Magyarország, 1861. szeptember (1. évfolyam, 203-227. szám)

1861-09-11 / 211. szám

egy phrasis csupán, mely az izgatottságot, a válságot permanenssé teszi. De míg ez eljárás, mondjuk, megsérti erkölcsi fogalmait, az ok nélkül fentartott válság anyagi érdekeit sérti azon vagyonos osztálynak, mely a munkát, a szorgalmat, a birtokot képviseli szintén az ál­lamban. Ez osztály tehát, melynek vezetéke, mely­nek birtoka, szintén egyik alapja az állam ere­jének, jogosultnak tarthatja magát, hogy vétó­ját vesse azon veszélyeztető politika ellenébe, melynek következései közvetlenül érintik ér­dekeit. Ily vetőül kell vennünk a Wieden, ily ve­tőül veendjük a többiek feliratát Smolkához. J. reményben csalódtunk. — Az országgyűlés törvé­nyeink valóságos értelme ellenére feloszlatott mielőtt megfelelhetett volna azon sokoldalú várakozásoknak, melyeket az országgyűlés összehívása az országban fölébresztett, nem segíthetett különösen a nyomasztó direct és indirect adók rendszerén, mely törvényeink ellenére fenáll és nyers erővel kezeltetik — nem te­hetett semmit közlekedési eszközeink további fejlő­désére, nem enyhített azon bajokon, melyek a tőkék hiányából és ezeknek a státus által financziai érde­kében mesterségesen ápolt zsarnoki behatásából ered­nek — nem volt ideje bebizonyítani, hogy a nemzeti­ségek minden józan igényeit kielégíteni és a vallásos felekezetek tökéletes egyenlőségét polgári és politi­kai tekintetben megalapítani kész. A bécsi centralista elleneink, kik a servilismus­­ból és Magyarország rágalmazásából élnek, megfosz­tották a képviselőket azon örömtől, miszerint uj ál­­dásdús törvényekkel jöhetnének vissza választóik körébe s ha okunk volna is szomorkodni a felett, nem jövünk vigasz nélkül Önökhöz. Az 1861 országgyűlésnek vannak nagyszerű er­kölcsi eredményei. Ez országgyűlés teljesítette köte­lességét — nem engedett semmit az ország jo­gaiból — sőt constat­rozta azokat a világ előtt s ki­vívta magának a civilizált világban az elismerést és tiszteletet mindazok szemeiben, kiknek fogalmuk van a jogszerűségről, a politikai becsületességről és az alkotmányos élet benső mivoltáról; — szabad tehát hinnem, hogy valamint az egész ország, úgy Önök is maga idején, mint a megyei bizottmány tagjai — az országgyűlés eljárását jóváhagyják — azon óvást, melyet az országgyűlés jogtalan feloszlatása ellen tett — magukévá teszik s nagy polgárunk Deák Ferencz­­nek, ki az országgyűlés egész szellemi munkáját vit­te, köszönetet fognak szavazni. — Kilátásba van té­ve, hogy az országgyűlés hat hónap múlva ismét össze fog hivatni — kérdés tehát, hogy mit kell addig tennünk. Véleményem szerint az országgyűlés példá­ját kell követnünk, mely az ország jogaiból mit sem engedve, a törvényekhez szigorúan ragaszkodva — az erőszaknak nem szegült ellen; mi is tehát mint egyszerű polgárok, vagy a megyei bizottmány, vagy községi képviselő testületek tagjai,— ragaszkodjunk szigorúan törvényeinkhez, — hanem az anyagi erőnek ne szegüljünk ellen, nem tehetnénk bécsi elleneink­nek nagyobb örömet, mintha bármi ürügyet szolgál­tatnánk arra, hogy bennünket lázadóknak és rend­bontóknak kikiálthassanak;— de elvonva attól, az el­lenszegülés csak ott van helyén, hol kilátás van a győzelemre, de ily kilátás nálunk jelenleg nem létezik, — az ellenszegülés csak józan ész és józan számítás hiányát tanúsítaná, mitől a közéletben mindig óva­kodni kell. Az országgyűlés példáját követve, ragaszkod­junk különösen az 1848-ai törvényekhez, csak azok alapján lehet Magyarország nagy, szabad és gazdag s ha függetlenségünk megrontására czéloztatnék