Magyar Vadász, 1955 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1955-04-10 / 4. szám

Áprilisban kezdi a „dürgést ” és a „sátorozást“ a puszták ősmadara A TÚZOK zükülő, fogyó pusztasá­­gaink némelyikén ritka vadászeseménynek lehetünk szemtanúi áprilisban. Ekkor kezdi a „dörgést”, a „sátoro­zást” legnagyobb, már nagy­vadnak számító szárnyasva­­dunk, pusztáink ősmadara, a túzokkakas. Huszty András a túzokról írta 1781-ben az első magyar madártani mo­nográfiát. Világhírű madár­tudósunk, Herman Ottó így ír a túzokról : „A túzok a magyar sík­ságon és az erdélyi részek mezőségén az, ami délszakon a struccmadár; ámbár ennél szerencsésebb, mert bár nehe­zen kél, ha már fölkapott a le­vegőbe, jól és tartósan repül.” Hatalmas méretei mellett éberségével is kitűnik ez az impozáns vadmadár, melyet még 150 — 200 méterre is csak leginkább a környeze­tében már megszokott ökrös­­fogattal lehet belopni. Ennek, meg a kellő időben elrendelt védelmének köszönhető, hogy a túzokállomány még nem veszett ki pusztaságainkról, sőt az utóbbi időben vala­melyest gyarapodott is. „Tollazata — amint híres ornitológusunk, dr. Nagy József írja — remek; alsó teste világosszürke és fehér, felső teste rozsdabarna, fekete, pettyekkel, akár egy kis párducbőrös mente. A kakas állóról tisztességes ősz bajusz lóg lefelé.” A túzok csapatokban él. Az Alföld és Dunántúl ki­terjedt síkságain, helyenként elég szép számmal tolhatunk belőlük. A kakas súlya a 16 — 18 kilót is elérheti, a tyúk jóval kisebb. Költése rendszerint május közepén kezdődik. Két-három ököl­­nyi, mindkét végén egyfor­mán vastag, barnászöld ala­pon barna foltokkal tarkállt tojásán a tojó négy hétig ül. A kis túzokcsibék, fészek­­hagyók és párnapos koruk­ban anyjukkal együtt járnak élelem utánl. Az öthetes csibe már próbálgatja a repülést. A túzokcsaládok nagyobb csapatokba verődve élnek ősztől tavaszig. Szigorú, ke­mény teleken egyes csapatok olykor enyhébb tájakra kó­borolnak, tavasszal azonban mindig visszatérnek meg­szokott tartózkodási helyükre. túzok növendékkorban %■ főleg bogarakkal él, ké­sőbb túlsúlyban növényevő. Mezőgazdasági kárt nem okoz. Kedvelt tartózkodási he­lye a repce és a gabona. Állo­mányának még mindig erő­sen csökkent száma miatt a túzok az év minden szaká­ban védelem alatt áll. Ahol azonban az állomány erre lehetőséget ad és a dürgési időben korlátolt számú túzok­kakas elejtésére engedélyt kapunk, bánjunk nagyvadat megilletően e ritka ősva­dunkkal és csak akkor va­dásszunk rá, ha golyónkat megfelelő távolságról, a biztos találat reményében enged­hetjük útjára. Nagyvadas területeink legidősze­rűbb télvégi teendője a sózók elkészí­tése. Ezekkel kell kielégítenünk nagyvadunk sóigényét, ami egyrészt a vad fejlődéséhez elengedhetet­lenül szükséges, másrészt a vad helyhezkötését szolgálja. Legjobban bevált a keretes­ sózó alkalmazása. Ebben a sót agyaggal összegyúrva adjuk vadunknak. Az agyag kiválasztásánál vigyázzunk arra, hogy az homokot vagy humuszt ne tartalmazzon. A homokszemek csikorognak a vad fogán, a humusz pedig idővel rothad, bomlik, kelle­metlen szaga lesz és ezért a vad a homokos vagy hu­muszos agyaggal készített sót nem szívesen „veszi fel”. Egy-egy ssózó elkészí­téséhez — egyszeri feltöl­téséhez — legalább 25 kiló sós-agyagos massza szükséges, melyben a só és az agyag helyes