Magyarország, 1862. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1862-02-23 / 45. szám
1862.— II. évfolyam. SZERKESZTŐSÉGI IRODA Újtér 4. sz. 2. emelet. KIADÓ-HIVATAL Ujtér 4. sz. földszint. T. £ 7. UNKA-TÁRSAINK kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztőséghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények a kiadó-hivatalhoz intézendők. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. 45. SZ. HIBDSTffiÉHYKIf. BIJA : 0 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. Egyes példányok Kilián György, Osterlamm K., Lampel Stóbert és Eggenberger Nándor könyvkereskedőknél 10 új krajctárin kaphatók. r MEGJELENT ünnep- és vasárnapot, követő napok kivételével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁR! Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 Ft Előfizetést nyitunk a MAGYARORSZÁG* 3 havi folyamára 5 ft. — Előfizetések minden hó elején fogadtatnak el. 6 i> ?? 9 ,, — 2 „ „ 3 „ 50 kr. 1 v ff 1 „ 80 „ FÜST, február 22. Külföldi szemle. A „Patrie“-ban egy czikket olvasunk, melynek rövid értelme : mondjanak le az olaszok azon igényükről, hogy Rómát, mint Olaszország székvárosát bírják. E czikk Olaszország barátaira nézve megdöbbentő volna, ha első tekintetre nem látszanék, hogy az tactica. A dolog még közelebbi magyarázatot nyer, Napoleon császár azon nyilatkozata által, melyet a senatus elnöke Troplong előtt tőn, hogy ő még egyszer meg akarja kisérteni Rómával az egyezséget a jelen statu quo alapján. A császárnak több oka volt e nyilatkozatra : ösztönözni kívánta az adresse-bizottmányt, hogy sajnálatát annál bátrabban fejezhesse ki a római szék mozdulatlan magatartása felett; meg akart győződni a pápai nuncius, mgr. Chigi állításának valódi értéke felöl, hogy az egyezségre nézve a sz. székkel, még nincs minden remény elveszve. Ennek kell tulajdonítanunk, ha a franczia lapokban, a párisi cabinet azon elhatározásáról olvasunk, hogy következő feltételekkel lépett a Vatican elé : a sz. atya névszerinti suzerainitással bir azon tartományok felett, melyeket elveszített; Rómában és Sz. Péter örökségében megtartja reális souverainitását; de a római közigazgatás secularis áltatik; Rómának két kamarája lesz, egyik képviseleti, másik a franczia senatus mintájára és a pápa által kinevezve. A senatus elnöke fog a római közigazgatás élén állani, mint a pápa világi helyettese. A lapok előre már kevés, mondhatni semmi sikert sem tulajdonítanak e javaslatnak. Először a római udvar soha el nem fogadná a Parlamentarismus és pápaság e gyakorlatiatlan szövetségét; másodszor soha sem volt annyi felkelés Olaszországban, mint amiatt fogna lenni, hogy az olaszok székvárosukat örökre elvesztik. Határozottan és gyökeresen kell a franczia kormánynak jobbra vagy balra nyilatkozni, jegyzi meg az »Opinion Nationale“. Ellenben más oldalról azt olvassuk, hogy az olaszoknak semmi okuk a nyugtalanságra. Az alkudozások jövő folyama nem fogja érdekeiket veszélyeztetni, mert Francziaország — a legvégső esetben kivonja Rómából sergeit, és saját sorsára hagyja a római udvart. Most azonban ezt nem teheti, mivel újból híre kering, hogy a pápa odahagyja Rómát és Velenczébe vonul; ezt azonban csak akkor fogná tenni, ha a jövő májusra Rómába összehitt püspöki zsinat, nem vezetne semmi eredményre. Tudjuk, hogy a franczia kormány e zsinat miatt a római udvarnál reclamált, sejtvén, hogy az a reactio eszközéül is szolgálhat. Természetes ha a római szék tacticájával szemközt, mely a franczia kormány reclamejára kevéssé