Ma­gyarországot a birodalmi tanácsba egyenes választá­sok által bevonni, nyilatkoztassuk ki, hogy mi nem­csak nem választunk a birodalmi tanácsba, hanem hűtlen fia a hazának, ki választ, vagy magát válasz­­tatja. Tartsuk a megyéket addig a­meddig j lehet — önkormányzat nélkül nincs szabadság — hanem ne felejtkezzünk el, hogy az önkormányzat legmagasabb foka a parlamenti rendszer, hogy anélkül maga a me­gyei rendszernek fennállása biztosítva nincs, mert parlamenti kormány nélkül bennünket mindig Bécs­­ből a német miniszterek fognak kormányozni, mint 48 előtt, és okt. 20-ika óta, a megyéket tartani akar­ván, ne sodortassuk magunkat törvénytelen cselek­vésekre, inkább oszoltassék el a megye, minthogy törvénytelen rendeleteknek engedjen, s ha majd a je­len tisztelt főispánok helyén, ismét az absolutismus vak eszközei működendnek, s a választott tisztvise­lőink helyett a bécsi kormány commissariusai által nevezett tisztviselők el fogják foglalni, ne tagadjuk el alkotmányos érzelmeinket azon emberek iránt, kik ily szerepeket fognak vállalni, melyekről maga idejé­ben talán az országnak számolniok is kelletik. Ha az ekként beállandó nehéz és szenvedésekkel járó idő­ben, kitartást jogaink védelmében, józansággal páro­sult erélyességet tanúsítunk, Magyarország el nem fog veszni, mert oly országnak, melyben a jogérzet oly általános s hol az, az emberek szivében oly mély gyö­keret vert — van jövője. A magyar mozgalom általában nem valami el­­különzött mozgalom, tisztán magyar czélokra, s önző érdekekre, mint azt bécsi elleneinknek állítani tetszik. A magyar mozgalom azon szabadság mozgalmának egyik köre, mely az egész európai emberiséget meg­ragadta — s mely a maga czéljait el fogja érni min­den erőszak daczára. E világon minden a hiten alap­szik, s miután a hit elenyészett, melyen a régi insti­­tutiok alapulnak, el fognak enyészni ez institutiók is. Mind azon a római és bizánczi császárok korából eredő doctrináknak, miszerint egy ország elvesztheti alkot­mányát, mert az alkotmány mellett fegyvert emelt s magát védi azok ellen, kik őt megtámadták — amint az 1848-ban történt, midőn Jelasics felsőbb parancsra előbb alkotmányunkat, később országunk területét megtámadta ■— nincs jövője. A világ ismeretlen pha­­sisoknak megy elébe, jobban vagy roszabbul fogja-e magát majd akkor az emberiség érezni, arról ne­künk gyarló halandóknak véleményünk sem lehet, hanem hogy a régi hatalmak órái számítva vannak, azt tudjuk, azt érezzük mindnyájan. Bízzunk tehát az isteni gondviselésben, ne csüggedjünk, legyünk eré­lyesek és józanok, a magyar ügy rövid idő múlva ki­vívja diadalát. Én pedig ki ez ügy egyik napszámosa vagyok és éltem fogytáig ez ügynek szolgálni akarok, nyíltan kimondom, miszerint az országgyűlésről azon édes öntudattal tértem vissza, hogy én is, mint vala­mennyi képviselő­társaim, kötelességemet teljesítet­tem s azért kívánom, hogy jövőben is önök bizodalmát bírhassam. “ Ezen előadás után a herényi jegyző igen ékes szavakkal a magyar nép érzelmeit a haza, annak szabadsága s alkotmányossága iránt ecsetelvén — a képviselő úrnak a választók nevében köszönetet mon­dott, őt azok további bizalmáról biztosítva — mire mindnyájan a hazát éltették — a gyűlés eloszlott. Pest, sept. 10. A Reichsratl­ megszavazta az állammi­­niszter urnak a bizalmat. A kisebbséget kép­viselő­ többség ament mondott a kormány azon belpolitikájára, melynek sarkköve a teljhata­lom, mely jogot a törvény ellen a forradalom­ból készít. A Reichsrath­ többségének e bizalmi sza­vazata azonban nem talál viszhangra a biroda­lom népeinek többségénél. — Nem