Magyarország, 1861. május (1. évfolyam, 103-126. szám)
1861-05-28 / 124. szám
1861. — I. évfolymm. 124. BZ, Kedd, május 28. SZERKESZTŐSÉGI IRODA Ujtér 4. sz. I. emelet. KIADÓ-HIVATAL Ujtér 4. sz. földszint. T. MUNKATÁRSAINK kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztőséghez intézzenek.—A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények a kiadó hivatalhoz intézendők. HIRDETMÉNYEK DÍJA: 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9. 3-szorinál 7 újkr. Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 26 újkr. Styes példányok OSTERLAMM K. és LAMPEL ROBERT könyvkereskedőknél 10 újkrajczáron kaphatók. MEGJELEN ünnep- és vasárnapot követő napok kivételével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁR! Egész év 18 ft. Félév 9 ft. Negyedév 5 ft. Előfizetést nyitunk ,MAGYARORSZÁG jun.-auguszt 3 havi folyamára 5 ft. —kr. junius-szept. 4 „ „6 „ 50 ” 1 hóra (csak helyben házhoz küldve) I „ 80 „ A „Magyarország“ kiadó hivatala. Emlékbeszéd gr. Teleky László felett. Olvasta Lukács Móricz máj. 27-kén a magyar tudományos akadémiában. Fájdalmas és nehéz feladat áll előttem, midőn a tisztelt Akadémia megbízásából, de saját lelkem ösztönét is követve, gyászbeszédet akarok mondani elhunyt tagtársunk, gróf Teleki László felett. A súlyos csapás, mely e férfiú halálával az egész hazát és ennek minden egyes polgárát érte, kettős sullyal nehezedett reám, kit a mindnyájunk által gyászolt halotthoz, első gyermekkorunktól halála napjáig, közel negyven évig, az élet minden változatain keresztül változatlanul és szakadatlanul tartott barátság csatolt. Kimúlta hézagot hagyott lelkemben, mely egészen be nem tölthető többé soha; a golyó, mely nemes szivét átfúrta, fájó sebet ejtett az enyémen is. Multis file bonis flebilis occidit. Nulli flebilior, quam mihi! Bátran mondom, Teleki Lászlónak sok baráti és számtalan tisztelői voltak e hazában s e hazán kívül, de nálamnál régibb és hívebb barátja nem. Voltak, kik meggyőződéseikben, törekvésökben és munkásságukban talán még közelebb állottak hozzá, mint én, de alig volt, ki előtt nemes szivének titkosabb redői inkább zárva lettek volna. Tessék bár kérkedésnek, ezt elmondanom, e jogot tőlem senki el nem veheti. Ha szerénytelenségnek vétetnék e barátságunk megemlítése, mert elhunyt barátom a napnak ünnepelt hőse, a nemzetnek bálványozott kedvencze volt, kiben a néphit az imént megváltót üdvözölt, és most vértanút sirat; mert fényköréből netalán egy kis sugár eshetnék a középszerűség homályába, mely engemet környez; szabadjon arra hivatkoznom, hogy e barátságot oly időben sem titkoltam el, midőn bevallása veszéllyel járt, s jó lekismerettel mondhatom, hogy híve maradnék akkor is, ha bálványozás helyett üldözés, vagy rágalom tárgya lenne. De épen ezen közöttünk létezett szoros baráti viszony, mely indokul szolgált, hogy az Akadémiának annyi jelesebb tagjai közül én jelöltessem ki e gyászos alkalomra szónokul, nem tesz-e bárki másnál képtelenebbé, hogy feladatomnak méltóképen megfelelhessek? A csapás, mely engemet, mint honpolgárt és mint barátot, tehát kétszeresen ért, nem fogja-e, kivált a fájdalom első rohamában, teljesen eltompítani, különben is csekély szónoki tehetségemet? Várni pedig, míg a minden fájdalmat enyhítő idő meghozza mindnyájunknak, és különösen nekem, a lélek nyugalmát, az elme elfogulatlanságát, azért nem tanácsos, mert megjöhet ismét, talán