Magyarország, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-17. szám)

1957-05-08 / 10. szám

HOGYAN TOVÁBB, HOGYAN NE TOVÁBB Vitáinkban — amelyek társaság­ban és közéletünk különböző fóru­main csökkenetlen intenzitással foly­nak — gyakran halljuk a refrénsze­­rűen ismétlődő megállapítást: „Köny­­nyű utólag bölcsnek lenni.. A megállapítás önmagában igaz is lenne, ha nem tartalmazna szemre­hányó elmarasztalást az utólag bölcsnek nevezettek terhére és fel­mentést az október 23 előtti bölcsek javára. Senki sem állítja, hogy fő­leg az utóbbi két év rendkívül bo­nyolult politikai viszonyai között, vagy éppenséggel október—novem­ber legfeszültebb napjaiban lettek volna e hazában mindent pontosan előrelátó bölcsek. De könnyű volt előre látni, hogy a szocializmus épí­tésének programjával, a népi demok­ratikus forradalommal csak a kapi­talista restauráció programja, az el­lenforradalom helyezhető szembe. Nem különös, hogy most azok rek­lamálnak utólagosságot, akik nem­hogy előre nem látták, de puskaro­pogás közben, sőt számosan utólag, még ma sem ismerték fel ezt az alapvető lényeget? Programja nem volt a revizionista ellenzéknek, de az élen vetérkedő írók talajlazító tevékenysége, össze­hangolva a nyugati rádió koncent­rált össztüzével, arra a torz ered­ményre vezetett, hogy a magyar közvélemény évekig csak a hibákról hallott és közéletünk a negatívumok körül forgolódott. Volt egy rövid időszak, amikor úgy látszott, a nyílt viták felrázzák, megpezsdítik kö­zönybe és sematizmusba lustult köz­életünket. Ha így történt volna, a vita — ami hivatalos támogatással,­­tulajdonképpen a párt kezdeménye­zésére indult el — felbecsülhetetlen értékű pozitívummá válhatott vol­na. A revizionista ellenzék azonban visszaélt a párt önkritikájával Gaz­dasági és kulturális életünk fonák­ságainak, a vezetés hibáiból­­fakad­ó nehézségeknek jogos bírálata olyan szélsőséges negatívumvadászattá fa­jult, ami életünk és építésünk fő kör­ítéseiről alárendeltebb, de annál gyúlékonyabb kérdésekre terelte a közfigyelmet. Tények, végrehajtott intézkedések támasztották alá, hogy például a törvényesség és a rehabilitáció ügyét a párt (és senki, felelősséget érző ember) nem szándékolta a teljes megoldás előtt levenni napirendről. De tudatos ártalom volt ezt a fon­tos, de nem legfontosabb problémát szemfényvesztő módon, olyan látsza­tot keltve tálalni a tömegek elé, mintha a legfőbb kérdés, fejlődésünk alfája és ómegája, összes nehézsé­geink és bajaink egyetlen és uni­verzális gyógyszere volna. Hosszú hónapokig makacs megszállottsággal, kizárólagosan elterelő célzatú , lé­nyeget megkerülő kérdésekről csak azok beszélhettek, akik a problémá­kat tudatosan nem súlyuk, hanem súlytalanságuk szerint állították csatarendbe, akiknek egyetlen szán­dékuk a kibontakozás meggátlása, egyetlen ténykedésük — a pozitív jelenségek teljes mellőzésével — a rágalomlavinák görgetése, s egyetlen programjuk a hibák demagóg fel­nagyítása, nem pedig a kijavítása. Nincs józanul gondolkodó ember, aki elhinné, hogy egy ország politikáját negatívumok sivár pusztaságára fel lehet építeni. Lehetett konokul hallgatni a ma és a holnap legégetőbb elvi és gyakorlati kérdéseiről (például a mezőgazdaság és az ipar viszonyá­nak rendezéséről), lehetett állást nem foglalni