Magyarország, 1861. október (1. évfolyam, 228-254. szám)

1861-10-19 / 243-244. szám

el azt megyei és városi töv­ényhatóságaink, s küzdöt­tek azok becsületesei), a legnemesebb fegyverrel, az észnek fegyverével; munkálkodtak — bár még kellő eszközeik is hiányzottak a munkához a legnagyobb szorgalommal, a legtisztább és nemesebb szándékkal, a hazának és az uralkodó háznak közös javán. „Ősi szent törvényeink képezik nemzeti éle­tünknek s a magyar király trónjának legszilárdabb alapját, s vészek idején legerősebb védbástyáját. — Ezen törvényeink védelmezése nekünk legszorosabb kötelességünk, ha ennek védelmét feladnánk, méltók volnánk a dicstelen, gyalázatos halálra, méltók vol­nánk, hogy elenyészszen nemzeti nevünk, melyet őseink hazájokhoz, királyokhozi tántorithatlan hűsé­gükből, mint főforrásból eredő polgári és h­arczi eré­nyeik által nagygyá és tiszteltté tevének. „Tettek-e mást Magyarhon megyéi, mint azt, hogy védték a szent törvényeket , védték pedig az értelem fegyverével, és védték azon kötelességnél fogva, mely reájok hárult, midőn Felséged fölhivása folytán a törvényes alkotmányos tért újra elfog­lalták. „És mégis meg kellett történni a felvilágosodott tizenkilenczedik században, hogy fegyverrel veretett szét, s mint hatóság, megsemmisittetett Pestvárme­gye, megsemmisittettek több hatóságai azon Magyar­­országnak, melynek önállást és független­séget bizto­sítottak Felséged dicső ősei, királyi esküikkel szente­sitett törvényeinkben, mely azok által is, kik ellene az erőszak fegyverét használják, még mostan is al­kotmányosnak neveztetik. „Felséges ur! mióta Felséged az alkotmányos uralkodás terére lépett is, több oldalról sértettek és sértetnek folytonosan törvényeink, de reménytettük még a közelebb múltban, midőn még országgyűlé­sünk együtt ült, hogy azon tiszta, nemes szándék, azon szives igyekezet, azon példátlan nemességű ma­gatartás, mely az 1861-diki magyar országgyűlést jellemzi, utat fog találni Felséged atyai szivéhez, bol­dog és biztos jövőt fog előkészíteni a hazának, a ki­rályi trónnak s Felséged magas családjának. „Hátra vetve láttuk magunkat, midőn ország­gyűlésünk feloszlattatott, de még nem vesztettük el végképen a reményt. Most azonban, midőn csupán azért, mert e nemzet örök hálájára s Felséged elisme­résére is méltó országgyűlésünk minden eljárását he­lyeslik, mint helyesli azt az összes nemzet s az egész mivelt világ közvéleménye, egyenként látjuk feloszlat­­tatni törvényhatóságainkat, alkotmányos szabadsá­gunk végmenedékét, csak Isten igazságába vetett erős hitünk és tántoríthatatlan bizodalmunk tartóztat vissza a kétségbeeséstől. „Felséges úr! meg vagyunk győződve, hogy Felségednek szándéka nem lehet, Magyarország alkot­mányos szabadságát megsemmisíteni; meg vagyunk győződve, hogy a­kik a Felségedtől nekik adott ha­talommal e czélra visszaélnek, midőn nemzetünk enyészetén munkálnak, a trón alapját gyengítik és teszik ingékon­nyá, s nem tesznek kedves dolgot Fel­séged előtt, s meg vagyunk győződve, hogy a jöven­dő szerencsétlenségekért a világ közvéleménye és az igaz Isten előtt egyedül ők a felelősek. „Törvényhatóságaink szétoszlatása az alkotmá­nyos szabadságnak ad halálos döfést, mert h­a­t­ó­­ságok, melyek az elenyészettek helyébe állitatni szándékoltatnak, melyek hazánk törvényei ellenére szándékoltatnak életbe léptettetni, neveztessenek bár­miképen, soha nem leendnek alkotmányosak, s nem ismertethetnek el törvényesekül. „Pedig Magyarország szabadságának, jövőjé­nek, nagyságának, a