hamarább mint hinnők, hazánkra az önkény uralma, melynek vaskeze ajkainkat befogván és a szabad szót elnémítván, nagy férfiainknak nyilvános méltánylását nem csak eltilthatja, de anyagilag lehetetlenné is teheti. — Kétséges helyzetünk tehát int: Carpediem, quam minimum credule postero! Másrészről pedig azon előnyt is, melyet az évek hosszú során át fennállott bizodalmas viszonyunk nyújtani látszik, miszerint az, mi életében és halálában mások előtt rejtély, előttem nem az, lehet-e, szabad-e felhasználnom ? Itt-e a helye s most van-e ideje föllebbenteni a leplet, mely e nemes szívnek sebeit takarta? Belső érzésem azt mondja hogy nem, habár e dicső lélek titkos küzdelmeinek és szenvedéseinek ismerete a köztiszteletet és szeretetet iránta csak növelné. S el fogom-e találni a hangot, melyen az elhunytról szólanom illik, kit érdemei mellett rendkívüli körülmények a nép bálványává emeltek, kiről mindenfelől magasztaló és dicsőítő szózatok hangzanak felénk ? Igyekezzem-e ezekkel versenyezni, dicsérő hyperbolákban rajtok még túl tenni? Ettől egy neme a szeméremnek tart vissza, mely épen a köztünk létezett barátságnál fogva, a dicséretben bizonyos mértékét követeli a szerénységnek. Könnyebb feladat, legalább nekem, egy félreismert vagy rágalmazott barátnak védelmére kelni, mint a magasztalók és bálványozok chorusába vegyülni s azt még tulkiáltani. — Ha pedig a barátság által parancsolt szerénység határai közt maradva, kerülöm az apotheosis tulságait, nem fog-e előadásom színtelennek, fagyosnak, sőt barátságtalannak is tetszeni azok előtt, kik a rhetorika csillogó phrasisait többre becsülik a szívnek meleg, de egyszerűbb szavainál? E nehézségek lebegnek előttem, midőn e nagy halottnak, körünkben oly sokáig fájdalmasan nélkülözött és most közülünk végképen kiragadott tagtársunknak, az akadémia részéről és nevében a kegyelet adóját leróni készülök. De más részről, épen a feladat nehézsége, a tárgy nagysága bátorít , mert úgy hiszem elnézésre számíthatok, ha annak teljesen megfelelni képes nem leszek. Teleki érdemei nagyobbak, ragyogóbbak, emléke mélyebb gyökeret vert honfitársai millióinak szívében, hogysem a szónoklat dicsőítésére szorulna. Azon önkénytelen feljajdulás, mely halálának hírére a nemzet képviselőinek szivéből kitört, meghatóbb emlékbeszéd volt, mint valaha ember felett mondatott. Azon siri csend és néma fájdalom, melylyel a népnek százezrei koporsóját kisérték, hangosabban szólt a legfényesebb szónoklatnál. Amit Telekiről halála óta mondottak és írtak, s még ezentúl írni és mondani fognak, csak gyengébb vagy erősebb viszhangja amaz országos feljajdulásnak, csak egy-egy sóhaja a roppant közfájdalomnak. Ezek el fognak hangzani, az én gyenge szavaim leghamarabb, de Teleki neve és emléke élni fog, mig e hazában a tiszta, önzéstelen, áldozatkész hazafiság tisztelet tárgya lesz. Ha e múlandó életen túl az elköltözött léleknek tudomása marad arról, mi az elhagyott földön történik, a dicsőült a köz részvétnek, szeretetnek és hódolatnak nagyobb szeríi és fényesebb nyilvánításai mellett, szivesen veendi oly régi barátjának, habár gyenge búcsúszavát is, kinek hűségében és őszinteségében soha egy perczig sem kétkedett, habár az élet keserű tapasztalásai és gyakori csalódások kétkedővé, néha gyanakodóvá tették is mások irányában. Véleményeink és utaink néha eltértek egymástól, de ez még nem ingatta kölcsönös