Magyarország, 1861. október (1. évfolyam, 228-254. szám)
1861-10-19 / 243-244. szám
el azt megyei és városi tövényhatóságaink, s küzdöttek azok becsületesei), a legnemesebb fegyverrel, az észnek fegyverével; munkálkodtak — bár még kellő eszközeik is hiányzottak a munkához a legnagyobb szorgalommal, a legtisztább és nemesebb szándékkal, a hazának és az uralkodó háznak közös javán. „Ősi szent törvényeink képezik nemzeti életünknek s a magyar király trónjának legszilárdabb alapját, s vészek idején legerősebb védbástyáját. — Ezen törvényeink védelmezése nekünk legszorosabb kötelességünk, ha ennek védelmét feladnánk, méltók volnánk a dicstelen, gyalázatos halálra, méltók volnánk, hogy elenyészszen nemzeti nevünk, melyet őseink hazájokhoz, királyokhozi tántorithatlan hűségükből, mint főforrásból eredő polgári és harczi erényeik által nagygyá és tiszteltté tevének. „Tettek-e mást Magyarhon megyéi, mint azt, hogy védték a szent törvényeket , védték pedig az értelem fegyverével, és védték azon kötelességnél fogva, mely reájok hárult, midőn Felséged fölhivása folytán a törvényes alkotmányos tért újra elfoglalták. „És mégis meg kellett történni a felvilágosodott tizenkilenczedik században, hogy fegyverrel veretett szét, s mint hatóság, megsemmisittetett Pestvármegye, megsemmisittettek több hatóságai azon Magyarországnak, melynek önállást és függetlenséget biztosítottak Felséged dicső ősei, királyi esküikkel szentesitett törvényeinkben, mely azok által is, kik ellene az erőszak fegyverét használják, még mostan is alkotmányosnak neveztetik. „Felséges ur! mióta Felséged az alkotmányos uralkodás terére lépett is, több oldalról sértettek és sértetnek folytonosan törvényeink, de reménytettük még a közelebb múltban, midőn még országgyűlésünk együtt ült, hogy azon tiszta, nemes szándék, azon szives igyekezet, azon példátlan nemességű magatartás, mely az 1861-diki magyar országgyűlést jellemzi, utat fog találni Felséged atyai szivéhez, boldog és biztos jövőt fog előkészíteni a hazának, a királyi trónnak s Felséged magas családjának. „Hátra vetve láttuk magunkat, midőn országgyűlésünk feloszlattatott, de még nem vesztettük el végképen a reményt. Most azonban, midőn csupán azért, mert e nemzet örök hálájára s Felséged elismerésére is méltó országgyűlésünk minden eljárását helyeslik, mint helyesli azt az összes nemzet s az egész mivelt világ közvéleménye, egyenként látjuk feloszlattatni törvényhatóságainkat, alkotmányos szabadságunk végmenedékét, csak Isten igazságába vetett erős hitünk és tántoríthatatlan bizodalmunk tartóztat vissza a kétségbeeséstől. „Felséges úr! meg vagyunk győződve, hogy Felségednek szándéka nem lehet, Magyarország alkotmányos szabadságát megsemmisíteni; meg vagyunk győződve, hogy akik a Felségedtől nekik adott hatalommal e czélra visszaélnek, midőn nemzetünk enyészetén munkálnak, a trón alapját gyengítik és teszik ingékonnyá, s nem tesznek kedves dolgot Felséged előtt, s meg vagyunk győződve, hogy a jövendő szerencsétlenségekért a világ közvéleménye és az igaz Isten előtt egyedül ők a felelősek. „Törvényhatóságaink szétoszlatása az alkotmányos szabadságnak ad halálos döfést, mert hatóságok, melyek az elenyészettek helyébe állitatni szándékoltatnak, melyek hazánk törvényei ellenére szándékoltatnak életbe léptettetni, neveztessenek bármiképen, soha nem leendnek alkotmányosak, s nem ismertethetnek el törvényesekül. „Pedig Magyarország szabadságának, jövőjének, nagyságának, a