magyar király trónjának egyet­len alapja, az oly remek, az annyi vészszel daczolt, s az idők folytán mindig nemesitett és tökéletesített magyar alkotmány. „Ezen ős alkotmány fentartásáért járulunk es­­dőleg Felséged trónjához, és esedezünk, adja vissza Felséged királyi szava életét s törvényes jogait azon törvényhatóságainknak, melyek azoktól törvény és igazság ellenére megfosztattak: adja vissza nekünk a hitet, hogy Felséged atyai szive szegény nemzetünk­nek nem halálát, de életét óhajtja. „A történetírás — a múltnak tükre — a tanú, hogy e nemzet kedvezést soha nem kívánt, csak igaz jogait követelte, hogy királyáért, ki törvényeit meg­­tartá s megtartaná, vagyonát, vérét és életét minden­kor a legszívesebben áldozta; a történetírás a tanú, hogy kedves volt mindig Isten előtt a buzgó áldozat, mert mindenkor adott Isten erőt és segedelmet e nem­zetnek, hogy az ezer veszélytől környezett hazát és királyi trónt megvédhesse és fentarthassa. „Alattvalói legalázatosabb hódolattal s legmé­lyebb tisztelettel öröklünk, Isold-Mező-Vásárhelyen, 1861-ik évi October hó 7-dik napján tartott bizottmá­­nyi közgyűlésünkből, Császári királyi Felségednek legalázatosabb hi alattvalói Csong­rádmegye közönsége, tet nemes kötelességeit, — és mi érezzük magunkban az erőt, hogy bármily egyesületnek netalán törvény­­ellenes törekvéseit és bűuos merényleteit hatóságunk egész hatalmával és tekintélyével a nálunk mindig a legválságosabb időkben is alkotmányos eszközökkel fentartatni tudott közrend és csend érdekében meg­akadályoztassuk és megbüntessük. Mi tehát a honvédsegélyző egyleteket betiltó rendeletben az egyesülés és jótékonyság elidegeníthe­tetlen jogának indokolatlan megsértését látjuk és aként annak foganatosításához nem járulhatunk ; mi­ről midőn tiszteletteljes jelentésünket tennők, mély alázattal kérjük egyszersmind a nagyméltóságu m. k. Helytartótanácsot, hogy a hivatkozott leiratban foglalt rendelet visszavonását és ez által számos sé­relmeink egyikének megszüntetését a legmagasb he­lyen kieszközölni méltóztatnék. Kik egyébiránt megkülönböztetett tiszteletünk kijelentése mellett maradunk. Kelt Szabadka sz. kir. városban 1861. évi sept. hó 11 . 12-én folyvást tartott közgyűlésünkből. Jegyzette: Hofbauer Máté, ______főjegyző. Szabadka felirata a magyar kir. Helytartótanácshoz. Fájdalmasan lepett meg bennünket ezen nagy­­méltóságu kormányszéknek f. évi kisasszonyhó 28-ról 50422. sz. alatt kibocsájtott kegyes intézvénye, mely­ből a honvédsegélyző egyletek egy kegyelmes kirá­lyi udvari leirat folytán országszerte betiltatni ren­deltetnek. Keserűen győződtünk meg ezen k. intézmény tartalmából arról, hogy a hatalom, mely az ország és törvényhatóságok alkotmányos jogait egyenkint meg­semmisiteni törekszik, a honpolgárok szabadságát még a társas élet terén is megtámadja és azok leg­­magasztosabb kegyeletének érzelmeit sem kíméli. Érvül hozatik fel a k. intézvényben, hogy a rokkant s keresetre képtelenné lett hajdani honvédek, azoknak özvegyei és árvái a szenvedő emberiség kü­lön osztályzatát képező honpolgári testületnek nem tekintethetnek. De midőn törvény nem akadályozá az ország polgárait, hogy a jótékonyság jogát a szenvedők iránt egyesült erővel gyakorolhassák, és e jog most épen csak a rokkant honvédek, azok özvegyei és árvái irá­nyában korlátoztatik: aggódva kell meggyőződnünk, miként a hatalom az 1848. magyar hadsereg bajnokai­ból egy külön szenvedő osztályzatot akar képeztetni, hogy azok szivrepesztő nyomorukban elhagyatva, még