bizodalmunkat, mert mindegyikünk tudta, hogy az élet válságos perczeiben egymásra biztosan számolhatunk. E búcsúszót nem kívánom, mert szükségtelen, igen hosszúra nyújtani. Teleki László nem tartozott azon emberek közé, kiknek élete és működése a dolgozószoba árnyékában folyik le, kiknek hangyaszerű szorgalmát, búvárkodását, munkásságát részletes fejtegetések által kell napfényre hozni s a világgal megismertetni. A ragyogó szerepét a közélet verőfényes pályáján játszotta el, a világ láttára és annak zajos tapsai közt; az általa kiérdemelt babérkoszorú, melyet a közelismerés koporsójára tűzött, már halála előtt is díszié halántékait. Az ő neve a történelem sajátjává lett; egyénisége nagyobb, hogy sem egy akadémiai emlékbeszéd keretébe férne. Nem is lehet feladásom ez alkalommal életirását adni. Külső életét, politikai működését ismeri e haza, ismeri a világ, hiszen ennek köszöni nagyobb részt azon, mondhatni, példátlan népszerűséget, mely őt életében környezé s még sírjába is kisérte. Amennyire lehetnek és kétségen kivül vannak is politikai tevékenységére vonatkozó ismeretlenebb és titkosabb adatok, azokról bővebb tudomása van azon férfiaknak, kik vele folytonosan egy téren és egy irányban működtek. De egyátalában nem lenne itt helye, sem most ideje, azokat a világ előtt kitárni. Politikai tevékenységének egyes szálai átszövődtek hazánk újabbkori történetein s ezektől különválva nem tárgyalhatók. A népek sorsára befolyást gyakorolt férfiak élete a történetírás tárgya. A küzdelem, melynek Teleki egyik legvitézebb előharczosa volt, még le nem folyt, de még nyugponthoz sem ért. A csata, melyben a hős elvérzett, még e perczben hevesen foly s habár jelleme minden kétségen felül áll, annak tisztaságát még ellenei is elismerni kénytelenek; mi, kik e küzdelembe többé kevesebbé mindnyájan belésodortattunk, Telekinek mint államférfiunak illetékes és részrehajlatlan bírái még most nem lehetünk. Benső életének viszontagságai pedig, szivének rejtettebb örömei és gyötrelmei, reményei és csalódásai, melyeket talán jobban ismerek másoknál, nem a közönség elé valók. A kedélyi élet szentélyét takaró fátyolt lerántani a kegyelet érzése tiltja. Kimúlt tagtársunk beszédem tárgya csak két szempontból lehet: mint író és mint jellem. Nem sok magában, de sokat nyom, mit Teleki László írói munkásságának köszönünk. Ő ugyanis csak egy költői művei, „A hegyen ez“ czimü tragoediával gazdagította a magyar irodalmat, mely egyetlen műve azonban költői tehetségét, alakító erejét és eszmegazdagságát fényesen tanúsítja, melyből megítélhetjük, hogy mennyit várhatott volna költészetünk, különösen drámai irodalmunk e hatalmas szellemtől, ha a költészet pályáján tovább halad, ha minden idejét, figyelmét és tevékenységét a haza és szabadság szent ügye, a politika nem veszi igénybe. Nem vagyok oly hangulatban s bizonyosan tisztelt hallgatóim sem várják tőlem, hogy e sok tekintetben jeles drámai műnek, mely ezelőtt mintegy húsz évvel került először szinpadra és sajtó utján is közzététetett, kritikai és asthetikai bonczolgatásába ereszkedjen. Ez egy művei helyet foglalt Teleki László az elsőrendű drámaírók sorában, s reá teljesen illenek e szavak: ex ungve leonem. Biztos kézzel és velős színekkel festett jellemek és élő alakok, nem elmosódott ,halvány képek lépnek e tragoediában a néző és olvasó elébe, a szenvedélyek dúló harcza drámai elevenséggel folyik le