Magyarország, 1957. július-december (1. évfolyam, 18-44. szám)

1957-07-03 / 18. szám

GARIBALDI HŐSI ÉLETE S­zázötven éve, 1807. július 4-én született a történelem egyik legnagyobb szabadsághőse, Giuseppe Garibaldi. Nizzában született, apja tengerész volt. Hazája, Olaszország, világi és egyházi zsarnokok közt 14 darabra osztva, nagyrészt idegen rabiga alatt vergődött. A gyönyörű tájak, a ter­mészet minden ékessége, kiáltó el­lentétben állt a papok és földesurak elnyomása alatt tengődő, nyomorban és tudatlanságban tartott nép életé­vel, melynek már csak fehérlő ro­mok regéltek egy dicső múltról. A meggyötört haza legjobb fiai fel­vették a harcot a klerikális reakció és az osztrák császár megszálló ha­dai ellen. A nemzeti érzelmű kispol­gárság, az egyház és a feudalizmus ellen felsorakozó polgárság állt élére annak a mozgalomnak, amelyet még a karbonárik kezdtek el Itália felszabadítására és egységesítésére. Giuseppe Mazzini volt e mozgalom lelke. Hívei — dacolva a kivégző perotonokkal és Kufstein, Spielberg börtöneivel — újabb és újabb felke­lésekkel akarták a nagy felszabadító harcot elindítani. 1834-ben a fiatal tengerész is fegy­verrel harcolt Mazzini „Giovane Itáliaijának savoyai felkelésében. A felkelés elbukott és a tenger ifjú vándora, Garibaldi, a föld túlsó fe­lére menekült. Dél-Amerikában a bra­­zil nép szabadságharcában vett részt és ott ismerte meg később hű élet­társát, Anitát. A­z 1848-as forradalom kitörésének hírére érkezett vissza ötven­­ötödmagával. Carlo Alberto, a Fran­ciaországban nevelkedett haladó szellemű szárd király vezette a há­borút az osztrákok ellen. Garibaldi harcban edzett kis csapata csakha­mar 1500 főre növekedett és Ra­detzky már rég legyőzte a hivatásos hadsereget, amikor Garibaldi parti­zánjai még mindig sikeres harci vál­lalkozásokat hajtottak végre. 1849 januárjában Türr István ve­zetésével számos magyar katona állt át az olaszokhoz Radetzky seregéből. A több száz főre növekedett, Türr­­féle magyar légió célja a magyar szabadságharc támogatása volt Fiu­me felől. Türr és emberei az össze­omláskor — mint Garibaldi is — Svájc felé vették útjukat. Garibaldi Rómába sietett, ahol még állt a harc. Itt, az akkori pápai állam fővárosában, ő javasolta a köztársaság kikiáltását. Kezdettől fogva a klerikális reakcióban és en­nek államalakulatában látta Olasz­ország rákfenéjét. Hónapon át védte a várost a pápától segítségül hívott ellenforradalmi francia sereg ellen. És amikor győzött a túlerő, a nápo­lyi királyságba akarta áttenni a harc színterét. De sikertelenül. Mint egy csendesóceáni hajó parancsnokának kellett kivárnia a felszabadító hábo­rú folytatását. 1854-ben visszatérhetett és a kor­zikai partok közelében fekvő kis Caprera szigeten talált otthont. In­nen készítette elő az új felkelést, és amikor 1859-ben kitört az osztrákok elleni háború, Garibaldi „alpini“ kü­lönítménye a hegyekben támadta meg Urbán tábornok arcvonalát. A San Fermo-i győztes csatában, Gari­baldi egységében újra ott harcoltak a magyar önkéntesek. 