kétségbeesett özvegyeik és árváikban is büntettes­­senek. Állittatik továbbá a k. intézvényben, hogy a honvédsegélyző egyletek törekvései köztudomásúlag kárhozatos politikai tüntetések előidézésére, ferde eszmék terjesztésére és a kedélyek ingerültségének növelésére irányozzák. Mi mindezekről semmit nem tudunk. De igen­is tudjuk, hogy törvényhatóságunk területén a keresetre képtelen honvédek és családjaik segélyezésére egye­sült polgártársaink soha egyebet nem tettek, mint tiszteletre méltólag teljesítették a keresztényi szere­(ek.) Bécsi lapok szerint ausztriai császár ő Felsége jövő hétfőn Berlinbe megy a porosz királyt meglátogatandó. E h­irnek semmi hite­les alapja nincs, sőt azon kőnyomatú lap („Corresp. Riedl“) melyből e közlemény min­den lapba átment, újabb időben ismételten ke­véssé biztos forrásnak bizonyult. Mindazáltal nem állíthatni, hogy ama hír alaptalan vagy akár csak valószinütlen volna, sőt oly praece­­densre utalhatni, mely hihetőségét nem kevés­sé növeli. Tudva van, hogy miután Napóleon és Sándor császár 1857-ben Stuttgartban talál­kozott volt, a hazatérő czárt Weimarban szin­tén az ausztriai császár örvendeztette meg lá­togatásával és igy semmi feltűnőt nem látnánk abban, ha Vilmos király hasonló megtisztelte­tésben részesülne. Bécsben erre vonatkozólag még néhány részletet is hallani, melyet ezennel közlünk, ter­mészetesen a­nélkül, hogy hitelességéről kezes­kednénk. Midőn t. i. a compiégnei találkozás létrejöttére nézve már semmi kétség nem lehe­tett, az Ausztria részén álló lapok, nevezetesen a külföldiek, egyszerre azon tudósítással lép­tek fel, miszerint Vilmos király Compiégne után Bécset is meg fogja látogatni. Ezen hírt a porosz sajtó unisono meghazudtolta, a­mi azonban — az említett hírek szerint — nem akadályozta Rechberg grófot e tárgyat a po­rosz követ irányában szóba hozni, természete­sen meglepetését fejezvén ki a felett, hogy ily hír keletkezhetett, melyről a bécsi kabinetnek semmi tudomása nincs. A porosz követ erre azt mondta volna, hogy Vilmos király kétsé­­gen kívül örülne császár ő Felségével talál­kozni, de Napóleon javai német területen látogatta meg a porosz királyt és igy az eti­quette úgy kivánja, hogy a király franczia földön viszonozza ama látogatást. Ferencz Jó­zsef császárral azonban Vilmos király utószor osztrák területen — Teplitzben — találko­zott és igy nem volna ok arra, hogy ő porosz felsége újra tegyen látogatást Ausztriában. Ha csak ez a baj — válaszolhatott az osztrák miniszter — ezen segíthetni és császár ő Fel­sége kétségen kivül nem fog vonakodni Vilmos királyt ennek fővárosában felkeresni. Ekként adja elő a sokat tudó vagy tudni akaró Fáma az állítólag készülőben levő ber­lini látogatás genesisét és az ebbeli híreket megerősítő azon tény, hogy mind Ausztria, mind Poroszország frankfurti képviselője Bécsbe jött, alkalmasint hogy a német kérdésre vonat­kozó közös program­mot állapítsanak meg, mely a két souverain tárgyalásának alapját képezné. Szükségtelen mondanunk, hogy a két fe­jedelem találkozása ilyen körülmények közt egészen más jelentőséggel bír, mint ha Vilmos király B­é­c­s­b­e jő, a­mi nyilvános tüntetés lett volna oly értelemben, hogy a compiégnei találkozás mit sem változtatott a bécsi és berlini udvar közti barátságon, míg a berlini látogatás vagy puszta udvariasságnak, vagy legfölebb a német kérdés érdekében történt lépésnek fog tekintetni. E „német kérdéssel“ újabb időben sok visszaélés történt, miként minden oly szóval, melynek szabatos