keverési aránya 1: 5. A sózó keretét négy­ da­rab 10—16 cm átmérőjű, lehetőleg keményfadorong­­ból úgy rögzítsük négyzet formába, hogy belvilága 35x35 cm, vagy 60x60 cm legyen, aszerint, hogy csak 5z~, vagy nagyobb vad is lakja a területet. A keret nagyságának a nagyvadféleségek sze­rint történő méretezése azért taná­csos, mert ily módon megakadályoz­hatjuk, hogy a vad egész testével a keretbe állva belehullassa ürülékét, ami azután bemocskolná a sózót, míg hogyan uszítsuk ha csak mellső lábaival fér a keretbe, úgy hulladéka feltétlen azon kívül jut. A keretet állítsuk össze tartósan, tehát megfelelő mélyen — 6—8 centiméternyire beásva — rögzítsük a földbe. A kereten belül 20 — 25 cm­ mélyen emeljük ki a földet, majd az így keletkezett négyzet­alakú üregben, a fenéktől 5—6 cm magasságig szórjunk sómentes agya­got és ezt döngöljük le jó keményen. Az agyag felszínét félcenti magasan hintsük meg marhasóval, majd ismét 5 centis sómentes agyagréteget he­lyezzünk rá, amit újra jól ledön­­gölünk. Erre a második ledöngölt agyag­rétegre tesszük azután a már sóval összegyúrt masszát, amit félgömb alakban ugyancsak erősen ledöngölünk, hogy az alatta levő agyagréteggel jól összeálljon. A sózó sarkaiban, rézsűt kifelé, lyukat fúrunk, hogy a keretbe hulló csapadék ne álljon meg a sózón, hanem könnyen lefuthasson a föld­be. A sózó helyéül mindig kiemelkedő részt válasszunk, ne pedig mélyen fekvőt, mert ha ilyen helyen ké­szítünk sózót, úgy azt a csapadék könnyen elönt­heti, kimoshatja. A nagyvad fejlődésére és agancsképződésére igen jó hatással van, ha a sózó anyagába — a sós-agyagos masszához — szénsavas me­­szet is keverünk. Ebből har­mad vagy feleannyi szük­séges, mint amennyi sót kevertünk a masszába. Egyesek ánizsmag keveré­sét is kívánatosnak tart­ják, mivel ennek illatát messziről megérzi a vad és így esetleg hamarabb rátalál a sózóra. A sózók ellenőrzésére a délelőtt 11 órától délután 2 óráig terjedő idő a legalkalmasabb, amikor a vad többnyire nappali búvóhelyén, a sű­rűben pihen és így nem valószínű, hogy mozgásunkkal megriasztjuk. Vadunk nyugalmát a sózón vagy környékén soha ne zavarjuk. A sózó helyéül a járt úttól távoleső, az időjárás viszontagságaitól lehető­leg védett, forrás vagy patak közelé­ben levő ,nyugalmas területek felelnek megt leginkább, ahol a vadat semmi nem zavarja és ahová ösztönös óvatossága ellenére, nappal is ki­merészkedik. A sózón­ vagy közvetlen környékén lövést ne tegyünk, felesleges járás­keléssel ne zavarjuk a vadat. Még­sem szabad azonban a sózók ellen­őrzését elhanyagolnunk. Egyrészt azért nem,mert itt nyílik a legkedve­­zőbb lehetőségünk a nagyvad szám­bavételére és ellenőrzésére, másrészt pedig azért sem, mert köztudomású, hogy­ az elhanyagolt sózóhoz az orvvadászok és az állati kártevők hamarosan odaszoknak. N­a a vadászat nemcsak sport, hanem sok feladattal és kötelességgel is jár Munkatársunk beszélgetést folytatott Dinnyés Lajos országgyűlési képviselővel, a kiváló vadász­szakértővel a vadászat időszerű kérdéseiről. Dinnyés Lajos szenvedélyes vadász, aki állandóan részt vesz vadászatokon és nagy érdeklődést tanúsít vadász­­társasága ügyei iránt. Első kérdésünk az volt, hogy mi a véleménye a mai vadászatról és annak céljáról általában: — A felszabadulás óta — hangzott a válasz — a vadászat célja lényegesen megváltozott. Ma