Magyarország, 1862. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1862-02-23 / 45. szám

1862.— II. évfolyam. SZERKESZTŐSÉGI IRODA Újtér­ 4. sz. 2. emelet. KIADÓ-HIVATAL Ujtér 4. sz. földszint. T. £ 7. UNKA-TÁRS­AINK kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­séghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények a kiadó-hivatalhoz intézendők. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. 45. SZ. HIBDSTffiÉHYKIf. BIJA : 0 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. Egyes példányok Kilián György, Osterlamm K., Lam­pel Stóbert és Eggenberger Nándor könyvkereskedőknél 10 új krajctárin kaphatók. r MEGJELENT ünnep- és vasárnapot, követő napok kivé­telével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁR! Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 Ft Előfizetést nyitunk a­ ­ MAGYARORSZÁG* 3 havi folyamára 5 ft. — Előfizetések minden hó elején fogadtatnak el. 6 i> ?? 9 ,, — 2 „ „ 3 „ 50 kr. 1 v ff 1 „ 80 „ FÜST, február 22. Külföldi szemle. A „Patrie“-ban egy czikket olvasunk, melynek rövid értelme : mondjanak le az olaszok azon igé­nyükről, hogy Rómát, mint Olaszország székvárosát bírják. E czikk Olaszország barátaira nézve megdöb­bentő volna, ha első tekintetre nem látszanék, hogy az tactic­a. A dolog még közelebbi magyarázatot nyer, Napoleon császár azon nyilatkozata által, me­lyet a senatus elnöke Troplong előtt tőn, hogy ő még egyszer meg akarja kisérteni Rómával az egyezséget a jelen statu quo alapján. A császárnak több oka volt e nyilatkozatra : ösztönözni kívánta az adresse-bi­­zottmányt, hogy sajnálatát annál bátrabban fejez­hesse ki a római szék mozdulatlan magatartása felett; meg akart győződni a pápai nuncius, mgr. Chigi állításának valódi értéke felöl, hogy az egyez­ségre nézve a sz. székkel, még nincs minden remény elveszve. Ennek kell tulajdonítanunk, ha a franczia lapokban, a párisi cabinet azon elhatározásáról olva­sunk, hogy következő feltételekkel lépett a Vatican elé : a sz. atya névszerinti suzerainitással bir azon tartományok felett, melyeket elveszített; Rómában és Sz. Péter örökségében megtartja reális souveraini­­tását; de a római közigazgatás secularis áltatik; Ró­mának két kamarája lesz, egyik képviseleti, másik a franczia senatus mintájára és a pápa által kinevez­ve. A senatus elnöke fog a római közigazgatás élén állani, mint a pápa világi helyettese. A lapok előre már kevés, mondhatni semmi si­kert sem tulajdonítanak e javaslatnak. Először a ró­mai udvar soha el nem fogadná a Parlamentarismus és pápaság e gyakorlatiatlan szövetségét; másodszor soha sem volt annyi felkelés Olaszországban, mint a­miatt fogna lenni, hogy az olaszok székvárosukat örökre elvesztik. Határozottan és gyökeresen kell a franczia kormánynak jobbra vagy balra nyilatkozni, jegyzi meg az »Opinion Nationale“. Ellenben más oldalról azt olvassuk, hogy az olaszoknak semmi okuk a nyugtalanságra. Az alku­dozások jövő folyama nem fogja érdekeiket veszé­lyeztetni, mert Francziaország — a legvégső eset­ben­­­ kivonja Rómából sergeit, és saját sorsára hagyja a római udvart. Most azonban ezt nem teheti, mivel újból híre kering, hogy a pápa odahagyja Rómát és Velenczébe vonul; ezt azonban csak akkor fogná tenni, ha a jövő májusra Rómába összehitt püspö­ki zsinat, nem vezetne semmi eredményre. Tudjuk, hogy a franczia kormány e zsinat miatt a római ud­varnál reclamált, sejtvén, hogy az a reactio eszközéül is szolgálhat. Természetes ha a római szék tacti­­cájával szemközt, mely a franczia kormány recla­­mejára kevéssé kielégítő választ adott, a tuilériák­­ban is az alkudozások, azaz: húzás-halasztás tacticá­­jához folyamodnak s Róma megszállását már straté­giai előny miatt is fel nem adják. Oly események, mint a Lavaletten elkövetni szándékolt merénylet, a nélkül is siettetik a kérdés megoldását, mint a Brennier fran­czia követen évek előtt elkövetett méltatlanság Ná­poly bukását csak sietteté. Tegnap „az angol parlamenti tárgyalások“ alatt közöltük volt Clarendon mentségét, mel­lyel magát Cavour közzétett leveleire nézve igazolni jónak látta. Párisban igen fontosnak találják a nemes lord azon nyilatkozatát, hogy „Anglia gyakorlati bizonyságát adná Olaszország iránti rokonszenvének azon esetre, ha Piemont Ausztria által megtámadtatnék.“ Ezen biztosítás — úgy mondanak — melyet a nemes lord a párisi congressus ideje alatt Cavour gr.-nak adott, nem inopportunus ma sem, mert azt nemcsak az olaszok szeretnék tudni (hanem a francziák is), mit tenne Anglia, ha Olaszország Ausztria által új­ból megtámadtatnék. Londonból írják, hogy Russel lord sürgönyöket vett Berlinből, melyek arról értesítik, hogy az olasz királyság elismerése Poroszország által megállapí­tott dolog (est arrétée), s annyiban csupán idő kér­dése, hogy a berlini cabinet igen bölcsen az initiati­­vát ez ügyben a képviselők házára bízza. A senatus felirata czimű­ czikkében a „Patrie“ de La Pontérie aláírás, mely név alatt állítólagosan L­a­g­u­e­r­­r­o­n­i­é­r­e szokott írni, a római kérdésre nézve igen különösen nyilatkozik. „Olaszországban — úgymond a czikk — két különböző irányú politikai m­ű­­ködés foly. Turinban olynemű politikát követnek, me­lyet korábban egy hatalmas államférfi keze letartóz­tatott; most azonban behatolt a kabinetbe, és pedig nem engedmény, hanem szabad elhatározás folytán. Nyugtalanságokra támaszkodik, melyeket előidéz, s midőn a királyságot kalandos vállalatokba akarja bonyolítni, túl megy a nemzeti függetlenség határain. Ha e párt a savoyai ház hősivadékát czéljához ve­zette, a monarchiát mint szükségtelenné vált játék­szert eldobja, mintha csak azért vitte volna a trónt a Capitoliumra, hogy onnan ledöntse. A római politika az ellenállást az erővel és a hajthatlanságot a méltósággal téveszti össze; ez a pápa tanácsába buzgalom szine alatt hatolt be, mely nem engedhet. Káros hatása a pápa világi hatalma megkárosításában mutatkozott, kinek uralkodása függetlenségével veszélyeztetve jön, s mutatkozik az egyház megkárosításában, melynek elenyészhetlen nagyságát a múlt romjai közepette elszigetelni sze­retnék. Francziaország a védelem, a bölcsesség és ki­egyenlítés politikája, mely mindkét szélsőséget vis­­­szautasítja, épen úgy távol áll a „mértéktelen igé­nyektől, mint az ellenállás és hajthatlanságtól,“ me­lyek Rómában tanácsait és fáradozásait sikertele­nekké teszik. A két előítélet ellenében fenntartja ama két nagy elvet, melyet a történelem kardja védel­mére bízott: Olaszországot nemzeti szabadságában és a pápát függetlensége szentelt jogaiban. Ez való­di értelme a császári politikának, így értelmeztük ezt mi mindig és igy érti a senatus felirata, mely azt helyben hagyja, midőn fejtegetésébe bocsátkozik. E beszéd ellenében, mely a lelk­ismeret és az államérdekek beszéde, tán be fogja látni a római szék, hogy ha továbbra is ellenállásában marad Franczia­ország, odaadását szükségtelenné teszi, h­a elcsüg­geszteni nem is képes. A turini udvar a maga részéről szintén el fogja ismerni, hogy megelégedve eddigi diadalával, mely­ben Olaszország szabadságának nagy része van, te­kintetét Olaszország valamelyik nagy városa felé