vagy egyoldalúan ál­lást foglalni az életszínvonal, a ter­melés kérdésében. De ezek a perifé­riára taszított kérdések nem tűntek el attól, hogy időnként gunyoros mellékmondatokban szerepeltek a Kossuth és Petőfi pózában öntet­szelgő író-próféták szájában és tol­lán. Ez a magyarázata, hogy nagyon sokan a heves vitázók igazát nem is érezhettük, igaznak, igazuk is úgy volt, hogy nem volt igazuk. Ha a program nélküli likvidátorok gyúlé­kony vitaanyagából kivonjuk a fel­fújt negatívumot , a szenzációs „ziccerek" és az elpufogtatott be­mondások, a sivító érv­patronok helyén szánnivaló erkölcsi és szel­lemi meztelenség marad, zavaros elképzelések és szándékok csupasz fantazmagória-váza, amivel mit sem kezdhetünk. Mit kezdjünk például azzal, ha harmadik Tiborként fel­áll a Petőfi Körben az uszítók egyik vezérkari tisztje, a negatívumvadá­szok egyik lekótyagosabbja és leg- szószátyárabbja, Tardos, aki —ma­gát egy Táncsics Tibornak vagy ér­telmiségi Tiborénak képzelvén — „népe" nevében követeli a második ötéves terv átdolgozását oly mó­don, hogy az életszínvonal a tervezettel szemben ne 25, hanem 40 százalékkal­ emelkedjék. Ha meg tudta volna mondani, hogyan — szobrot kellene állítani III. Tibor­nak. De ha halvány fogalma nincs javaslata gazdaságilag abszurd vol­táról, ha nincs — ahogy nem is le­hetett — egyetlen szava és semmi­féle elképzelése a megvalósulás fel­tételeiről és módozatáról, ha csak a tapsot zsebeli be felelőtlen badarsá­gáért, ak­kor értelmes és felelőssé­get érző ember szemében Tardos Ti­bor nem író, nem újságíró, nem po­litikus, nem közgazdász, még kevésbé hazafi — egyszerűen felületien de­magóg, jobbik esetben közveszélyes dilettáns. Akár így, akár úgy, min­denképpen bűnös. De d­rtti hibánk, az akkori pártvezetés és vele együtt a mi fe­lelősségünk, hogy a létfontosságú elvi és gyakorlati főkérdésekben nem kényszerítettük nyílt színvallásra, önleleplezésre a magasröptű halan­­dzsázókat s nem szorítottuk ki belő­lük sivár elvtelenségük, üres prog­­ramtalanságuk bugyborékos mérges­gázát. Nem szegeztük a mellüknek a kérdést: vajon a teljes igazság csu­pán bűnből és hibából áll? Teljes igazság volt-e, hogy­ a múltnak csu­pán hibáiról beszéltek és konokul hallgattak tizenkét esztendő olyan alapvető vívmányairól, mint a föld­osztás vagy az államosítás, az ipar megháromszorozódása, vagy a kul­turális forradalom korszakos ered­ményei. Nem lepleztük le szemfény­vesztésüket, amellyel az ifjúságot és az értelmiséget megtévesztették. A Losonczival, Gimessel, Vásár­helyivel, Novobáczkyval és fullaj­társaikkal személyesen megvívott vitákban tapasztaltuk, hogyan lehet „kommunista"* szájból el­lenforradalmi tüzet fújni, mint a kígyótól, megbűvöltek, tehetet­lenül tűrtük, hogy a „tiszta’’ demokrácia és a szólásszabadság fel­kent bajnokai belénk szorítsák a szót, s a maguk számára fennen kö­vetelt szabad légkört a velük szem­benállók számára fojtott légkörré terrorizálják. Tűrtük, hogy mind­ehhez cégévül kisajátítsanak és felhasználjanak pártot, XX. kong­resszust, Lenint, ifjúságot, ér­telmiséget, irodalmat, művészetet és sajtót, mindent és minden­kit. Tűrtük a ködösítést, a be­­nyálazást, a lejáratás kampányát, rendszerünk pilléreinek fűrészelésát. Röviden: túlfűtött aktivitás közepet­te passzív