Magyar Ujság, 1898. szeptember (7. évfolyam, 240-271. szám)

1898-09-01 / 240. szám

1898. szeptember 1. MAGYAR ÚJSÁG. castri, ki a király nevében jár el a várnak s a hozzátar­tozó megyének mind hadi, mind igazság­szolgáltatási ügyeiben. Ezeknek tisztjei a hadnagy, várnagy, a századosok és tizedesek, kik az igazság­szolgáltatást rendészeti ügyekben is gyakorolják. A várak, mint az ipar és kereskedelem menedékhelyei, ez időben még külön birót is választhattak, a ki csak a várgrófnak volt alája rendelve. Az ítéletek igen nagy szigorral alkalmaztattak. László törvényeinek harmadik könyvében még gyakoribb nyomát látjuk a tolvajok, orvok elleni intézkedéseknek. A törvény első czikkelyében már a közigazgatás némi vonásait látjuk kidomborodni. Mégis több század év kellett ahhoz, hogy a jogállam egyik fő feltétele, a közigazgatás és igaz­ságszolgáltatás elkülönítése, nálunk — az 1869. IV. t.-czikk alapján — létre jöjjön. A rendőrség első szervét, mint a király em­berét s azoknak közegeit, a századosokat, tizedese­ket működésben találjuk már László király idejé­ben is. Nyomát látjuk annak Kálmán és a követ­kező királyok törvényeiben is. •Zsigmond király 1435. év tavaszán már külön közigazgatási rendeletet bocsát ki a törvénytelen cselekedetek kinyomozására s ezzel a rendőri in­tézkedéseknek szabadabb körben való mozgást biztosit, a tulajdonképeni rendőri eljárásnak alapját veti meg. Közigazgatási, helyesebben rendészeti dolgokra is kiterjeszkedik. Egy törvény ugyanis, mely még 1405-ben keletkezett, már a mértékek, súlyok használata felől, sőt a vásárrendről is tartalmaz intézkedéseket. Az Erdélyben hozott törvényekben már sokkal határozottabban kör­­vonalazva látjuk a rendészeti intézkedéseket, melyek az akkoriban nagyon elharapózott bűnö­zések meggátlását czélozzák. A büntetést, melyre bizonyos határidőt tűztek ki, a földesurak haj­tották végre jobbágyaikon; ha pedig annak az adott határidőn belül eleget nem tettek, jogában állott a viczeispánoknak a főispán által adott kar­hatalommal a bűnöst bárkinek jószágán addig ül­dözni, míg kézre nem került. A büntetés a bűnös marháinak elkobzásából állott, melyből a feleséget és a gyermeket, illető rész kiadatván, a megbünte­tett ember része az alispánt illette. Ez eljárás ugyan mint látjuk, szorosan az igazságszolgáltatás jogkörébe tartozott, de előzménye — a nyomozás, kézrekerítés, — tisztán rendészeti természetű el­járás volt. És nem lehet tagadni azt sem, hogy a kézrekerítés módja az­által, hogy a már előre érte­sített vármegyék egy időben indították hasonló czélból útnak ispánjaikat, királybirákat, a teljesen okszerű rendőri nyomozásnak felel meg. Nehéz kerékkötője volt a rendőri intézkedé­seknek — és magának a rendészet fejlődésének is — nálunk a kiváltságos nemesség, melynek bir­tokán a bemenekült bűnöst elfogni sem lehetett, s kik a törvény embereivel daczolva ősi virtuskodás­ból­­ szívesen rejtegették sokszor éveken keresztül a legmegátalkodottabb gonosztevőket. Maga a rendi intézmények fennállása által fejlődésében gátolt közigazgatás, melybe a rendőrség beolvasztva van, csak a XVIII-ik században kezdi bontogatni szár­nyait. A közigazgatás szervezetéről addig törvé­nyileg intézkedve alig volt; ezeket királyi rende­letek pótolták sokáig nálunk. Magát a rendőrségi intézményt ez időben a vármegyei hajdúk, huszárok, gyalog- és lovas­pan­­dúrok tartják fenn; a pandúr elnevezés, mely Trench báró bácsvármegyei szerb és szász katonák­ból álló martalócz-csapatjára hívja fel emlékünket, valószínűleg gúnyból szakadt eleintén reájuk, de később hivatalosan is elfogadták. Ugyanis a pan­­dúrság részint fegyelmezetlen volta, részint az akkor uralkodó sajátságos felfogások miatt, — hogy a tolvajból, »szegény legényből« lesz a leg­jobb pandúr, — a nép legalsóbb rétegéből válo­­gattatván össze, nem sok bizalmat ébresztett a kö­zönségben. Gyakran a tolvajok pártfogójává szegő­dött ; azoknak malmára hajtotta a vizet. Ez külön­ben tisztára csak a korszak szomorú és sajátságos viszonyainak volt a következése. Szomorú azonban, hogy a rendőrség intézményének elhanyagolása, mely a nemzeti sülyedés