a vadá­szat nemcsak sport, hanem sok feladattal és köteles­séggel is jár. Az igazi vadászember szereti a vadat és azt nemcsak tenyészti, eteti, ápolja, hanem meg is védi a ragadozóktól és a kártevőktől. Magát a vadá­szatot a törvényes keretek között űzi és csak azt a vadat lövi ki, amely egyrészt felesleges a további szaporításhoz, másrészt pedig számfeletti. A továbbiakban a vadásztársaságok munkáját tettük szóvá: — A vadásztársaságok egyik fő feladata — válaszolta Dinnyés Lajos, — hogy tagjait ne csak a föld- és vadszeretetre, hanem a közösségi érzés ápolására és fejlesztésére is nevelje. Éppen ezért fontos a vadász­­társaságok vezetőinek helyes megválasztása, mert a vezetőség az irányítója az egész vadásztársaság munkájának. A vezetőség legfontosabb feladata tagjainak megfelelő vadászszellemben és fegyelemben való nevelése, valamint a vadőrök kellő megválasz­tása. Sajnos, még ma is sok esetben előfordul, hogy egyes vadőrök és tagok tilalmi időben lövik a vadat. E kinövéseket meg kell szüntetni, amihez nagy segítséget adhat a Vadász Szövetség és a szaksajtó nevelő és felvilágosító munkája.­­ A vadásztársaságok másik fő feladata a vadászat során lőtt vadaknak a megállapított kulcs szerint történő beadása. A vadbe­szolgáltatási terv teljesítése a vadásztársaságoknak fő kötelessége, népgazda­ságunknak pedig egyik jelentős bevételi forrása. Éppen ezért a beszolgáltatási tervet nagy körültekin­téssel szükséges megállapítani, figyelembe véve nem­csak a mezőgazdasági helyzetet, hanem a vadállo­mányt is, mert a tervteljesítésnek nem szabad a vad­állomány rovására mennie.­­ A Vadász Szövetségnek és a tanácsok mező­­gazdasági osztályainak kell ezeket a kérdéseket megvitatni úgy a vadásztársaságokkal, mint a be­szolgáltatást végző szervekkel. A kérdések helyes összehangolása nyugalmi helyzetet teremt és meg­szünteti a beszolgáltatás körüli problémákat. Végül érintettük a szaksajtó ügyét is. Dinnyés Lajos hangsúlyozta, hogy örömmel látja a Magyar Vadász fejlődését. Szerinte a lapnak a hazai vadászproblémák­kal még behatóbban kell foglalkoznia és a külföldi szaksajtó cikkeit bővebben ismertetnie. — Biztosítsanak — úgymond — több helyet a szakcikkeknek is, mert a Magyar Vadász csak így teljesítheti azt a fontos fel­adatot, amelyet céljául tűzött ki. ÁPRILISRA ÖSSZE KELL HÍVNI AZ ÉVADZÁRÓ KÖZGYŰLÉST A Magyar Vadász Szövetség felhívja azon vadásztársa­ságok vezetőségének figyelmét, amelyek még nem tartottak évadzáró közgyűlést, hogy ezt áprilisban okvetlen tegyék meg. A csúcsvezetőség előzetesen köteles a brigádokkal gazda­ságilag elszámolni. A közgyűlésig a pénztárkönyvet az ille­tékes járási tanács pénzügyi osztályán felül kell vizsgáltatni, majd a közgyűlésre elvinni. Napirendi­ pontként a helyi problémák mellett feltétlenül szerepelnie kell: 1. a vezetőség beszámolójának, 2. a költségvetés elfogadásának, 3. a vezető­ség újraválasztásának, 4. a tagdíj megállapításának. A köz­gyűlés időpontját nyolc nappal előbb be kell jelenteni a MAVOSZ-nál, ahonnan szükség esetén kiküldött megy a közgyűlésre. A közgyűlési jegyzőkönyvet azonnal be kell küldeni a szövetséghez. Hajtó Ferenc már több, mint egy éve hordozta a puskát ko­moly vadás­­szándékkal, de bi­zony egyszer sem sikerült csö­­vegre kapnia egy árva nyulat sem. Hiába taposta a tenger­nagy sarat, bújta a