Magyarország, 1957. július-december (1. évfolyam, 18-44. szám)

1957-07-03 / 18. szám

SZINETÁR GYÖRGY: Amikor Kalocsay Gyuri átlépett a határon, az izgalom, mely addig a félelem béklyóit rakta lábaira, hűvös nyugalomban oldódott fel benne. Megállt. Körülnézett. Éjszaka volt. Távolabb egy kis falu lapult egy dombhajlat mögött. Innen még csak a templom tornyocskája látszott, mint egy óriás felmutatott ujja. A torony ablakában messzi­re ható, éles fény villogott. Iránytűz! Balra, aránylag sík terület, apró bozótok, kanyargó, száraz árok és körülbelül 50 melterrel a háta megett a határ. Azon túl az elhagyott haza, Kalocsay Gyuri az új helyzetben egy pillanatra elfelejtette, hogy ott, a határon túl nemcsak a haza húzódik, most már csakugyan a vég­telenbe mosódva, hanem mindaz, ami eddig az életét jelentette: a szülők, az egyetem, a ba­rátok, az anyanyelv, sok szép könyv emléke, boldog és keserű órák változó élménye és minden, ami egy 22 esztendős fiatalember éle­tébe, reménykedésbe, kiábrándulásba, láza­dásba és megalkuvásba belefér. Mély sóhajokkal fújta ki magából a szökés izgalmát és amikor megnyugodott, némi le­kicsinyléssel villant fel benne: ■— Ennyi az egész? A kis, falusi iskolában összegyűlt szabad-­ságálmodók mosollyal,, kalácssal, meleg teá­val, forró kézszorítással fogadták. A terem zsibongott, fénylett az optimizmustól. Soha annyi álombéli boldogságjelölt egy csoport­ban. Szinte a világ gondjai felett lebegő, külö­nös szigetnek tetszett most ez a falusi iskola, képzeletszülte űrhajónak, mely nemcsak a földtől szakadt el minden józanságot lerom­boló vak­ bizalmával hanem az időtől is. Az álmodozó ember a roggyant gebe hátán is tál­tosan nyargal és a falusi iskola kopott aszta­lénál körmölő gyérszakállú, kedvetlen, gyo­morsavas osztrák államhivatalnokot, Herr Mülert is az eléje táruló csodálatos jövő ka­lauzának tartja. Itt is­, ott is távoli országok neve pattant. Igények, óhajok, vágyak, kívánságok formá­lódtak kuszált és zavart mondatokba és Herr Müller, a gyomorsavas öreg hivatalnok szót­lanul mindent felírt, rovatba szedett, beiktatott. Arcizma se rezzent az elképesztő követelések záporozásában, míg a sovány élettől zsugoro­dott ujjakkal felírta az eléje hulló „jogos kí­vánságokat”. Éjfél elmúlt, mire Kalocsay Gyuri az őszi levél színű államhivatalnok listájára került. Bemondta nevét: Kalocsay György, foglalko­zását: egyetemi hallgató és bevallotta, miért szökött el Magyarországról.­Szabadon akartam élni! — mondta pathe­­tikusan. Folytatni akarta, de a közönyös ál­­lamhivatalnok türelmetlenül leintette: — Igen, igen, tudom a többit! Ezt mondja mindenki s azt hiszik, újat mondanak ezzel Kalocsay Gyurit megzavarta és sértette, hogy a megaszalódott ember nem apróztatja el részletesen, miért hagyta el a szülői házat és a hazát, hogy a szabadságot, válassza cserébe. Mindez a fáradtan körmölő Herr Mülert valóban nem érdekelte. Müller úrnak nem a részvét és megértés volt a feladata, hanem a rubrika és lajstrom. Ezért kapott 4 és fél schil­ling óra­díjat. Ennyi pénzért pedig igazán nem sírhatott és nem nevethetett együtt minden menekülttel. Még megkérdezte álmosan, van-e valami határozott elképzelése, terve sorsát, jövőjét illetően. Kalocsay Gyuri mély lélegzetet vett. El­mondani készült, mindazt, amit már otthon, a diákgyűléseken is oly sokszor hallott és maga is elgondolt. Beszélni akart az individuális életformáról, a korlátlan szabadságról, az egyén önrendelkezési jogáról, mindezt össze­hasonlítva, a hazai egyetem ifjúsági szerveze­tének, lelket, szellemet, gondolatot uniformi­záló módszerével, hogy ezzel is bizonyítsa szökése jogosságát. De Müller úr elnyomva ásítását, ismét rászólt: — Arra feleljen, amit kérdeztem. De minél rövidebben. A többit, ha akarja, elmondhatja holnap. Kalocsay Gyuriban elhervadt a lendület. — Igenis kérem! — hebegte. — Angliában szeretném folytatni egyetemi tanulmányaimat. Történelemtanárnak készülök. Két évem van még hátra és szeretném, ha.--.