Magyarország, 1862. szeptember (2. évfolyam, 201-224. szám)
1862-09-17 / 213. szám
1868 — II. évfolyam. Szerda, September II« —r"^^~ _riir-«rar----;•; •,^gE«wr«mM MBa«wgMH«^»ra«M.ea«^»««r-—»^--*J-^^^^m»ilM3gM«»im»KBSBi»M«ag.;aaHro»ggriig<w‘»sgiaB«a»»M*ft:anr-~~T’”CT'aa’1*iir 1 irrit ligMBw—a—W!i>BaagMHMBa»T»WHanMirM»fciMwai»nMmmiiiOTyTi«>r~rni i-TjwwBaKM^^TMnaMjMeaMHMgr^^”^ —— ------n ,.Mn ,— _______, SZERKESZTŐSIG! IRODA || T. MUNKATÁiJS&INK T HIRDETMÉHYEK DÍJA: MEGJELÍn Ujtér 2 az 2. emeleti! kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztői 6 hasábos petitsor l-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinár 7 ujkr. j ünnep- és vasárnapot követő napok kivét Tv . j séghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények Bélyegdíj külön 30 ujkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 ujkr. telével minden nap. Ili ADO-n •> M a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes példányok Kilian Öyftrgy, Osterlamm K., IjAmpel K., Kriggenber- ELŐFIZETÉSI AR Urtér 4. sz. földszint. j Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. gr r M és Kugler A. és társ könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft .....1 ——nMaaw”t w 213. sz. Pest, sept. 16. (to.) Olaszország nehány évvel ezelőtt szomoru látványt nyújtott. A zavargások minden jelentékeny városban minduntalan megújultak, s vérontással fojtattak el. Az ország szétdarabolva, lezúzva, politikai gyilkosságok szinhslge lett. Rossi gróf, s a parmai herczeg áldozatai estek. Hadi törvényszékek ítéltek a politikai bűnösök felett s 1853-ban Nápolyban csak egy alkalommal négy miniszter ítéltetett halálra. E mellett az olasz számüzöttek Angliát és Francziaországot elözönlötték, s elkeseredésük főleg Napoleon ellen volt irányozva, kiben hazájuk sorsa jobbra fordulásának fő akadályát látták. Említsük-e ama sötét terveket, melyek az emigratió kebelében élete ellen forraltattak, visszaidézzük-e annyi megannyi meghiúsult merény emlékét, melyek Pianori s Orsini nevéhez fűznék? Minek! . . . hacsak reá gondolunk is, elég tanúságnak. Orsini a vérpadon múlt ki, s végső perczeiben Napóleonhoz levelet intézett, kérve, kényszerítve őt, hogy vegye szivére Olaszország sorsát. Ez időponttól fogva Napoleon érezte, hogy az olasz kérdés megoldása az ő feladata lett, s végre meghallotta Olaszország „jajkiáltásait.“ Az 1859-dik év nyarán hajóra kelt, hogy az olasz függetlenségért küzdő seregei élére álljon. Talán sohasem volt népszerűsége oly határtalan. Utazása diadalmenet volt, s midőn véres csaták után Majlandba bevonult, dicsősége tetőpontját érte el. Most, három év után újra felmerül a hír, hogy a mazzinista párt élete ellen összeesküvést kohol, s nem titok többé, hogy az olasz nemzet őt inkább ellenfelének, mintsem barátjának tekinti. Óhajtjuk s reméljük, hogy az összeesküvés puszta hit, vagy tehetetlen szándék marad, s az olasz nemzet ügye megmenekül azon sötét folttól, melyet ily merénylet rajta hagyna. Ily jelenségek mutatkozván, nem kell-e gondolkodóba esni azon okok felett, melyek a solferinói győztes iránt az olasz nemzet érzelmeit megváltoztatták? nem szükséges-e, hogy ő maga még egyszer megfontolja, hova vezet az ut, melyen haladni készül? Ő mondá ki majlandi proclamatiójában a jelszót : szabad Olaszország Alpesektől Adriáig ! s ezután is szóval, tettel segíté azon ország létrejöttét, melynek keletkezése, dicsősége jó részben őt illeti. S most rendszeresen akadályozza őket mindenben, vonakodik értük egy lépést tenni, nem akar egy biztató, egy megnyugtató szót hozzájuk intézni, s azon komor hallgatagságba burkózik, melyet gyűlölet és rész akaratnak szoktak magyarázni. Még több . . . egy uj lap keletkezik, s fennen hirdeti, hogy a császár nézeteinek közlönye, a pápa