nádasokat, tocso­gókat, fáradtan, szomorúan és üres tarisznyával tért haza. Vadásztársai tréfálták, csip­kedték. Ezt még csak tűrte valahogy, de az asszonnyal már nem lehetett bírni. Hogy ő mindig egyedül marad a hosszú vasárnapokon, az ember meg csak tépi, nyúzza magán a ruhát, a cipőt, semmiért. Mert ha vadat ehetne legalább, de még egy verebet se hoz! Mire jó hát ez az úri passziózás ? Hogy a ménkű csapna bele abba a pus­kába, de még abba is, aki ki­találta ! — Hiszen csak kutyám lenne ! — védekezett bátortalan hangon Hajtó, de az asszony lecsapott rá, mint a héja az ártatlan csibére. — Még mi nem kéne ! ? Egy „dögöt” is etessek? Hasztalan? Aztán takarítsak utána ? Nem elég piszkot hordol te haza a csizmáiddal ? — Pedig kutya nélkül a va­dász nem vadász ! — sóhajtott Hajtó, s mivel eleget hallgatta már a feleségét, még vasárnap is volt, kapta a puskáját, s el­indult a vadászterületre. Szép november végi vasárnap volt. Társai a Rábcaparton vár­ták és szokásukhoz híven az volt az első dolguk, hogy megint belekössenek Feribe. — Aztán mire mégy ma job­ban, pajtás? —- kérdezte gúnyo­san pirosorrú vadásztársa. — Nyúlra vagy libára ? Hajtó úgy nézett rá jókedvű cimborájára, hogy annak csak­hamar elment a kedve a további tréfálkozástól. Valamelyikük le is intette a hangoskodókat és láncot alkotva megindultak. Durrogtak a puskák, s egyi­küknek, másikuknak már két nyúl is lapult a hátizsákjában, de barátunknak csak nem ked­vezett a szerencse. Pedig olyan gondosan célzott és olyan közel­ről, hogy ijedségből is fel kel­lett volna már bukfenceznie előtte valamelyik nyúlnak. Egyszer úgy vélte, hogy le is lőtt egyet, de odaszaladt a Csukás kutyája, s gazdájához cipelte a zsákmányt. Most mond­ja azt, hogy az övé ? Úgy­se hi­szik el. Legjobb lenne talán ki­csit különválni, hátha több lesz a szerencséje. El is oldalgott lassan, s igen­igen elhatározta, hogy ma nem viszi üresen haza a hátizsákot. — Megállj asszony ! — mar­kolta meg Hajtó keményen a fegyvert. — Majd megmutatom én neked, hogy tudok én va­dászni. — S egy kisebb nádas felé közeledett. Izgatottan leste a rekettye­­bokrokat, s a legkisebb zörre­­nésre is a vállához kapta a fegy­verét. Úgy határozott, hogy ha felugrana közelebbről egy nyúl, s véletlenül nem tudná eltalálni, elibevágja a puskát, s akkor is fel kell fordulnia. De ha semmi se sikerül, inkább magát pusz­títja el , üresen mégsem megy haza. Nem bizony, mert ami sok, az sok. Igaza van az asszony­nak is, hiszen amikor a grófok kezében volt a puska, ő még vaddisznót is vitt haza a lányból. És most, amikor nem kell re­megni a vadőrtől, hiszen bért fizet, engedélye van, hát egy rongyos nyulat sem képes ejteni ? — Vagy már öreg lennék ? — tolta fel kopaszodó fején a báránybőrsipkát, s nyakába akasztotta a puskát, hogy rá­gyújtson, de valami neszezést vett észre a tocsogó szélén. A következő pillanatban már röppentek is a vadlibák szinte az orra előtt. Kapkodott Hajtó a puskája után, de mire lehámozta a nyakából, már késő volt. De mégse, hiszen újabb három liba repült fel, s ezeknek bizony már odasózott a barátunk. Kalimpálva hullt le az egyik, amelyet Hajtó Ferenc olyan szívdobogással szorított magá­hoz, mint legénykorában szép szerelmét. — Végre ! — lihegte moso­lyogva és magasra emelte a zsákmányt, hogy lássák a töb­biek is, akik díszlövést adtak