értelme nincs, vagy a­mely alatt mindegyik mást ért. A német nemzet részéről az egységi törekvés kétségen kívül tiszta és őszinte, vala­mint nemcsak névleges, hanem valódi egy­ség az, melyre ő törekszik. Poroszország látván, hogy a német nem­zet program­jának tökéletes valósítása nem érhető el anélkül,hogy a kisebb német souve­­rainek­ jogai halomra ne döntessenek, mely le­gitimitás elleni vétket Vilmos király soha el nem követne . Poroszország, mondjuk, már­is szerényebb korlátok közé szorítja a német kérdést és főleg azt kívánná, hogy a hadve­zénylet és a diplomátiai képviselés az ő kezé­ben egyesüljön. Ausztria álláspontja ismét egészen más és addig nem fog változni, míg Rechberg gróf hivatalban marad. Ausztria mind a nemzeti mozgalmat, mind a porosz befolyás növekedé­sét vagy épen egyeduralmát könnyen kitalál­ható okokból nem kedvelheti, tehát sem a né­met nemzet, sem a porosz kormány értelmé­ben nem pártolhatja a német kérdést. Ausztria érzi, hogy ő a mostani körülmények közt Né­metországra valami tetemes befolyást nem gyakorolhat, de reméli, hogy a jelen szorult­ság el fog múlni és hogy aztán ő ismét első helyet foglalhat el a német szövet­ségben; feladata tehát, minden végleges eldöntésnek elejét venni, mely Ausztria elől jövőre elzárhatná az utat régi befolyása vis­­­szan­yerésére. Érzi azonban egyszersmind azt is, hogy a német szövetség segélyére szüksége lehetne, mely okból sem Poroszországot, sem a német nemzetet el nem idegenítheti magától. Kell tehát, hogy engedményeket tegyen, de ezek — úgy his­szük — mindig olyanok lesz­nek, melyek cseppet sem segítik elő a német kérdés olyképeni megoldatását, miként ezt a német nemzet, vagy akár csak a porosz kor­mány is kivánja. Azonkívül Ausztria minden engedményért egy roppant fontosságú viszont­szolgálatot kíván: a velenczei birtok Porosz­­illetőleg Németország általi biztosíttatását. Ezen feltétel illusoriussá teszi Ausztria minden engedményét. Mert: ha Velencze megtámadtatása Po­roszország számára is casus belli, ha tehát Po­roszország köteles Ausztria mellett kardot rán­tani , akkor például nem engedmény, hanem Ausztriára nézve könnyítés az, ha a szövet­ségi várak őrségét csupán csak Poroszország állítja, akkor nem engedmény, hanem magától érthető és 1859-ben egyedül megfoghatlan féltékenységből nem értett dolog az, hogy a nem-osztrák had porosz főparancsnokság alatt álljon, ha csak tönkre nem akar tétetni sót. Ha a velenczei és a rajnai háború lehető­sége egyaránt közel állana, ha egyenlő valószínüséggel bírna a Pó és a Rajna megtámadtatása , akkor a játék egyenlően ál­lana, akkor Ausztria csak annyi risk­ót vál­lalna Poroszország érdekében, mint Poroszor­szág Ausztria érdekében. Minthogy azonban a velenczei háború száz percenttel valószínübb, mint a rajnai, minden koczkáztatás porosz, minden előny osztrák részen volna, ily körül­mények közt pedig Ausztriának nem csak ke­véssé fontos, vagy úgy sem mellőzhetlen en­gedményeket kellene tennie, hanem valóságos áldozatot hoznia, mely Poroszországot leg­alább tetemes erkölcsi nyereséggel kecseg­tetné Németországban . . • Ez, ha csak Rechberg gróf egész politi­kai természete 24 órán át meg nem változott, Ausztria részéről nem várható és így — akár létre­jő a berlini találkozás, akár nem — mi nem hihetjük, hogy a két németországi hata­lom közti alkudozás a német nemzet legfor­róbb óhajának teljesedését fogná eredményezni. Pest, oct. 17. Az olvasó ismeri a küzdelmet, melyben oct. 20. óta a hazai független sajtó élt a reac­­tio s a bécsi kormány közlönyeivel. Tudja, hogy e közlönyök az 1848-ki ma­gyar törvények érvényét támadták meg. E közlönyök érveit is ismeri az olvasó. Rögtön­zötteknek, az „egységes“ birodalom érdekeibe ütközőknek mondák törvényeinket. De a reactio, a bécsi kormány egyetlen egy közlönye sem élt mindeddig azon érvvel, hogy a nemzetiségi viszály a „marcziusi uj alkotmán­nyal született.