. Maga a rendi intézmények fennállása által fejlődésében gátolt közigazgatás, melybe a rendőrség beolvasztva van, csak a XVIII-ik században kezdi bontogatni szárnyait. A közigazgatás szervezetéről addig törvényileg intézkedve alig volt; ezeket királyi rendeletek pótolták sokáig nálunk. Magát a rendőrségi intézményt ez időben a vármegyei hajdúk, huszárok, gyalog- és lovaspandúrok tartják fenn; a pandúr elnevezés, mely Trench báró bácsvármegyei szerb és szász katonákból álló martalócz-csapatjára hívja fel emlékünket, valószínűleg gúnyból szakadt eleintén reájuk, de később hivatalosan is elfogadták. Ugyanis a pandúrság részint fegyelmezetlen volta, részint az akkor uralkodó sajátságos felfogások miatt, — hogy a tolvajból, »szegény legényből« lesz a legjobb pandúr, — a nép legalsóbb rétegéből válogattatván össze, nem sok bizalmat ébresztett a közönségben. Gyakran a tolvajok pártfogójává szegődött ; azoknak malmára hajtotta a vizet. Ez különben tisztára csak a korszak szomorú és sajátságos viszonyainak volt a következése. Szomorú azonban, hogy a rendőrség intézményének elhanyagolása, mely a nemzeti sülyedés korában mégis csak menthető, egész a legújabb korszak küszöbéig eltart. A kényelmes közigazgatás igen szépen megfér a pandursági intézménynyel; sőt jellemző, de sajnos, igaz, hogy midőn már a sok tekintetben sülyedt erkölcsi viszonyok, a közbiztosság mindinkább hangosan kiáltó követelményei, melyek hazánknak a műveit külföld előtt nem a legjobb hírnevet szerezték, elodázhatatlan szükséggé tették a pandurság eltörlését s helyette a mai csendőrségi intézmény beállítását, s akadtak igen sokan, akik ezt valósággal a magyar nemzet ellen irányuló merényletnek hirdették. A sajtóban, a parlamentben és a megyei gyűléseken egyaránt hihetetlen mód megszaporodtak a derék pandurság védelmezői. Jó szerencse, hogy a higgadt közvélemény s a nemzet józan többsége a kormány üdvös reformjának védelmére kelve, együtt diadalmaskodtak a nemzeti önérzet mezébe öltözködött ellenzéken. És igy megszületett a mai csendőrség s a fővárosi állami rendőrség is, melyekről tudjuk, hogy feladataik magasan állanak. Tagadhatatlan azonban, hogy annak a nagy idegenkedésnek, melylyel hazánkban a csendőrség intézményének meghonosítását fogadták, volt némi alapja, most a szervezetében volt némi hasonlatosaz 50-es esztendőkben oly szomorú hírre vergődött zsandárság (gens d’arme) szervezetével. Annyi azonban bizonyos, hogy mint közintézményeink jó rérészének, úgy a rendőrségnek is ez adta meg az első alapvonalakat, vagy jobban mondva, mai évfogva — előre összeállítottam magamnak ennek a regénynek a pointjét: Katinka majd kompromittálja magát a végletekig, s ha ez sem használ megszökteti magát a lengyellel. (Én is igy csinálnám). És most ime, ez a félóra, nem, az az öt percz, fenekestül felforgatta az én érdekes befejezési regényemet. Egy másik regény jött közbe. Egy szomorú regény. . . Egy csillagképnek hirtelen széthullása , elégése . . . Olyan az egész, mint egy rakéta fellobbanása . . . Vagy . . . Eh, tudom is én! . . . Dühös vagyok. Csak ne lenne olyan átkozottul keskeny ez a Pecske-utcza. Emlékszem, hogy mint kisleány az iskolából jövet, én és a kamerádjaim, akárhányszor megmértük a szélességét. Én, Kőcímer Kriszta, az oláh Vamler és a szerb Darinka, ha sorban álltunk, kinyújtott karokkal, hát nyolcz, vézna karocska hossza, elérte a nevezett boulevard két szélső házát. . . . Mondom, hogy muszáj volt találkozniok. Opanszky elgondolkozva ült a lován, de mikor Emihez ért, felvetette a fejét — és ekkor megdöbbenve húzta meg a lova kantárját. Szemben volt a leánynyal. Mert ez is megállt. Nem tudom, hogy mi történhetett velük, csakhogy perczekig néztek egymásra — s ezután Emi lesütött szemekkel ment tovább, a lengyel pedig hevesen megfordította a kantározását, de aztán okosabbat gondolt. Visszafordította . . . Mindegy az, mégis találkoztak e naptól fogva, minden Isten áldott reggel. Opánszky gyalog jött az orgonabokros kerítések alatt s Emi szinte angyalszárnyakon repült eléjer teremben vett rendőrségről hazánkban csakis ez idő óta lehet lehet beszélni.