szemeink előtt, a cselekvény ügyesen motivált fejlődése, a helyes compositió, az erőteljes, de nem dagályos költői, de keresetlen nyelv, a színpadi hatásnak inkább ösztönszerű, mint gyakorlatból merített ismerete és felhasználása, a fiatal kezdő írót, ezen első, és fájdalom, utolsó művében, máris mint a drámai alakítás mesterét mutatta fel a meglepett műértőnek. Még hiányai is a költői erő és túláradásának kifolyásai, és emlékeztetnek Schiller ifjúkori vagy Shakespeare némely gyengébb, vagy helyesebben szólva, nagyon is erődus darabjainak kinövéseire.Meglepő találkozás, hogy két legjelesb drámaírónk, Katona József és Teleki László, mindegyik csak egy művel ajándékozta meg irodalmunkat. De minő ellentét az okokban, melyeknek e költői elmék meddőségét tulajdoníthatni! Katonában a közönség, a kritika és az irodalmi tekintélyek ignorálása, közönyössége, szűk életviszonyok, korlátolt ember és világismeret, talán a kenyérkereset gondjai is ölték el, nem annyira a költői tehetséget, mint inkább az ösztönt és kedvet irodalmi munkásságra. Nem ismerve, nem méltatva tengődött egy kisvárosi alárendelt hivatalban; s midőn később, halála után, Bánkbánja figyelmet kezdett gerjeszteni, alig tudta valaki, hogy szerzője ki volt, él-e még vagy meghalt? Kinek most harmincz évvel halála után az uj nemzedék szobrot emel, annak sírját nehezen találták fel kortársai a kecskeméti kis temetőben. Teleki Lászlót fényes históriai név, társadalmi magas állás, családi traditiók, a „noblesse oblige“ elve, hazánk vészteljes viszonyai s ezekből folyó honfiúi kötelesség a politikai pályára helyezték, melyen a haza ügyére döntő befolyást gyakorolt és olykor az európai politika gépezetébe is erős kézzel benyúlt. Nevét ismerte és tisztelte a bélés külföld, rajta egy nemzet reménye csüggött, közfigyelem kísérte minden tettét, leste minden szavát. Az államférfiú, a diplomata, a pártvezér háttérbe szorította a költőt, s midőn koporsóját százezrek kísérték, alig emlékezett meg egy-kettő arról, hogy benne nem csak nagy hazafit, de nagy költőt is temetünk. Katonában a szerfeletti árnyék, Telekiben a túlságos napfény fogyasztotta el a költészet virágát. A kegyencz, mind mondám, Telekinek egyetlen költői műve, mely napvilágot látott. Első ifjúságából, úgyszólván gyermekkorából, emlékezem ugyan még egyéb költészeti kísérleteire is, nevezetesen néhány verses regékre Kisfaludi Sándor modorában; de ezek , közönség elé nem kerültek s hihetőleg már régen a kandalló tüzében hamvadtak el. Az évek hosszú sora folyván le azóta, hogy e költői zsengéket előttem felolvasta, nem bizhatom eléggé sem emlékezetemben, sem gyermeki itélőtehetségemben, hogysem azoknak költői becséről mai nap ítéletet mondani mernék. Emlékezem továbbá későbbi, de a kegyenczet jóval megelőzött időkből, egy nagy históriai drámának vázlatára, s néhány kidolgozott jeleneteire, melynek tárgya Kupának harcza volt Szent István ellen, a magyar ősvallás és szokások küzdelme a keresztyénség és idegen befolyás ellen. Ez csak terv és vázlat maradt s mint ilyen is elvesztett, ha emlékezetem nem csal és akkori ítéletemben bizhatom, drámai irodalmunknak nagy veszteségére. De elhunyt tagtársunknak írói munkássága nem szorítkozott az emlitettekre. Száműzetésének szomorú korszakában nem szűnt meg tollával is a haza érdekében működni. — Röpiratokban, hirlapi czikkekben, franczia és angol nyelven, az idegen