“ Ez érvvel egyedül a „Pesti Hirnök“ él. A „P. H.“ a „Fortschritt“-et, a „Donau Ztgot,“ s az „Oest. Ztg.“-ot megillető szenve­délyességgel támadta meg eddig is az 1848-i törvényeket, azon törvényeket, melyeket egy nemzet tűzött zászlajára, melyekért küzdött osztatlan egyetértéssel az 1861-ki országgyű­lés, melyeket teljes érvényben visszakövetelt a Deák által készített felirat s melyekért most is annyit szenved a nemzet. E törvényeket támadta meg a „Hirnök.“ Csengery a „P. Napló“-ban, munkatár­saink s magunk többször szembeszálltunk e megtámadásokkal. Előadtuk a parlamenti kor­mány előnyeit, figyelmeztettük a Hírnököt arra, hogy az 1848-ki törvényekben a biz­tosítékot nyertük meg azon alkotmányra nézve, melyet a ,,H.“ is, egyre ajkain hord, s mely alkotmány a függetlenség e biz­tosítékai nélkül ingataggá s mint mondók discretionalissá válik; hivatkoztunk magokra a megtámadott törvényekre, melyek a nemze­­tetiségek jogát nem sérték, s melyeket nem azon okból nem akar a hatalom elismerni, mert azok a népfajok érdekeit sértik, vagy mert, mint állittatik, a megye autonómiáját szüntetik meg, hanem azért, mert abban bizto­sítékait nyernék meg törvényes független­ségünknek. A falra hánytuk a borsót. A ,,H.“ mindig elölről kezdé és mi abba­hagytuk a hasztalan munkát, tudván, hogy a nemzet nem tartja közvéleménye kifejezőjének a „Hirnök“-öt. Nem reflectáltunk, továbbá, megtámadá­saira azon okból is, mert mindeddig nem mon­dott semmit olyat, melyet előtte ne mondott volna már a „Fortschritt,“ a „Donau Zig“ s az „Oester. Zig,“ s melyekre ne felelt volna a ha­zai független sajtó. De a „H.“ mai száma egy uj váddal lép fel az 1848-iki törvények ellen. E mellett a „H.“ a kibékülés szándékával egymáshoz közeledő magyar és horvát hazafiak útjába lép oly állí­tással, melyet eddig csak elleneink ajkáról hal­lottunk. A vád , hogy „a nemzetiségi vi­szály a martiusi uj alkotmánynyal született.“ Az állítás, hogy­­ az ellenünk támadt) „horvátoknak teljesen iga­zuk van, mert a 48-ki törvények a bán függetlenségét s méltósága polczát támadták meg s Horvátország muni­­cipalis jogait felforgatták.“ E vád­, ez állításhoz se szólanánk, ha ép az idő, melyben az mondatik, némi nyomaté­­kot nem tulajdonítana e vádnak, ez állításnak; ha e vád, ez állítás, mely, meg lehet azon eset­legesség ellenére is, hogy ép most emeltetik az, midőn, Horvátországnak a jövő kérdését kell eldöntenie , nem czélzatosan emeltetett a testvérkezet nyújtó magyar nemzet ellen, mely e törvényt hozta s mely (és nem a cen­tralisták) küzd azért, ha, mondjuk, e vád, ez állítás ép most fegyverül nem szolgálhatna ellenünk, ha nem kellene attól tartanunk, hogy a „Pozor,“ mely a „H.