Magyarország, 1862. szeptember (2. évfolyam, 201-224. szám)

1862-09-17 / 213. szám

1868 — II. évfolyam. Szerda, September II« —r"^^~ _riir-«rar----;•; •,^gE«wr«mM MBa«wgMH«^»ra«M.ea«^»««r-—»^--*J-^^^^m»ilM3gM«»im»KBSBi»M«ag.;aaHro»ggriig<w‘»sgiaB«a»»M*ft:anr-~~T’”CT'aa’1*iir 1 irrit ligMBw—a—W!i>BaagMHMBa»T»WHanMirM»fciMwai»nMmmiiiOTyTi«>r~rni i-TjwwBaKM^^TMnaMjMeaMHMgr^^”^ —— ------n ,.Mn ,— _______, SZERKESZTŐSIG! IRODA || T. MUNKATÁiJS&INK T­ HIRDETMÉHYEK DÍJA: ME­GJELÍn Ujtér 2 az 2. emelet­­i! kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­­­i 6 hasábos petitsor l-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinár 7 ujkr. j ünnep- és vasárnapot követő napok kivé­t Tv . j séghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények Bélyegdíj külön 30 ujkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 ujkr. telével minden nap. Ili ADO-n •> M a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes példányok Kilian Öyftrgy, Osterlamm K., IjAm­pel K., Kriggenber- ELŐFIZETÉSI AR Urtér 4. sz. földszint. j­­ Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. gr r M­ és Kugler A. és társ könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók.­­ Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft .....1 ——nMaaw”t w 213. sz. Pest, sept. 16. (to.) Olaszország nehány évvel ezelőtt szo­m­oru látványt nyújtott. A zavargások minden jelen­tékeny városban minduntalan megújultak, s véron­tással fojtattak el. Az ország szétdarabolva, lezúzva, politikai gyilkosságok szinhslge lett. Rossi gróf, s a parmai herczeg áldozatai estek. Hadi törvényszékek ítéltek a politikai bűnösök felett s 1853-ban Nápolyban csak egy alkalommal négy miniszter ítéltetett halálra. E mellett az olasz számüzöttek Angliát és Fran­­cziaországot elözönlötték, s elkeseredésük főleg Na­poleon ellen volt irányozva, kiben hazájuk sorsa jobbra fordulásának fő akadályát látták. Említsü­k-e ama sötét terveket, melyek az emi­­gratió kebelében élete ellen forraltattak, visszaidéz­zük-e annyi meg­annyi meghiúsult merény emlékét, melyek Pianori s Orsini nevéhez fű­znék? Minek! . . . hacsak reá gondolunk is, elég ta­núságnak. Orsini a vérpadon múlt ki, s végső perczeiben Napóleonhoz levelet intézett, kérve, kényszerítve őt, hogy vegye szivére Olaszország sorsát. Ez idő­ponttól fogva Napoleon érezte, hogy az olasz kérdés megoldása az ő feladata lett, s végre meghallotta Olaszország „jajkiáltásait.“ Az 1859-dik év nyarán hajóra kelt, hogy az olasz függetlenségért küzdő seregei élére álljon. Ta­lán sohasem volt népszerűsége oly határtalan. Uta­zása diadalmenet volt, s midőn véres csaták után Majlandba bevonult, dicsősége tetőpontját érte el. Most, három év után újra felmerül a hír, hogy a mazzinista­ párt élete ellen összeesküvést kohol, s nem titok többé, hogy az olasz nemzet őt inkább el­lenfelének, mintsem barátjának tekinti. Óhajtjuk s reméljük, hogy az összeesküvés puszta hit, vagy tehetetlen szándék marad, s az olasz nemzet ügye megmenekül azon sötét folttól, melyet ily merénylet rajta hagyna. Ily jelenségek mutatkozván, nem kell-e gondol­kodóba esni azon okok felett, melyek a solferinói győztes iránt az olasz nemzet érzelmeit megváltoz­tatták? nem szükséges-e, hogy ő maga még egyszer megfontolja, hova vezet az ut, melyen haladni készül? Ő mondá ki majlandi proclamatiójában a jel­szót : szabad Olaszország Alpesektől Adriáig ! s ez­után is szóval, tettel segíté azon ország létrejöttét, melynek keletkezése, dicsősége jó részben őt illeti. S most rendszeresen akadályozza őket mindenben, vonakodik értük egy lépést tenni, nem akar egy biz­tató, egy megnyugtató szót hozzájuk intézni, s azon komor hallgatagságba burkózik, melyet gyűlölet és rész akaratnak szoktak magyarázni. Még több . . . egy uj lap keletkezik, s fennen hirdeti, hogy