111. Napóleon, a francia szövetsé­ges, a villafrancai hirtelen békekö­téssel cserben hagyta az olaszokat, akiktől Nizzát és Savoyát is elvette. Garibaldi fájdalmas haraggal vonult vissza Caprerára, hogy új felkelési terveket készítsen elő. Tudta, hogy a Magyarországot rabságban tartó Habsburgok ellen Türr-re és társaira mindenkor számíthat. 1860 májusában Garibaldi elérke­zettnek látta az időt a cselekvésre. Quartóban hajózta be seregét, 1020 vörösinges szabadságharcost. Köztük volt a „legione ausiliaria ungherese”, a magyar szövetséges légió. A vezér­kari főnök Türr István volt, aki ki­jelentette, hogy az olasz felszabadu­lás után az ő hazájának felszabadí­tására indulnak. Ekkor énekelték Magyarországon a híres dalt: „Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát — Éljen Garibaldi!" S­zicília felszabadítása volt az el­­ső lépés. A fegyvereket és mu­níciót Türr szerezte csellel egy álla­mi fegyvertárból. Marsalában még csak a legendás „ezer” szállt partra, de a Catalasiumi győzelem után már négyezren voltak. Palermót kellett elfoglalni! Az előhadat a magyar Tüköry ez­redes vezette. Három éjjel és három nap folyt a gyilkos harc. Tüköry el­esett, de helyébe egy másik magyar lépett, Eber ezredes, aki mint a Ti­mes tudósítója érkezett a hadszíntér­re. Garibaldi hadihajót neveztetett el „Tuekery”nek, Palermóban és Ná­polyban máig is egy-egy utca viseli a hős nevét. Türrt vérömléssel kel­lett a tűzvonalból elvinni. A város eleste után Garibaldi így írt hozzá: „Kedves Tür Töm! Gyógyuljon fel mi,­hamarább s jöjjön. Testvéri gyönyör­rel láttam az Önök magyarjait, egy erős csapatot fogunk belőlük szer­vezni, hogy Magyarországba menje­nek. — Egy nápolyi hadihajó érke­zett tegnap hozzánk, amelynek a Tuckery nevet fogjuk adni. Maradok mindenkor az ön Garibaldija". Június 6-án a szicíliai Bourbon­hadsereg megadta magát. Augusztus 19-én Garibaldi Reggionál átkelt Kalábriába és szeptember 7-én — oldalán Türr-rel — győztesen bevo­nult a királyság fővárosába, Nápoly­ba. Garibaldi itt két zászlót avatott fel a magyar légiónak. Capua ost­románál a kirohanó mo­­narchisták körülfogták Garibaldit. Mogyoródy ezredes magyar gyalog­sága mentette meg. „Ah, ti vagytok, ők azok, az én derék magyarjaim" — kiáltotta az olasz szabadsághős. — „Űzzétek el ezt a gaz népet!" A San­ta Maria-i győztes csatát Figyelmes­­s­y és Scheller ezredes magyar hu­­szársága döntötte el. A nápolyi királyság egyesült II. Viktor Emánuel szárb királysá­gával, de Garibaldi a teljes olasz egye­sülésig akarta tovább vinni a harcot. Caprera szigetéről, ahol minden ju­talmat és elismerést visszautasítva élt, 1862-ben újra megjelent egy kü­lönítménnyel Kalábriában. Aspro­­montenál II. Viktor Emánuel seregé­nek túlereje szétverte embereit, ő maga súlyos bokalövést kapott. Egy ideig Fort Varignanoba zárták be. Caprerán gyógyíttatta ki magát. 