« Hogy maga a közrendészet tulajdonképeni faktorai, az ország vidéki városainak rendőrsége mennyit fejlődött e szomoru korszak óta s milyen szervezetben és viszonyok között találja azt a közelgő államosítás, azt városonként tüntette fel a munkában a szerző. Ismerteti helyenkint igen részletesen is, az egyes törvényhatósági joggal felruházott és a rendezett tanácsú városok rendőrségének szolgálati szabályzatát s közli az illető városok főbb rendőrtisztviselőinek arczképét és pontos életrajzát. Ilyenformán a munka, mint életrajzi gyűjtemény is számot tesz, egyben hű képet nyújtván vidéki rendőrségünk intellektuális színvonalának, hogy ha egyszer ez a két emberfia meglátja egymást, ennek nem lesz jó vége. Pedig a lengyel most is a gazdag Muzslay Katinka ablaka alól jött. De hát mit tesz az? Katinka semmi más, csak gazdag leány, ami pedig szép, szép mint egy harmatos virágszál — s a lengyel, ez az Opanszky Pál, na — ez egy Adonisz. Nekem is tetszik, nagyon tetszik, de hát én — én nulla vagyok. Egy leány aki már nem fiatal, meg nem is szép, aztán szegény is — olyan úri koldus — eh, mondom, hogy nulla vagyok. A férfiak nem törődnek az úgynevezett belső értékkel. Szép szív! Ki látja ezt? . . . Hanem Emi és Opánszky! Mindig csodálkoztam magamban, hogy ezek nem akadtak még egymásra. De hát Emi, a szegény, részeges cseh kántor leánya nem jár a »nagy világba«, a lengyel, ez a huszár főhadnagy pedig nem szokott reggeli hat órakor a Pécske-utczán lovagolni. Ami az órák számát illeti ugyan, több, mint egy hónapig láttam őt ilyenkor a Halászutczába befordulni s hála a papa hatalmas turista látcsövének, meg ennek az én pompás fekvésű erkélyemnek, mindezen eszközök segítségével tisztán ki tudtam venni, hogy a Muzslayék nyári lakásának a kerítése előtt szokott megállni. Lám, a kis vereshaju, szeplős Katinka! Hogy kifundálta magának. Egész középkori romantika. A szülők ellenzik a házasságot, a szegény lovag — (a szó szoros értelmében) óhajtja s a várkisasszony — nos, az szegényke meg vak. Én pedig itt fenn az erkélyemen az én vénleányos fantáziámmal és jó adag reflexióimnál A czár béke-imbívsinya, Budapest, augusztus 31. Amint a meglepetés első rohama lecsillapult, a tárgyilagos, sőt az éles kritika is szóhoz jutott. Természetes, hogy a franczia sajtóban jut az utóbbi leginkább kifejezésre. A revancheeszme forog veszélyben s a francziáknak ez a mániája sokkal erősebb, semhogy a világbéke ideálja előtt meghajolnának. Kétszeresen fáj nekik az, hogy szövetségesük, a czár, aki előtt fejet-térdet hajtottak eddig, intézi a legsúlyosabb csapást aspiráczióik ellen. Mint egy párisi távirat jelenti, Mirman képviselő értesítette a franczia kormányt, hogy a kamara összeülésekor interpellálni fog Miklós czár indítványa ügyében, hogy a kormánynak alkalmat adjon hivatalos nyilatkozatok tételére. Igen érdekes a Nordd. Alig. Ztg. czikke a A világbékéről, amelynek fokozott fontosságot tulajdonítanak azért, mivel ezt a czikket Bülow államtitkárnak a császárnál tett előterjesztése után írták meg. A czikk többek közt ezeket tartalmazza: A czár meghívása a lefegyverzési kongreszszusra Németországban meleg és határozott helyeslésre talál, amelyre mint az igazi békeszeretetnek az egész földet bevilágító evangéliuma császárunknál és a német népnél előre is számított. A czár azon a napon, amikor leleplezte a minden orosz előtt felejthetetlen fölszabadítóczár szobrát, saját homlokát övezte a béke-czár koszorújával és maradandó emléket állított magának. Sehol sem méltathatják nagyobb örömmel a nemes emberszeretet e művét, mint a mi hazánkban, amely dicsőségteljes háborúk után egyesülve, a béke megóvását mindig eléje helyezte más czéloknak és amely nagy katonai hatalmi eszközöket soha sem használt másra, mint erőszakos fejlődések meggátlására. La Egyedül voltak, az utczák még üresek, csak az én szemeim gardírozták a magasból Emit, de volt is ezeknek szükségük gardírozásra! Szerették egymást valami nem is emberi szenvedéllyel, — ennél többel, — valami átszűrt, alaktalan tisztasággal, amelynek én mégsem tudok egyébb nevet adni, mint »becsületes szerelem«. A becsületes szerelem pedig olyan, mint az expresz vonat; csak a fő állomáson áll meg, az oltár előtt. Dren ám, csakhogy amíg ide eljut az ember! Én,nem jutottam el, hanem Emi sem jutott el. És ezt bizony Isten jobban sajnálom, mint a saját megfakult pártomat. . . Sokáig nem maradhatott titokban a dolog, már csak azért sem, hogy Opanszkyt többé nem lehetett látni a Katinka társaságában. Azután meg ott volt madám Hörcsög, az Ali hölgykoszorú szoknyás Yorthja, ez a minden logikátlan, vagy akár logikus dolog deus ex machinája! Szemben lakott Emiékkel s mindjárt feltehető erről az inkább hörcsög mint madámeról, hogy árgus szemeivel rögtön felfedezte az Emi oldalán a lengyelt. Na, egyéb sem kellett annak a szegény leánynak! Hörcsögné nyomban elbucsúztatta a jóhírnevétől, s alig két heti ismeretség után a madámé részéről bár akaratlanul, s a vén kántor, az Emi apja — nagyon is erős akarattal — nyilatkozatra kényszerítették Opanszkyt. Megkérte az Emi kezét . . . . . . Tudom is én. Talán mégsem kellene olyan nagyon sajnálnám ezt a leányt. Terem- 3