a császár nézeteinek közlönye, a pápa világi uralmát fen akarja tartani; szerinte a római occupatiót a franczia nemzeti becsület kívánja ; s ez fentartatik : legyen bár Olaszország örökké szerve­zetlen, test fő nélkül, forrongó állapotában gyenge és tehetetlen. S mindezt az olasz nemzetnek tűrni kell! Fél századig szenvedett, mig az egység valósítását siker­rel megkezdhető, próféták és martyrok feles számmal vérzettek el érte, midőn még csak eszme, csak édes remény vala. S most a valósuláshoz közel, tőle ismét elüttessenek, egy ember akarata miatt dugába dől­jön a nagy nemzeti vállalat? Mert hiába vetik ellen, hogy a franczia nemzet is ellene van, lapjaik s a közvélemény egyéb nyilvá­­nulásai ellenkezőt mutatnak; hiába takaródzik lelkiis­meretével, mert ország világ azt hiszi, hogy ez ha­lasztgató politikájának legcsekélyebb oka. Nem a mazzinisták bünforralása, de az ellene fordult olasz nemzeti érzelem, s mert nemzete elvei­vel s rokonszenveivel ellenkező politikát követ, ez fenyegeti az imperatort. Nimbusa úgy is halványuló félben van, a mexi­kói Úgy, római politikája megrendítő a tervező elmé­jében helyezett bizalmat. Ha így halad, könnyen oda jut, hogy új elvrokonai nem támogatják, mert nem félnek s nem remélnek tőle semmit is, benn népsze­rűtlen lesz, természetes szövetségeseit elidegeníti, megtagadván azon földet, melyen császársága emel­kedett, így gyengébben mint valaha s egy kétségbe esésig zaklatott nemzet fanatismusával szemben egyedül állandó Királyhágón túli törekvések.­ ­­­ A n.-szebeni „állandó román nemzeti comite“ tiltakozása miről győzte meg a figyelő magyar nemzetet? Felvilágosította arról, hogy egy quasi Directorium áll fen Királyhágón innen, mely országos ügyekbe avatkozik, ho­lott erre felhatalmazást tudtunkra sehonnan sem kapott. 1848-ban is alakult volt ilyetén comite, s ha ennek működésére visszaemlékezünk, alig lesz, ki azt állíthatná, hogy e testület a román nép jóllétét előmozdította s számukra áldást­­hozó javadalmakat szerzett volna. Azon urak, kik annak tagjai valának, részint nyakukba ölték a világot, részint hűségesen szolgálták ama rendszert, m­elyet 10 évig folytatott expe­rimental után nemcsak Magyarország, de a Lajthán túli tartományok népei is egyhangú­lag kárhozatosnak ismertek föl. Voltak ugyan a daco-román vezetők kö­zül egyesek, kik légváraikat elenyészni látván, s nem nyervén dicsvágyok kellő kielégítést, félrevonultak, s az álmodott­ birodalomról ma­gányukban továbbra is ábrándoztak, elgon­dolva, mily szépen felosztották volt a Király­hágón innen eső magyar vármegyéket és ki­rályföldi hatóságokat praefecturákra, s mily szép ősi római neveket adtak vala azoknak, — ámde a többség nem üres ábrándot, de hiva­talt és kitüntetést óhajtott és így két kézzel ragadta meg az oda nyújtott „Grehaltot“ és czifra egyenruhát, s a háromszögű kalap alatt jó szívvel feledé a román süveget stb. Ki is hitte volna azon időben, hogy azok, kik egy állítólag 18. század előtt létezett biro­dalom meghódoltatására indultak ki, diadal­­menetükben oly hirtelen megállanak, sőt az utat épen eltévesztik. Miért nem védelmezték a román nemzet képzelt jogait, miért nem ve­tek a mérlegbe saját érdemeiket, s miért nem használák fel befolyásukat nemzetük javára, s az oly sokszor és nagy hangon hirdetett álom­képek valósításának megkisértésére ? Avagy talán azon időben átlátták volt, hogy a Daco- Románia egy soha sem létezett valami, mit bármily után hiába keresnének, s igy egy­szersmind meggyőződtek volt arról is, hogy az e czímen formálandó jogok is csak­ képzelt jo­gok, melyeket érvényesíteni semminemű kö­rülmények között sem lehet; — végre talán azt is fölfedezték volt, hogy nem mind érdem az, mit magunk annak állítunk és hiszünk, és hogy e fölött illetékes ítéletet csak mások mondhatnak, mert senki