korában mégis csak menthető, egész a legújabb korszak küszöbéig eltart. A kényelmes közigazgatás igen szépen megfér a pandursági intézménynyel; sőt jellemző, de saj­nos, igaz, hogy midőn már a sok tekintetben sülyedt erkölcsi viszonyok, a közbiztosság mind­inkább hangosan kiáltó követelményei, melyek ha­zánknak a műveit külföld előtt nem a legjobb hír­nevet szerezték, elodázhatatlan szükséggé tették a pandurság eltörlését s helyette a mai csendőrségi intézmény beállítását, s akadtak igen sokan, a­kik ezt valósággal a magyar nemzet ellen irányuló merényletnek hirdették. A sajtóban, a parlament­ben és a megyei gyűléseken egyaránt hihetetlen mód megszaporodtak a derék pandurság védelmezői. Jó szerencse, hogy a higgadt közvélemény s a nemzet józan többsége a kormány üdvös reformjá­nak védelmére kelve, együtt diadalmaskodtak a nemzeti önérzet mezébe öltözködött ellenzéken. És igy megszületett a mai csendőrség s a fővárosi állami rendőrség is, melyekről tudjuk, hogy felada­taik magasan állanak. Tagadhatatlan azonban, hogy annak a nagy idegenkedésnek, melylyel hazánkban a csendőrség intézményének meghonosítását fogadták­, volt némi alapja, most a szervezetében volt némi­ hasonlatos­­az 50-es esztendőkben oly szomorú hírre vergődött zsandárság (gens d’arme) szervezetével. Annyi azon­ban bizonyos, hogy mint közintézményeink jó ré­­részének, úgy a rendőrségnek is ez adta meg az első alapvonalakat, vagy jobban mondva, mai év­fogva — előre összeállítottam magamnak ennek a regénynek a pointjét: Katinka majd kompromittálja magát a vég­letekig, s ha ez sem használ megszökteti ma­gát a­ lengyellel. (Én is igy csinálnám). És most ime, ez a félóra, nem, az az öt percz, fenekestül felforgatta az én érdekes befe­jezési­ regényemet. Egy másik regény jött közbe. Egy szomorú regény. . . Egy csillagképnek hirtelen széthul­lása , elégése . . . Olyan az egész, mint egy rakéta fellobbanása . . . Vagy . . . Eh, tudom is én! . . . Dühös vagyok. Csak ne lenne olyan átkozottul keskeny ez a Pecske-utcza. Emlékszem, hogy mint kisleány az iskolából jövet, én és a kamerádjaim, akárhányszor megmértük a szélességét. Én, Kőcímer Kriszta, az oláh Vamler és a szerb Darinka, ha sorban álltunk, kinyújtott karokkal, hát nyolcz, vézna karocska hossza, elérte a nevezett boulevard két szélső házát. . . . Mondom, hogy muszáj volt talál­­kozniok. Opanszky elgondolkozva ült a lován, de mikor Emihez ért, felvetette a fejét — és ekkor megdöbbenve húzta meg a lova kantárját. Szemben volt a leánynyal. Mert ez is meg­állt. Nem tudom, hogy mi történhetett velük, csakhogy perczekig néztek egymásra — s ezután Emi lesütött szemekkel ment tovább, a lengyel pedig hevesen megfordította a kantározását, de aztán okosabbat gondolt. Visszafordította . . . Mindegy az, mégis találkoztak e naptól fogva, minden Isten áldott reggel. Opánszky gyalog jött az orgonabokros kerítések alatt s Emi szinte angyalszárnyakon repült eléjer teremben vett rendőrségről hazánkban csakis ez idő óta lehet lehet beszélni.« Hogy maga a közrendészet tulajdonképeni faktorai, az ország vidéki városainak rendőrsége mennyit fejlődött e szomoru korszak óta s milyen szervezetben és viszonyok között találja azt a kö­zelgő államosítás, azt városonként tüntette fel a munkában a szerző. Ismerteti helyenkint igen részletesen is, az egyes törvényhatósági joggal felruházott és a ren­dezett tanácsú városok rendőrségének szolgálati szabályzatát s közli az illető városok főbb rendőr­­tisztviselőinek arczképét és pontos életrajzát. Ilyenformán a munka, mint életrajzi gyűjte­mény is számot tesz, egyben hű képet nyújtván vidéki rendőrségünk intellektuális színvonalának, hogy ha egyszer ez a két emberfia meglátja egymást, ennek nem lesz jó vége. Pedig a lengyel most is a gazdag Muzslay Katinka ablaka alól jött. De hát mit tesz az? Katinka semmi más, csak gazdag leány, ami pedig szép, szép mint egy harmatos virágszál — s a lengyel, ez az Opanszky Pál, na — ez egy Adonisz. Nekem is tetszik, nagyon tetszik, de hát én — én nulla vagyok. Egy leány a­ki már nem fiatal, meg nem is szép, aztán szegény is — olyan úri koldus — eh, mondom, hogy