le gyorsan a csodálatos eset tisz­teletére. — Gyere ide Feri ! — kia­bálta a­ társaság elnöke, s Hajtó ment nagy büszkén lóbálva maga mellett a libát. Jó, hogy zsebébe tette a lapos üveget. Azóta, amióta belépett a vadásztársa­ságba, még csak most kerülhe­tett sor az örömteli kínálásra. — Igyatok ! — nyújtotta tár­sainak a pálinkát, s letette a zsákmányt, amit nem tudott magára hagyni, mert még min­dég mozgott. — Hagyjad csak pajtás! — hűtötte le egyik társa Hajtó iz­galmát. — Nem kell annak már béka. — De Feri nem nyugo­dott, amíg teljes biztonságban nem tudta a zsákmányt. Amíg a többiek egymásnak adták a pálinkásüveget, Hajtó levette a nadrágszíját, s a liba nyakára hurkolta, majd hozzákötötte egy ku­koricaszárhoz. — i*y ni! Elővette a cigaret­táját, s most már nyugodtan ráfüstölt. — Micsoda finom levese lesz ennek te ! — mondta a veres­orrú. — Tavaly kettőt vittem én is a feleségemnek. — Egy volt az csak János ! — nevettek a többiek, de a vadász nem jött zavarba. — Mindegy, de jó levese volt, pajtás ! — Csettintett a vörös­orrú, aztán mindegyikük arról beszélt, hogyan és mennyi vad­libát lőtt már az életében. Előhúz­ták a pálinkát, meg a harapni­­valót, a történetekből hamarosan kisült, hogy rengeteg vadliba pusztult el e derék vadászok puskáitól. Ugyannyira, hogy Hajtó pórázra kötött, de időköz­ben magához tért libája is meg­­sokallatta a rettenetes vadliba­­pusztítást, s titokban bosszút forralt testvérei halála miatt. Addig erőlködött, míg csak el nem oldódott a nadrágszíj vége a kukoricaszártól, s a vadá­szok nagy csodálkozására szárny­ra nem kapott. Ilyen még nem fordult elő a vadásztörténelemben ! — halt el a tüzes pálinka az emberek ereiben, de a liba csak repült, a nadrágszíj meg lebegett utána, mintha csak integetett volna Hajtó Ferencnek, akinek az arca egyszeriben hamuszürke lett, ő maga pedig önkéntelenül a nad­rágjához kapott, amely megrog­­­gyant a csizmaszáron. A cimbo­ráiból kitört a hahota. A vörös­orrú szinte hömpörgött a neve­téstől. Hajtó meg csak állt, mint egy szobor, s várta, hogy mikor nyílik meg ez az igazságtalan föld, amely ilyen hálátlan vad­­ludaknak tartogatja a vizeket. — Ne búsulj pajtás ! Adok én neked egy nyulat ! — Én is adok egyet! — mond­ták azok, akiknek jobban sike­rült, de Hajtó Ferencet nem vi­gasztalta az öt nyúl sem, ami a hátizsákjába került. Azon gon­dolkodott, hogyan kellene fel­adni hirdetést a vadászújságba, hogy ha valaki mégis lelőné azt a nyomorult libát, hát küldje vissza a nadrágszíját. Mert mit mondanak majd a munkahelyén, ha kitudódik az eset? Az as­­­szonyról nem is beszélve, aki ajándékba vette neki azt a nad­­rágszíjat.* A történetnek lassan két éve lesz. Azóta új nadrágszíja és nagyszerű vadászkutyája van Hajtó Ferencnek, s időnként teli hátizsákkal tér haza. Az asszony is belenyugodott a változhatat­­lanba, csak Feri nyugtalan, ha húznak a libák. Ilyenkor kiül a Rábca partra, s az égnek mereszti a puska csövét. Mondani sem kell talán, hogy az lenne élete legboldogabb napja, ha még egy­szer kezébe kapná azt a nadrí­g­­szíjzsiványt. cA vadlibcL h cl nnAr­ ujszíj (VADÁSZKALAND) Irta: Dávid József, a Magyar Írók Szövetsége győri csoportjának elnöke Az áldozatkészség és a kollektív szellem nagyszerű megnyilatkozása az árvízsújtotta területek vadászainak megsegítése A Magyar Vadász Szövetség