sem lehet bírája saját tetteinek. Talán arról is megemlékeztek volt, hogy már 1599-ben elpróbálta volt a szomorú véget ért Mihály Vajda az erdélyi részeket Sz. István országától elszakítani, de siker nélkül, s így 1848 után az uj daco románok is meggyőződ­tek arról, hogy e tervet sem az oláhországi túlzók segélyével — sem mint szláv propa­ganda előharczosai keresztül nem vihetik — s igy nyugodtak meg azon, mit nem áll a hatal­mukban megváltoztatni. Csak két eset lehetséges : vagy átlátták azt, hogy törekvéseik czélra nem vezetnek s nem egyebek légbe kapkodásnál,— vagy nem is vala komoly szándékuk az uj birodalom meg­alapítása, hanem azt csak is emeltyűnek aka­­rák használni egyéni érdekeik biztosítására - megjutalm­aztatására. Az első esetben be kell vala vallatniok, hogy visszaéltek azon lázas képzelődésü töredék könnyenhivőségével, ki­ket bajba és veszedelembe vezettek, olyat ígérve, mit soha el sem érhetnek, és igy el kel­lett volna mondaniok „a szánom bánomot!“ mert tévedni emberi gyöngeség, a hibát beval­lani pedig nemes lélek és önmérsékletre mutat. Ha az utolsó eset való valóság, úgy eziránt is fel kellett volna világosítani a megtévedteket, hogy így azok a józan többséghez csatlakoz­hassanak , s azon román jelesek vezérlete alá térhessenek, kik elérhető czélokat, csalhatlan jóságú eszközökkel kívánnak elérni, s a kiknek vezér­csillaga a román nemzet szellemi és anyagi jólléte, s a kik a törvényesség terén haladva, alkotmányunkban oly erős támaszszal birnak, melyet semmiféle kísérletek meg nem hiú?­i­thatnak. A daco-románok sem egyiket sem másikat nem tették 10 hosszú év alatt, nemcsak, de 1860 után újra a régi — végzetteljes uton in­dultak. Látván e töredék az olaszországi esemé­nyek fejlődését, elérkezettnek vélte az időt, hogy az egy ideig félre tett álom-könyvet elő­keresse s abból felolvasást tartson a románok­nak. Hasonlatosságot véltek fölfedezhetni ma­guk és az olasz nemzet között, holott a legna­gyobb részrehajlás sem lenne képes annak még árnyékát is feltalálni. Az olaszok egy 26—27 millióból álló nép , a szellemi mű­velődés magas fokán s az ország kizáróla­gos birtokosai; a közöttük lakó más nem­zetiségűek a népességnek alig egy huszon­hetedét­ képezik , úgy hogy nincs Európá­ban egy ország, melyben ily parányi száma lenne az idegeneknek — szemben a benszü­­löttekkel. Ezenfelül, Olaszország létezett mint egységes birodalom, s ha később kisebb ki­rályságokra és köztársaságokra oszlott s a 19-ik század első felében is két versen oszta­tott fel — de a történet tanúskodik arról, hogy egy dicső múlttal bíró olasz birodalom fenál­­lott s hogy Róma hajdan a világnak paran­csolt. Daco-Románia soha sem létezett. Volt ugyan egy római colonia, melyet Traján császár a dákok legyőzése után Dáciába telepitett, de e gyarmat alig állott fen másfél századig s ek­kor, a római légiók a góth hódítóknak enge­­dék át az erdélyi részeket, mig a 4-ik század második felében a hunnok, a magyarok ősei foglalák el, s igy már azon időben megszűntek volt az erdélyi részek római colonia lenni. Nézzük a magyarországi románokat. Ezek egy két milliót alig meghaladó nép, mely Ma­gyarország többi nemzetiségeivel szemben, a cultura alsóbb fokain áll. Nemzetük értelmi­sége ugyan napról napra szaporodik s kir­ály jelesekkel, kik bármely nemzet diszére válná­nak, ámde ez utóbbiakat, valamint értelmisé­gük többségét, hiába keresnek a daco-romá­nok sorai között, mert ezek nagyon is belát­ják, hogy egy oly terv, mely Moldva-Oláh­­országot, Bukovinát, Magyarországot a Tiszáig, Bessarábia nagy részét stb. egy országgá kíván­ná alakítani, nem igen kis valószínűséggel a ke­resztül vitelre, miután ha a hódítások kora nem is járt volna le, a román nemzet igen gyenge arra, hogy e képzelt jogoknak érvényt szerezzen, mivel a félvilággal