Magyarország, 1957. július-december (1. évfolyam, 18-44. szám)
1957-07-03 / 18. szám
GARIBALDI HŐSI ÉLETE Százötven éve, 1807. július 4-én született a történelem egyik legnagyobb szabadsághőse, Giuseppe Garibaldi. Nizzában született, apja tengerész volt. Hazája, Olaszország, világi és egyházi zsarnokok közt 14 darabra osztva, nagyrészt idegen rabiga alatt vergődött. A gyönyörű tájak, a természet minden ékessége, kiáltó ellentétben állt a papok és földesurak elnyomása alatt tengődő, nyomorban és tudatlanságban tartott nép életével, melynek már csak fehérlő romok regéltek egy dicső múltról. A meggyötört haza legjobb fiai felvették a harcot a klerikális reakció és az osztrák császár megszálló hadai ellen. A nemzeti érzelmű kispolgárság, az egyház és a feudalizmus ellen felsorakozó polgárság állt élére annak a mozgalomnak, amelyet még a karbonárik kezdtek el Itália felszabadítására és egységesítésére. Giuseppe Mazzini volt e mozgalom lelke. Hívei — dacolva a kivégző perotonokkal és Kufstein, Spielberg börtöneivel — újabb és újabb felkelésekkel akarták a nagy felszabadító harcot elindítani. 1834-ben a fiatal tengerész is fegyverrel harcolt Mazzini „Giovane Itáliaijának savoyai felkelésében. A felkelés elbukott és a tenger ifjú vándora, Garibaldi, a föld túlsó felére menekült. Dél-Amerikában a brazil nép szabadságharcában vett részt és ott ismerte meg később hű élettársát, Anitát. Az 1848-as forradalom kitörésének hírére érkezett vissza ötvenötödmagával. Carlo Alberto, a Franciaországban nevelkedett haladó szellemű szárd király vezette a háborút az osztrákok ellen. Garibaldi harcban edzett kis csapata csakhamar 1500 főre növekedett és Radetzky már rég legyőzte a hivatásos hadsereget, amikor Garibaldi partizánjai még mindig sikeres harci vállalkozásokat hajtottak végre. 1849 januárjában Türr István vezetésével számos magyar katona állt át az olaszokhoz Radetzky seregéből. A több száz főre növekedett, Türrféle magyar légió célja a magyar szabadságharc támogatása volt Fiume felől. Türr és emberei az összeomláskor — mint Garibaldi is — Svájc felé vették útjukat. Garibaldi Rómába sietett, ahol még állt a harc. Itt, az akkori pápai állam fővárosában, ő javasolta a köztársaság kikiáltását. Kezdettől fogva a klerikális reakcióban és ennek államalakulatában látta Olaszország rákfenéjét. Hónapon át védte a várost a pápától segítségül hívott ellenforradalmi francia sereg ellen. És amikor győzött a túlerő, a nápolyi királyságba akarta áttenni a harc színterét. De sikertelenül. Mint egy csendesóceáni hajó parancsnokának kellett kivárnia a felszabadító háború folytatását. 1854-ben visszatérhetett és a korzikai partok közelében fekvő kis Caprera szigeten talált otthont. Innen készítette elő az új felkelést, és amikor 1859-ben kitört az osztrákok elleni háború, Garibaldi „alpini“ különítménye a hegyekben támadta meg Urbán tábornok arcvonalát. A San Fermo-i győztes csatában, Garibaldi egységében újra ott harcoltak a magyar önkéntesek. 111. Napóleon, a francia szövetséges, a villafrancai hirtelen békekötéssel cserben hagyta az olaszokat, akiktől Nizzát és Savoyát is elvette. Garibaldi fájdalmas haraggal vonult vissza Caprerára, hogy új felkelési terveket készítsen elő. Tudta, hogy a Magyarországot rabságban tartó Habsburgok ellen Türr-re és társaira mindenkor számíthat. 