világi uralmát fen akarja tartani; szerinte a római occupatiót a franczia nemzeti becsület kívánja ; s ez fentartatik : legyen bár Olaszország örökké szervezetlen, test fő nélkül, forrongó állapotában gyenge és tehetetlen. S mindezt az olasz nemzetnek tűrni kell! Fél századig szenvedett, mig az egység valósítását sikerrel megkezdhető, próféták és martyrok feles számmal vérzettek el érte, midőn még csak eszme, csak édes remény vala. S most a valósuláshoz közel, tőle ismét elüttessenek, egy ember akarata miatt dugába dőljön a nagy nemzeti vállalat? Mert hiába vetik ellen, hogy a franczia nemzet is ellene van, lapjaik s a közvélemény egyéb nyilvánulásai ellenkezőt mutatnak; hiába takaródzik lelkiismeretével, mert ország világ azt hiszi, hogy ez halasztgató politikájának legcsekélyebb oka. Nem a mazzinisták bünforralása, de az ellene fordult olasz nemzeti érzelem, s mert nemzete elveivel s rokonszenveivel ellenkező politikát követ, ez fenyegeti az imperatort. Nimbusa úgy is halványuló félben van, a mexikói Úgy, római politikája megrendítő a tervező elméjében helyezett bizalmat. Ha így halad, könnyen oda jut, hogy új elvrokonai nem támogatják, mert nem félnek s nem remélnek tőle semmit is, benn népszerűtlen lesz, természetes szövetségeseit elidegeníti, megtagadván azon földet, melyen császársága emelkedett, így gyengébben mint valaha s egy kétségbe esésig zaklatott nemzet fanatismusával szemben egyedül állandó Királyhágón túli törekvések. A n.-szebeni „állandó román nemzeti comite“ tiltakozása miről győzte meg a figyelő magyar nemzetet? Felvilágosította arról, hogy egy quasi Directorium áll fen Királyhágón innen, mely országos ügyekbe avatkozik, holott erre felhatalmazást tudtunkra sehonnan sem kapott. 1848-ban is alakult volt ilyetén comite, s ha ennek működésére visszaemlékezünk, alig lesz, ki azt állíthatná, hogy e testület a román nép jóllétét előmozdította s számukra áldásthozó javadalmakat szerzett volna. Azon urak, kik annak tagjai valának, részint nyakukba ölték a világot, részint hűségesen szolgálták ama rendszert, melyet 10 évig folytatott experimental után nemcsak Magyarország, de a Lajthán túli tartományok népei is egyhangúlag kárhozatosnak ismertek föl. Voltak ugyan a daco-román vezetők közül egyesek, kik légváraikat elenyészni látván, s nem nyervén dicsvágyok kellő kielégítést, félrevonultak, s az álmodott birodalomról magányukban továbbra is ábrándoztak, elgondolva, mily szépen felosztották volt a Királyhágón innen eső magyar vármegyéket és királyföldi hatóságokat praefecturákra, s mily szép ősi római neveket adtak vala azoknak, — ámde a többség nem üres ábrándot, de hivatalt és kitüntetést óhajtott és így két kézzel ragadta meg az oda nyújtott „Grehaltot“ és czifra egyenruhát, s a háromszögű kalap alatt jó szívvel feledé a román süveget stb. Ki is hitte volna azon időben, hogy azok, kik egy állítólag 18. század előtt létezett birodalom meghódoltatására indultak ki, diadalmenetükben oly hirtelen megállanak, sőt az utat épen eltévesztik. Miért nem védelmezték a román nemzet képzelt jogait, miért nem vetek a mérlegbe saját érdemeiket, s miért nem használák fel befolyásukat nemzetük javára, s az oly sokszor és nagy hangon hirdetett álomképek valósításának megkisértésére ? Avagy talán azon időben átlátták volt, hogy a Daco- Románia egy soha sem létezett valami, mit bármily után hiába keresnének, s igy egyszersmind meggyőződtek volt arról is, hogy az e czímen formálandó jogok is csak képzelt jogok, melyeket érvényesíteni semminemű körülmények között sem lehet; — végre talán azt is fölfedezték volt, hogy nem mind érdem az, mit magunk annak állítunk és hiszünk, és hogy e fölött illetékes ítéletet csak mások mondhatnak, mert senki sem lehet bírája saját