kielégítő választ adott, a tuilériákban is az alkudozások, azaz: húzás-halasztás tacticájához folyamodnak s Róma megszállását már stratégiai előny miatt is fel nem adják. Oly események, mint a Lavaletten elkövetni szándékolt merénylet, a nélkül is siettetik a kérdés megoldását, mint a Brennier franczia követen évek előtt elkövetett méltatlanság Nápoly bukását csak sietteté. Tegnap „az angol parlamenti tárgyalások“ alatt közöltük volt Clarendon mentségét, mellyel magát Cavour közzétett leveleire nézve igazolni jónak látta. Párisban igen fontosnak találják a nemes lord azon nyilatkozatát, hogy „Anglia gyakorlati bizonyságát adná Olaszország iránti rokonszenvének azon esetre, ha Piemont Ausztria által megtámadtatnék.“ Ezen biztosítás — úgy mondanak — melyet a nemes lord a párisi congressus ideje alatt Cavour gr.-nak adott, nem inopportunus ma sem, mert azt nemcsak az olaszok szeretnék tudni (hanem a francziák is), mit tenne Anglia, ha Olaszország Ausztria által újból megtámadtatnék. Londonból írják, hogy Russel lord sürgönyöket vett Berlinből, melyek arról értesítik, hogy az olasz királyság elismerése Poroszország által megállapított dolog (est arrétée), s annyiban csupán idő kérdése, hogy a berlini cabinet igen bölcsen az initiativát ez ügyben a képviselők házára bízza. A senatus felirata czimű czikkében a „Patrie“ de La Pontérie aláírás, mely név alatt állítólagosan Laguerroniére szokott írni, a római kérdésre nézve igen különösen nyilatkozik. „Olaszországban — úgymond a czikk — két különböző irányú politikai működés foly. Turinban olynemű politikát követnek, melyet korábban egy hatalmas államférfi keze letartóztatott; most azonban behatolt a kabinetbe, és pedig nem engedmény, hanem szabad elhatározás folytán. Nyugtalanságokra támaszkodik, melyeket előidéz, s midőn a királyságot kalandos vállalatokba akarja bonyolítni, túl megy a nemzeti függetlenség határain. Ha e párt a savoyai ház hősivadékát czéljához vezette, a monarchiát mint szükségtelenné vált játékszert eldobja, mintha csak azért vitte volna a trónt a Capitoliumra, hogy onnan ledöntse. A római politika az ellenállást az erővel és a hajthatlanságot a méltósággal téveszti össze; ez a pápa tanácsába buzgalom szine alatt hatolt be, mely nem engedhet. Káros hatása a pápa világi hatalma megkárosításában mutatkozott, kinek uralkodása függetlenségével veszélyeztetve jön, s mutatkozik az egyház megkárosításában, melynek elenyészhetlen nagyságát a múlt romjai közepette elszigetelni szeretnék. Francziaország a védelem, a bölcsesség és kiegyenlítés politikája, mely mindkét szélsőséget visszautasítja, épen úgy távol áll a „mértéktelen igényektől, mint az ellenállás és hajthatlanságtól,“ melyek Rómában tanácsait és fáradozásait sikertelenekké teszik. A két előítélet ellenében fenntartja ama két nagy elvet, melyet a történelem kardja védelmére bízott: Olaszországot nemzeti szabadságában és a pápát függetlensége szentelt jogaiban. Ez valódi értelme a császári politikának, így értelmeztük ezt mi mindig és igy érti a senatus felirata, mely azt helyben hagyja, midőn fejtegetésébe bocsátkozik. E beszéd ellenében, mely a lelkismeret és az államérdekek beszéde, tán be fogja látni a római szék, hogy ha továbbra is ellenállásában marad Francziaország, odaadását szükségtelenné teszi, ha elcsüggeszteni nem is képes. A turini udvar a maga részéről szintén el fogja ismerni, hogy megelégedve eddigi diadalával, melyben Olaszország szabadságának nagy része van, tekintetét Olaszország valamelyik