1860 májusában Garibaldi elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Quartóban hajózta be seregét, 1020 vörösinges szabadságharcost. Köztük volt a „legione ausiliaria ungherese”, a magyar szövetséges légió. A vezérkari főnök Türr István volt, aki kijelentette, hogy az olasz felszabadulás után az ő hazájának felszabadítására indulnak. Ekkor énekelték Magyarországon a híres dalt: „Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát — Éljen Garibaldi!" Szicília felszabadítása volt az első lépés. A fegyvereket és muníciót Türr szerezte csellel egy állami fegyvertárból. Marsalában még csak a legendás „ezer” szállt partra, de a Catalasiumi győzelem után már négyezren voltak. Palermót kellett elfoglalni! Az előhadat a magyar Tüköry ezredes vezette. Három éjjel és három nap folyt a gyilkos harc. Tüköry elesett, de helyébe egy másik magyar lépett, Eber ezredes, aki mint a Times tudósítója érkezett a hadszíntérre. Garibaldi hadihajót neveztetett el „Tuekery”nek, Palermóban és Nápolyban máig is egy-egy utca viseli a hős nevét. Türrt vérömléssel kellett a tűzvonalból elvinni. A város eleste után Garibaldi így írt hozzá: „Kedves Tür Töm! Gyógyuljon fel mi,hamarább s jöjjön. Testvéri gyönyörrel láttam az Önök magyarjait, egy erős csapatot fogunk belőlük szervezni, hogy Magyarországba menjenek. — Egy nápolyi hadihajó érkezett tegnap hozzánk, amelynek a Tuckery nevet fogjuk adni. Maradok mindenkor az ön Garibaldija". Június 6-án a szicíliai Bourbonhadsereg megadta magát. Augusztus 19-én Garibaldi Reggionál átkelt Kalábriába és szeptember 7-én — oldalán Türr-rel — győztesen bevonult a királyság fővárosába, Nápolyba. Garibaldi itt két zászlót avatott fel a magyar légiónak. Capua ostrománál a kirohanó monarchisták körülfogták Garibaldit. Mogyoródy ezredes magyar gyalogsága mentette meg. „Ah, ti vagytok, ők azok, az én derék magyarjaim" — kiáltotta az olasz szabadsághős. — „Űzzétek el ezt a gaz népet!" A Santa Maria-i győztes csatát Figyelmessy és Scheller ezredes magyar huszársága döntötte el. A nápolyi királyság egyesült II. Viktor Emánuel szárb királyságával, de Garibaldi a teljes olasz egyesülésig akarta tovább vinni a harcot. Caprera szigetéről, ahol minden jutalmat és elismerést visszautasítva élt, 1862-ben újra megjelent egy különítménnyel Kalábriában. Aspromontenál II. Viktor Emánuel seregének túlereje szétverte embereit, ő maga súlyos bokalövést kapott. Egy ideig Fort Varignanoba zárták be. Caprerán gyógyíttatta ki magát. 1864-ben Londonba ment, ahol az alakuló I. Internacionálé munkásai is résztvettek ünneplésében. Félretéve egyéni sérelmét, 1866-ban újra a királyi hadsereg oldalán harcolt a Garda-tónál, az osztrákok ellen vívott háborúban, mely felszabadította Velencét. Csak a főellenség, az egyházi állam tartotta meg magát. Egy év múlva — kijátszva a hadihajók őrvonalát — Garibaldi Capreráról egy bárkán Róma felszabadítására indult. A monterotondói győztes csata ellenére, újra elfogta a királyi haderő. Ismét a Fort Varignanoi börtön, majd Caprera! Amikor 1870. szeptember 4-én a párizsi nép felkelése megbuktatta III. Napóleon uralmát, Garibaldi nem vett részt életcéljának, Rómának elfoglalásában, mely érett gyümölcsként hullt az ,,Italia unita” ölébe. Internacionalista kötelességének tartotta, hogy fiaival a németektől szorongatott Franciaország segítségére siessen. Sikerrel harcolt Dijon vidékén és az egyetlen zászlót, amelyet a német hadsereg ebben a háborúban elvesztett, Garibaldi katonái zsákmányolták. Képviselőnek választották, de felháborodva hagyta ott a bordeauxi nemzetgyűlést, amikor annak reakciós voltáról meggyőződött. Ehelyett lángoló nyilatkozatot tett a párizsi Kommün mellett. Újra Caprerán élt és onnan tartott összeköttetést a szabadságmozgalmakkal. Szerényen gazdálkodott és amikor nemzete 1874-ben 100 000 lírával akarta megajándékozni, visszautasította. 