kormányoknak benyújtott emlékiratokban iparkodott hazánk ügyét európai jelentőségre emelni. E munkássága nem maradt siker nélkül. Hazánk viszonyai, közjogi állása, törekvéseink jogszerűsége, alkotmányunk és törvényeink szelleme, ismeretlenek, sőt félreismertek valának e haza határain kivül, midőn Teleki, politikai küldetésben, külföldre érkezett, ahol utóbb, mint száműzött, tizenkét évet töltött. Ellenségeinknek sikerült rágalom, tények elferdítése, álnok ráfogások által nemzetünk ügyét az európai közvélemény előtt népszerűtlenné tenni. Miveletlen, tudatlan barbároknak, más népek és nemzetiségek zsarnok elnyomóinak, nem a szabadsághoz, hanem elavult előjogokhoz ragaszkodóknak festettek bennünket; s miután Degerando halála óta nem volt külföldi barátunk, aki mellettünk kellő tárgyismerettel szólt emelt volna, elhitették a külföld népeivel és kormányaival, hogy alkotmányunk felforgatása, az osztrák monarchiába beleolvasztásunk, nemzetiségünk eltörlése és németesítésünk a civilisatio és humanitás érdekében történik, hogy mindez már bevégzett tény, a nép elégedett és boldog a német kormány alatt, csak néhány konok oligarcha és aristokrata morog és zsémbeskedik, hogy az ország uj, ezelőtt ismeretlen felvirágzásnak indul a centralizáló kormány üdvös befolyása alatt sat. Teleki folytonos, ernyedetlen tevékenysége és írói munkássága, néhány száműzött társai közremunkálásával, eloszlatá az ellenünk táplált előítéletet, az idegen népeket és kormányokat felvilágositá a dolgok valódi helyzetéről, a közönyösséget és ellenszenvet irányunkban, meleg részvéttel és rokonszenvvel váltotta fel, s ügyünknek erkölcsi támogatást eszközlött ki. Minden egyes czikke nem csak jeles publicistai dolgozat, de hazafias tett is vala, mely egy-egy lépéssel közelebb vitt közös czélunkhoz, elkobzott törvényes jogaink visszaszerzéséhez, írói munkásságához számíthatni némileg terjedelmes és sokfelé ágazó levelezéseit is. A ki Kazinczynak gr. Dessewffy Józseffel és több barátaival váltott leveleit és, hogy külföldi példát is említsek, a francziák közt Voltaire és Rousseau, a németek közt Goethe, Humboldt, Raléi körének levelezéseit ismeri, melyek sajtó utján közzététettek, (az ókor classicus íróinak Cicerónak, Pliniusnak epistoláiról nem is szólok) a ki a fentebb említett sok kötetekre terjedő leveleket olvasta, tudja, mily nagy kincsét zárja magába a levélirodalom a termékenyítő eszméknek, a becses és fontos történelmi adatoknak, az érdekes jellemvonásoknak, az ügyes és finom stylisticai formáknak. A nagy elmék magánlevelei annál érdekesebbek, mert a pillanat hangulatának kifolyásai, leplezetlenül vagy házias pongyolában mutatják fel az író lelkületét, melyet egyéb, a közönségnek szánt munkákban, többé kevesebbé hatásra számított jelmezben szemlélhetünk csak. Teleki László az évek hosszú során levelezésben állott sok külföldi jeles férfiakkal, szellemdús nőkkel, száműzött társaival, a hazában maradt barátaival. E levelezések idejének nagy részét vették igénybe, melyet máskülönben szorosan vett irodalmi munkásságnak szentelhetett volna. — Tömérdek mély gondolatot, államtani eszmét, eredeti ötletet, finom észrevételt, találós életet foglalhattak magokban számtalan levelet, ha azok után ítélek, melyeket magam, kivált számkivetésének ideje alatt, elhunyt barátomtól vettem. Hány érdekes kötetre szolgáltatna anyagot e levelezés, ha egybegyűjtése s kia-