1864-ben Londonba ment, ahol az alakuló I. Internacionálé munkásai is résztvettek ünneplésében. Félreté­ve egyéni sérelmét, 1866-ban újra a királyi hadsereg oldalán harcolt a Garda-tónál, az osztrákok ellen ví­vott háborúban, mely felszabadította Velencét. Csak a főellenség, az egyházi ál­lam tartotta meg magát. Egy év múlva — kijátszva a hadihajók őr­vonalát — Garibaldi Capreráról egy bárkán Róma felszabadítására in­dult. A monterotondói győztes csata ellenére, újra elfogta a királyi had­erő. Ismét a Fort Varignanoi börtön, majd Caprera! Amikor 1870. szeptember 4-én a párizsi nép felkelése megbuktatta III. Napóleon uralmát, Garibaldi nem vett részt életcéljának, Rómá­nak elfoglalásában, mely érett gyü­mölcsként hullt az ,,Italia unita” ölébe. Internacionalista kötelességé­nek tartotta, hogy fiaival a németek­től szorongatott Franciaország segít­ségére siessen. Sikerrel harcolt Di­jon vidékén és az egyetlen zászlót, amelyet a német hadsereg ebben a háborúban elvesztett, Garibaldi ka­tonái zsákmányolták. Képviselőnek választották­, de felháborodva hagy­ta ott a bordeauxi nemzetgyűlést, amikor annak reakciós voltáról meg­győződött. Ehelyett lángoló nyilatko­zatot tett a párizsi Kommün mellett. Újra Caprerán élt és onnan tartott összeköttetést a szabadságmozgal­makkal. Szerényen gazdálkodott és amikor nemzete 1874-ben 100 000 lí­rával akarta megajándékozni, vissza­utasította. 1882. június 2-án hunyta örök álomra szemét. AGÁRDI FERENC MAGYARORSZÁG 1957. JÚLIUS 5. EGY ÚJSÁGHÍR MARGÓJÁRA A Times közli, hogy Böjti őrnagy gyilkosait halálra ítélték. Ha az egy­szerű angol állampolgár olvassa ezt a hírt, azt mondja rá, hogy helyes. Csakhogy a Timesnak nem az volt a célja ezen bírósági hír közlésé­vel, hogy az angol közvéleményt megnyugtassa: Magyarországon el­múltak azok az idők, a­k­kor közön­séges bűnözők szabadon gyilkolhat­tak és rabolhattak. A Times véde­lembe veszi, felmagasztalja ezeket a haramiákat. Nincs erről mit mon­danunk, hiszen mindenki saját maga választja meg a barátait. Az ember mégis elgondolkodik. Hová süllyedt a sajtóerkölcs Angliá­ban, ha a legtekintélyesebb újságjuk, afölötti igyekezetében, hogy az angol imperialisták érdekeit kiszolgálja, gyilkosok védelmezőjeként lép fel. Talán már ott is van a Times főszer­kesztőjének asztalán a budapesti al­világ hírhedt Tuskólábújának fény­képe, aki a Köztársaság téren elkö­vetett gyilkosságaival a zsebmetszők és rablók bandájából az imperializ­mus hősei közé lépett. Talán már meg is rendelte a Times főszerkesz­tője Sipos és társai fényképeit, hogy kiegészítse velük maga gyártotta hő­seinek fényképgalériáját. Mit mond­hatunk? Hasonló — hasonlónak örül. Nem csodálkozunk azonban, hi­szen kijártuk már a két világháború közötti idők történelmi iskoláját, tudjuk, hogy Hitler bandája sem ál­lott másokból. Akkor az imperializ­mus a berlini Alexanderplatzon ke­reste embereit. Ezek tőlük telhetően igyekeztek is teljesíteni, amit rájuk bíztak. Ebből az a történelmi tanul­ság, hogy az imperialisták legmeg­bízhatóbb szövetségesei, legkészsége­sebb eszközei az alvilágban találha­tók. Ott keresik továbbra is őket. Most pedig, hogy e bandával vég­rehajtatott magyarországi akciójuk — másként ugyan, mint ők gondol­ták —, de lezárult, ideküldik tudó­sítóikat, hogy szemtanúkként szá­moljanak be arról, mi történik bér­gyilkosaikkal. Ezek a külföldi tudósítóik