nagy városa felé kell hogy fordítsa, mely méltó, hogy Olaszország fővárosának neveztessék. Le kell mondania arról, hogy Rómába vigye, a katholikus világ fénye helyébe a kormány székét; e kormány helytelenül cselekednék, ha egyik olasz fővárosból, hol népének odaadása és hazafisága körözné és emelné, eltávozván, a bizonytalan jövő változatainak tenné ki magát. Ezenben az örök várost csapataink továbbra is megszállva fogják tartani, kezességéül az annyira szükséges kibékülésnek, melyet azonban az időre kell bízni. Francziaország továbbra is nyugodtan és állhatatosan jogos határozatai mellett marad uralkodójának uralma alatt, ki sorsának kifejlődését legyőzhetlen türelmű vállalatokkal biztosítja.“ Eddig a czikk. Olaszországban, úgy látszik, kevés reményt táplálnak, s a különben hajthatlan Ricasoli engedékenyebbé vált, legalább az „Opinione“ febr. 18-iki számában úgy vélekedik, hogy további alkudozás Rómával czéltalan lenne, mivel a pápa határozottan vonakodik kiegyezkedésbe bocsátkozni. Ellenben mindent meg kell tennie Olaszországnak, hogy Francziaország kívánalmainak eleget tegyen, s azon érdekek védelmét illetőleg megnyugtassa, melyeket az szivén hordoz. E czélból szükséges, hogy a csoportos tüntetésektől álljanak el, minthogy mindaz, ami nyomás színét viseli magán, melyet Francziaországra akarnak gyakorolni, csak eltávolitja Rómától az olaszokat a helyett, hogy közelebb hozná. Belföldi szemle: — Erdélyben — mint a „Kolozsvári Közlöny“ értesül — a főkormányszék már minden megye számára kinevezte a bírósági hivatalnokokat. — Tasnádról írják, hogy a kinevezett hivatalnokok, Buttyán Miklós főszbiró s Teleki Lajos és Alfai Sámuel alszbirák, volt cs. k- hivatalnokok, febr. 5-dikén vették át a közigazgatást. Alispánok még nincsenek. — Udvarhelyszék főkirálybirói helyettese, Lukács Gusztáv e hsó 8 -án a városba érkezvén, másnap elintézte az ujonczozási előmunkálatokat s összeíró biztosokká Medgyes Gábor, Balázs Antal, Koncsag Elek rendelk. cs. hivatalnokokat, Szabó Gábor, Bonda János volt közjegyzőket s Barancs és Gerics volt cs. dirnokokat nevezte ki. A széknek még nincsenek uj hivatalnokai. — Segesvárt — mint a brassói újságot értesítik — febr. 9-dikén kezdődött el az adó katonai fölhajtása. A követelt adóhátralék mindössze 2500 forintra rúg. (Fk.) Örvendetes jelenségnek tartjuk, hogy a hazai sajtó oly élénken foglalkozik a német kérdéssel és komolyan törekszik tisztába jeni azon állásra nézve, melyet Magyarországnak e kérdés irányában el kell foglalnia. Az ügy azonban oly bonyolódott és előttünk részben annyira új, miszerint talán nem fog elbizottságnak tekintetni az, hogy még elismert és köztiszteletben álló politikai tekintélyek nézeteit sem fogadhatjuk el vakon, hanem azoknak alapos bonczolgatásába ereszkedünk. Ily tekintélyes oldalról állíttatott fel a következő — formájára nézve feddhetetlen — következtetés : Poroszország a német államokat — Ausztriát kivéve — egy kalap alá akarja vonni, azaz Ausztriát Németországból kizárni; Ausztria, Németországból kizáratván, arra kényszerittetnék, hogy külön elemű tartományait az egység alapján szervezze; ezen egységi szervezés — a centralisatio — ellenkezik Magyarországnak mind jogaival, mind érdekeivel, tehát a porosz programra ellentétben áll Magyarország érdekeivel. E következtetés csak akkor helyes, ha az előtételek helyesek, nézzük tehát ezeket. Ha azt állítják, hogy Poroszország szándéka egész Németországot, Ausztria kivételével, a maga hegemóniája alatt egyesíteni, ez oly