forr úgy egybe képviseletével a birodalom, mint ös­­­szeforrt a magyar nemzet országgyűlésével. Nem mondja a birodalom egyik országa sem, hogy a birodalmi tanács a nemzet hálájára méltó lett az által, hogy megerő­síté a kor­mányt azon politikájában, melynek végczélja Magyarország szerződéses jogainak, szentesí­tett törvényeinek megsemmisítése. A nép nem örülhet jogának, melynek biztosítéka a hatalom diseretiója, azon hata­lomé, mely százados jogokat tipor el, s az octrogált alkotmányban nem találhatja fel szabadságának zálogát, midőn közelében a telj­hatalom jogot sért, törvényt ront. A birodalom német-szláv országainak a birod. tanácsban kellőkép nem is képviselt népe e felfogásának, ez érzületének már is ha­talmas jelét adja, roszalásának kiáltó szavát hallatja azon ü­dv- és hálairatokban, melyek Smolkához, a nemes lengyel nemzet egyik legnemesebb fiához minden felől érkeznek, azon Smolkához, ki az államminisztérium po­litikáját megtámadta, ki Magyarország jogait oly nemesül védte. A felirat, mit a wiedeniek hozzá intéztek, nem maradt egyedül. Több csehországi város megküldte már díszpolgári oklevelét a jog vé­dőjének, s mint Bécsből írják, a birodalmi fő­város több bizalmi képviselete szándékozik Wieden példáját követni. Ez igen természetes. Bécs vagyonos, ér­telmes polgársága nem tekintheti közön­nyel, aggály nélkül a kormány eljárását. Bécs tudja jól, hogy a birodalom fővárosának sorsára döntő befolyással bír Magyarország jövője, tudja jól, hogy a jövő nyugalom, az ipar, és a kereskedés érdekeinek kedvező állapotok ma­radandósá­gának fő feltétele Magyarország ki­békéltetése, s hogy a jelen bizonytalanság, pan­gás, a mindent veszélyeztető válság fő oka ab­ban rejlik, mert Magyarország alkotmánya megsértetett, mert a kormány a törvény fölé helyezi a teljhatalmat. A birodalmi főváros értelmesb részének jog és törvény felőli fogalmaival egybeütközik bizonyosan azon eljárás, melynek igazoltatása A pesti elemi iskolák átalakítása iránti tervezet.*) I. Elismert tény, miszerint a pesti elemi iskolák jelen állásukban további megmaradása a hanyatlás­nak leendene jelszava. Folyó év tavaszhó 30-án tar­tott pestvárosi közgyűlésen kedvező alkalom mutat­kozván, iparkodtam azt felhasználni, és az elemiek szervezését, mostani tarthatlanságuk miatt javaslatba hozni, azonban akkor csak átlagos megemlítésre szo­rítkozván, körülbelül hasonló pontozatokat hoztál fel meghányandóknak : I. Legyenek-e a pesti elemi iskolákban továbbra is főtanítói állomások, vagy ezek megszüntetésével inkább önálló felelős elemi tanárságok állíttassanak fel, és mily belszerkezettel ? kívánatos, czélszerű-e jelenleg ezen átalakítás, ajánlja-e ezt a gyakorlat, költségesebb-e, mit javal a tapasztalás ? Öszhangzás­­ban vannak-e elemi tanintézeteink többi tanintéze­teinkkel , megfelelnek-e azok a polgári miveltség és iparosztály kívánalmainak, állnak-e párhuzamban eredményileg a többi vallások elemi tanintézeteivel ? II. Mely tárgyak, mily beosztással, és mily mó­don lennének előadandók és ezen megállapodáshoz alkalmazottan a tankönyvek, különösen az olvasó­könyvek hovábamarább átalakítandók, és milyen len­ne a tanrend ? III. Mindezekhez a költség mi­ltán módon lenne előteremtendő ? Ilyen és hasonló szellemben iparkodtam akkor ezen ügyet taglalni, és csak rövid értekezletben átné­­zetileg megismertetni; azonban az akkor felhozotta­kat bővebb fejtegetés tárgyává ígérvén kitűzni, sza­bad legyen azt jelenleg a városi iskolabizottmányhoz oly alázatos kéréssel előterjeszteni, hogy annak tüze­tes és szorosan szakavatott megvizsgálása