mozdulatlanságba mere­vedve tűrtük, hogy szemünk láttára készítsék elő az ellenforradalmat. Nem mentegetjük a múlt tény­leges hibáit, de tagadjuk azt az át­látszó rágalmat, hogy a szocializmus építésének egész művét a hibák jel­lemzik. Ennek az ellenkezőjéről mindenekelőtt az országnak a hábo­rús romokból és a gazdasági ha­nyatlás mélypontjáról való felemel­kedése tanúskodik. Mégsem mehe­tünk el szó nélkül amellett, hogy egyes­ek — nem is mindig a rossz­­hiszeműek — úgy vélik: nem beszé­lünk eleget a régi vezetés végzetes hibáiról és a belőlük levonható ta­nulságokról, inkább csak az ellen­­forradalom és a jobboldali ellenzék szerepét feszegetjük. Sőt, vannak, akik attól tartanak, hogy a múlt eredményeinek „rehabilitálása’" a múlt hibáinak re­habilitálását cé­lozza. Nos, az a véleményünk, hogy sem az egyik, sem a másik kérdés nem forró kása, amit kerülgetni kellene. Mi nem mondunk le az elkövetett hibák bírálatáról. Csupán azt követ­jük reális sorrendi érzékkel, amit a belső megszilárdulás, a konszolidáló­dás jelen periódusában követni min­denekelőtt szükséges. Mindenekelőtt szükséges az ellen­ség rágalomáradatával szemben meg­mutatni, hogy a súlyos hibák elle­nére is volta­k és vannak eredmé­nyeink. Szükséges felismertetni to­vábbá, hogy eredményeink jóval na­gyobbak lehetnének az elkövetett hibák nélkül Bármily aforisztikusan hangozzék, az igazság az, hogy még Egy írástudó felelősségéről AZ ELLENFORRADALMI uszítás okozta megzavarodottság fokozatos felszámolásának, a mindjobban hig­gadó és tisztuló nézetek kristályoso­dásának jelenlegi szakaszában egy­re jobban előtérbe nyomul a tények és események, okok és okozatok mérlegelése. Mindinkább paran­­csolóan jelentkezik annak szüksége, hogy a történteket ne a sokat em­legetett és joggal elítélt „szitok­átok” módszerével jegyezzük fel egy nemzedék történetének legsötétebb lapjaira. Napról napra nagyobb a történelmi távlat és vele együtt női az igény, hogy tisztá­n lássunk. Mégpedig nem a részben önhibáink által, részben a mesterségesen fel­szított gyűlölködés szennyes propa­­gandatüzének fényénél, hanem az októbert évekkel megelőző folya­matok felismerésének erejével. Mi, már nemezetközi síkon is köz­ismert — bár ellenségeink körében ellenkező előjellel propagált — tény, hogy az ellenforradalmi hangulat felkorbácsolása jelentős mértékben egyes magyar írók műve volt. Vizsgáljuk meg például Déry Ti­bor „A téglafal mögött" című nevet. Mi at, amely az Irodalmi Újság 1956. augusztus 25-i számában je­lent meg. Megírásának dátuma 1955. A múlt év nyarának túlfűtött atmoszférájában a dátum közlése állásfoglalás volt; logikája: az írás 1955-ben nem jelenhetett volna meg, de az 1956-os „szabadabb" le­vegő lehetővé tette ezt. AZ IRODALMI ÚJSÁG olvasói is­merik ezt az írást. Bódi, a nyilván­valóan „kiemelt­“ bérelszámoló — akit ilyen minőségében gyűlölnek a munkások — felháborodva veszi észre, hogy a gyár dolgozói lopják a gépszíjat. Közönnyel találja szem­ben magát. Kiderül, hogy talpbőr­re kell a gépszíj, csakúgy, mint ahogy fehérnemű teregetésére kell az ugyancsak lopkodott vörösréz­drót. A lopást röpgyűlésen leple­zik le. Bódi elmondja: „ha egy kommunista megkárosítja az álla­mot ... nincs helye a becsületes dolgozók közt.. .’