Magyarország, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-17. szám)
1957-05-08 / 10. szám
HOGYAN TOVÁBB, HOGYAN NE TOVÁBB Vitáinkban — amelyek társaságban és közéletünk különböző fórumain csökkenetlen intenzitással folynak — gyakran halljuk a refrénszerűen ismétlődő megállapítást: „Könynyű utólag bölcsnek lenni.. A megállapítás önmagában igaz is lenne, ha nem tartalmazna szemrehányó elmarasztalást az utólag bölcsnek nevezettek terhére és felmentést az október 23 előtti bölcsek javára. Senki sem állítja, hogy főleg az utóbbi két év rendkívül bonyolult politikai viszonyai között, vagy éppenséggel október—november legfeszültebb napjaiban lettek volna e hazában mindent pontosan előrelátó bölcsek. De könnyű volt előre látni, hogy a szocializmus építésének programjával, a népi demokratikus forradalommal csak a kapitalista restauráció programja, az ellenforradalom helyezhető szembe. Nem különös, hogy most azok reklamálnak utólagosságot, akik nemhogy előre nem látták, de puskaropogás közben, sőt számosan utólag, még ma sem ismerték fel ezt az alapvető lényeget? Programja nem volt a revizionista ellenzéknek, de az élen vetérkedő írók talajlazító tevékenysége, összehangolva a nyugati rádió koncentrált össztüzével, arra a torz eredményre vezetett, hogy a magyar közvélemény évekig csak a hibákról hallott és közéletünk a negatívumok körül forgolódott. Volt egy rövid időszak, amikor úgy látszott, a nyílt viták felrázzák, megpezsdítik közönybe és sematizmusba lustult közéletünket. Ha így történt volna, a vita — ami hivatalos támogatással,tulajdonképpen a párt kezdeményezésére indult el — felbecsülhetetlen értékű pozitívummá válhatott volna. A revizionista ellenzék azonban visszaélt a párt önkritikájával Gazdasági és kulturális életünk fonákságainak, a vezetés hibáibólfakadó nehézségeknek jogos bírálata olyan szélsőséges negatívumvadászattá fajult, ami életünk és építésünk fő körítéseiről alárendeltebb, de annál gyúlékonyabb kérdésekre terelte a közfigyelmet. Tények, végrehajtott intézkedések támasztották alá, hogy például a törvényesség és a rehabilitáció ügyét a párt (és senki, felelősséget érző ember) nem szándékolta a teljes megoldás előtt levenni napirendről. De tudatos ártalom volt ezt a fontos, de nem legfontosabb problémát szemfényvesztő módon, olyan látszatot keltve tálalni a tömegek elé, mintha a legfőbb kérdés, fejlődésünk alfája és ómegája, összes nehézségeink és bajaink egyetlen és univerzális gyógyszere volna. Hosszú hónapokig makacs megszállottsággal, kizárólagosan elterelő célzatú , lényeget megkerülő kérdésekről csak azok beszélhettek, akik a problémákat tudatosan nem súlyuk, hanem súlytalanságuk szerint állították csatarendbe, akiknek egyetlen szándékuk a kibontakozás meggátlása, egyetlen ténykedésük — a pozitív jelenségek teljes mellőzésével — a rágalomlavinák görgetése, s egyetlen programjuk a hibák demagóg felnagyítása, nem pedig a kijavítása. Nincs józanul gondolkodó ember, aki elhinné, hogy egy ország politikáját negatívumok sivár pusztaságára fel lehet építeni. Lehetett konokul hallgatni a ma és a holnap legégetőbb elvi és gyakorlati kérdéseiről (például a mezőgazdaság és az ipar viszonyának rendezéséről), lehetett állást nem foglalni vagy egyoldalúan állást foglalni az életszínvonal, a termelés kérdésében. De ezek a perifériára taszított kérdések nem tűntek el attól, hogy időnként gunyoros mellékmondatokban szerepeltek a Kossuth és Petőfi pózában öntetszelgő író-próféták szájában és tollán. Ez a magyarázata, hogy nagyon sokan a heves vitázók igazát nem is érezhettük, igaznak, igazuk is úgy volt, hogy nem volt igazuk. Ha a program nélküli likvidátorok gyúlékony vitaanyagából kivonjuk a felfújt negatívumot , a szenzációs „ziccerek" és az elpufogtatott bemondások, a sivító érvpatronok helyén szánnivaló erkölcsi és szellemi meztelenség marad, zavaros elképzelések