után, ho­­va hamarábbi életbeléptetését szorgalmazni kegyes­kedjék. A) Nem kellenek főtanítók,mert ke­zelésük alatt az elemi iskolák nem felel­nek, nem felelhetnek meg a kor kivánal­­mainak,tekintve akár magát tisztán az előadást,akár a tanítói kart. Legyenek önálló felelős tanárságok. Az elemiiskolák emanci­páti­óját a kárhozatos politialis főtan­ítósági rend­szer alól, — melynek károsságát mind egyesekre mind az egész társadalomra, tekintve a közfejlődést, és ezt föltételező tiszta fogalmakat, — nyílt homlok­kal, lelki meggyőződésem, és sok évi észleletem mel­lett szerzett tapasztalatom betűivel ironi értekez­letem homlokzatára; ezen eszme, ha jelenleg nem is, de folytonos értekezés, megvitatás után, töké­letesen hiszem, egyszer mégis gyökeret fog verni, mert lehetlen át nem látni, hogy ha erős házat aka­runk építeni, előbb az alapot kell jól megvetnünk; vagy­is, ha szabadságso vár, és arra értett értelmes nemze­déket — mely értelmesen­ munkás , tökélyt szomjazó, józanan-vidor , önmagához hű, lelkileg boldog , te­hát morális legyen, mely politikailag is érett, higgad­tan szívós, a vak önzés, üres kegy, csalóka fény, hiú vágyak ellen szigorú jellemmel védett, mint szikla álljon rendületlen — ha ily nemzedéket akarunk te­remteni , a jelen serdülő fiatalságra kell egész figyel­münket fordítani, mint a jó kertész, ki szemez, olt, nemesít, bujtásol, ápol, szorgoskodik, hogy utódai él­vezhessenek; nem szabad a nehézségektől, áldo­zattól visszarettennünk, nem szabad magán tekin­tetek miatt ott gondolkozóvá lennünk, hol köz­vetlen gyermekeink jólétéről, közvetve a hon emelke­déséről, boldogságáról van szó. Nem egyes egyének ellen emelek itt vádat, midőn a gyökeres átváltozta­tást hozom javaslatba, tisztelet-becsület az eddigi fő­­tanító uraknak; de midőn a kor kívánalmas érlelte­­elvről van szó, ott a legszigorúbb vizsgálatra, leg­­részrehajlatlanabb ítéletre van szükség! Korunk kívánalma szerint ma tiszta fogalma­kat, érett, világos gondolkodásmódot nem csak a tu­dortól, bölcsésztől, paptól, mérnöktől, ügyvédtől, or­vostól követelünk; az alkotmányos szabadság egész mérvében élvezi és élvezendő az önkormányzati em­beri jogokat, a szolgaságot rejtő osztály-válaszfalak leomlottak, a népképviselet a legcsekélyebb census­­sal életbeléptetve, minden edzett erővel küzd jogait érvényesíteni; más részről az ipar terén oly óriás lép­tekkel halad a kor szelleme, hogy mondhatni, minden pezseg, küzd, a találmányok egymást érik, melyek­nek használata is egy-egy előiskolát kiván ; az ipar­­mű­tárak, az évi iparkiállitások, s jutalmaztatások eléggé jellemzik egyes országok haladását e téren. Ily körülmények közt, midőn a jelen kor vívmányai századokra akarják biztosítani az emberi jogok sza­bad élvezetét, lehet-e szó még a czéh­ rendszerbeli ne­velésről, legények általi tanításról a fővárosban, és miért nem lehet szó. Tudjuk, hogy csak szabad ember képezhet em­bert szabaddá, öntudatossá, sóvárgó kebelbe szikrát, enyhe, szomjas léleknek csak az adhat, ki önmaga teljes mérvben élvezi a szabadságot, kinek keble a felebaráti és honszeretettől lángol, kinek lelki meg­­győződése, hite a szabadság élvezete, kiben e meg­győződés vérré, életté változott, és nem hitvány ér­dek kényszeríti őt ma ezen, holnap az ellenkező elv hirdetésére ; tehát hol független cselekvés, szabad működés nincs megadva, ott szabad művelődésről, ezen alapuló gyakorlatról sem lehet szó, mert ott a cselek­­vés gyárilag megy, a munka immel-ámmal folyik a hogy úgy, mert dolgozni kell, mert az élet­szükséglet ezt úgy akarja. — Ezek a legalkalmasabb elvont