• Az összegyűlt munkások ellenségesen hallgatnak, szolidárisak a gépszíjtolvajokkal, akik közül az egyik — 1945-ös kom­munista — öngyilkos lesz. Bódi nem bírja a néma kiközösítést, beteget jelent. Felesége ráolvassa, hogy a szegény ember „maga is mind lopj’. „Mikor lesz már a szegényember­nek békessége!" Mire visszatér a gyárba, már szemet húny a lopások­ra. Egyszeriben jobban érzi magát. Az író nem mondja ki, de érezteti: Bódi egészsége és életkedve azért tér vissza, mert már szolidáris a töb­biekkel. Eddig a történet. Amikor az olva­só először-másodszor elolvasta az írást, leküzdhetetlenül az volt az érzése: a téma ilyen tálalása egy­értelmű a munkásság kollektív ar­­culcsapásával! Vajon úgy gondolta-e Déry, hogy a valóságot ábrázolja, ha arról ír: 1955-ben egységesek voltak a munkások abban, hogy csak lopással javíthatják meg éle­tüket? Vajon feltétlenül az volt-e a dolgok logikája, hogy a kipellen­gérezett munkásnak a halálba kel­lett menekülnie kimondatlan gyil­kosa, Bódi elől, aki arra hívta fel a röpgyűlés figyelmét, hogy a kom­munistáknak példát kell mutatni­uk? ... Az ,,újtípusú ember’’, aki­re Déry félreérthetetlenül céloz, csakis úgy találhatta meg lelki nyu­galmát, ha leveti aggályait és bele­olvad a tolvajokkal szolidárisok tö­megébe?... Mindez a „téglafal mö­gött" történik, amely Déry ábrázo­lásában félreérthetetlenül nem más, mint börtön. Az írás úgy vég­ződik, hogy Bódinak talán nem fog többé oly kínzóan fájni a feje. Le­het ... morogja Bódi és az olvasóra van bízva, milyen kibontakozást tart lehetségesnek. Az író sokat sejtető­­en magára hagyja az olvasót... KEGYETLEN TÉMA, szembe kell nézni vele. A normák szűkítése, elé­gedetlenség, amely egyeseket bűnre vitt. Ezek tények, s letagadhatatla­­nok.. De feltűnő, hogy Déry írásá­ban nincs helye egyetlen olyan em­bernek sem, aki másként vélekedett volna, mint az író figurái. Vajon tényleg nem akadt ilyen? Vajon nem­ rajzolt-e Déry a­ valóságnál sötétebb képet? Tévedés lenne azt hinni, hogy a bajok leküzdését óhajtó olvasó ró­zsaszínű­ pasztellkéket kivánt Dé­ry­től, aki talán való történetet sti­lizált. De annyit meg kell állapí­tani: az ilyen írás, amely reményte­len kézlegyintéssel tér napirendre a törvényszerűnek elismert, tragé­diába és cinkos meghátrálásba ful­ladt események fölött — nem szol­gálhatta a kibontakozást 1956. nya­rán. * Az újtípusú embert nevetségessé tette, elmarasztalta Déry. Szájába üresen kongó frázisokat adott és ki­szolgáltatta az olvasónak: maga ítélje meg, kik szóltak hozzá éve­ken át. A „különös emberek" is­mert lebecsülésére emlékeztet ez a hanghordozás, egy másik írásra, amely nem elbeszélés betűi mögül, hanem vezércikkben hirdette meg a szocialista ember elleni gyűlöle­tet. Távol állt a magyar olvasók ez­reitől, hogy kávénénikék módjára happy endet követeljenek Dérytől, miként annak idején Jókai rajongó olvasói tették, amikor előre megír­ták a folytatásokban közölt regé­nyek írójának, milyen véget kíván­nak a regényhősöknek... De talán nem követeltek volna lehetetlent egy magát szocialistának nevező írótól, ha arra emlékeztetik, hogy kötelessége lenne perspektívát ad­ni, még ha ezt a valóság tényei esetleg nehézzé is tennék számára. És ez nem ellentétes a súlyos va­lóság tényeinek realista ábrázolásá­val, nem jelentette volna a valóság