tetteinek. Talán arról is megemlékeztek volt, hogy már 1599-ben elpróbálta volt a szomorú véget ért Mihály Vajda az erdélyi részeket Sz. István országától elszakítani, de siker nélkül, s így 1848 után az uj daco románok is meggyőződtek arról, hogy e tervet sem az oláhországi túlzók segélyével — sem mint szláv propaganda előharczosai keresztül nem vihetik — s igy nyugodtak meg azon, mit nem áll a hatalmukban megváltoztatni. Csak két eset lehetséges : vagy átlátták azt, hogy törekvéseik czélra nem vezetnek s nem egyebek légbe kapkodásnál,— vagy nem is vala komoly szándékuk az uj birodalom megalapítása, hanem azt csak is emeltyűnek akarák használni egyéni érdekeik biztosítására - megjutalmaztatására. Az első esetben be kell vala vallatniok, hogy visszaéltek azon lázas képzelődésü töredék könnyenhivőségével, kiket bajba és veszedelembe vezettek, olyat ígérve, mit soha el sem érhetnek, és igy el kellett volna mondaniok „a szánom bánomot!“ mert tévedni emberi gyöngeség, a hibát bevallani pedig nemes lélek és önmérsékletre mutat. Ha az utolsó eset való valóság, úgy eziránt is fel kellett volna világosítani a megtévedteket, hogy így azok a józan többséghez csatlakozhassanak , s azon román jelesek vezérlete alá térhessenek, kik elérhető czélokat, csalhatlan jóságú eszközökkel kívánnak elérni, s a kiknek vezércsillaga a román nemzet szellemi és anyagi jólléte, s a kik a törvényesség terén haladva, alkotmányunkban oly erős támaszszal birnak, melyet semmiféle kísérletek meg nem hiú?ithatnak. A daco-románok sem egyiket sem másikat nem tették 10 hosszú év alatt, nemcsak, de 1860 után újra a régi — végzetteljes uton indultak. Látván e töredék az olaszországi események fejlődését, elérkezettnek vélte az időt, hogy az egy ideig félre tett álom-könyvet előkeresse s abból felolvasást tartson a románoknak. Hasonlatosságot véltek fölfedezhetni maguk és az olasz nemzet között, holott a legnagyobb részrehajlás sem lenne képes annak még árnyékát is feltalálni. Az olaszok egy 26—27 millióból álló nép , a szellemi művelődés magas fokán s az ország kizárólagos birtokosai; a közöttük lakó más nemzetiségűek a népességnek alig egy huszonhetedét képezik , úgy hogy nincs Európában egy ország, melyben ily parányi száma lenne az idegeneknek — szemben a benszülöttekkel. Ezenfelül, Olaszország létezett mint egységes birodalom, s ha később kisebb királyságokra és köztársaságokra oszlott s a 19-ik század első felében is két versen osztatott fel — de a történet tanúskodik arról, hogy egy dicső múlttal bíró olasz birodalom fenállott s hogy Róma hajdan a világnak parancsolt. Daco-Románia soha sem létezett. Volt ugyan egy római colonia, melyet Traján császár a dákok legyőzése után Dáciába telepitett, de e gyarmat alig állott fen másfél századig s ekkor, a római légiók a góth hódítóknak engedék át az erdélyi részeket, mig a 4-ik század második felében a hunnok, a magyarok ősei foglalák el, s igy már azon időben megszűntek volt az erdélyi részek római colonia lenni. Nézzük a magyarországi románokat. Ezek egy két milliót alig meghaladó nép, mely Magyarország többi nemzetiségeivel szemben, a cultura alsóbb fokain áll. Nemzetük értelmisége ugyan napról napra szaporodik s király jelesekkel, kik bármely nemzet diszére válnának, ámde ez utóbbiakat, valamint értelmiségük többségét, hiába keresnek a daco-románok sorai között, mert ezek nagyon is belátják, hogy egy oly terv, mely Moldva-Oláhországot, Bukovinát, Magyarországot a Tiszáig, Bessarábia nagy részét stb. egy országgá kívánná alakítani, nem igen kis valószínűséggel a keresztül vitelre, miután ha a hódítások kora nem is járt volna le, a román nemzet igen gyenge arra, hogy e képzelt jogoknak érvényt szerezzen, mivel a félvilággal kellene harczra