nulla vagyok. A férfiak nem törődnek az úgynevezett belső értékkel. Szép szív! Ki látja ezt? . . . Hanem Emi és Opánszky! Mindig csodál­koztam magamban, hogy ezek nem akadtak még egymásra. De hát Emi, a szegény, részeges cseh kántor leánya nem jár a »nagy világba«, a lengyel, ez a huszár főhadnagy pedig nem szokott reggeli hat órakor a Pécske-utczán lo­vagolni. A­mi az órák számát illeti ugyan, több, mint egy hónapig láttam őt ilyenkor a Halász­­utczába befordulni s hála a papa hatalmas tu­rista látcsövének, meg ennek az én pompás fekvésű erkélyemnek, mindezen eszközök segít­ségével tisztán ki tudtam venni, hogy a Muzs­­layék nyári lakásának a kerítése előtt szokott megállni. Lám, a kis vereshaju, szeplős Katinka! Hogy kifundálta magának. Egész középkori ro­mantika. A szülők ellenzik a házasságot, a szegény lovag — (a szó szoros értelmében) óhajtja s a várkisasszony — nos, az szegényke meg vak. Én pedig itt fenn az erkélyemen az én vén­­leányos fantáziámmal és jó adag reflexióimnál A czár béke-imb­ívsinya, Budapest, augusztus 31. A­mint a meglepetés első rohama lecsilla­pult, a tárgyilagos, sőt az éles kritika is szóhoz jutott. Természetes, hogy a franczia sajtóban jut az utóbbi leginkább kifejezésre. A revanche­­eszme forog veszélyben s a francziáknak ez a mániája sokkal erősebb, semhogy a világbéke ideálja előtt meghajolnának. Kétszeresen fáj nekik az, hogy szövetségesük, a czár, a­ki előtt fejet-térdet hajtottak eddig, intézi a legsúlyo­sabb csapást aspiráczióik ellen. Mint egy párisi távirat jelenti, Mirman képviselő értesítette a franczia kormányt, hogy a kamara összeülésekor interpellálni fog Miklós czár indítványa ügyé­ben, hogy a kormánynak alkalmat adjon hiva­talos nyilatkozatok tételére. Igen érdekes a Nordd. Alig. Ztg. czikke a A világbékéről, a­melynek fokozott fontosságot tulajdonítanak azért, mivel ezt a czikket Bülow államtitkárnak a császárnál tett előterjesztése után írták meg. A czikk többek közt ezeket tartalmazza: A czár meghívása a lefegyverzési kongresz­­szusra Németországban meleg és határozott he­lyeslésre talál, a­melyre mint az igazi békesze­retetnek az egész földet bevilágító evangéliuma császárunknál és a német népnél előre is szá­mított. A czár azon a napon, a­mikor leleplezte a minden orosz előtt felejthetetlen fölszabadító­­czár szobrát, saját homlokát övezte a béke-czár koszorújával és maradandó emléket állított ma­gának. Sehol sem méltathatják nagyobb örömmel a nemes emberszeretet e művét, mint a mi ha­zánkban, a­mely dicsőségteljes háborúk után egyesülve, a béke megóvását mindig eléje he­lyezte más czéloknak és a­mely nagy katonai hatalmi eszközöket soha sem használt másra, mint erőszakos fejlődések meggátlására. La Egyedül voltak, az utczák még üresek, csak az én szemeim gardírozták a magasból Emit, de volt is ezeknek szükségük gardíro­­zásra! Szerették egymást valami nem is emberi szenvedéllyel, — ennél többel, — valami át­szűrt, alaktalan tisztasággal, a­melynek én még­sem tudok egyébb nevet adni, mint »becsületes szerelem«. A becsületes szerelem pedig olyan, mint az expresz vonat; csak a fő állomáson áll meg, az oltár előtt. Dren ám, csakhogy a­míg ide eljut az em­ber! Én,nem jutottam el, hanem Emi sem ju­tott el. És ezt­­ bizony Isten jobban sajná­lom, mint a saját megfakult pártomat. . . Sokáig nem maradhatott titokban a dolog, már csak azért sem, hogy Opanszkyt többé nem lehetett látni a Katinka társaságában. Azután meg ott volt madám Hörcsög, az Ali hölgykoszorú szoknyás Yorthja, ez a min­den logikátlan, vagy akár logikus dolog deus ex machinája! Szemben lakott Emiékkel s mind­járt feltehető erről az inkább hörcsög mint madámeról, hogy árgus szemeivel rögtön felfe­dezte az Emi oldalán a lengyelt. Na, egyéb sem kellett annak a szegény leánynak! Hörcsögné nyomban elbucsúztatta a jóhírnevétől, s alig két heti ismeretség után a madámé részéről bár akaratlanul, s a vén kán­tor, az Emi apja — nagyon is erős akarattal — nyilatkozatra kényszerítették Opanszkyt. Megkérte az Emi kezét . . . . . . Tudom is én. Talán mégsem kellene olyan nagyon sajnálnám ezt a leányt. Terem- 3

Next