elfogadását. MEGÉRTÜK október 23-át. És a megélt élmények megértetik ve­lünk: ez az írás bele tartozik az el­lenforradalmat felidéző ördögi kör­be. Láng Im­re MAGYARORSZÁG 1957. MÁJUS 8. a hibák is a szocialista rendszer fö­lényét bizonyítják. Az elmúlt évek rossz vezetése nem tudott annyi hi­bát, melléfogást elkövetni, hogy elő­rehaladásunkat megakadályozza, eredményeinket megsemmisítse. Nincs olyan erős kapitalista ország, amelynek gazdasága képe­ volna ha­sonló ellenállóképességet mutatni, amely a minket ért gazdasági és politikai megrázkódtatásokat infláció, összeomlás és csőd nélkül elviselte volna. "A szocialista rendszer bebi­zonyította, hogy életképes , mert képes hibái kijavítására, de emellett helyt tud állni a belső és külső el­lenségek támasztotta nehézségekkel szemben is — mert a proletárinter­nacionalizmus ércfalára támaszkodik. Nem kétséges, hogy mai hely­zetünkben a múlt hibáinak elemzé­sénél előbbrevalók a holnap gyakor­­lati kérdései, a „hogyan tovább?” problémája. A belső megszilárdulás jelen állapotában azonban úgy vél­jük, megvan már a lehetősége, hogy több figyelmet szenteljünk an­nak, amit nem kívánatos a múlttól átvenni. A múlt hibáival szakító politikának most már konkrétabb formában kell számbavennie, feltér­képeznie: mi az, amivel szakítani kell, aminek végleg össze kellett om­­lania októberrel s amit nem szabad tovább vinnünk. Világos, hogy a­­hogyan tovább** problémájának megoldása szervesen összefügg a „hogyan ne tovább’’ is­meretével. Nem elhanyagolható fel­adatunk a továbbhaladást gátló, tehát felszámolandó káros jelensé­gek feltárása. Szükséges hozzájáru­lás ez ahhoz, hogy a párt és a kor­mány céljai, a kemény, áldozatos munkával elért sikerek valóban az egész nép javára gyümölcsözzenek. BERTALAN IMRE Madarat tolláról - Szabad Európa Rádiót barátnijáról Jelentős változásokat eszközöltek az amerikaiak a „Szabad Európa Rádió" magyar osztályánál. Nemré­giben New Yorkba hívták ennek az uszító orgánumnak magyar főkolom­posait és alapos „fejmosásban” részesítet­ték őket a múlt év végi tevé­kenységük miatt. Senki ne értse félre, nem azért kap­tak ki ezek az urak, amit csináltak, hanem azért, ahogyan csinálták. Tudvalevő ugyanis, hogy a „Szabad Európa” nem kevéssé járult hozzá ahhoz, hogy nyugati burzsoá körök is nyíltan beszéltek a Magyar Nép­­köztársaság belügyeibe való ameri­kai beavatkozásról. Ezért aztán — mint a New York Times is jelenti — új munkatársakat vettek fel a ma­gyar osztályra, megszigorították az anyagok ellenőrzését, ami annyit jelent, hogy a Griffiths nevű ameri­kai „tanácsadó” teljhatalommal ren­delkezik, s a felmosás során az osztály régi vezetőjének a feje is „lehullott”, új vezetőt neveztek ki. Az „új vezetés, jobb kiszolgálás" elve alapján az amerikaiak most egy eddig nem sokat szerepelt emig­ránst vettek elő, Bede István, volt londoni magyar követ személyében, Bede István kinevezésével bizo­nyára emelkedik a ,,Szabad Európa" tekintélye a magyar nemesurak kö­rében. Lehetséges, hogy ezentúl a magyar osztály adásait, mint „ba­ráthi Szabad Európa" rádiót fogják bekonferálni. Erre minden joguk megvan, hiszen a magyar királyi bel­ügyminiszter 1930. január hó 7-én 61 024/1929. szám alatt tett „bizonyít­­ványá’’-val igazolta Bede István ma­gyar nemességét és a „baróthi“ ne­mesi előnév használatához való jo­gát! Baróthi Bede 1929-ben lépett a magyar királyi külügyminisztérium szolgálatába és hűséges szolgálatai­nak eredményeképpen karrierje nyíl­egyenesen ívelt felfelé. 