Magyar Vasutas, 1969 (13. évfolyam, 1-24. szám)

1969-10-18 / 20. szám

Köszöntj­ük a VII. Szakszervezeti V­ilágkongresszust B Budapesten, az Építők Rózsa Ferenc Székházé­rt vak kongresszusi termében október 17-én, ünnepélyes külsőségek között, megnyílt a Szak­­szervezeti Világszövetség VII. kongresszusa. A csaknem két hétig tartó tanácskozáson 124 ország, 230 szakszer­vezetének küldötte vesz részt, s ezeknek a szakszer­vezeteknek több mint a fele nem is tagja a Szakszer­vezeti Világszövetségnek. A VII. Szakszervezeti Világ­­kongresszus egyik fontos vonása ugyanis az , amely "kétségkívül páratlan a nemzetközi szakszervezeti szer­vezetek gyakorlatában —, hogy nyitva áll minden olyan országos kontinentális és világszinten működő szakszervezet számára — akár tagja a Szakszervezeti Világszövetségnek, akár nem —, amelyek találkozni akarnak egymással azért, hogy kicseréljék tapasztala­taikat a munkásosztály törekvésének diadalra vite­léért folyó harcban. Egy szakszervezeti világkongresszus sohasem formá­lis aktus, hanem olyan határozathozatallal, irányvonal­­meghatározással jár, amely kötelezettséget ró a nem­zetközi szakszervezeti mozgalom igen jelentős részére. Ez csendül ki a kongresszus előkészítésének alapjául szolgáló okmányból is, amely a következőképp kezdő­dik: „A szakszervezeti mozgalom, melynek növekszik jelentősége, befolyása, az eseményekre gyakorolt hatá­sa, egy soha nem látott gazdasági, szociális és politikai átalakításokkal küszködő világban működik, s szüksé­ge van arra, hogy felbecsülje ezen átalakulások termé­szetét és jelentőségét, hogy ehhez alkalmazza irányvo­nalát, módszereit és akció­eszközeit, hivatásának teljes betöltése céljából." A kongresszus középpontjában egyébként négy fő napirendi pont áll: " A Szakszervezeti Világszövetség és a szakszer­vezetek szerepe, feladatai és felelőssége a dolgozók egészsége érdekében, a társadalmi haladásért, a szak­­szervezeti és demokratikus szabadságjogokért, a nem­zeti függetlenségért, a békéért, a monopóliumok ki­zsákmányolása, az imperializmus, a koloniayizmus, és a neokolonializmus ellen vívott harcban; — beszámoló a vietnami helyzetről, a vietnami dolgozók, a vietnami nép harcáról, a támadó amerikai imperialisták ellen, a béke helyreállítása Vietnamban, s a világ dolgozói és népei szolidaritásának fejleszté­séért; — a fejlődő országok szakszervezetei előtt felme­rülő problémák; — a szakszervezetek és a tudományos technikai haladás. A kongresszusnak fő gondja lesz, hogy megtalálja az utakat és módszereket ahhoz, hogy a világ összes szakszervezetei és dolgozói még szorosabban kapcso­lódjanak be az imperializmus veszedelmes üzelmei elleni harcba, amely az amerikai imperialisták vere­ségei ellenére is kifejezésre jut Vietnamban, a Közel- Keleten, Európában, ahol az NSZK-beli neonácizmus veszélye és az állam kormányának háborús törekvései egyre jobban nyugtalanítják a dolgozókat és a népeket. De az agresszív imperializmussal szemben fellép egy hatalmas ellenállási front, amelyet a szocialista or­szágok, a nemzetközi munkásosztály és a felszabadító mozgalmak alkotnak. Ez a front egyre szélesebb réte­gekre terjed ki, annál is inkább, mert egyre nagyobb számban és erőteljesebben hangzik fel a hangja azok­nak, akik a tudományos és technikai forradalom korá­hoz méltó életre tartanak igényt. Ebből a szempontból 1968-ra és 1969-re jellemző a munkásharcok rohamos fejlődése, az összes kontinens­nek szinte valamennyi kapitalista országában. A burzsoá közgazdászoknak „az osztályharc sorva­dásáról” szóló minden elmélete ellenére a kapitalista országokban a számok másról beszélnek. Míg 1920 és 1936 között 177 ezer sztrájk zajlott le a kapitalista országokban — s ebből 35 ezer az Egyesült Államok­ban —, 81 millió dolgozó részvételével, addig 1947 és 1966 között a világ kapitalista országaiban 380 ezerre emelkedett