és szándékok csupasz fantazmagória-váza, amivel mit sem kezdhetünk. Mit kezdjünk például azzal, ha harmadik Tiborként feláll a Petőfi Körben az uszítók egyik vezérkari tisztje, a negatívumvadászok egyik lekótyagosabbja és leg- szószátyárabbja, Tardos, aki —magát egy Táncsics Tibornak vagy értelmiségi Tiborénak képzelvén — „népe" nevében követeli a második ötéves terv átdolgozását oly módon, hogy az életszínvonal a tervezettel szemben ne 25, hanem 40 százalékkal emelkedjék. Ha meg tudta volna mondani, hogyan — szobrot kellene állítani III. Tibornak. De ha halvány fogalma nincs javaslata gazdaságilag abszurd voltáról, ha nincs — ahogy nem is lehetett — egyetlen szava és semmiféle elképzelése a megvalósulás feltételeiről és módozatáról, ha csak a tapsot zsebeli be felelőtlen badarságáért, akkor értelmes és felelősséget érző ember szemében Tardos Tibor nem író, nem újságíró, nem politikus, nem közgazdász, még kevésbé hazafi — egyszerűen felületien demagóg, jobbik esetben közveszélyes dilettáns. Akár így, akár úgy, mindenképpen bűnös. De drtti hibánk, az akkori pártvezetés és vele együtt a mi felelősségünk, hogy a létfontosságú elvi és gyakorlati főkérdésekben nem kényszerítettük nyílt színvallásra, önleleplezésre a magasröptű halandzsázókat s nem szorítottuk ki belőlük sivár elvtelenségük, üres programtalanságuk bugyborékos mérgesgázát. Nem szegeztük a mellüknek a kérdést: vajon a teljes igazság csupán bűnből és hibából áll? Teljes igazság volt-e, hogy a múltnak csupán hibáiról beszéltek és konokul hallgattak tizenkét esztendő olyan alapvető vívmányairól, mint a földosztás vagy az államosítás, az ipar megháromszorozódása, vagy a kulturális forradalom korszakos eredményei. Nem lepleztük le szemfényvesztésüket, amellyel az ifjúságot és az értelmiséget megtévesztették. A Losonczival, Gimessel, Vásárhelyivel, Novobáczkyval és fullajtársaikkal személyesen megvívott vitákban tapasztaltuk, hogyan lehet „kommunista"* szájból ellenforradalmi tüzet fújni, mint a kígyótól, megbűvöltek, tehetetlenül tűrtük, hogy a „tiszta’’ demokrácia és a szólásszabadság felkent bajnokai belénk szorítsák a szót, s a maguk számára fennen követelt szabad légkört a velük szembenállók számára fojtott légkörré terrorizálják. Tűrtük, hogy mindehhez cégévül kisajátítsanak és felhasználjanak pártot, XX. kongresszust, Lenint, ifjúságot, értelmiséget, irodalmat, művészetet és sajtót, mindent és mindenkit. Tűrtük a ködösítést, a benyálazást, a lejáratás kampányát, rendszerünk pilléreinek fűrészelésát. Röviden: túlfűtött aktivitás közepette passzív mozdulatlanságba merevedve tűrtük, hogy szemünk láttára készítsék elő az ellenforradalmat. Nem mentegetjük a múlt tényleges hibáit, de tagadjuk azt az átlátszó rágalmat, hogy a szocializmus építésének egész művét a hibák jellemzik. Ennek az ellenkezőjéről mindenekelőtt az országnak a háborús romokból és a gazdasági hanyatlás mélypontjáról való felemelkedése tanúskodik. Mégsem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy egyesek — nem is mindig a rosszhiszeműek — úgy vélik: nem beszélünk eleget a régi vezetés végzetes hibáiról és a belőlük levonható tanulságokról, inkább csak az ellenforradalom és a jobboldali ellenzék szerepét feszegetjük. Sőt, vannak, akik attól tartanak, hogy a múlt eredményeinek „rehabilitálása’" a múlt hibáinak rehabilitálását célozza. Nos, az a véleményünk, hogy sem az egyik, sem a másik kérdés nem forró kása, amit kerülgetni kellene. Mi nem mondunk le az elkövetett hibák bírálatáról. Csupán azt követjük reális sorrendi érzékkel, amit a belső megszilárdulás, a konszolidálódás jelen periódusában követni mindenekelőtt szükséges. Mindenekelőtt szükséges az ellenség rágalomáradatával szemben megmutatni, hogy a súlyos hibák ellenére is voltak és vannak eredményeink. Szükséges felismertetni továbbá, hogy eredményeink jóval nagyobbak lehetnének az