magyar király trónjának egyetlen alapja, az oly remek, az annyi vészszel daczolt, s az idők folytán mindig nemesitett és tökéletesített magyar alkotmány. „Ezen ős alkotmány fentartásáért járulunk esdőleg Felséged trónjához, és esedezünk, adja vissza Felséged királyi szava életét s törvényes jogait azon törvényhatóságainknak, melyek azoktól törvény és igazság ellenére megfosztattak: adja vissza nekünk a hitet, hogy Felséged atyai szive szegény nemzetünknek nem halálát, de életét óhajtja. „A történetírás — a múltnak tükre — a tanú, hogy e nemzet kedvezést soha nem kívánt, csak igaz jogait követelte, hogy királyáért, ki törvényeit megtartá s megtartaná, vagyonát, vérét és életét mindenkor a legszívesebben áldozta; a történetírás a tanú, hogy kedves volt mindig Isten előtt a buzgó áldozat, mert mindenkor adott Isten erőt és segedelmet e nemzetnek, hogy az ezer veszélytől környezett hazát és királyi trónt megvédhesse és fentarthassa. „Alattvalói legalázatosabb hódolattal s legmélyebb tisztelettel öröklünk, Isold-Mező-Vásárhelyen, 1861-ik évi October hó 7-dik napján tartott bizottmányi közgyűlésünkből, Császári királyi Felségednek legalázatosabb hi alattvalói Csongrádmegye közönsége, tet nemes kötelességeit, — és mi érezzük magunkban az erőt, hogy bármily egyesületnek netalán törvényellenes törekvéseit és bűuos merényleteit hatóságunk egész hatalmával és tekintélyével a nálunk mindig a legválságosabb időkben is alkotmányos eszközökkel fentartatni tudott közrend és csend érdekében megakadályoztassuk és megbüntessük. Mi tehát a honvédsegélyző egyleteket betiltó rendeletben az egyesülés és jótékonyság elidegeníthetetlen jogának indokolatlan megsértését látjuk és aként annak foganatosításához nem járulhatunk ; miről midőn tiszteletteljes jelentésünket tennők, mély alázattal kérjük egyszersmind a nagyméltóságu m. k. Helytartótanácsot, hogy a hivatkozott leiratban foglalt rendelet visszavonását és ez által számos sérelmeink egyikének megszüntetését a legmagasb helyen kieszközölni méltóztatnék. Kik egyébiránt megkülönböztetett tiszteletünk kijelentése mellett maradunk. Kelt Szabadka sz. kir. városban 1861. évi sept. hó 11 . 12-én folyvást tartott közgyűlésünkből. Jegyzette: Hofbauer Máté, ______főjegyző. Szabadka felirata a magyar kir. Helytartótanácshoz. Fájdalmasan lepett meg bennünket ezen nagyméltóságu kormányszéknek f. évi kisasszonyhó 28-ról 50422. sz. alatt kibocsájtott kegyes intézvénye, melyből a honvédsegélyző egyletek egy kegyelmes királyi udvari leirat folytán országszerte betiltatni rendeltetnek. Keserűen győződtünk meg ezen k. intézmény tartalmából arról, hogy a hatalom, mely az ország és törvényhatóságok alkotmányos jogait egyenkint megsemmisiteni törekszik, a honpolgárok szabadságát még a társas élet terén is megtámadja és azok legmagasztosabb kegyeletének érzelmeit sem kíméli. Érvül hozatik fel a k. intézvényben, hogy a rokkant s keresetre képtelenné lett hajdani honvédek, azoknak özvegyei és árvái a szenvedő emberiség külön osztályzatát képező honpolgári testületnek nem tekintethetnek. De midőn törvény nem akadályozá az ország polgárait, hogy a jótékonyság jogát a szenvedők iránt egyesült erővel gyakorolhassák, és e jog most épen csak a rokkant honvédek, azok özvegyei és árvái irányában korlátoztatik: aggódva kell meggyőződnünk, miként a hatalom az 1848. magyar hadsereg bajnokaiból egy külön szenvedő osztályzatot akar képeztetni, hogy azok szivrepesztő nyomorukban