“ mai czikkét bi­zonyosan reproducálni fogja, a sajtóviszonyain­kat nem ismerőknek, mint unióellenes eljárása igazoltatását mutatandja fel e vádat, ez ál­lítást. Az olvasó tudja, hogy Horvátországban a nép az uniót óhajtja; tudja, mint keletkezett ájul. 13-ki határozat, tudja, hogy horvát test­véreink, kik a Reichsrathba menetelre ép oly kevéssé hajlandók, mint mi, mind több készsé­get tanúsítanak arra nézve, hogy velünk az ősi viszonyt, autonómiájuk és nemzeti igényeik teljes megóvása mellett, ismét megkössék. A horvát testvérek ez egyesülés feltéte­léül nem azt kötik ki, hogy áldozzuk fel közös alkotmányunk biztosítékait —a parlamenti kor­mányt. Igényeik mind jobban a méltányosság, a jog keretébe szorulnak. És midőn a Dráván túl és a Dráván innen százezrek kebelét feszíti az egyesülés vágya , a „Hírnök“ korszerűnek, szükségesnek, hazafias dolognak tartja oly váddal lépni fel a magyar nemzet ellen, mely, ismételjük, az 1848-ki törvényekhez ragaszko­dik, mely vád a mint igaztalan, úgy vakme­rő is. A „H.“ jól tudja, hogy a nemzetiségi moz­galom meg volt hazánkban 1848. előtt is. Nem ismeretlen előtte Dr. Graf Lajos nemzetiségi izgatása. Tudhatja, hogy Széchenyi hires aka­démiai beszéde s Wesselényi műve a nemzeti­ségekről és a nemzetiségi mozgalmak folytán keletkezett. A „H.“ jól tudja, hogy az 1848-ki harcz nem a miatt támadt, mert Horvátor­szág a parlamenti kormányban municipali jo­gainak megsértését látta, mert a 48-ki törvé­nyek nemzetiségét sérték meg. Hiszen akkor ellenünk keltek a szerbek is, a szászok, a ro­mánok is. Ezek is a parlamenti kormány el­len s a megyei autonómia, ezek is a nemzeti­ség „sértett“ igényei mellett keltek fel? Nem tudná a „H.“ hogy a 48-ki harcz okát máshol kell keresni? Mi nem his­szük, hogy most, midőn min­den becsületes hazafi törekvése az egyesülés elősegitése, hogy mondjuk, most a „H.“ ben­nünket recriminatiókra kivárnia kényszeríteni. Még a terhes vád elleni védelmünkre se élünk most a kikeseritő recriminatióval s az óhajtott egyetértést véljük elősegíteni, mir on Deák emlékiratából a következő sorokat idéz­zük : „Az 1847. évi országgyűlés kezdetén a­­ rendek táblájának dec. 4. tartott 8-ik ülésében, Horvátország követe következőleg nyilatko­zott: „Ámbár a horvátországi követeknek az 1844-ki 2. t. czikk értelmében egész 1850­ esz­tendeig szabad lenne diákul szólani, külden , mindazonáltal,­ hogy­ a magyar nemzet iránti hajlandóságukat és igaz szeretetüket ezáltal is tettleg megmutassák s a Magyar-és Horvát­ország közt az alkotmányos kapcsot erősebben összeszorítsák­ nekünk, követeinknek, meg­hagyták, hogy'­már ez országgyűlésen magya­rul felszólaljunk.“ „Ily nyilatkozat után lehetett-e gyanítani, hogy a horvát nemzet annyi keserűséggel fo­gadja az említett törvény alkotását, melyhez nemcsak követeinek szavazata, hanem saját országgyűlésének egyenes utasitása által is hozzájárult ? És valamint akkor nem volt szándéka az országgyűlésnek Horvátország előtt a magyar nyelv által elzárni az országgyű­lés teremének ajtóit, úgy ezen kérdés most sem tenne akadályt egyesülésünkben, s a törvény említett rendeletét, ha Horvátország kívánja, épen Horvátországra nézve bármikor lehetne módosítani. „Midőn az 1848-diki országgyűlés befejez­tetett, a magyar minisztérium egész bizalom­mal felszólította H­orvátország bánját : jöjjön el s értekezzék a minisztériummal Horvát- és Magyarország közdolgairól, segítse tanácsával és közremunkálódásával a kormányt. De a bán ezen bizalmas felszólítást visszautasította. Levelében nem annyira­­ Horvátország nemzetiségének, nncipális jogainak önállásának, ma­­állítólagos sé­relmeit emeli ki, hanem fő­kép a d­y­­nastiának az 1848-ki törvények ál­tal sértett érdekeit ho­z­z­a fel, melye­ket, mint katona és hű alattvaló, védeni tar­tozik.“ Tehát nem a nemzetiség, az önállóság, a municipális jog állítólagos megsértése, hanem a dynastiának, a magyar nemzet autonómiáját

Next