kell hogy fordítsa, mely méltó, hogy Olaszország fő­városának neveztessék. Le kell mondania ar­ról, hogy Rómába vigye, a katholikus vi­­lág fénye helyébe a kormány székét; e kormány helytelenül cselekednék, ha egyik olasz fő­városból, hol népének odaadása és hazafisága köröz­né és emelné, eltávozván, a bizonytalan jövő változa­tainak tenné ki magát. Ezen­ben az örök­ várost csapataink továbbra is megszállva fogják tartani, kezességéül az annyira szükséges kibékülésnek, me­lyet azonban az időre kell bízni. Francziaország to­vábbra is nyugodtan és állhatatosan jogos határoza­tai mellett marad uralkodójának uralma alatt, ki sorsának kifejlődését legyőzhetlen türelmű vállala­tokkal biztosítja.“ Eddig a czikk. Olaszországban, úgy látszik, kevés reményt táp­lálnak, s a különben hajthatlan R­i­c­a­s­o­l­i engedé­kenyebbé vált, legalább az „Opinione“ febr. 18-iki számában úgy vélekedik, hogy további alkudozás Rómával czéltalan lenne, mivel a pápa határozottan vonakodik kiegyezkedésbe bocsátkozni. Ellenben mindent meg kell tennie Olaszországnak, hogy Francziaország kívánalmainak eleget tegy­en, s azon érdekek védelmét illetőleg megnyug­tassa, melyeket az szivén hordoz. E czélból szüksé­ges, hogy a csoportos tüntetésektől álljanak el, mint­hogy mindaz, a­mi nyomás színét viseli magán, melyet Francziaországra akarnak gyakorolni, csak e­lt­á­v­o­l­i­tj­a Rómától az olaszokat a helyett, hogy közelebb hozná. Belföldi szemle: — Erdélyben — mint a „Kolozsvári Közlöny“ értesül — a főkormányszék már minden megye szá­mára kinevezte a bírósági hivatalnokokat. — Tasn­ádról írják, hogy a kinevezett hiva­talnokok, Buttyán Miklós főszbiró s Teleki Lajos és Alfai Sámuel alszbirák, volt cs. k- hivatalnokok, febr. 5-dikén vették át a közigazgatást. Alispánok még nincsenek. — Udvarhelyszék főkirálybirói helyettese, Lukács Gusztáv e hsó 8 -án a városba érkezvén, más­nap elintézte az ujonczozási előmunkálatokat s össze­író biztosokká Medgyes Gábor, Balázs Antal, Koncsag Elek rendelk. cs. hivatalnokokat, Szabó Gábor, Bon­­da János volt közjegyzőket s Barancs és Gerics volt cs. dirnokokat nevezte ki. A széknek még nincsenek uj hivatalnokai. — Segesvárt — mint a brassói újságot értesí­tik — febr. 9-dikén kezdődött el az adó katonai föl­hajtása. A követelt adóhátralék mindössze 2500 fo­rintra rúg. (Fk.) Örvendetes jelenségnek tartjuk, hogy a hazai sajtó oly élénken foglalkozik a német kérdéssel és komolyan törekszik tisztá­ba jeni azon állásra nézve, melyet Magyaror­szágnak e kérdés irányában el kell foglalnia. Az ügy azonban oly bonyolódott és előttünk részben annyira új, miszerint talán nem fog el­bizottságnak tekintetni az, hogy még elismert és köztiszteletben álló politikai tekintélyek nézeteit sem fogadhatjuk el vakon, hanem azok­nak alapos bonczolgatásába ereszkedünk. Ily tekintélyes oldalról állíttatott fel a következő — form­áj­ára nézve feddhetetlen — következtetés : Poroszország a német államokat — Ausz­triát kivéve — egy kalap alá akarja vonni, az­az Ausztriát Németországból kizárni; Ausztria, Németországból kizáratván, ar­ra kényszerittetnék, hogy külön elemű tarto­mányait az egység alapján szervezze; ezen egységi szervezés — a centralisatio — ellenkezik Magyarországnak mind jogaival, mind érdekeivel, tehát a porosz programra ellentétben áll Magyarország érdekeivel. E következtetés csak akkor helyes, ha az előtételek helyesek, nézzük tehát ezeket. Ha azt állítják, hogy Poroszország szán­­déka egész Németországot, Ausztria kivételé­vel, a maga hegemóniája alatt egyesíteni, ez oly vélemény, melyet