vélemény, melyet egyéni nézetképen föltehetni, melyet azonban a tényekből semmiképen nem igazolhatni, míg sok érvet hozhatni fel a mellett, miszerint Poroszország legalább jó hosszú időre nem tarthatja lehetségesnek ily unificatiónak rendes utoni keresztülvitelét. Először is Poroszország a maga hivatalos nyilatkozataiban soha és sehol nem mondta ki, miszerint ő ily szándékkal viseltetik. A szőkébb szövetséget — Poroszbon katonai és diplomatiai vezénylete alatt — akar létesíteni, oly államokból, melyek önkényt csatlakoznak hozzá. Pedig épen a würzburgiak legújabb fellépése mutatta, hogy korántsem várható, miszerint minden német állam ily önkénytes csatlakozásra kész. Ezen nem is fog egyhamar változás történni; déli és északi Németország lakosai — a vallási különbségről nem is szólva, — egész jellemekre nézve annyira különbözők egymástól, miszerint nem hihető, hogy ők — főleg önkénytesen — valamikor egy kalap alá kerülhetnének. Igaz, hogy Mailand és Nápoly csak oly heterogén, mint Berlin és München, de Olaszország egyes részei sem kerültek ám normális uton egy kalap alá, hanem forradalom által, forradalomra pedig hiányzik Németország legtöbb államában azon mély gyűlölség, mely Olaszhonban a népek és uralkodók közt létezett. Aztán Vilmos király eddigelé legalább nem bizonyult oly férfinak, ki a forradalom kezéből is kész volna az egységes Németország koronáját elfogadni, és így a forradalom netaláni programraja semmi esetre nem mondható Poroszország programjának. Ezeket összefoglalva tehát : Poroszország programmjáról eddig csak annyit tudunk hitelesen, hogy ő mennél többet a kisebb államok közül, kik önkénytesen csatlakoznak hozzá, szeretne diplomátiai és katonai tekintetben magához kötni. Ezeken kívül pedig maradna még elég önálló ország, mely sem porosz, sem osztrák hegemóniára nem vágyik és igy korántsem mondhatni minden kételyen felülinek azon tételt, miszerint Poroszország programmja az volna, minden német államot — Ausztriát kivéve — egy kalap alá vonni, hanem a két nagyhatalmon kivül maradna még elég önálló rész és igy a szövetség szervezete lényegesen nem változnék, sem pedig Ausztria onnan ki nem szoríttatnék, hanem legfölebb eddigi túlsúlyai mérsékeltetnék. Nem áll továbbá — igénytelen nézetünk szerint — azon második föltevés sem, miszerint Ausztria a porosz programja következtében a szövetségből kiszorittatván, arra kényszerittetnék, hogy itthon a centralisatiót vigye keresztül, mig — ha a szövetségben marad — a dualismust el kellene fogadnia. Ez annyit tenne, hogy, ha Ausztriának választania kell, inkább áldozná fel a centralisatiót, mint a német szövetséghez való viszonyát. Nem ismerjük azon tényeket, mikre e vélemény támaszkodik, de tudjuk azt, hogy Ausztria — miután Poroszország Olmützben vett súlyát megaláztatott — az imént kiviNémetországban azonnal arra használta, hogy a drezdai konferencián egész Ausztriának a szövetségbe való bekeblezését sürgette. E drezdai conferentia jegyzőkönyvei tudtunkra nem jutottak nyilvánosságra, de megvan egy ama korbeli igen becses okmány, mely hiteles felvilágosítást ád Ausztria szándékaira nézve. Azon emlékiratot értjük, melyben a franczia kormány (1851. márczius 5.) az összes birodalom bekeblezése ellen tiltakozik és melynek egyik helyén Ausztriának következő nyilatkozata idéztetik: „L’Autriche avantétabil dans son administration interieure le systéme d’unité, ne peut rester dans la conféderation qu’avec la totalité de son territoire, si onne le lui permettaig pas, elle cesserait