kelnie. Azután korunkban a fegyver hódítmányait csakis szellemi erők biztosíthatják , értelmi felsőség lévén azon alap, melyen egy nemzet, a jogegyenlőség korszakában, a fegyver hódítmányait állandólag megtarthatja. Külön román terület sehol sem létezik Magyarországon, ők elszórva élnek a más nemzetiségek között, s ahol legtisztább román népességet találunk, ott is a magyaré a földbirtok legnagyobb része, nála van az intelligentia, politikai, törvény és közigazgatási jártasság, társadalmi műveltség. Van Szt. István országának közös fényes múltja, melyre hazánk bárminő ajkú polgára büszkén hivatkozhatik, ámde e dicső múlt Magyarország ezredéves történetét képezi és nem valamely daco-román birodalom krónikáját. E történelem lapjain olvasható, hogy hazánk alkotmányos jogai szóval és tettel mindig a magyar nemzet és értelmiség által védelmeztettek. Igaz ugyan, hogy alkotmányos küzdelmeinkben a testvér nemzetiségek józan többsége által támogattattunk, ámde a daco-románokról az áll följegyezve, hogy ők mindig azon oldalon harczoltak, hol a törvényt semmit érőnek mondák — alkotmányos jogainkat eljátszottaknak hirdeték, — mi az alkotmány helyreállítását — ők megsemmisitését óhajtották. Az országos mn. gazd. egyesület küldöttségének jelentése a londoni gazdasági kiállításról. (Folytatás.) A leicester birka Angliának egyik nevezetes hustermő állata. Magas , hosszú lábú és testű, tornaszerü alkatú , szarvtalan, finom, apró, kopasz, fehér fővel s rövid nyakkal; a szőr hosszú, de csak durvább szövetekre alkalmatos; olyan a gyapja körülbelöl, mint a mi magyar juhunké. A leicester juh Anliában a rónavidékek, a gazdag fűtermő tájak gyermeke; ezeken hízik az fel egy kis segítség mellett rendesen 2—2 1/2 mázsára. Nagyon rokon faj az ismertetett leicesterrel a lincolni, mely amannak úgy szólván csak még nagyobb s erősebb kiadása. Hazája a Lincoln körüli magaslatok, melyeken páratlan nagyság- és tökélyben fordul elő. Rendes súlya, ha kifejlett és felhizott, 21/2 mázsa, s gyapja mosott állapotban 18—20 font, hossza 9—12 hüvelyk. A lincolni birkának mostanság legjelesb tenyésztője Marshal, ki ezen birkával az idén a díjakat kizárólag nyerte el. A cotswoldi birka is hatalmas és nagy állat; magasabb, szélesebb, termetesebb még, mint a leicester, különben ugyanazon tulajdonságú hústömeg, s gyapjúra nézve is nagyon egyeznek. A down cotswoldi, mely a cotswoldinak együk válfaja, ettől csak annyiban különbözik, hogy teste kisebb, feje fekete, gyapja rövidebb, finomabb és zsírosabb. Mindkettő szarvatlan. A south-down húsfinomságra nézve Angliának legelső juha. Termete alacsonyabb a leicesterénél, de hosszú szinten, tonnaszerűleg alakult, széles, erős. A lábak, a fej, a nyak igen finomak ; az arcz fekete, szarvtalan, s feketék rendesen a lábak is. Jobb többet érő ezen állatnak gyapja is. A southdown hullámos, dombos vidékeket szeret,hol a talaj némileg szárazabb, de azért még mindig gazdag legelőket nyújt. A finom hús, s a leicesterénél sokkal jelesebb gyapjú emelik ezen fajt Anglia első juhává. A hosszú szőrű juhokról átmenet ez mintegy a merinók felé. A shropshirei és hampshirei faj igen egy, s mindkettő nem más, mint a már ismertetett southdown jóval nagyobb kiadásban.Ezen luhaknál a fő és lábak feketék. A Cheviot fajnál kopasz és fehér a fő és a láb, de nagyobb, vastagabb és csontosabb; a kosok szarva csigaalakra áll előre épen úgy, mint a merinónál. Termetes állatok s nem sokat engednek a hampshirei birkának. A gyapjú hosszú, durva és sok, lehet mondani, hogy inkább szőr. A blackfaced fajnak feje és lábai tarkák, és pedig fekete fehéresen, van akkora, mint a cheviot Sokat hasonlít az erdélyi oláh juhhoz. Ez hegyi faj. Az oxfordshirei down juh igen nagy állat, különben egészen hasonló a