1882. június 2-án hunyta örök álomra szemét. AGÁRDI FERENC MAGYARORSZÁG 1957. JÚLIUS 5. EGY ÚJSÁGHÍR MARGÓJÁRA A Times közli, hogy Böjti őrnagy gyilkosait halálra ítélték. Ha az egyszerű angol állampolgár olvassa ezt a hírt, azt mondja rá, hogy helyes. Csakhogy a Timesnak nem az volt a célja ezen bírósági hír közlésével, hogy az angol közvéleményt megnyugtassa: Magyarországon elmúltak azok az idők, akkor közönséges bűnözők szabadon gyilkolhattak és rabolhattak. A Times védelembe veszi, felmagasztalja ezeket a haramiákat. Nincs erről mit mondanunk, hiszen mindenki saját maga választja meg a barátait. Az ember mégis elgondolkodik. Hová süllyedt a sajtóerkölcs Angliában, ha a legtekintélyesebb újságjuk, afölötti igyekezetében, hogy az angol imperialisták érdekeit kiszolgálja, gyilkosok védelmezőjeként lép fel. Talán már ott is van a Times főszerkesztőjének asztalán a budapesti alvilág hírhedt Tuskólábújának fényképe, aki a Köztársaság téren elkövetett gyilkosságaival a zsebmetszők és rablók bandájából az imperializmus hősei közé lépett. Talán már meg is rendelte a Times főszerkesztője Sipos és társai fényképeit, hogy kiegészítse velük maga gyártotta hőseinek fényképgalériáját. Mit mondhatunk? Hasonló — hasonlónak örül. Nem csodálkozunk azonban, hiszen kijártuk már a két világháború közötti idők történelmi iskoláját, tudjuk, hogy Hitler bandája sem állott másokból. Akkor az imperializmus a berlini Alexanderplatzon kereste embereit. Ezek tőlük telhetően igyekeztek is teljesíteni, amit rájuk bíztak. Ebből az a történelmi tanulság, hogy az imperialisták legmegbízhatóbb szövetségesei, legkészségesebb eszközei az alvilágban találhatók. Ott keresik továbbra is őket. Most pedig, hogy e bandával végrehajtatott magyarországi akciójuk — másként ugyan, mint ők gondolták —, de lezárult, ideküldik tudósítóikat, hogy szemtanúkként számoljanak be arról, mi történik bérgyilkosaikkal. Ezek a külföldi tudósítóik jobb ügyhöz méltó buzgalommal, verejtékezve igyekeznek hősökké avatni a magyar népre szabadított börtöntöltelékeket és gaztetteiket szabadságharccá avatni. Ám, mint az imperializmus más „hőseiről“, a történelem ítélőszéke előtt, a magyar bíróságok előtt ezekről is lehullott a lepel. A tárgyalótermek közönsége elszörnyedve hallja ezeknek a banditáknak bűnlajstromát. Iszonyodva látják, miféle hordák törtek ránk és hogy milyen sorsot szántak Magyarországnak. A hallgatók soraiban, minden tárgyaláson ott ülnek az angol sajtó képviselői is. Ott ültek akkor is, amikor Böjti őrnagy gyilkosainak ügyét tárgyalták. A bíró majd egy óráig sorolta ezeknek a haramiáknak a bűnlajstromát, amelyekért már évekkel az ellenforradalom kitörése előtt súlyos börtönbüntetésre kellett ítélni őket Vezérük közönséges gyilkos volt, aki már az első gyilkosságáért megérdemelte volna a halált Társai csak éppen hogy nem gyilkoltak eddig, de elég volt egyéb bűneiket ismertetni, amelyek miatt októberben még börtönbüntetésüket töltötték. Ezek a tudósítók végighallgatták, hogyan szervezett Sipos börtöntársaiból bandát, miként ölték meg Böjti őrnagyot, hogy megszerezzék fegyverét, mert szükségük volt rá további céljaikhoz. Végighallgatták, hogyan szervezték meg és hajtották végre két védtelen öregasszony meggyilkolását és hogyan rabolták ki őket. Látták a hallgatóság megdöbbent arcát, észre kellett venniök, hogyan fulladt az undortól a bírónak a hangja, míg e banda által elkövetett bűnök halmazát ismertette. Látták ezeket a haramiákat, hallották, hogy olyan szenvtelen hangon mondották el az október végén és a novemberben elkövetett gyilkosságaikat, mintha csak arról beszélnének hogy sétálni mentek, de rossz idő volt, így hát hazatértek. Vége a tárgyalásnak és az imperialista sajtó tudósítói bajban vannak, mert őket nem