kezdeménye­zésére annak idején akció indult az árvízsújtotta területek vadállományának fejlesztésére. Az ado­mányok, valamint a vadásztársaságok termé­szetbeni felajánlása alapján az alábbi vad­mennyiségek kerültek az árvíz sújtotta terü­letekre . A pénzadományokból a szövetség a MAVAD- on keresztül kiutalt. A Mosonmagyaróvári iVt-nak 28, a Győri Wilhelm Pieck Vt-nak 28, a Győri HVDSZ Vt-nak 30, a Győri Rendőrségi Bajtársak Vt-nek 24, a Dorogi Szakszervezeti Vt-nek 30, a Bajai Járás Rákosi Vt-nek 16, a Duname­nléki Járás Vt-nek 12, a Kalocsai Járás Vt-nek 12 és az Odri Fáklya Vt-nek Budapest 12 fácánt.­­ A vadásztársaságok közvetlenül az alábbi­­ mennyiségeket küldték: a Hajdúböszörményi Vt a Győri HVDSZ-nek 30, a Kisújszállási Petőfi Vt a Keszőhidegkúti, a Dunaföldvári és a Paksi brigádnak 40, a Mezőtúri Vt a Tolna­­mözsi, a Dunaszentgyörgyi, a Dunakömlődi és a Fadd ;­brigádnak 40, a Kenderesi Vt a Tolna­­mözsi, az Ocsén­yi, a Bátai és a Bátaszéki brigádnak 48, a­ Szolnoki Lokomotiv Vt a a Szekszárdi és a Mözsi brigádnak 27, végül az Abádszalóki Vt a Szekszárdi, a Madocsai és a Decsi brigádnak 30 tenyésznyulat. A Szolnok megyei vadásztársaságok ezenkívül vadásztársaságonként 50—50 teny­észfácánt kül­denek az árvíz sújtotta területek megsegít­ésére. A vadásztársaságok jelentései szerint a jelzett küldemények beérkeztek rendeltetési helyükre. A Győri HVSZ, a Győri Wilhelm Pieck és a Győri Rendőrségi Bajtársak Vadásztársaságá­nak vezetősége ezúton fejezi ki hálás köszönetét az adományozó vadásztársaságoknak. Egyben megígérik: az árvíz sújtotta területeken a gaz­dálkodást úgy folytatják, hogy vadászterületük újból benépesedjék. Az áldozatkészség és a baráti segítség fentebbi felemelő és követendő példái egyben bizonyítékai annak a nagyszerű kollektív szellemnek is, amely a mai vadásztársadalomban él. A mi vadászaink éppúgy segítségére siettek az árvíz által sújtott vadásztársaiknak, mint ahogy annak idején talpra ugrott az egész ország és ezernyi formában igyekezett helyrehozni a pusztító elem szenvedői­nek önhibájukon kívül bekövetkezett veszte­ségeit. A kollektív szellem eme nagyszerű meg­nyilatkozásait példaképül állítjuk a magyar vadász­­társadalom minden tagja elé. Itt említjük meg, hogy­ Szolnok alatt a Tisza vizének áradása bizonyos vadászterületeket is érintett. A sikeres vadmentés során mintegy 150 nyulat és több őzet mentettek­ meg. Példás közreműködéséért dicséret illeti a BM szolnoki folyamrendészeti osztályát, Lukács István vad­őrt, Till Miklós vadászati előadót és L. Nagy István vadászmestert. A A Békés járási Szabadság Vadásztársaság vasárnaponként rendszeresen oktatja tagjait. Jellemző a nagy érdeklődésre, hogy az órákon a vadásztársaságban működő vadászok hetven százaléka állandóan részt vesz. A tananyagot a „ Vadászok iskolája című könyv alapján állították össze. A tanfolyam részvevői szak­szerűen szólnak hozzá a vadászat tudnivalóihoz és beszámolnak a maguk tapasztalatairól. Az új vadás­zo­­k 0­ előadáson oktatják a tudnivalókra és a tanulmányi eredmények máris azt mutatják, hogy rövi­desen jól megállják helyüket a terepen is. Képünk az oktatáson részvevő vadászokat mutatja be Csapó K Iniszló felvétele alapján. UTASÍTÁS­­ A VADGAZDÁLKODÁS IRÁNYÍTÁSÁRÓL AZ ÁLLAMI ERDŐKBEN Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a