kellene harczra kelnie. Azután korunkban a fegyver hódítmá­­nyait csak­is szellemi erők biztosíthatják , ér­telmi felsőség lévén azon alap, melyen egy nemzet, a jogegyenlőség korszakában, a fegy­ver hódítmányait állandólag megtarthatja. Külön román terület sehol sem létezik Magyarországon, ők elszórva élnek a más nemzetiségek között, s a­hol legtisztább román népességet találunk, ott is a magyaré a föld­birtok legnagyobb része, nála van az intelli­­gentia, politikai, törvény és közigazgatási jár­tasság, társadalmi műveltség. Van Szt. István országának közös fényes múltja, melyre hazánk bárminő ajkú polgára büszkén h­ivatkozhatik, ámde e dicső múlt Ma­gyarország ezredéves történetét képezi és nem valamely daco-román birodalom krónikáját. E történelem lapjain olvasható, hogy hazánk al­kotmányos jogai szóval és tettel mindig a ma­gyar nemzet és értelmiség által védelmeztet­­tek. Igaz ugyan, hogy alkotmányos küzdel­meinkben a testvér nemzetiségek józan több­sége által támogattattunk, ámde a daco-romá­­nokról az áll följegyezve, hogy ők mindig azon oldalon harczoltak, hol a törvényt sem­mit érőnek mondák — alkotmányos jogainkat eljátszottaknak hirdeték, — mi az alkotmány helyreállítását — ők megsemmisitését óhaj­tották. Az országos mn. gazd. egyesület küldött­ségének jelentése a londoni gazdasági kiállításról. (Folytatás.) A leicester birka Angliának egyik nevezetes hustermő állata. Magas , hosszú lábú és testű, torna­­szerü alkatú , szarvtalan, finom, apró, kopasz, fehér fővel s rövid nyakkal; a szőr hosszú, de csak dur­vább szövetekre alkalmatos; olyan a gyapja körül­­belöl, mint a mi magyar juhunké. A leicester juh An­­liában a róna­vidékek, a gazdag fűtermő tájak gyer­meke; ezeken hízik az fel egy kis segítség mellett rendesen 2—2 1/2 mázsára. Nagyon rokon faj az ismertetett leicesterrel a lincolni, mely amannak úgy szólván csak még na­gyobb s erősebb kiadása. Hazája a Lincoln körüli ma­gaslatok, melyeken páratlan nagyság- és tökélyben fordul elő. Rendes súlya, ha kifejlett és felhizott, 21/2 mázsa, s gyapja mosott állapotban 18—20 font, hossza 9—12 hüvelyk. A lincolni birkának mostan­ság legjelesb tenyésztője Marshal, ki ezen birkával az idén a díjakat kizárólag nyerte el. A cotswoldi birka is hatalmas és nagy állat; magasabb, szélesebb, termetesebb még, mint a lei­cester, különben ugyanazon tulajdonságú hústömeg, s gyapjúra nézve is nagyon egyeznek. A down cots­woldi, mely a cotswoldinak együk válfaja, ettől csak annyiban különbözik, hogy teste kisebb, feje fekete, gyapja rövidebb, finomabb és zsírosabb. Mindkettő szarvatlan. A south-down húsfinomságra nézve Angliának legelső juha. Termete alacsonyabb a leicesterénél, de hosszú szinten, tonnaszerűleg alakult, széles, erős. A lábak, a fej, a nyak igen finomak ; az arcz fekete, szarvtalan, s feketék rendesen a lába­k is. Jobb többet érő ezen állatnak gyapja is. A south­down hullámos, dombos vidékeket szeret,hol a talaj némileg szárazabb, de azért még mindig gazdag legelőket nyújt. A finom hús, s a leicesterénél sokkal jelesebb gyapjú emelik ezen fajt Anglia első juhává. A hosszú szőrű juhok­­ról átmenet ez mintegy a merinók felé. A shropshirei és hampshirei faj igen egy, s mindkettő nem más, mint a már ismertetett south­­down jóval nagyobb kiadásban.Ezen luhaknál a fő és lábak feketék. A Cheviot fajnál kopasz és fehér a fő és a láb, de nagy­obb, vastagabb és csontosabb; a kosok szar­va csigaalakra áll előre épen úgy, mint a merinónál. Termetes állatok s nem sokat engednek a hampshi­­rei birkának. A gyapjú hosszú, durva és sok, lehet mondani, hogy inkább szőr. A blackfaced fajnak feje és lábai tarkák, és pedig fekete fehéresen, van akkora, mint a cheviot Sokat hasonlít az erdélyi oláh juhhoz. Ez hegyi faj. Az oxfordshirei down juh igen nagy állat, kü­lönben egészen