egyéni nézetképen fölte­­hetni, melyet azonban a tényekből semmiké­pen nem igazolhatni, míg sok érvet hozhatni fel a mellett, miszerint Poroszország legalább jó hosszú időre nem tarthatja lehetségesnek ily unificatiónak rendes utoni keresztülvitelét. Először is Poroszország a maga hivatalos nyilatkozataiban soha és sehol nem mondta ki, miszerint ő ily szándékkal viseltetik. A sző­kébb szövetséget — Poroszbon katonai és di­­plomatiai vezénylete alatt — akar létesíteni, oly államokból, melyek önkényt csatlakoz­nak hozzá. Pedig épen a würzburgiak legújabb fellépése mutatta, hogy korántsem várható, miszerint minden német állam ily önkénytes csatlakozásra kész. Ezen nem is fog egyhamar változás történni; déli és északi Németország lakosai — a vallási különbségről nem is szól­va, — egész jellemekre nézve annyira külön­bözők egymástól, miszerint nem hihető, hogy ők — főleg önkénytesen — valamikor egy ka­lap alá kerülhetnének. Igaz, hogy Mailand és Nápoly csak oly heterogén, mint Berlin és München, de Olasz­ország egyes részei sem kerültek ám normális uton egy kalap alá, hanem forradalom által, forradalomra pedig hiányzik Németország leg­több államában azon mély gyű­lölség, mely Olaszhonban a népek és uralkodók közt léte­zett. Aztán Vilmos király eddigelé legalább nem bizonyult oly férfinak, ki a forradalom kezéből is kész volna az egységes Németország koronáját elfogadni, és így a forradalom netaláni programra­ja semmi esetre nem mond­ható Poroszország program­jának. Ezeket összefoglalva tehát : Poroszország programmjáról eddig csak annyit tudunk hi­telesen, hogy ő mennél többet a kisebb álla­mok közül, kik önkénytesen csatlakoznak hozzá, szeretne diplomátiai és katonai tekintet­ben magához kötni. Ezeken kívül pedig ma­radna még elég önálló ország, mely sem po­rosz, sem osztrák hegemóniára nem vágyik és igy korántsem mondhatni minden kételyen fe­lülinek azon tételt, miszerint Poroszország programmja az volna, minden német államot — Ausztriát kivéve — egy kalap alá vonni, hanem a két nagyhatalmon kivü­l maradna még elég önálló rész és igy a szövetség szer­vezete lényegesen nem változnék, sem pedig Ausztria onnan ki nem szoríttatnék, hanem legfölebb eddigi túlsúlyai mérsékeltetnék. Nem áll továbbá — igénytelen néze­tünk szerint — azon második föltevés sem, miszerint Ausztria a porosz programja követ­­kez­tében a szövetségből kiszorittatván, arra kényszerittetnék, hogy itthon a centralisatiót vigye keresztül, mig — ha a szövetségben marad — a dualismust el kellene fogadnia. Ez annyit tenne, hogy, ha Ausztriának vá­lasztania kell, inkább áldozná fel a centrali­satiót, mint a német szövetséghez való vi­szonyát. Nem ismerjük azon tényeket, mikre e vélemény támaszkodik, de tudjuk azt, hogy Ausztria — miután Poroszország Ol­­mützben vett súlyát megaláztatott — az imént kivi­Németországban azonnal arra használta, hogy a drezdai konferencián egész Ausztriának a szövetségbe való bekeblezését sürgette. E drezdai conferentia jegyzőkönyvei tudtunkra nem jutottak nyilvánosságra, de megvan egy ama korbeli igen becses okmány, mely hiteles felvilágosítást ád Ausztria szán­dékaira nézve. Azon emlékiratot értjük, mely­ben a franczia kormány (1851. márczius 5.) az összes birodalom bekeblezése ellen tilta­kozik és melynek egyik helyén Ausztriának következő nyilatkozata idéztetik: „L’Autriche avantétabil dans son administration interieure le systéme d’unité, ne peut rester dans la conféderation qu’avec la totalité de son t­e­r­r­i­t­o­i­r­e, si on­ne le lui permettaig pas, elle cesserait plutet