jobb ügyhöz méltó buzgalommal, verejté­kezve igyekeznek hősökké avatni a magyar népre szabadított börtöntöl­telékeket és gaztetteiket szabad­ságharccá avatni. Ám, mint az imperializmus más „hőseiről“­, a tör­ténelem ítélőszéke előtt, a magyar bíróságok előtt ezekről is lehullott a lepel. A tárgyalótermek közönsége elszörnyedve hallja ezeknek a ban­ditáknak bűnlajstromát. Iszonyodva látják, miféle hordák törtek ránk és hogy milyen sorsot szántak Magyar­­országnak. A hallgatók soraiban, minden tár­gyaláson ott ülnek az angol sajtó képviselői is. Ott ültek akkor is, amikor Böjti őrnagy gyilkosainak ügyét tárgyalták. A bíró majd egy óráig sorolta ezeknek a haramiák­nak a bűnlajstromát, amelyekért már évekkel az ellenforradalom ki­törése előtt súlyos börtönbüntetésre kellett ítélni őket Vezérük közönsé­ges gyilkos volt, aki már az első gyilkosságáért megérdemelte volna a halált Társai csak éppen hogy nem gyilkoltak eddig, de elég volt egyéb bűneiket ismertetni, amelyek miatt októberben még börtönbünte­tésüket töltötték. Ezek a tudósítók végighallgatták, hogyan szervezett Sipos börtöntár­saiból bandát, miként ölték meg Böj­ti őrnagyot, hogy megszerezzék fegy­verét, mert szükségük volt rá to­vábbi céljaikhoz. Végighallgatták, hogyan szervezték meg és hajtották végre két védtelen öregasszony meg­gyilkolását és hogyan rabolták ki őket. Látták a hallgatóság megdöb­bent arcát, észre kellett venniök, ho­gyan fulladt az undortól a bírónak a hangja, míg e banda által elköve­tett bűnök halmazát ismertette. Lát­ták ezeket a haramiákat, hallották, hogy olyan szenvtelen hangon mon­dották el az október végén és a no­vemberben elkövetett gyilkosságai­kat, mintha csak arról beszélnének hogy sétálni mentek, de rossz idő volt, így hát hazatértek. Vége a tárgyalásnak és az impe­rialista sajtó tudósítói bajban van­nak, mert ők­et nem ezért küldték ide. Ha ők azt írják, hogy gyilkosok a gyilkosok, akkor hol vannak az ő szabadsághőseik? Kimentek tehát a Böjti őrnagy gyilkosainak tárgyalá­sáról és elküldték távirataikat. Más­nap pedig a Times azt írja, hogy „a magyar forradalmi mozgalom három tagját halálra ítélték", íme az új Horst Wesselek. Az embert a hányinger gyötri. Er­kölcsi hányinger. Ne csodálkozzon rajta a Times főszerkesztője, S. L. „MAGYAR HAZAFI VARSÓBAN TISZTELETTELJES KÉRDÉS A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA ILLETÉKESEIHEZ Hónapokkal ezelőtt az egyik napi­lapban furcsa hirdetést olvastam: „Fiatal cinikus művéssszel levelez­nék. Halló, itt Gabriella jeligére Bevallom, első gondolatom az volt, szerény újságíró létemre válaszolok Gabriellának, s megpályázom a kü­lönös igényű hölgy ismeretségét. A dologból mégsem lett semmi, mert utóbb megrettentem a feladattól: hátha nem leszek elég cinikus és fel­sülök „Gabriellánál“. Ismerőseim kö­zött sem akadtam hirtelen megfelelő tanítómesterre. Varsóba kellett el­­mennem leckéért. Megérkezésem második napján történt. Délután a magyar intézetben megismerkedtem Cs. Mariola ma­gyar szakos diáklánnyal. Mariola vállalta, hogy megmutatja Varsót. Hosszú séták után este betértünk az óváros egyik vendéglőjébe. Éppen hozzákezdjünk a vacsorához, amikor egy bizonytalan járású fiatalember lépett asztalunkhoz és kérően az egyik üres székre mutatott — elvi­­heti-e? Kitűnő lengyel tudásommal udvariasan azt válaszoltam: „paran­csoljon.