1930-ban még konzuli attasé Pozsonyban, de 1943-ban már a m. kir. külügyminiszté­rium sajtóosztályának megbízott ve­zetője, ami nem kis tisztség, hiszen olyan elődei voltak, mint Bárdossy és Ullein-Reviczky! Mégis valami csodával határos mó­don a „koalíciós világban”, felszabadulásunk után el tudta hitetni, hogy valakinek valaho­gyan „ellenállt”, s miután (nem valószínű, hogy munkás szárma­zása miatt) belépett a Szociál­demokrata Pártba, 1947-ben mind Magyarország londoni kö­vete szerepel. A magyarországi karrier ezzel befe­jeződött. A kegyelmes úr 1948 már­ciusában jobbnak látta, ha disszidál. A követségről történt „eltávozása’* előtt még kijelentette, hogy családjá­val együtt egy London környéki ház­ba vonul vissza, „nem fog csatlakoz­­ni semmiféle emigráns politikai moz­­gásomhoz és sem nyilatkozni, sem politizálni nem kíván”. Egy évvel később, 1949. július 4— 5-én Londonban gyűltek össze az „emigráns szociáldemokrata pártok’* képviselői. S itt — a nyílt színen elő­ször — baróthi Bede kegyelmes úr is szerepelt, mint „szociáldemokra­ta megbízott”. A londoni reakciós emigránsok pletykája szerint nem azért húzó­dott vissza egy évig, mintha az adott szó kötelezettségének tett volna ele­get, hanem azért, mert nagyravá­­gyóan azt akarta elérni, hogy a Foreign Office (angol külügyminiszté­rium) politikai tanácsadóként al­kalmazza. Ezután egyre többet találkozunk nevével az emigráns megnyilvánulá­sokon, s különös véletlen folytán Bán Antal nevével kapcsolatban- Bebizonyosodott, hogy jól tájékozó­dott, mert az angol Munkáspárt ve­zetői Bán Antal személyét előnyben részesítették az ajtajukon mindunta­lan kopogtató Peyer Károllyal szem­ben. Bede nemcsak mint Bán An­tal tolmácsa, hanem mint főtanács­adója tetszelgett Londonban, sok re­akciós magyar keserűségére. Bán és Szélig később megbízták Bedét az­zal, hogy legyen az ő „londoni kö­vetük". Azonban ennél fontosabb szerepet sohasem kapott. Személyét bizonyos gyanakvás­sal kezelték mind az angol, mind pedig a magyar reakciós szociál­demokrata körökben. Még azzal is „megvádolták", hogy álláspontja túlságosan közeláll Chur­chill elgondolásaihoz. Miuán az angol vonalon, illetve az emigráns szociáldemokraták vona­lán komolyabb sikerek és előmene­tel elérésére nem sok reménye volt, a kegyelmes úr átpártolt a sokkal bőkezűbb és egy baráthi előnevet viselő egyén felé sokkal kevésbé bizalmatla­nabb amerikaiak oldalára. 1950-ben már a Magyar Nemzeti Bi­zottmány tagja, 1952-ben pedig kül­döttként részt vesz a Londonban megrendezett közép- és kelet-euró­pai emigránsok értekezletén (ahol az angol kormányt az a Macmillan kép­viselte, aki ma Anglia miniszterel­nöke). Ezután már a karrier beteljesülé­se következett és most az amerikai imperialisták egy igazi magyar ne­mesurat, a magyar kir. külügymi­nisztérium hosszú éveken át kipró­bált diplomatáját, a bárói rokonság­gal rendelkező baróthi Bede István kegyelmes urat állították, a „Szabad Euró­pa Rádió” magyar osztályának élére. Madarat tolláról, a Szabad Európát baráthijáról ismerni meg. V. P. * * * »

Next