hasonló a south downhoz. A Dorset juh egész alkatával nagyban emlé­keztet, a merino birkára, csak hogy ennél sokkal nagyobb, gyapja ellenben tiszta szőr. Ilyenek körülbelül a többi fajok is, s vagy a leicester,vagy a south down birkának typusát viselik magukon, rendesen nagyobb mértékre. Hasfaj mind annyi. A külföldről jött juhok fénypontját a szászor­szági jeles merinók tevék, melyeket a híres Gadegast és Steiger állítottak ki. A kossal az első díjat Gade­gast, az anyával ellenben Steiger nyeri el. Valóban gyönyörű példányok voltak. A franczia merinókat azóta, hogy a rambouil­­letti juh hazánkban egy idő előtt oly nagy feltűnést okozott, ismerjük, s ma minden tájékozott szakember tudja már, hogy ezen fajjal a test igen is tetemesen gyarapítható, azonban a relatív gyapjugazdagságot benne hiában keresnék. A juboknál a leicester és a south­down 20—10—5, a többi 15, 10, 5 font sterling jutalmat kapott. Egészben véve pedig kiosztatott : 41 első díjban........................ 597 font st. Sertés a jelen kiállításon aránylag nem volt sok. Lehetett összesen vagy 190—200 darab a kisebb malaczokon kívül. A felállítást ezúttal az angolok XV. osztály szerint eszközölték, következő sorozattal : a­ kifejlett tenyészállatokra : Ezen felosztásból látni, hogy az angolok serté­seiknél a tenyésztési alapot többé nem az egyes faj szerinti elnevezésben, hanem bizonyos tulajdonságok­ban keresik. Még néhány év előtt hasonló kiállításoknál az illető fajnevek szerepeltek, minthogy azonban ezek különböző keresztelések által nagyon elsokasodtak, érezték, hogy beállt az ideje, név helyett tulajdon­ságokhoz csatlakozni. Az angol sertés eredetileg saját képen csak két fő fajból állott; az egyik a fekete bőrű és szőrű, a másik a piros bőrű és fehér szőrű. A feketét Old-En­­glisch­, a pirosat deach (németalföldi) fajnak nevezék. Testre nézve mindkét fajban voltak kisebbek és na­gyobbak. E két régi törzs azonban a tenyésztők tö­rekvése és ambitiója által igen sok válfajra szakado­zott, ugyannyira, hogy 1851-ben a párisi kiállítás alkalmával a piros bőrű fehér szőrű faj Yorkshire, Windsor, Woburn, New­ Leicester, Folkington, Mid­­lessex, Nothingham­, De­ Busbey és Cumberland, a fekete szőrű­ és bőrű ellenben Essex, Chichester, Suf­folk stb. nevek alatt fordult elő. És ezen különböző elnevezések alatt annyira egyforma állatok jelentek gyakran meg, hogy a szemlélő joggal kérdezhető, hogy azon dolog számára minek a sokféle név? Ezen a jelen kiállítás, mint említettü­k, a tulajdon­ságok szerinti csoportozás által segített. Mi nyilvánva­lóig jótékony világosságot fog újra a tenyésztő ke­zébe adni. Az angol sertést, legyen az bár nagyobb vagy kisebb, fekete vagy fehér, jellemzi átalában : a pa­rányi fő, melyből úgyszólván csak az orr-czimpa lát­ható, a piczike, finom s vékony láb, a tartalmas ke­­rekded test, a kis, rendesen felálló fülek, ámbár ezek némely válfajoknál le is csüngenek, a finom tiszta bőr, mely a fehér fajnál egészen rózsaszínű, a feketé­nél pedig csaknem koromfekete, végül az igen kevés szőr. Jellemző tulajdonságuk továbbá az angol sertés­eknek : a nagy szaporaság és a könnyű bizékony­ 40 másod ................................. 356 „ „ 32 harmad ................................160 „ „ Összesen 113 díjban 1113 font sz. I. osztály : kan. Vegyes szinti nagy testtel. II­ „ r” Fehér kis testtel. III. „ „ Fekete „ IV. „ „ Berkshirei faj (tarka). V. „ „ Melyek az eddigi osztályok­ba nem esnek. VI. „ korra. Vegyes szinti nagy testtel. VII. „ „ Fehér kis testtel. VIII. „ „ Fekete „ „ IX. „ „ Berkshirei faj (tarka). X. „ „ Melyek az eddigi osztá­lyokba nem esnek. b) 4—8 hónapos malacunkra: XI. osztály az I. és VI. osztályú tenyész állatok XII. „ a II. és VII. „ után. XII. „ a III. és VIII. „ XIV. „ a IV. és IX. „ „ XV. „ az V. és X.

Next