south downhoz. A Dorset juh egész alkatával nagyban emlékeztet, a merino birkára, csak hogy ennél sokkal nagyobb, gyapja ellenben tiszta szőr. Ilyenek körülbelül a többi fajok is, s vagy a leicester,vagy a south down birkának typusát viselik magukon, rendesen nagyobb mértékre. Hasfaj mind annyi. A külföldről jött juhok fénypontját a szászországi jeles merinók tevék, melyeket a híres Gadegast és Steiger állítottak ki. A kossal az első díjat Gadegast, az anyával ellenben Steiger nyeri el. Valóban gyönyörű példányok voltak. A franczia merinókat azóta, hogy a rambouilletti juh hazánkban egy idő előtt oly nagy feltűnést okozott, ismerjük, s ma minden tájékozott szakember tudja már, hogy ezen fajjal a test igen is tetemesen gyarapítható, azonban a relatív gyapjugazdagságot benne hiában keresnék. A juboknál a leicester és a southdown 20—10—5, a többi 15, 10, 5 font sterling jutalmat kapott. Egészben véve pedig kiosztatott : 41 első díjban........................ 597 font st. Sertés a jelen kiállításon aránylag nem volt sok. Lehetett összesen vagy 190—200 darab a kisebb malaczokon kívül. A felállítást ezúttal az angolok XV. osztály szerint eszközölték, következő sorozattal : a kifejlett tenyészállatokra : Ezen felosztásból látni, hogy az angolok sertéseiknél a tenyésztési alapot többé nem az egyes faj szerinti elnevezésben, hanem bizonyos tulajdonságokban keresik. Még néhány év előtt hasonló kiállításoknál az illető fajnevek szerepeltek, minthogy azonban ezek különböző keresztelések által nagyon elsokasodtak, érezték, hogy beállt az ideje, név helyett tulajdonságokhoz csatlakozni. Az angol sertés eredetileg saját képen csak két fő fajból állott; az egyik a fekete bőrű és szőrű, a másik a piros bőrű és fehér szőrű. A feketét Old-Englisch, a pirosat deach (németalföldi) fajnak nevezék. Testre nézve mindkét fajban voltak kisebbek és nagyobbak. E két régi törzs azonban a tenyésztők törekvése és ambitiója által igen sok válfajra szakadozott, ugyannyira, hogy 1851-ben a párisi kiállítás alkalmával a piros bőrű fehér szőrű faj Yorkshire, Windsor, Woburn, New Leicester, Folkington, Midlessex, Nothingham, De Busbey és Cumberland, a fekete szőrű és bőrű ellenben Essex, Chichester, Suffolk stb. nevek alatt fordult elő. És ezen különböző elnevezések alatt annyira egyforma állatok jelentek gyakran meg, hogy a szemlélő joggal kérdezhető, hogy azon dolog számára minek a sokféle név? Ezen a jelen kiállítás, mint említettük, a tulajdonságok szerinti csoportozás által segített. Mi nyilvánvalóig jótékony világosságot fog újra a tenyésztő kezébe adni. Az angol sertést, legyen az bár nagyobb vagy kisebb, fekete vagy fehér, jellemzi átalában : a parányi fő, melyből úgyszólván csak az orr-czimpa látható, a piczike, finom s vékony láb, a tartalmas kerekded test, a kis, rendesen felálló fülek, ámbár ezek némely válfajoknál le is csüngenek, a finom tiszta bőr, mely a fehér fajnál egészen rózsaszínű, a feketénél pedig csaknem koromfekete, végül az igen kevés szőr. Jellemző tulajdonságuk továbbá az angol sertéseknek : a nagy szaporaság és a könnyű bizékony 40 másod ................................. 356 „ „ 32 harmad ................................160 „ „ Összesen 113 díjban 1113 font sz. I. osztály : kan. Vegyes szinti nagy testtel. II „ r” Fehér kis testtel. III. „ „ Fekete „ IV. „ „ Berkshirei faj (tarka). V. „ „ Melyek az eddigi osztályokba nem esnek. VI. „ korra. Vegyes szinti nagy testtel. VII. „ „ Fehér kis testtel. VIII. „ „ Fekete „ „ IX. „ „ Berkshirei faj (tarka). X. „ „ Melyek az eddigi osztályokba nem esnek. b) 4—8 hónapos malacunkra: XI. osztály az I. és VI. osztályú tenyész állatok XII. „ a II. és VII. „ után. XII. „ a III. és VIII. „ XIV. „ a IV. és IX. „ „ XV. „ az V. és X.