elhagyatva, még kétségbeesett özvegyeik és árváikban is büntettessenek. Állittatik továbbá a k. intézvényben, hogy a honvédsegélyző egyletek törekvései köztudomásúlag kárhozatos politikai tüntetések előidézésére, ferde eszmék terjesztésére és a kedélyek ingerültségének növelésére irányozzák. Mi mindezekről semmit nem tudunk. De igenis tudjuk, hogy törvényhatóságunk területén a keresetre képtelen honvédek és családjaik segélyezésére egyesült polgártársaink soha egyebet nem tettek, mint tiszteletre méltólag teljesítették a keresztényi szere(ek.) Bécsi lapok szerint ausztriai császár ő Felsége jövő hétfőn Berlinbe megy a porosz királyt meglátogatandó. E hirnek semmi hiteles alapja nincs, sőt azon kőnyomatú lap („Corresp. Riedl“) melyből e közlemény minden lapba átment, újabb időben ismételten kevéssé biztos forrásnak bizonyult. Mindazáltal nem állíthatni, hogy ama hír alaptalan vagy akár csak valószinütlen volna, sőt oly praecedensre utalhatni, mely hihetőségét nem kevéssé növeli. Tudva van, hogy miután Napóleon és Sándor császár 1857-ben Stuttgartban találkozott volt, a hazatérő czárt Weimarban szintén az ausztriai császár örvendeztette meg látogatásával és igy semmi feltűnőt nem látnánk abban, ha Vilmos király hasonló megtiszteltetésben részesülne. Bécsben erre vonatkozólag még néhány részletet is hallani, melyet ezennel közlünk, természetesen anélkül, hogy hitelességéről kezeskednénk. Midőn t. i. a compiégnei találkozás létrejöttére nézve már semmi kétség nem lehetett, az Ausztria részén álló lapok, nevezetesen a külföldiek, egyszerre azon tudósítással léptek fel, miszerint Vilmos király Compiégne után Bécset is meg fogja látogatni. Ezen hírt a porosz sajtó unisono meghazudtolta, ami azonban — az említett hírek szerint — nem akadályozta Rechberg grófot e tárgyat a porosz követ irányában szóba hozni, természetesen meglepetését fejezvén ki a felett, hogy ily hír keletkezhetett, melyről a bécsi kabinetnek semmi tudomása nincs. A porosz követ erre azt mondta volna, hogy Vilmos király kétségen kívül örülne császár ő Felségével találkozni, de Napóleon javai német területen látogatta meg a porosz királyt és igy az etiquette úgy kivánja, hogy a király franczia földön viszonozza ama látogatást. Ferencz József császárral azonban Vilmos király utószor osztrák területen — Teplitzben — találkozott és igy nem volna ok arra, hogy ő porosz felsége újra tegyen látogatást Ausztriában. Ha csak ez a baj — válaszolhatott az osztrák miniszter — ezen segíthetni és császár ő Felsége kétségen kivül nem fog vonakodni Vilmos királyt ennek fővárosában felkeresni. Ekként adja elő a sokat tudó vagy tudni akaró Fáma az állítólag készülőben levő berlini látogatás genesisét és az ebbeli híreket megerősítő azon tény, hogy mind Ausztria, mind Poroszország frankfurti képviselője Bécsbe jött, alkalmasint hogy a német kérdésre vonatkozó közös programmot állapítsanak meg, mely a két souverain tárgyalásának alapját képezné. Szükségtelen mondanunk, hogy a két fejedelem találkozása ilyen körülmények közt egészen más jelentőséggel bír, mint ha Vilmos király Bécsbe jő, ami nyilvános tüntetés lett volna oly értelemben, hogy a compiégnei találkozás mit sem változtatott a bécsi és berlini udvar közti barátságon, míg a berlini látogatás vagy puszta udvariasságnak, vagy legfölebb a német kérdés érdekében történt lépésnek fog tekintetni. E „német kérdéssel“ újabb időben sok visszaélés történt, miként minden oly szóval, melynek