fo­galmak a pesti elemi altanitói állásról, pedig az al­tanitók kezében van jobba dán gyermekeink sorsa, ők fő közegei polgári osztályunk miveltségének, s hiva­tott tényezői a társadalmi erők fejlesztésének, kiknek helyzetéről, midőn csak némi felvilágosítást is akar­nék adni, lehetlen , hogy a kárhozatos eréh-rendszer legkomorabb szabályait ne kénytelen ittessem idézni, miszerint egész meztelenségében lássuk ezen állást, melytől már annyian elfutottak és a falusi iskolákban kívántak inkább szerény visszavonultságban alkal­maztatni, ott a csekélyebb igényeknek szabadabb mozgás melletti könnyebben megfelelhetés reményé­­ben az önmivelődésnek is szentelendhetők néhány perczel; ezen állást, melyen 17—20 évi legénykedés után sem lehet mester,hanem marad 350—400 ftos le­gény , örökkönt alárendelt, „tanító urnak“ csúfolt szolga, kinek minden makronczos gyermek árthat, a nélkül, hogy őt valaha önvédelmére kihallgatnák, vagy csak főnöke is védené, kinek jövendője a haj­­longások, fojtott méreg és vesződségek közt leórázott 20­24 évi hálátlan működés után tüdővész, mellbe­tegség, epeláz, kórház, ha felgyógyult koldusbot, le­nézés, ha szerencséjére a halál megszánja, egy mázos koporsó kegyelem utján összeütve jutalma, melyben ? kisérő nélkül viszik ki örök nyugalomra a legalább is R? ezer gyermeknek munkás, fáradhatlan tanító­ját. Hogy ezen állást még bővebben ismerhessük, tud­nunk kell, hogy az altanítónak még 40 éves korában sincs önakaratja, neki főnöke szeszélye szerint kell tanítani, öltözködni, beszélni, gondolkodni és érezni, talán enni és inni is; ö a rendszer, könyvek, tanmód ellen nem szólhat, mert a főtanítónak már ex offo tu­­dósabbnak kell lenni; hátha még látnék, midőn a fő­tanító széles rész kedvében egész mormogással dobja oda a krétát, hogy az altanitó „ur“ ne prédálja! ha lehetne az oskolát is söpörtetné vele, volt idő, midőn a falakért, padokért tette az olyan kántorból 40 év előtt főtanitóvá keresztelt despota felelőssé az altani­­tót; de halljuk tovább; az altanitók tanítják mindig a legvesződségesebb alsó osztályokat, övék a fáradság és ennek keserű jutalma az éretlen vadalma; ugyan kérdem a 142 ezerre menő fővárosi lakosságot, volt-e csak egy is valaha főtanítónál panaszon, ki ne hal­lotta volna ezen szabadalmazott kis kényurak egyike vagy másikától, hogy a főtanitó nem isten, hogy mindent maga végezzen; hogy a főtanitó nem le­het mindenütt és mindig jelen, hogy elég sajnos, miszerint neki saját osztályát is el kell látni, és fel is kell ügyelni a legényekre, azaz, az altani­­tókra; ellenben volt-e valaki valaha főtani­­tónál gyermeke felette megelégedését kifejezendő, ki egyebet hallott volna, mint: „hiszen eleget is vesződ­tem vele, a tanító fáradságát megjutalmazni, kellőkép méltányolni lehetlene s ilyenféléket; de az altanitó­ *) Időszerintinek tartjuk e czikkek közlését, habár néze­tünk szerint a városi altanítók függő helyzete túlságos sötét színekben van azokban ecsetelve.­­ A tervezetnek több életre­való pontja között néhány kivihetetlen eszmét találunk, ugyanis véleményünk szerint a szegényebb sorsú gyermekek nagy száma a havi 90 kr. iskolapénz által meg volna fosztva az elemi oktatás­tól. Több észrevételünket most elhallgatjuk, elvárván a tervezet folytán, a szakférfiak tollából került kritikát. S­z­e­r­k. TÁRCZA. Dr. Krajtsir Kár­oly. Julius végén egy irománycsomót vett a M. Tud. Akadémia Amerikából ily fölirattal: „D­r. K­r­ajtsir Károly hagyományai.