elkövetett hibák nélkül Bármily aforisztikusan hangozzék, az igazság az, hogy még Egy írástudó felelősségéről AZ ELLENFORRADALMI uszítás okozta megzavarodottság fokozatos felszámolásának, a mindjobban higgadó és tisztuló nézetek kristályosodásának jelenlegi szakaszában egyre jobban előtérbe nyomul a tények és események, okok és okozatok mérlegelése. Mindinkább parancsolóan jelentkezik annak szüksége, hogy a történteket ne a sokat emlegetett és joggal elítélt „szitokátok” módszerével jegyezzük fel egy nemzedék történetének legsötétebb lapjaira. Napról napra nagyobb a történelmi távlat és vele együtt női az igény, hogy tisztán lássunk. Mégpedig nem a részben önhibáink által, részben a mesterségesen felszított gyűlölködés szennyes propagandatüzének fényénél, hanem az októbert évekkel megelőző folyamatok felismerésének erejével. Mi, már nemezetközi síkon is közismert — bár ellenségeink körében ellenkező előjellel propagált — tény, hogy az ellenforradalmi hangulat felkorbácsolása jelentős mértékben egyes magyar írók műve volt. Vizsgáljuk meg például Déry Tibor „A téglafal mögött" című nevet. Mi at, amely az Irodalmi Újság 1956. augusztus 25-i számában jelent meg. Megírásának dátuma 1955. A múlt év nyarának túlfűtött atmoszférájában a dátum közlése állásfoglalás volt; logikája: az írás 1955-ben nem jelenhetett volna meg, de az 1956-os „szabadabb" levegő lehetővé tette ezt. AZ IRODALMI ÚJSÁG olvasói ismerik ezt az írást. Bódi, a nyilvánvalóan „kiemelt“ bérelszámoló — akit ilyen minőségében gyűlölnek a munkások — felháborodva veszi észre, hogy a gyár dolgozói lopják a gépszíjat. Közönnyel találja szemben magát. Kiderül, hogy talpbőrre kell a gépszíj, csakúgy, mint ahogy fehérnemű teregetésére kell az ugyancsak lopkodott vörösrézdrót. A lopást röpgyűlésen leplezik le. Bódi elmondja: „ha egy kommunista megkárosítja az államot ... nincs helye a becsületes dolgozók közt.. .’• Az összegyűlt munkások ellenségesen hallgatnak, szolidárisak a gépszíjtolvajokkal, akik közül az egyik — 1945-ös kommunista — öngyilkos lesz. Bódi nem bírja a néma kiközösítést, beteget jelent. Felesége ráolvassa, hogy a szegény ember „maga is mind lopj’. „Mikor lesz már a szegényembernek békessége!" Mire visszatér a gyárba, már szemet húny a lopásokra. Egyszeriben jobban érzi magát. Az író nem mondja ki, de érezteti: Bódi egészsége és életkedve azért tér vissza, mert már szolidáris a többiekkel. Eddig a történet. Amikor az olvasó először-másodszor elolvasta az írást, leküzdhetetlenül az volt az érzése: a téma ilyen tálalása egyértelmű a munkásság kollektív arculcsapásával! Vajon úgy gondolta-e Déry, hogy a valóságot ábrázolja, ha arról ír: 1955-ben egységesek voltak a munkások abban, hogy csak lopással javíthatják meg életüket? Vajon feltétlenül az volt-e a dolgok logikája, hogy a kipellengérezett munkásnak a halálba kellett menekülnie kimondatlan gyilkosa, Bódi elől, aki arra hívta fel a röpgyűlés figyelmét, hogy a kommunistáknak példát kell mutatniuk? ... Az ,,újtípusú ember’’, akire Déry félreérthetetlenül céloz, csakis úgy találhatta meg lelki nyugalmát, ha leveti aggályait és beleolvad a tolvajokkal szolidárisok tömegébe?... Mindez a „téglafal mögött" történik, amely Déry ábrázolásában félreérthetetlenül nem más, mint börtön. Az írás úgy végződik, hogy Bódinak talán nem fog többé oly kínzóan fájni a feje. Lehet ... morogja Bódi és az olvasóra van bízva, milyen kibontakozást tart lehetségesnek. Az író sokat sejtetően magára hagyja az olvasót... KEGYETLEN TÉMA, szembe kell nézni vele. A normák szűkítése, elégedetlenség, amely egyeseket bűnre vitt. Ezek tények, s letagadhatatlanok.. De feltűnő, hogy Déry írásában nincs helye egyetlen olyan embernek sem, aki másként vélekedett volna, mint az író figurái. Vajon tényleg nem akadt ilyen? Vajon nem rajzolt-e Déry a valóságnál sötétebb képet? Tévedés lenne azt hinni, hogy