szabatos értelme nincs, vagy amely alatt mindegyik mást ért. A német nemzet részéről az egységi törekvés kétségen kívül tiszta és őszinte, valamint nemcsak névleges, hanem valódi egység az, melyre ő törekszik. Poroszország látván, hogy a német nemzet programjának tökéletes valósítása nem érhető el anélkül,hogy a kisebb német souverainek jogai halomra ne döntessenek, mely legitimitás elleni vétket Vilmos király soha el nem követne . Poroszország, mondjuk, máris szerényebb korlátok közé szorítja a német kérdést és főleg azt kívánná, hogy a hadvezénylet és a diplomátiai képviselés az ő kezében egyesüljön. Ausztria álláspontja ismét egészen más és addig nem fog változni, míg Rechberg gróf hivatalban marad. Ausztria mind a nemzeti mozgalmat, mind a porosz befolyás növekedését vagy épen egyeduralmát könnyen kitalálható okokból nem kedvelheti, tehát sem a német nemzet, sem a porosz kormány értelmében nem pártolhatja a német kérdést. Ausztria érzi, hogy ő a mostani körülmények közt Németországra valami tetemes befolyást nem gyakorolhat, de reméli, hogy a jelen szorultság el fog múlni és hogy aztán ő ismét első helyet foglalhat el a német szövetségben; feladata tehát, minden végleges eldöntésnek elejét venni, mely Ausztria elől jövőre elzárhatná az utat régi befolyása visszanyerésére. Érzi azonban egyszersmind azt is, hogy a német szövetség segélyére szüksége lehetne, mely okból sem Poroszországot, sem a német nemzetet el nem idegenítheti magától. Kell tehát, hogy engedményeket tegyen, de ezek — úgy hisszük — mindig olyanok lesznek, melyek cseppet sem segítik elő a német kérdés olyképeni megoldatását, miként ezt a német nemzet, vagy akár csak a porosz kormány is kivánja. Azonkívül Ausztria minden engedményért egy roppant fontosságú viszontszolgálatot kíván: a velenczei birtok Poroszilletőleg Németország általi biztosíttatását. Ezen feltétel illusoriussá teszi Ausztria minden engedményét. Mert: ha Velencze megtámadtatása Poroszország számára is casus belli, ha tehát Poroszország köteles Ausztria mellett kardot rántani , akkor például nem engedmény, hanem Ausztriára nézve könnyítés az, ha a szövetségi várak őrségét csupán csak Poroszország állítja, akkor nem engedmény, hanem magától érthető és 1859-ben egyedül megfoghatlan féltékenységből nem értett dolog az, hogy a nem-osztrák had porosz főparancsnokság alatt álljon, ha csak tönkre nem akar tétetni sót. Ha a velenczei és a rajnai háború lehetősége egyaránt közel állana, ha egyenlő valószínüséggel bírna a Pó és a Rajna megtámadtatása , akkor a játék egyenlően állana, akkor Ausztria csak annyi riskót vállalna Poroszország érdekében, mint Poroszország Ausztria érdekében. Minthogy azonban a velenczei háború száz percenttel valószínübb, mint a rajnai, minden koczkáztatás porosz, minden előny osztrák részen volna, ily körülmények közt pedig Ausztriának nem csak kevéssé fontos, vagy úgy sem mellőzhetlen engedményeket kellene tennie, hanem valóságos áldozatot hoznia, mely Poroszországot legalább tetemes erkölcsi nyereséggel kecsegtetné Németországban . . • Ez, ha csak Rechberg gróf egész politikai természete 24 órán át meg nem változott, Ausztria részéről nem várható és így — akár létrejő a berlini találkozás, akár nem — mi nem hihetjük, hogy a két németországi hatalom közti alkudozás a német nemzet legforróbb óhajának teljesedését fogná eredményezni. Pest, oct. 17. Az olvasó ismeri a küzdelmet, melyben oct. 20. óta a hazai független sajtó élt a reactio s a bécsi kormány közlönyeivel. Tudja, hogy e közlönyök az 1848-ki magyar törvények érvényét támadták meg. E közlönyök érveit is ismeri az olvasó. Rögtönzötteknek, az „egységes“ birodalom érdekeibe ütközőknek mondák törvényeinket. De a reactio, a bécsi kormány egyetlen egy közlönye sem élt mindeddig azon érvvel, hogy a nemzetiségi viszály a „marcziusi uj alkotmánnyal született.