a sztrájkok száma —► ebből 78 700 az Egye­sült Államokban — összesen 300 millió sztrájkoló rész­vételével. A háború utáni 20 esztendőben tehát a sztrájkok száma megkétszereződött a háború előtti 20 évhez képest. Ezen felül mindezekre a mozgalmakra jellemző a gazdasági és politikai változásokra való mélységes törekvés olyan időpontban, amikor a kapita­lista rendszert egyre szélesebb rétegek vonják kétségbe. Nem meglepő ilyen körülmények között, hogy az emberek még nagyobb figyelemmel tekintenek a szo­cialista országok szakszervezeteire, s nem meglepő az sem, ha a szocialista országokban szerzett tapasztala­tokat a többi országok dolgozói nagyobb érdeklődéssel kísérik, mint valaha. Ez egyben felelősséget is ró a szocialista országok szakszervezeteire. A kongresszusnak tehát ki kell dolgoznia, meg kell határoznia azt, hogy milyen legyen és miként tevé­kenykedjen a jelen kor szakszervezeti mozgalma. A kongresszus feltétlenül és újból, erőteljesen ki fogja nyilvánítani a Szakszervezeti Világszövetség és országos központjai készségét az összes szakszervezeti erőkkel való együttműködésre azért, hogy győzelemre juttassa a világ dolgozóinak törekvéseit, a világ dolgo­zóinak békeakaratát. VILÁG PROLETÁRJAI. EGYESÜLJETEK! Magyartvasu­tas A VASUTASOK SZAKSZERVEZETÉNEK LAPJA XIII. ÉVFOLYAM, 29. SZÁM 1969. OKTÓBER 18. fits AQ (illés A csökkent munkaképesséil­olgozók helyzetéről tárgyalt a központi vezetőség A szakszervezet központi vezetősége szeptember 20-án ülést tartott. Gyócsi Jenő elnök megnyitója után került sor a csökkent munkaképességű dolgozók hely­zetének rendezésére történt intézkedésekről szóló je­lentés tárgyalására. Az előterjesztő Szűcs Zoltán vezér­igazgató-helyettes volt. Javaslat hangzott el arra (Folytatás a 2. oldalon.) A csök­kent munkaképességű dolgozók védelméről első íz­ben 1864-ben jelent meg kor­mányrendelet. 1968. január 1- től van hatályban a munka­ügyi, az egészségügyi és a pénzügyminiszter együttes rendelete, mely az előzőnél részletesebb szabályokat tar­talmaz. Lényege, hogy az ere­deti munkahelyükön teljes ér­tékű munka végzésére alkal­matlanná vált csökkent mun­kaképességű dolgozókat első­sorban a vállalaton belül kell foglalkoztatni. A rendelet a csökkent mun­kaképességű dolgozókat két csoportba sorolja: 1. az üzemi balesetből eredő, legalább 36 százalé­kos munkaképesség-csökke­nés esetén időbeli korláto­zás nélkül, 2. egyéb egészségromlás­ból eredő, legalább 50 szá­zalékos munkaképesség­csökkenés esetén csak az átképzés, betanítás idejé­re, de legfeljebb egyévi időtartamra lehet a dolgo­zónak keresetkiegészítést folyósítani. A keresetet az áthelyezés előttinek 80 százalékára kell kiegészíteni. Ez a dolgozót anyagilag teszi érdekeltté abban, hogy rövid idő alatt olyan munkakörre képezze át magát, amelyben a koráb­binál akár magasabb ke­resetet is elérhet. A vasút területén csökkent munkaképességűnek tekinten­dő az a dolgozó, aki bármely oknál fogva bekövetkezett egészségromlás miatt — orvosi vélemény alapján — eredeti munkakörében teljesértékű munka végzésére tartósan al­kalmatlan, s emiatt csak ala­csonyabb munkabérrel járó munkakörben foglalkoztatható. A vasút a népgazdasági szin­tű intézkedéseket megelőzően foglalkozott a csökkent mun­kaképességűek helyzetével. 1960-ban 600 ezer forintot fordítottak a csökkent munkaképességűek béré­nek emelésére. Ugyanakkor olyan rendel­kezés jelent meg, hogy a csök­kent munkaképességűvé vált és alacsonyabb bérrel járó munkakörben foglalkoztatha­tók munkabérét úgy kell meg­állapítani, hogy keresetveszte­ségük minél kevesebb legyen. 