“ A fiatalember félúton visz­­szafordult: „köszönöm.” Mondanom sem kell, megörültem honfitársam­nak. „Ugye érik az embert meglepe­tések” — kiáltja nekem az asztalá­ról új ismerősöm. — Kicsi a világ — válaszolom. Egy pár hasonlóan mélyértelmű mon­dat után honfitársam is­mét aszta­lunkhoz jön, s minden bevezető he­lyett megkérdezi: „Tudja ki vagyok én?“ Félpercnyi megfeszített gondol­kodás után be kellett valljam az iga­zat: nem. Megtudtam, hogy magával Rusvai Tiborral, a Magyar Tudomá­nyos Akadémia ösztöndíjas aspirán­sával állok szemben. Honfitársam ezután egy szuszra elsorolta különbö­ző rangjait: „X. varsói irodalmi tár­saság tiszteletbeli elnöke. Z. művé­­szeti társaság tiszteletbeli tagja stb.. vagyok”. A beszélgetés ilyen fordula­ta nem nagyon tetszett. Varsói tar­tózkodásom második napján már alaposan beleástam magam a len­gyel nyelv tanulmányozásába, de azért hirtelen eszembe jutott, hogy anyanyelvemen az ilyesmit ostoba kérkedésnek nevezik. Fennhangon azonban csak annyit jegyeztem meg, hogy sajnos, magamról nem tudok ennyi szépet és jót elmondani, nem vagyok sehol sem tb.-elnök, sem tb.­­tag, de azért beszélgethetünk. Hon­fitársam ezután megkérdezte, hogy tulajdonképpen ki és mi vagyok. — Bemutatkoztam a Népszabadság Lengyelországba küldött tudósítója vagyok. — Rusvai honfitárs ábrázata csúnya fintorra torzult. — Áh, Népszabadság, Kádár-újság, mit tudnak maguk a lengyel való­ságról ...? E megjegyzésére szerényen beval­lottam, hogy a lengyel helyzetet va­lóban nem ismerem alaposan, hiszen most érkeztem. De szívesen vennék némi felvilágosítást . Ugyan, nem is érdemes maguk­nak erről beszélni. Úgysem értik meg — legyintett lemondóan. Ezután még egy pár feledhetetlenül szelle­mes megjegyzést tett arra vonatko­zóan, hogy meghívna asztalához ben­nünket, de ilyen magas beosztású em­bert (mármint engem) nem akar megsérteni szerény társaságával stb----Udvarias (nyilvános helyen voltunk), de félreérthetetlen mozdu­latot tettem. Honfitársam elment. Rövid tárgyalásokat folytatott emel­kedett hangú asztaltársaságával, majd visszatért. — Mégis szeretnék magával talál­kozni — mondta — őszintén elbe­szélgetnénk. — Én is nagyon örülnék — vála­szoltam — Ígérhetem, hogy az őszin­teséggel nálam nem lesz baj. Sőt er­re előleget is adhatok. Már holnapi reményteljes találkozásunk előtt nyíltan megmondom, hogy nem sze­retem a hányaveti, cinikus embere­ket . . . Rusvai Tibor felpattant székéről. S miközben egy spanyol grandot le­főzve meghajolt, így szól: „Bocsánat, uram, én csak egy magyar vagyok.” S elviharzott. („Értsd: egy igazi ma­gyar hazafiú manapság csak elkese­redett, cinikus lehet.) Nekem hirtelen Rusvairól más jelző jutott eszembe, mint az, hogy magyar, de a nyomdá­szok figyelmeztettek, hogy azt a jel­zőt ők nem szedhetik ki. Útikalauzom, Cs. Mariola az eset után