“ Ez érvvel egyedül a „Pesti Hirnök“ él. A „P. H.“ a „Fortschritt“-et, a „Donau Ztgot,“ s az „Oest. Ztg.“-ot megillető szenvedélyességgel támadta meg eddig is az 1848-i törvényeket, azon törvényeket, melyeket egy nemzet tűzött zászlajára, melyekért küzdött osztatlan egyetértéssel az 1861-ki országgyűlés, melyeket teljes érvényben visszakövetelt a Deák által készített felirat s melyekért most is annyit szenved a nemzet. E törvényeket támadta meg a „Hirnök.“ Csengery a „P. Napló“-ban, munkatársaink s magunk többször szembeszálltunk e megtámadásokkal. Előadtuk a parlamenti kormány előnyeit, figyelmeztettük a Hírnököt arra, hogy az 1848-ki törvényekben a biztosítékot nyertük meg azon alkotmányra nézve, melyet a ,,H.“ is, egyre ajkain hord, s mely alkotmány a függetlenség e biztosítékai nélkül ingataggá s mint mondók discretionalissá válik; hivatkoztunk magokra a megtámadott törvényekre, melyek a nemzetetiségek jogát nem sérték, s melyeket nem azon okból nem akar a hatalom elismerni, mert azok a népfajok érdekeit sértik, vagy mert, mint állittatik, a megye autonómiáját szüntetik meg, hanem azért, mert abban biztosítékait nyernék meg törvényes függetlenségünknek. A falra hánytuk a borsót. A ,,H.“ mindig elölről kezdé és mi abbahagytuk a hasztalan munkát, tudván, hogy a nemzet nem tartja közvéleménye kifejezőjének a „Hirnök“-öt. Nem reflectáltunk, továbbá, megtámadásaira azon okból is, mert mindeddig nem mondott semmit olyat, melyet előtte ne mondott volna már a „Fortschritt,“ a „Donau Zig“ s az „Oester. Zig,“ s melyekre ne felelt volna a hazai független sajtó. De a „H.“ mai száma egy uj váddal lép fel az 1848-iki törvények ellen. E mellett a „H.“ a kibékülés szándékával egymáshoz közeledő magyar és horvát hazafiak útjába lép oly állítással, melyet eddig csak elleneink ajkáról hallottunk. A vád , hogy „a nemzetiségi viszály a martiusi uj alkotmánynyal született.“ Az állítás, hogy az ellenünk támadt) „horvátoknak teljesen igazuk van, mert a 48-ki törvények a bán függetlenségét s méltósága polczát támadták meg s Horvátország municipalis jogait felforgatták.“ E vád, ez állításhoz se szólanánk, ha ép az idő, melyben az mondatik, némi nyomatékot nem tulajdonítana e vádnak, ez állításnak; ha e vád, ez állítás, mely, meg lehet azon esetlegesség ellenére is, hogy ép most emeltetik az, midőn, Horvátországnak a jövő kérdését kell eldöntenie , nem czélzatosan emeltetett a testvérkezet nyújtó magyar nemzet ellen, mely e törvényt hozta s mely (és nem a centralisták) küzd azért, ha, mondjuk, e vád, ez állítás ép most fegyverül nem szolgálhatna ellenünk, ha nem kellene attól tartanunk, hogy a „Pozor,“ mely a „H.