d’en faire p­ar­ti­e, que de scinder ses possessions, en les soumettant a deux régimes différens“ (Ausz­tria belkormányzatában az egység rendszerét helyreállítván, csak összes területével marad­hat a szövetségben; ha ezt meg nem engedik neki, inkább megszűnnék a szövetség része lenni, mintsem birtokait ketté szakasztaná az által, hogy két különböző kormányformának veti alája). Ez világosan mutatja, hogy Ausz­tria többre becsülte akkor az »egység rend­szerét1", mint a német szövetségben marad ha­­tását, és mi részünkről hiába keressük azon tényeket, melyek azt mutatnák, hogy ezen elv már végképen elejtetett, és hogy Schwarzen­berg tervei fel nem fognak melegíttetni a mű­helyt,­­erre kedvező alkalom nyílik. Az összes osztrák területre terjedő garantia-követelés legalább ama Schwarzenberg-féle politika foly­tatását sejteti, nem pedig az ellenkezőt. Ama franczia emlékiratról szólván, ki kell emelnünk annak még egy helyét. Azt mond­ják t. i., nem kell félni összes Ausztriának be­­keblezésétől, mert ezt a külhatalmak nem fognák megengedni. Ez tökéletesen igaz, és a drezdai javaslatok ellen nemcsak Francziaor­szág tiltakozott , hanem midőn azok 1851. augusztusban Frankfurtban megnyittattak, Cowley lord is felszólalt ellenök, később Orosz­ország és végre Poroszország is. De ha a kül­föld tiltakozása biztosit az összes birodalom bekeblezése ellen, akkor ugyanez biztosit az osztrák német tartományok kilépése ellen is, mert ugyanezen hatalmak — legalaposab­ban Francziaország, a Brennier remek tollából folyt fent említett emlékiratban — egyenesen ráutaltak az 1820-ki bécsi zárokmányra, mely­nek V. czikke szóról szóra ezt mondja : „Der Bund ist als ein unauflöslicher Verein ge­gründet und es kann daher der Austritz aus diesem Vereine keinem Mitg­­­ie­­de gestattet werde­n.“ Azt törekedtünk kimutatni, miszerint: a porosz programra Ausztriát ki nem szó­lítja a szövetségből; hogy Ausztria onnan önkénytesen ki nem léphet ; hogy tehát a porosz programra, úgy a­mint azt most ismerjük, a magyar érdekekkel épen nem áll ellentétben, és hogy magyar szempontból nem vétkezünk, ha rokonszenvet mutatunk azon porosz programja iránt, mely­nek czélja: Németország szétforgácsolt erejének legalább egy részét az érdekeltek bő kivánata szerint összefoglalni és hatékonyabbá tenni. A­mi Rechberg gróf reformtervét illeti, erről, fájdalom, nem mondhatunk ítéletet. N­é­­met nép­képviselet, melyben az osztrák német tartományok is részt vesznek, ugyan­ezen tartományok külön országgyűlései és aztán a mindnyájukat egyesítő raj­rát, ez oly chaos, melyben mi nem tudunk eliga­zodni .... Egyelőre mi azt his­szük, hogy Ausztria belpolitikájának nem Németországhoz­ viszo­nya adandja az irányt, hanem egészen más tényezők, mik közt a nemzetek szilárdsága és törvényhez való ragaszkodása első helyen áll. Ausztria b­el­politikájától függend azon állás, melyet ő a német mozgalom irányában elfog­lalni képes leend, nem pedig megfordítva! Ez a mi meggyőződésünk, melyet állha­tatossággal védendőnk, de nem — konokság­­gal és melyről azon perezben lemondani ké­szek leszünk, a midőn át fogjuk látni, hogy az ellentáborban van az igazság! Pest, febr. 22. Az eszmék élete csak olyan, mint az em­ber élete, mindketteje születik, gyarapszik vagy terjedt, öregszik és meghal. Csakhogy az ember csak egyszer születik és hal meg, az eszme pedig halála után is újra születhetik egy későbbi korban, s akkor ereje kétszeres, mert hakor az két életnek ereje. Ily eszmék közzé sorozzuk a solidari­­t­á­s eszméjét, mely részint roszul fogva fel, ré-

Next