ezért küldték ide. Ha ők azt írják, hogy gyilkosok a gyilkosok, akkor hol vannak az ő szabadsághőseik? Kimentek tehát a Böjti őrnagy gyilkosainak tárgyalásáról és elküldték távirataikat. Másnap pedig a Times azt írja, hogy „a magyar forradalmi mozgalom három tagját halálra ítélték", íme az új Horst Wesselek. Az embert a hányinger gyötri. Erkölcsi hányinger. Ne csodálkozzon rajta a Times főszerkesztője, S. L. „MAGYAR HAZAFI VARSÓBAN TISZTELETTELJES KÉRDÉS A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA ILLETÉKESEIHEZ Hónapokkal ezelőtt az egyik napilapban furcsa hirdetést olvastam: „Fiatal cinikus művéssszel leveleznék. Halló, itt Gabriella jeligére Bevallom, első gondolatom az volt, szerény újságíró létemre válaszolok Gabriellának, s megpályázom a különös igényű hölgy ismeretségét. A dologból mégsem lett semmi, mert utóbb megrettentem a feladattól: hátha nem leszek elég cinikus és felsülök „Gabriellánál“. Ismerőseim között sem akadtam hirtelen megfelelő tanítómesterre. Varsóba kellett elmennem leckéért. Megérkezésem második napján történt. Délután a magyar intézetben megismerkedtem Cs. Mariola magyar szakos diáklánnyal. Mariola vállalta, hogy megmutatja Varsót. Hosszú séták után este betértünk az óváros egyik vendéglőjébe. Éppen hozzákezdjünk a vacsorához, amikor egy bizonytalan járású fiatalember lépett asztalunkhoz és kérően az egyik üres székre mutatott — elviheti-e? Kitűnő lengyel tudásommal udvariasan azt válaszoltam: „parancsoljon.“ A fiatalember félúton viszszafordult: „köszönöm.” Mondanom sem kell, megörültem honfitársamnak. „Ugye érik az embert meglepetések” — kiáltja nekem az asztaláról új ismerősöm. — Kicsi a világ — válaszolom. Egy pár hasonlóan mélyértelmű mondat után honfitársam ismét asztalunkhoz jön, s minden bevezető helyett megkérdezi: „Tudja ki vagyok én?“ Félpercnyi megfeszített gondolkodás után be kellett valljam az igazat: nem. Megtudtam, hogy magával Rusvai Tiborral, a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjas aspiránsával állok szemben. Honfitársam ezután egy szuszra elsorolta különböző rangjait: „X. varsói irodalmi társaság tiszteletbeli elnöke. Z. művészeti társaság tiszteletbeli tagja stb.. vagyok”. A beszélgetés ilyen fordulata nem nagyon tetszett. Varsói tartózkodásom második napján már alaposan beleástam magam a lengyel nyelv tanulmányozásába, de azért hirtelen eszembe jutott, hogy anyanyelvemen az ilyesmit ostoba kérkedésnek nevezik. Fennhangon azonban csak annyit jegyeztem meg, hogy sajnos, magamról nem tudok ennyi szépet és jót elmondani, nem vagyok sehol sem tb.-elnök, sem tb.tag, de azért beszélgethetünk. Honfitársam ezután megkérdezte, hogy tulajdonképpen ki és mi vagyok. — Bemutatkoztam a Népszabadság Lengyelországba küldött tudósítója vagyok. — Rusvai honfitárs ábrázata csúnya fintorra torzult. — Áh, Népszabadság, Kádár-újság, mit tudnak maguk a lengyel valóságról ...? E megjegyzésére szerényen bevallottam, hogy a lengyel helyzetet valóban nem ismerem alaposan, hiszen most érkeztem. De szívesen vennék némi felvilágosítást . Ugyan, nem is érdemes maguknak erről beszélni. Úgysem értik meg — legyintett lemondóan. Ezután még egy pár feledhetetlenül szellemes megjegyzést tett arra vonatkozóan, hogy meghívna asztalához bennünket, de ilyen magas beosztású embert (mármint engem) nem akar megsérteni szerény társaságával stb----Udvarias (nyilvános helyen voltunk), de félreérthetetlen mozdulatot tettem. Honfitársam elment. Rövid tárgyalásokat folytatott emelkedett hangú asztaltársaságával, majd visszatért. — Mégis szeretnék magával találkozni — mondta — őszintén elbeszélgetnénk. — Én is nagyon örülnék — válaszoltam — Ígérhetem, hogy az őszinteséggel nálam nem lesz baj. Sőt erre előleget is adhatok. Már holnapi reményteljes találkozásunk előtt nyíltan megmondom, hogy nem szeretem a hányaveti, cinikus embereket . . . Rusvai Tibor felpattant székéről. S miközben egy spanyol grandot lefőzve meghajolt, így szól: „Bocsánat, uram, én csak egy magyar vagyok.” S elviharzott. („Értsd: egy igazi magyar hazafiú manapság csak elkeseredett, cinikus lehet.) Nekem hirtelen Rusvairól más jelző jutott eszembe, mint az, hogy magyar, de a nyomdászok figyelmeztettek, hogy azt a jelzőt ők nem szedhetik ki. Útikalauzom, Cs. Mariola az eset után kért, hogy azonnal menjünk. Majd az utcán megmondja, miért Ezt tudtam meg: beszélgetés közben Rusvai lengyelre fordította a szót, és arra figyelmeztette Cs. Mariolát, hogy na beszélgessen velem, mert én „Kádár-kommunista“’ vagyok, s ezért veszélyes ember. A lengyel egyetemista lány elmondta még, azért kért, hogy hagyjuk ott a vendéglőt, mert ő nem hajlandó egy ilyen utálatos fráterrel egy helyiségben maradni. Rusvai varsói szerepléséről az egyetemen felháborodva beszélnek. Ez a fiatalember a magyar kormány háromezer zlotys ösztöndíjától támogatva féktelenül uszít a magyar kommunisták, a magyar kormány ellen. Tanulmányait elhanyagolja, de annál gyakrabban látják ittas állapotban. Az októberi ellenforradalom után a varsói egyetemen ifjúsági pártot akart szervezni. A kommunisták kidobták. Beférkőzött a lengyel—magyar társaságba, de ott is hamar megismerték gyalázatos politikai és emberi arculatát — kidobták. A varsói egyetem egyik tudományos munkatársa mondta el, hogy egy alkalommal meghívta Rusvait. A magyar hazafi vendéglátója lakásában letépte a kommunista vezetők képeit és úgy viselkedett, hogy a házigazda kénytelen volt távozásra szólítani. Rusvai Tibor felelősségre vonta Weniiarszkit, a varsói magyar intézet igazgatóját, a magyarországi ellenforradalomról tartott előadása után.. * Egyik lengyel ismerősöm megkérdezte tőlem, miért küldünk ki külföldre olyan embert, aki hazája bőséges anyagi támogatását élvezve a kommunisták, a kormány ellen uszít és súlyosan árt a lengyel—magyar barátságnak. A kérdéstől zavarba jöttem — nem tudtam válaszolni. Kérem a Magyar Tudományos Akadémia illetékeseit, adják meg helyettem a választ. SALAMON PÁL A FIAM NŐSÜL Fiam tegnap bejelentette, nősülni szándékozik: Balog Katit veszi el. Kati szőke, kékszemű, bájos teremtés, szépen énekel és táncol. Persze, a fiam se kutya, őt viszont az autószakma érdekli és gépészmérnöknek készül. Fiam azt is elmesélte, hogy tulajdonképpen Kati kérte meg őt és ő igent mondott. (Hja, modern időket élünk, a mi fiatalkorunkban ez elképzelhetetlen volt.) Szerintem egy szülő ne avatkozzék bele gyermekei sorsdöntő és jelentős elhatározásaiba. Jelen esetben mégis kénytelen voltam fiam leendő feleségét bírálni és szerényen megjegyeztem, hogy Kati szokjon le a szabadszájúságról és hordjon valamivel hosszabb ruhát. És akármennyire is tisztában vagyok fiam jó tulajdonságaival, egyes jellembeli fogyatékosságaira mégis felhívtam a figyelmet. Azt hallottam ugyanis, hogy nemcsak Balog Katinak ígérte oda a kezét, hanem Bertalan Évának is, tehát itt valami nincs rendjén. Azonkívül a kilátásba helyezett házasság még azért sincs ínyemre, mert fiam és menyasszonya egyidősek. Márpedig ez egy házasságban soha sem jó . s Fiam igen komolyan hallgatta fejtegetéseimet és megígérte, hogy megfontolás tárgyává teszi a kérdést. Mindezek után pedig felhörpintette a kávéját, megette a vajaskiflit, megtöltötte a vízipisztolyát és kicsit lehangoltan ment el a Csáky utcai óvodába. Mert oda jár , kérem, a középső csoportba. (hernádi)