1968-ban rendelet született arról, hogy egyes munkakö­rökben csak csökkent munka­­ké­psségűek foglalkoztatha­tók. Másrészt olyan értelem­ben, hogy bizonyos munkakö­rökben, tanfolyamokra tör­ténő felvételnél az ilyen dol­gozókat előnyben kell részesí­teni. A legújabb kollektív szerző­dés 4. paragrafusában foglal­tak is maghaladják a népgaz­dasági szintű rendelkezéseket. E szerint korkedvezményes munkakörben 15 (nők 10) éven át szolgálatot teljesítők abban az esetben is jogosul­tak időbeli korlátozás nélkül keresetkiegésztésre, ha nem üzemi baleset, hanem egyéb egészségrombolásból eredő, s negyven százalékot meghaladó munkaképesség-csökkenés mi­att kellett alacsonyabb munka­bérrel járó munkakörre áttér­ni. Minthogy ilyen esetben a keresetkiegészítés a társada­lombiztosítási költségvetés ter­hére nem utalványozható, ezt a bérköltség terhére folyósítják. A vita során a központi ve­zetőség abból az alapgondolat­ból indult ki, hogy a dolgozó nem minden munkaterületen csökkent munkaképességű. Át­képzés, esetleg szakvizsgák le­tétele után bizonyos munka­körökben teljes értékű munkát képes végezni. Elsősorban erre kell tehát a vasúton is töre­kedni. Az ilyen intézkedés mo­rális hatásában is kedvező a csökkent munkaképességűek­­re­ vonatkozóan, hogy a kolektív szerződés említett pontjában a 40 százalékos határt helyes lenne csökkenteni. Tehát ala­csonyabb százalékú munkaké­­pesség csökkenés esetén is le­hessen a kereset-kiegészítést folyósítani. Szükségesnek tartja a köz-,­ponti vezetőség az A/2. számú utasítás felülvizsgálatát. Első­­sorban azoknál termt orvosi engedményt a biztonság hatá­rán belül, akik már hoszú­ ideje a vasút szolgálatában állnak. Különös gonddal kell fi­gyelni azoknak a helyze­tét, akik korábban orvosi­lag első csoportos munka­körben dolgoztak, de látás-, halláscsökkenés vagy egyéb megbetegedés miatt ilyen munkakört a jövőben nem tölthetnek be. Nincs előrehaladás újítóm­ozgalomban A szakszervezet elnökségének üléséről AZ ELNÖKSÉG OKTÓBER 10-i ülésének napirendjén sze­repelt a vasút újítómozgal­mának értékelése a Vasúti Főosztály előterjesztése alap­ján. Az újításokról szóló 57/1967. sz. kormányrendelet az újító­mozgalom vitelében bővítette a vállalatok önállóságát, nö­velte az anyagi elismerés for­máit, s a szakszervezetek sze­repét. A rendelet szellemében elkészült a Vasúti Újítási Sza­bályzat. Az új gazdaságirányí­tási rendszer kezdetétől tehát új elvek szabályozzák az újító­ mozgalmat. Ha ettől az időtől taglaljuk a vasúton a mozgalmat, első pillanatra szembetűnik, hogy a beadott újítások száma az előző évekhez viszonyítva, mintegy 25 százalékkal vissza­esett. Ebben többek között közrejátszott a VOSZ késői megjelenése, az, hogy a rende­let szűkíti az újítás fogalmát, az újítókkal szemben is na­gyobb követelményeket tá­maszt. Mindezek objektív té­nyek. Sajnos azonban egyéb tényezők is közrejátszanak a csökkenésben, ami annál is sú­lyosabb hiba, mert az újító­­mozgalomnak ezek évtizedek óta kerékkötői. A javaslatok intézésének, a szakvéleményezésnek megen­gedhetetlenül hosszú volta, a döntések helyett felsőbb szer­vekhez való továbbítása, a mozgalom propagandájának hiánya, az újítási díjak kifi­zetésénél tapasztalt huzavona nem egy újító kedvét szegte már. Az elnökség szükségesnek tartja , világosabb, egyértel­műbb utat adni az újítások menetének. Leszögezte, hogy romlott a mozgalom etikája. A vasúton nagyobb figyelmet kell fordítani a technikai jel­legű újítások mellett az üzem­­szervezési, üzemviteli újítá­sokra, ésszerűsítésekre. Az újítás elfogadásánál nem szűnhet meg a ténykedés. A bevezetés hozza csak az igazi hasznot. A mozgalom és az újítók, újítások propagálása megközelítőleg sem éri el a kívánt mértéket. Új határozat­hozata­lát nem tartja szükségesnek az elnökség, hiszen a rendelet, a szabályzat mindenki által jól­érthető. Sokkal nagyobb hiba,­ hogy nemegyszer az illetéke­sek sem ismerik, s munkáju­kat nemegyszer inkább vezeti a szubjektivitás, mint a gazda­ságosság elve, a mozgalom fontossága és jelentősége. Muzeális értékű gőzmozdonyok Az öreg mozdony utolsó útjára készül. (Tudósítás az 5. oldalon)

Next