a bajok leküzdését óhajtó olvasó rózsaszínű pasztellkéket kivánt Dérytől, aki talán való történetet stilizált. De annyit meg kell állapítani: az ilyen írás, amely reménytelen kézlegyintéssel tér napirendre a törvényszerűnek elismert, tragédiába és cinkos meghátrálásba fulladt események fölött — nem szolgálhatta a kibontakozást 1956. nyarán. * Az újtípusú embert nevetségessé tette, elmarasztalta Déry. Szájába üresen kongó frázisokat adott és kiszolgáltatta az olvasónak: maga ítélje meg, kik szóltak hozzá éveken át. A „különös emberek" ismert lebecsülésére emlékeztet ez a hanghordozás, egy másik írásra, amely nem elbeszélés betűi mögül, hanem vezércikkben hirdette meg a szocialista ember elleni gyűlöletet. Távol állt a magyar olvasók ezreitől, hogy kávénénikék módjára happy endet követeljenek Dérytől, miként annak idején Jókai rajongó olvasói tették, amikor előre megírták a folytatásokban közölt regények írójának, milyen véget kívánnak a regényhősöknek... De talán nem követeltek volna lehetetlent egy magát szocialistának nevező írótól, ha arra emlékeztetik, hogy kötelessége lenne perspektívát adni, még ha ezt a valóság tényei esetleg nehézzé is tennék számára. És ez nem ellentétes a súlyos valóság tényeinek realista ábrázolásával, nem jelentette volna a valóság elfogadását. MEGÉRTÜK október 23-át. És a megélt élmények megértetik velünk: ez az írás bele tartozik az ellenforradalmat felidéző ördögi körbe. Láng Imre MAGYARORSZÁG 1957. MÁJUS 8. a hibák is a szocialista rendszer fölényét bizonyítják. Az elmúlt évek rossz vezetése nem tudott annyi hibát, melléfogást elkövetni, hogy előrehaladásunkat megakadályozza, eredményeinket megsemmisítse. Nincs olyan erős kapitalista ország, amelynek gazdasága képe volna hasonló ellenállóképességet mutatni, amely a minket ért gazdasági és politikai megrázkódtatásokat infláció, összeomlás és csőd nélkül elviselte volna. "A szocialista rendszer bebizonyította, hogy életképes , mert képes hibái kijavítására, de emellett helyt tud állni a belső és külső ellenségek támasztotta nehézségekkel szemben is — mert a proletárinternacionalizmus ércfalára támaszkodik. Nem kétséges, hogy mai helyzetünkben a múlt hibáinak elemzésénél előbbrevalók a holnap gyakorlati kérdései, a „hogyan tovább?” problémája. A belső megszilárdulás jelen állapotában azonban úgy véljük, megvan már a lehetősége, hogy több figyelmet szenteljünk annak, amit nem kívánatos a múlttól átvenni. A múlt hibáival szakító politikának most már konkrétabb formában kell számbavennie, feltérképeznie: mi az, amivel szakítani kell, aminek végleg össze kellett omlania októberrel s amit nem szabad tovább vinnünk. Világos, hogy ahogyan tovább** problémájának megoldása szervesen összefügg a „hogyan ne tovább’’ ismeretével. Nem elhanyagolható feladatunk a továbbhaladást gátló, tehát felszámolandó káros jelenségek feltárása. Szükséges hozzájárulás ez ahhoz, hogy a párt és a kormány céljai, a kemény, áldozatos munkával elért sikerek valóban az egész nép javára gyümölcsözzenek. BERTALAN IMRE Madarat tolláról - Szabad Európa Rádiót barátnijáról Jelentős változásokat eszközöltek az amerikaiak a „Szabad Európa Rádió" magyar osztályánál. Nemrégiben New Yorkba hívták ennek az uszító orgánumnak magyar főkolomposait és alapos „fejmosásban” részesítették őket a múlt év végi tevékenységük miatt. Senki ne értse félre, nem azért kaptak ki ezek az urak, amit csináltak, hanem azért, ahogyan csinálták. Tudvalevő ugyanis, hogy a „Szabad Európa” nem kevéssé járult hozzá ahhoz, hogy nyugati burzsoá körök is nyíltan beszéltek a Magyar Népköztársaság belügyeibe való amerikai beavatkozásról. Ezért aztán — mint a New York Times is jelenti — új munkatársakat vettek fel a magyar osztályra, megszigorították az anyagok ellenőrzését, ami annyit jelent, hogy a Griffiths nevű amerikai „tanácsadó” teljhatalommal rendelkezik, s a