“ Ki ezen férfiú, kinek utolsó gondolata is, túl az óczeánon, Magyarország volt ? — kérdi az olvasó. Egy nemes lélek, a szabadság ügyének bajnoka és martyra. Egy tudós, ki vallásos kedél­lyel csüg­­gött az emberiség ügyén, s bő rokonszenvvel és ön­­feláldozással csatlakozott egy szerencsétlen nép sor­sához, egyaránt híve a csatatéren és a száműzetésben. S e nemes lélek — hazánkfia volt. Elmondom röviden, a­mit egy amerikai angol folyóiratban, tizenkét lapnyi életiratban, olvasok róla: Krajtsir Károly Szepes megyében, Szomolnokon született, 1804-ben. Rosnyón és Kassán kezdte s a pesti egyetemen végezte tanulását. 1828-ban nyert orvosi oklevelet. Szaktudománya mellett nagy kedvvel űzte már akkor a természeti és bölcselmi tudományokat. 1830-ban kitör a lengyel forradalom. A mi Kraj­­tsk­unkat csakhamar a fölkelők soraiban találjuk, mint hadi orvost. S attól fogva uj honfitársainak minden viszontagságaiban osztozott, együtt bolyongván velők Németországon által franczia földre. Tagja lön itt azon központi bizottságnak, mely a lengyel menekültek se­gélyezése s a lengyel ügy előmozdítása végett Lelewel elnöklete alatt alakult, s egyik alapítója a „Lengyel democrata-egyletnek“, mely utóbb oly nevezetes sze­repre volt hivatva. 1833-ban Gurowski Ádámot Angliá­ba kisérte, hogy a bonyolult lengyel ügyben felvilágo­sítsák Nagy-Britannia nevezetesebb államférfiait, s ez utazás közben orvosi ügyessége menté meg Gurowsky életét. Azonban ismerve a történteket, könnyen tájé­­kozá magát Krajtsir a nagy politika szövevényeiben, s mihamar átlátta, hogy Európa akkori helyzetében, nem lehetett várni Lengyelország sorsa javulását. S büszkébb lévén, hogysem segélyt fogadjon el a fran­czia kormánytól, ment a­hová a szabadság és függet­lenség eszményképe vonzá: az új világrészbe. Ameri­kába csakhamar követte őt 3—400 menekült, kik az orosz hadak elöl Ausztriába vonulván, itt lefegyverez­­tettek s két év múlva Triesztben hajóra szállíttattak. E szerencsétlenek, az angol nyelvet sem tudva, Kraj­­tsirban találták föl egyedüli támaszukat. A congres­­sus jókora darab földet jelölt ki számukra a nyugoti népetlen tájakon. „The Poles in the United Staates“ czimü munkájában (1836—37) elmondja Krajtsir az okokat, melyek miatt meghiúsult a congressus nemes szándéka. Az életirat, mely előttünk fekszik, csak azt jegyzi föl, hogy Krajtsir azontúl is minden módon se­­gité menekült társait. De bármennyire el volt foglalva mások és saját bajaival, soha sem szűnt meg folytatni tanulmányait. A tanulás s a tudomány volt egyedüli vigasztalása az élet küzdelmei között. Az emberi tudás minden ágát fölkarolta ugyan erős szelleme, fő tanulmánya volt mindazáltal a hasonlító nyelvészet, a classicus és újabb európai s több ázsiai (térni, árja, áltaji, különö­sen a mongol) nyelvek. S a­mit tudott, a legjobb mód­szerrel tudta előadni, leggyöngébb felfogású tanítvá­nyaival is könnyen megértetvén. 1837—38-ban ma­gán gymnasiumot alakított Elli­orts Maiben, Balti­more (Maryland) közelében. Intézete közfigyelmet éb­resztett, minek folytán 1840—41-ben az újabb nyel­vek és irodalom tanárául választották a virginiai egyetemben. Itt egészen tudományos foglalkozásinak élt ugyan, de mély jogérzete s a szabadság hő cultusa mellett nem élhetett sokáig oly tartományban, hol a rabszolgák lánczai csörögtek szüntelen fülébe. 