földművelésügyi miniszter és az országos erdészeti főigazgató 2211955. (Érd. É. 7 — 8.) FM—OEF számú utasítását az állami erdőkben a vadgazdálkodás irányításáról. Az Erdészeti Értesítő február 23-i számában megjelent utasítás így szól: Az erdőgazdasági termelés fejlesztéséhez szükséges intézkedésekről szóló 1040/1954. (V. 27.) ML h. számú, továbbá az Állami Gazdaságok Minisz­tériuma és az Országos Erdészeti Főigazgatóság felállításáról szóló 1089/1954. (XI. 4.) Mt. h. számú határozatok szerint a vadgazdálkodást az erdőkben erdőgazdasági irányítás alá kell vonni. A vadgazdálkodás átadása nem érinti a Földművelésügyi Minisztériumnak a vadászat körében gyakorolt főfelügye­leti jogát. Az idézett minisztertanácsi határozatok alapján és végrehajtásuk érdeké­ben az alábbiakat rendeljük el : 1. A jelen utasítás alkalmazása szempontjából vadászterület alatt a nagyvadas vadászterületet és a nagyvadas vadászterület részét alkotó kisvadas területrészeket kell érteni. 2. A vadászterületeken a vadgazdálkodás irányítása az állami erdő­gazdaságok útján az Országos Erdészeti Főigazgatóság hatáskörébe tartozik. 3. A megyei tanácsok vb. mezőgazdasági igazgatóságai és az állami erdőgazdaságok az átadás-átvételt 1. évi március 31-ig bonyolítják le. A vadász­­területek felügyeletének átadása jegyzőkönyvileg történik. A jegyzőkönyv tartalmazza az átadott vadászterületek felsorolását, sorszámmal és pontos megjelölés szerint, a területeket bérlő vadásztársaságok felsorolását, a foly­ó évben az átadás időpontjáig történt tervteljesítés adatait, az­ 1953. évre vonatkozó vadgazdasági terv- és tényszámokat, valamint az 1953. évben végzett vadszámlálásnak a vadászterületekre vonatkozó adatait. A vadász­­területek átadásával, illetőleg átvételével kapcsolatos vita esetén a Föld­művelésügyi Minisztérium és az Országos Erdészeti Főigazgatóság egyet­értésben dönt. 4. A vadászterületek haszonbérletére vonatkozó szerződésnek a vadász­­társaságokkal való megkötése, a szerződés esetleges módosítása és felmondása a jövőben az erdőgazdaságok feladata. A szerződéseket a megyei tanács vb. mezőgazdasági igazgatóságának meghallgatásával lehet megkötni, módosí­tani, illetve felmondani. 5. 1955. január 1-től a vadászterületek haszonbérét az illetékes állami erdőgazdasághoz kell befizetni. 6. A megyei tanács vb. mezőgazdasági igazgatósága haladéktalanul közölte a vadászterületek bérlőivel, hogy a haszonbért melyik állami erdő­­gazdaság részére kell befizetniök. 7. Az állami erdőgazdaság a vadászterületek után járó haszonbérek összegét bevételként irányozza elő. A megyei tanács vb. mezőgazdasági igazgatóságának vezetője gondoskodjék arról, hogy a haszonbérekből befolyó bevételt az 1955. évi tanácsi költségvetésben már ne tervezzék meg. 8. Az átadott vadászterületek után a vadkártérítési kötelezettség 1955. január 1-től az illetékes állami erdőgazdaságra hárul. * 9. A vadászterületek haszonbéreiből befolyó bevételeket, a nagyvadak által okozott károk miatt kifizetésre kerülő összegeket, valamint az apró­vadállomány vérfelfrissítésére megállapított állami támogatás fedezetét az 1955. évtől az Országos Erdészeti Főigazgatóság költségvetésében kell elő­irányozni. 