felmosás során az osztály régi vezetőjének a feje is „lehullott”, új vezetőt neveztek ki. Az „új vezetés, jobb kiszolgálás" elve alapján az amerikaiak most egy eddig nem sokat szerepelt emigránst vettek elő, Bede István, volt londoni magyar követ személyében, Bede István kinevezésével bizonyára emelkedik a ,,Szabad Európa" tekintélye a magyar nemesurak körében. Lehetséges, hogy ezentúl a magyar osztály adásait, mint „baráthi Szabad Európa" rádiót fogják bekonferálni. Erre minden joguk megvan, hiszen a magyar királyi belügyminiszter 1930. január hó 7-én 61 024/1929. szám alatt tett „bizonyítványá’’-val igazolta Bede István magyar nemességét és a „baróthi“ nemesi előnév használatához való jogát! Baróthi Bede 1929-ben lépett a magyar királyi külügyminisztérium szolgálatába és hűséges szolgálatainak eredményeképpen karrierje nyílegyenesen ívelt felfelé. 1930-ban még konzuli attasé Pozsonyban, de 1943-ban már a m. kir. külügyminisztérium sajtóosztályának megbízott vezetője, ami nem kis tisztség, hiszen olyan elődei voltak, mint Bárdossy és Ullein-Reviczky! Mégis valami csodával határos módon a „koalíciós világban”, felszabadulásunk után el tudta hitetni, hogy valakinek valahogyan „ellenállt”, s miután (nem valószínű, hogy munkás származása miatt) belépett a Szociáldemokrata Pártba, 1947-ben mind Magyarország londoni követe szerepel. A magyarországi karrier ezzel befejeződött. A kegyelmes úr 1948 márciusában jobbnak látta, ha disszidál. A követségről történt „eltávozása’* előtt még kijelentette, hogy családjával együtt egy London környéki házba vonul vissza, „nem fog csatlakozni semmiféle emigráns politikai mozgásomhoz és sem nyilatkozni, sem politizálni nem kíván”. Egy évvel később, 1949. július 4— 5-én Londonban gyűltek össze az „emigráns szociáldemokrata pártok’* képviselői. S itt — a nyílt színen először — baróthi Bede kegyelmes úr is szerepelt, mint „szociáldemokrata megbízott”. A londoni reakciós emigránsok pletykája szerint nem azért húzódott vissza egy évig, mintha az adott szó kötelezettségének tett volna eleget, hanem azért, mert nagyravágyóan azt akarta elérni, hogy a Foreign Office (angol külügyminisztérium) politikai tanácsadóként alkalmazza. Ezután egyre többet találkozunk nevével az emigráns megnyilvánulásokon, s különös véletlen folytán Bán Antal nevével kapcsolatban- Bebizonyosodott, hogy jól tájékozódott, mert az angol Munkáspárt vezetői Bán Antal személyét előnyben részesítették az ajtajukon minduntalan kopogtató Peyer Károllyal szemben. Bede nemcsak mint Bán Antal tolmácsa, hanem mint főtanácsadója tetszelgett Londonban, sok reakciós magyar keserűségére. Bán és Szélig később megbízták Bedét azzal, hogy legyen az ő „londoni követük". Azonban ennél fontosabb szerepet sohasem kapott. Személyét bizonyos gyanakvással kezelték mind az angol, mind pedig a magyar reakciós szociáldemokrata körökben. Még azzal is „megvádolták", hogy álláspontja túlságosan közeláll Churchill elgondolásaihoz. Miuán az angol vonalon, illetve az emigráns szociáldemokraták vonalán komolyabb sikerek és előmenetel elérésére nem sok reménye volt, a kegyelmes úr átpártolt a sokkal bőkezűbb és egy baráthi előnevet viselő egyén felé sokkal kevésbé bizalmatlanabb amerikaiak oldalára. 1950-ben már a Magyar Nemzeti Bizottmány tagja, 1952-ben pedig küldöttként részt vesz a Londonban megrendezett közép- és kelet-európai emigránsok értekezletén (ahol az angol kormányt az a Macmillan képviselte, aki ma Anglia miniszterelnöke). Ezután már a karrier beteljesülése következett és most az amerikai imperialisták egy igazi magyar nemesurat, a magyar kir. külügyminisztérium hosszú éveken át kipróbált diplomatáját, a bárói rokonsággal rendelkező baróthi Bede István kegyelmes urat állították, a „Szabad Európa Rádió” magyar osztályának élére. Madarat tolláról, a Szabad Európát baráthijáról ismerni meg. V. P. * * * »