1844- ben lemondott tanári székéről s Bostonba, a szövetsé­ges államok Athenéjébe költözött, Amerika legértel­mesebb közönsége előtt fejtegetendő eredeti nézeteit a nyelvtudományban. Iskolája itt is hamar nagy hírre kapott, s 1846-ban két külön munkában adta ki nyo­mozásai eredményét: „The First Book of English“ és „Significante of the Alphabet“ czimek alatt. Ki nem tudja mennyi reményt ébresztett, az 1848 év világszerte ? A tengeren túl, az uj világban is so­kan voltak, kik a vén Európa megifjodását várták. Legkönnyebben remél pedig a szenvedő. A mi számü­­zöttünket két hon sorsa érdeklé különösen, — azé, a mely szülte és a melynek gyászát hordozá, ő, a foga­dott fia. Ama végzetes év ez okból még egyszer vis­­­szahozta Krajtsirt continensünkre. Párisban volt már, a­­mikor egyszerre Magyarország sorsa más fordula­tot vett. Elszomorodva tért vissza Bostonba. Megér­keztekor épen az egész amerikai közönség a magyar kérdéssel volt elfoglalva, a „North American Review“ egy czikke folytán, mely e czim alatt: „A fajok küz­delme Magyarországon“ az ellenséges német lapok fi­zetett rágalmait forgalomba hozta ellenünk. Egy bo­stoni nő (Mrs Putnam) diadalmasan megczáfolá mind e rágalmakat, s — e derék hölgynek hazánkfia nyujtá az adatokat. 1851-ben New­ Yorkot választá Krajtsir lakául, s a következő évben itt adá ki Glossology-ját, mely­ben szintén eredeti felfogást s a nyomozásban alapos­ságot és mélységet tanúsított. Szívbaja, mely ember­szerető keblében erkölcsi okokból származott, már ez időtájban erőt vett testén, mindazáltal nem hagyott fel írói munkásságával mind haláláig. A New American Cyclopaedia-ba irt czikkei közöl, alaposságuk miatt különösen kiemelendők: „Botany, Brahminism, Indian (hindu) languages, Llamaism, Language stb.“ Meghalt Krajtsir 1860. május 7-kén. Iratai közt, melyek végrendelete folytán, a m. t. akadémiához küldettek, egy nagyobb mű is van az alphabetről. Életirója mondja, hogy e mű­ is széles nyelvismeretről, eredeti felfogásról teszen bizonyságot. Összes írói munkássága után úgy tünteti fel az angol életiró elhunyt hazánkfiát, mint az igaz, jó és szép, ez etnicai szentháromság által át meg át ihlett tudóst. Komoly és buzgó nyomozója volt az igaznak a tudás majd minden ágában. Emelkedett lélek, ki mint természettudós a nagyot és szépet minden lépten érezte a természetben, ki előtt semminemű teremtmény nem volt megvetendő, minden atom a tudomány for­rása s — a tudomány a valódi boldogság. Mint nö­vénytudós kiváló előszeretettel csüggött a virágokon, melyeket valódi atyai gyöngédséggel ápolt. De leg­főbb jellemvonása volt a humanitás. Mindent átölelő emberszeretete sajátszerű varázst kölcsönzött nyelv­­tudományának is, melyben az emberi ész legszebb re­­velatióját látta. Hő rokonszenvvel csüggvén mindenen a természetben, egyszersmind mély belátással birt az emberi lélekbe: oly tulajdonok, melyek a korabeli anthropologok legjelesbjei közé emelik vala őt, ha ideje marad, tudományos rendszerbe állítania egybe a miket tapasztalt és elvont. Az emberi lélek tehetsé­geinek ez alapos ismerete tévé őt a legjelesb tanárok egyikévé, ki oly vonzó erővel hat vala az ifjú lélekre, ritka tapintattal tudja vala fölébreszteni a szunnya­dó észt, s dús, egészséges és harmonikus kifejtését eszközölni a lélek és szív tehetségeinek. Az emberi­ség nevelés, tudomány s polgárisodás fölötti nézetei­nek eredetisége és mélysége által elszigetelve a soka­ságtól, aránylag kevesen ismerték, sokan félreismer­ték. Iratai sem adnak kellő fogalmat soknemü tehet­ségeiről, nyomozásai mélységéről, eszméi bőségéről és eredetiségéről. De a­ki csak ismerte, kivétel nélkül tisztelte a nemes lelkű férfiút, a ki irataiban és tettei­ben mindenkor hű volt ahhoz, a mit egyszer jónak és igaznak ismert, s mindig hű az ügyhöz, melyet szent­nek hitt, az önfeláldozásig önzetlen hive az emberiség és szabadság ügyének. Könnyű legyen és áldott a föld, melyben e ne­mes szív porladoz! CsengeryA.

Next