plutet d’en faire partie, que de scinder ses possessions, en les soumettant a deux régimes différens“ (Ausztria belkormányzatában az egység rendszerét helyreállítván, csak összes területével maradhat a szövetségben; ha ezt meg nem engedik neki, inkább megszűnnék a szövetség része lenni, mintsem birtokait ketté szakasztaná az által, hogy két különböző kormányformának veti alája). Ez világosan mutatja, hogy Ausztria többre becsülte akkor az »egység rendszerét1", mint a német szövetségben marad hatását, és mi részünkről hiába keressük azon tényeket, melyek azt mutatnák, hogy ezen elv már végképen elejtetett, és hogy Schwarzenberg tervei fel nem fognak melegíttetni a műhelyt,erre kedvező alkalom nyílik. Az összes osztrák területre terjedő garantia-követelés legalább ama Schwarzenberg-féle politika folytatását sejteti, nem pedig az ellenkezőt. Ama franczia emlékiratról szólván, ki kell emelnünk annak még egy helyét. Azt mondják t. i., nem kell félni összes Ausztriának bekeblezésétől, mert ezt a külhatalmak nem fognák megengedni. Ez tökéletesen igaz, és a drezdai javaslatok ellen nemcsak Francziaország tiltakozott , hanem midőn azok 1851. augusztusban Frankfurtban megnyittattak, Cowley lord is felszólalt ellenök, később Oroszország és végre Poroszország is. De ha a külföld tiltakozása biztosit az összes birodalom bekeblezése ellen, akkor ugyanez biztosit az osztrák német tartományok kilépése ellen is, mert ugyanezen hatalmak — legalaposabban Francziaország, a Brennier remek tollából folyt fent említett emlékiratban — egyenesen ráutaltak az 1820-ki bécsi zárokmányra, melynek V. czikke szóról szóra ezt mondja : „Der Bund ist als ein unauflöslicher Verein gegründet und es kann daher der Austritz aus diesem Vereine keinem Mitgiede gestattet werden.“ Azt törekedtünk kimutatni, miszerint: a porosz programra Ausztriát ki nem szólítja a szövetségből; hogy Ausztria onnan önkénytesen ki nem léphet ; hogy tehát a porosz programra, úgy amint azt most ismerjük, a magyar érdekekkel épen nem áll ellentétben, és hogy magyar szempontból nem vétkezünk, ha rokonszenvet mutatunk azon porosz programja iránt, melynek czélja: Németország szétforgácsolt erejének legalább egy részét az érdekeltek bő kivánata szerint összefoglalni és hatékonyabbá tenni. Ami Rechberg gróf reformtervét illeti, erről, fájdalom, nem mondhatunk ítéletet. Német népképviselet, melyben az osztrák német tartományok is részt vesznek, ugyanezen tartományok külön országgyűlései és aztán a mindnyájukat egyesítő rajrát, ez oly chaos, melyben mi nem tudunk eligazodni .... Egyelőre mi azt hisszük, hogy Ausztria belpolitikájának nem Németországhoz viszonya adandja az irányt, hanem egészen más tényezők, mik közt a nemzetek szilárdsága és törvényhez való ragaszkodása első helyen áll. Ausztria belpolitikájától függend azon állás, melyet ő a német mozgalom irányában elfoglalni képes leend, nem pedig megfordítva! Ez a mi meggyőződésünk, melyet állhatatossággal védendőnk, de nem — konoksággal és melyről azon perezben lemondani készek leszünk, a midőn át fogjuk látni, hogy az ellentáborban van az igazság! Pest, febr. 22. Az eszmék élete csak olyan, mint az ember élete, mindketteje születik, gyarapszik vagy terjedt, öregszik és meghal. Csakhogy az ember csak egyszer születik és hal meg, az eszme pedig halála után is újra születhetik egy későbbi korban, s akkor ereje kétszeres, mert hakor az két életnek ereje. Ily eszmék közzé sorozzuk a solidaritás eszméjét, mely részint roszul fogva fel, ré-