10. A vadászterületek bérletével összefüggő vitás kérdésekben — kivéve azokat az ügyeket, amelyek eldöntése a bíróság hatáskörébe tartozik — minden esetben a Magyar Vadászok Országos Szövetségének meghallgatása után — elsőfokon az illetékes megyei tanács vb. mezőgazdasági igazgatósága, másodfokon az Országos Erdészeti Főigazgatóság dönt a Földművelésügyi Minisztérium illetékes szerveinek meghallgatása után. Tömpe István s. k. országos erdészeti főigazgató A fenti utasításban idézett minisz­tertanácsi határozatok alapján a vad­­gazdálkodást az erdőkben erdőgazdasági irányítás alá kell vonni. Ennek végre­hajtása érdekében adta ki a földművelés­­ügyi miniszter és az országos erdészeti főigazgató együttes­ utasítását, mely meg­jelöli az átadandó, illetve átveendő területeket, megszabja az átadás-átvétel határidejét, intézkedik a kérdéses va­dászterületek haszonbéréről, a haszon­­bérleti szerződések megkötéséről, azok esetleges módosításáról, vagy felmondá­sáról, előírja a vadkártérítés és a kötelező vérfelfrissítés költségfedezetének biztosítását és végül megjelöli az eset­leges vitás ügyek döntő fórumát első- és másodfokon. Az utasítás a megyei tanácsok mező­­gazdasági igazgatóságai és az erdő­gazdaságok részére egyaránt világosan megjelöli az átvétellel-átadással kapcso­latos, valamint az azt követő teendőket. A nagyvadas területek bérlői pedig az utasítás pontjaiból világosan láthatják, hogy a sok felelőtlen szóbeszéd okozta aggodalmuk alaptalan volt. A korszerű vadgazdálkodás alapfel­tétele, amint már lapunk hasábjain és az oktatás során is ismételten hangoz­tattuk, hogy ne sértsük vele a közös területen történő erdő- és mezőgazdál-Erdei Ferenc s. k. földművelésügyi miniszter irodás érdekeit. Így tehát a fejlődés természetes követelményeit rögzíti a felsőbb rendelkezés, mikor az erdők vadgazdálkodását erdőgazdasági irá­nyítás alá rendeli. A helyesen gazdál­kodó vadásztársaságokra ez semmiféle hátrányt nem jelent. Az erdészet nem akarja elvenni területeiket, nem akarja csorbítani bérleti jogaikat, csupán azt kívánja, hogy helyesen, okszerűen gaz­dálkodjanak. Az erdészet nemcsak az erdőgazdál­kodás érdekeit nézi, hanem a vadgaz­dálkodás fejlesztését is szem előtt tartja. Megkívánja és ellenőrizni fogja a kötelező vadőrtartást, a téli vadetetés szükségszerű elvégzését, a megfelelő számú sózó elkészítését, az állomány fejlesztésének figyelembevételével végzett tervkivetést és tervteljesítést, a vadkár­elhárítás teendőinek elvégzését és az okszerű vadászatot. Mindezt nemcsak elvárja és ellenőrzi, de irányításával egyidejűleg szakszerű útmutatást is ad hozzá. Félre tehát minden indokolatlan aggodalommal, fecsegés szü­lte „rémhír­rel” ! Az erdészettel karöltve fejles­­­szük vadgazdaságunkat, amihez az erdész-vadász összefogás az eddigieknél sokkal kedvezőbb előfeltételeket terem­tett. (B) : BŐS ÁRMÁNYOK A hosszas tél vége felé újabb északi madarak jelentek meg hazánk területén. Nemrégiben Budapes­­ten, a Váci út környékén hósármányokat láttak. Ez a pacsirta nagyságú, barnásfehér énekes madár kemény teleken az Alfösdon elég gyakori, de Budapest területén és a főváros közelében ritka jelenség. A húsármányok valószínűleg a Szovjetunió tundrát vidékeiről, esetleg Finnországból vagy Svédorsztágból kerültek ide. A csonttollú madarak is szokatlanul nagy számban tűntek fel ezen a télen, legutóbb az úttörő vasút végállomásánál S—600 ilyen csonttollú madárból álló csőimtől figyeltek meg. t \ I

Next