kért, hogy azonnal menjünk. Majd az utcán megmondja, miért Ezt tudtam meg: beszélgetés közben Rusvai lengyelre fordította a szót, és arra figyelmeztette Cs. Mariolát, hogy na beszélgessen velem, mert én „Ká­dár-kommunista“’ vagyok, s ezért ve­szélyes ember. A lengyel egyetemista lány elmondta még, azért kért, hogy hagyjuk ott a vendéglőt, mert ő nem hajlandó egy ilyen utálatos fráterrel egy helyiségben maradni. Rusvai varsói szerepléséről az egyetemen felháborodva beszélnek. Ez a fiatalember a magyar kormány háromezer zlotys ösztöndíjától támo­gatva féktelenül uszít a magyar kommunisták, a magyar kormány ellen. Tanulmányait elhanyagolja, de annál gyakrabban látják ittas ál­lapotban. Az októberi ellenforrada­lom után a varsói egyetemen ifjúsá­gi pártot akart szervezni. A kommu­nisták kidobták. Beférkőzött a len­gyel—magyar társaságba, de ott is hamar megismerték gyalázatos poli­tikai és emberi arculatát — kidob­ták. A varsói egyetem egyik tudo­mányos munkatársa mondta el, hogy egy alkalommal meghívta Rusvait. A magyar hazafi vendéglátója laká­sában letépte a kommunista vezetők képeit és úgy viselkedett, hogy a há­zigazda kénytelen volt távozásra szó­lítani. Rusvai Tibor felelősségre von­ta Weniiarszkit, a varsói magyar in­tézet igazgatóját, a magyarországi ellenforradalomról tartott előadása után..­­ * Egyik lengyel ismerősöm megkér­dezte tőlem, miért küldünk ki kül­földre olyan embert, aki hazája bő­séges anyagi támogatását élvezve a kommunisták, a kormány ellen uszít és súlyosan árt a lengyel—magyar barátságnak. A kérdéstől zavarba jöttem — nem tudtam válaszolni. Kérem a Magyar Tudományos Aka­démia illetékeseit, adják meg helyet­tem a választ. SALAMON PÁL A FIAM NŐSÜL Fiam tegnap bejelentette, nősülni szándékozik: Balog Katit veszi el. Kati szőke, kék­szemű, bájos teremtés, szépen énekel és táncol. Persze, a fiam se kutya, őt viszont az autószakma érdekli és gépész­mérnöknek készül. Fiam azt is elmesélte, hogy tulajdonképpen Kati kérte meg őt és ő igent mondott. (Hja, modern időket élünk, a mi fiatalkorunkban ez elkép­zelhetetlen volt.) Szerintem egy szülő ne avatkozzék bele gyermekei sorsdöntő és jelentős elhatá­rozásaiba. Jelen esetben még­is kénytelen voltam fiam leen­dő feleségét bírálni és szeré­nyen megjegyeztem, hogy Kati szokjon le a szabadszájúságról és hordjon valamivel hosszabb ruhát. És akármennyire is tisztá­ban vagyok fiam jó tulajdonsá­gaival, egyes jellembeli fogya­tékosságaira mégis felhívtam a figyelmet. Azt hallottam ugyanis, hogy nemcsak Balog Katinak ígérte oda a kezét, ha­nem Bertalan Évának is, te­hát itt valami nincs rendjén. Azonkívül a kilátásba helye­zett házasság még azért sincs ínyemre, mert fiam és meny­asszonya egyidősek. Márpedig ez egy házasságban soha sem jó .­­ s Fiam igen komolyan hall­gatta fejtegetéseimet és meg­ígérte, hogy megfontolás tár­gyává teszi a kérdést. Mind­ezek után pedig felhörpintette a kávéját, megette a vajaskiflit, megtöltötte a vízipisztolyát és kicsit lehangoltan ment el­­­ a Csáky utcai óvodába. Mert oda jár , kérem, a kö­­zépső csoportba. (hernádi)

Next