“ mai czikkét bizonyosan reproducálni fogja, a sajtóviszonyainkat nem ismerőknek, mint unióellenes eljárása igazoltatását mutatandja fel e vádat, ez állítást. Az olvasó tudja, hogy Horvátországban a nép az uniót óhajtja; tudja, mint keletkezett ájul. 13-ki határozat, tudja, hogy horvát testvéreink, kik a Reichsrathba menetelre ép oly kevéssé hajlandók, mint mi, mind több készséget tanúsítanak arra nézve, hogy velünk az ősi viszonyt, autonómiájuk és nemzeti igényeik teljes megóvása mellett, ismét megkössék. A horvát testvérek ez egyesülés feltételéül nem azt kötik ki, hogy áldozzuk fel közös alkotmányunk biztosítékait —a parlamenti kormányt. Igényeik mind jobban a méltányosság, a jog keretébe szorulnak. És midőn a Dráván túl és a Dráván innen százezrek kebelét feszíti az egyesülés vágya , a „Hírnök“ korszerűnek, szükségesnek, hazafias dolognak tartja oly váddal lépni fel a magyar nemzet ellen, mely, ismételjük, az 1848-ki törvényekhez ragaszkodik, mely vád a mint igaztalan, úgy vakmerő is. A „H.“ jól tudja, hogy a nemzetiségi mozgalom meg volt hazánkban 1848. előtt is. Nem ismeretlen előtte Dr. Graf Lajos nemzetiségi izgatása. Tudhatja, hogy Széchenyi hires akadémiai beszéde s Wesselényi műve a nemzetiségekről és a nemzetiségi mozgalmak folytán keletkezett. A „H.“ jól tudja, hogy az 1848-ki harcz nem a miatt támadt, mert Horvátország a parlamenti kormányban municipali jogainak megsértését látta, mert a 48-ki törvények nemzetiségét sérték meg. Hiszen akkor ellenünk keltek a szerbek is, a szászok, a románok is. Ezek is a parlamenti kormány ellen s a megyei autonómia, ezek is a nemzetiség „sértett“ igényei mellett keltek fel? Nem tudná a „H.“ hogy a 48-ki harcz okát máshol kell keresni? Mi nem hisszük, hogy most, midőn minden becsületes hazafi törekvése az egyesülés elősegitése, hogy mondjuk, most a „H.“ bennünket recriminatiókra kivárnia kényszeríteni. Még a terhes vád elleni védelmünkre se élünk most a kikeseritő recriminatióval s az óhajtott egyetértést véljük elősegíteni, mir on Deák emlékiratából a következő sorokat idézzük : „Az 1847. évi országgyűlés kezdetén a rendek táblájának dec. 4. tartott 8-ik ülésében, Horvátország követe következőleg nyilatkozott: „Ámbár a horvátországi követeknek az 1844-ki 2. t. czikk értelmében egész 1850 esztendeig szabad lenne diákul szólani, külden , mindazonáltal, hogy a magyar nemzet iránti hajlandóságukat és igaz szeretetüket ezáltal is tettleg megmutassák s a Magyar-és Horvátország közt az alkotmányos kapcsot erősebben összeszorítsák nekünk, követeinknek, meghagyták, hogy'már ez országgyűlésen magyarul felszólaljunk.“ „Ily nyilatkozat után lehetett-e gyanítani, hogy a horvát nemzet annyi keserűséggel fogadja az említett törvény alkotását, melyhez nemcsak követeinek szavazata, hanem saját országgyűlésének egyenes utasitása által is hozzájárult ? És valamint akkor nem volt szándéka az országgyűlésnek Horvátország előtt a magyar nyelv által elzárni az országgyűlés teremének ajtóit, úgy ezen kérdés most sem tenne akadályt egyesülésünkben, s a törvény említett rendeletét, ha Horvátország kívánja, épen Horvátországra nézve bármikor lehetne módosítani. „Midőn az 1848-diki országgyűlés befejeztetett, a magyar minisztérium egész bizalommal felszólította Horvátország bánját : jöjjön el s értekezzék a minisztériummal Horvát- és Magyarország közdolgairól, segítse tanácsával és közremunkálódásával a kormányt. De a bán ezen bizalmas felszólítást visszautasította. Levelében nem annyira Horvátország nemzetiségének, nncipális jogainak önállásának, maállítólagos sérelmeit emeli ki, hanem főkép a dynastiának az 1848-ki törvények által sértett érdekeit hozza fel, melyeket, mint katona és hű alattvaló, védeni tartozik.“ Tehát nem a nemzetiség, az önállóság, a municipális jog állítólagos megsértése, hanem a dynastiának, a magyar nemzet autonómiáját