­. Nem folytathatta. Müller úr óriási gyakor­lattal már azt is sommázta, amit a fiú még ki sem mondott. Néhány rejtélyes szót kapart egy kartotékra, aztán az unalomtól pirosló szemmel fordult a soromkövetkezőhöz. Kalocsay visszahúzódott az egyik sarokba. Leült. Körülötte bömbölt a rádió. Valamilyen ame­rikai zenekar izgató ritmusrapszódiát zengett. Vágni lehetett a füstöt a teremben. A megpos­­hadt banán és narancshéj szaga elkeveredett a keserű csokoládé és a pácolt amerikai ciga­retta édeskés illatával. Az emberek oly har­sogó vidámsággal dissauráltak, mintha egy luxushajó ringatná őket a biztos jövő boldog kikötője felé. Ők még nem sejtették, hogy máris, csaknem valamennyien hajótöröttek. Ezt talán egyedül Müller úr tudta, vagy ő is csak sejtette. Viszont 4 és fél schilling óra­­díjért igazán nem érezhetett mély részvétet e hajótöröttek iránt. — Apám 40 éve rántott levest reggelizik — idézte emlékeit Kalocsay Gyuri. — Megszokta azt még inas korában. Anyám hiába akarta kávéra, teára szoktatni. Makacs ember az öreg. Ezért nem értettük meg egymást soha. Min­dig azt mondta: a családi fegyelem az állami fegyelem alapja! — Tán azt akarta, hogy adót fizess a családnak? — kérdezte röhögve Tóth Vince, mélyen kihajolva a felette levő priccsről. — Ha hiszed, ha nem, csakugyan azt akarta! Hatszáz forint ösztöndíjat kaptam az egyete­men és minden hónapban le kellett adnom kétszázat.­— Tőlem ugyan el nem vett volna senki egy froncsot se — hangzott valahonnan, az ablak felől. Mint a felforrott víz, úgy sustorgott egy perccel később a vita a meg nem értett ifjú­ság jogairól, a szülői önkényről, az állami fegyelemről. Nagyon rövid volt az indulatok létrája ebben a nyugtalan társaságban. Min­dig ilyen semmitmondó szavakkal kezdődött és néhány mondat után már kicsapott belő­lük az indulat gőze, élesen és harcra ösztö­nözve. Négy hete éltek itt bezsúfolva ebbe az időt rágta barakkba ifjak és vének, becsületes szü­lők becsületes gyermekei és börtönből szaba­dult züllött fráterek. Megtévedt veréblelkek és kártékony dögkeselyű jellemek. Ostoba szaj­kók és magukat bölcsnek vélő papagájok. Megriadt percemberkék és dölyfös kiskirá­lyok, szélhámosok és kalandorok, gyávák és álhősök, áldozatok és gyilkosok, de elsodort ember valamennyi, akik azt hitték, csak egy kis határárkon kel átlábalniok s máris a tün­dérszigetre érnek és nem vették észre, hogy a parttalan óceánba vetették magukat. Herr Müller mindennap megjelent. Hol egy belga, ném­et, vagy francia úrral,­­aki a leg­szebb ígéretekkel kápráztatta őket. A szónok­lat után Müller úr némán emelte ki azok kar­totékját, akik vállalkoztak arra, hogy elmen­nek a belga, német vagy francia úr bányáiba, gyárába, ültetvényére. Kalocsay Gyuri makacs kitartással az ang­liai egyetem meghívására várt. De a meghívó egyre késett. Minden nap kevesebben várták Müller urat. Újabb álomkergetők már nem érkeztek a határ felől. A régiek pedig: ki erre, ki arra, amerre vaksorsa, reménye, tévedése vitte. Vol­tak, akik már nem vártak a „nemzetközi se­gítségre", hanem elindultak maguk. A szöke­vények kartotékját Müller úr, mint a leegy­szerűsített adminisztráció híve, egyszerűen összetépte. S egy esős reggel Kalocsay Gyuri arra éb­redt, hogy teljesen magára maradt a penész- szagú barakkban. — önök azt ígérték, lehetővé teszik szá­momra, hogy Angliában folytassam tanulmá­nyaimat — tört rá Müller úrra, mikor az végre megérkezett. — Például én is? — jegyezte meg csende­sen az öreg­ember. — Ugyan! — legyintett idegesen Gyuri. Természetesen nem ön, hanem akik azt szen­­ték a rádióban­, hogy tárt karokkal várják a magyar diákokat. — Hja, más a tárt karok törvénye a rádió­ban és más a valóságban — s a kályhába dobta megmaradt kartotékjait. A fiúból kirobbant az indulat: — Jegyezze meg, uram, én nem azért szök­tem meg hazulról, hogy itt poshadjak egy oszt­rák faluban. — Ha el akar szökni, én nem állok útjába­­— mondta nyugodtan Müller úr. — Már egy hete úgyis csak becsületből járok ide. Mióta így leapadt a létszám, megszűnt, az óradíj! — És én miképpen jutok ki Angliéba? —s­s makacskodzott Gyuri. Müller úr nem felelt. Vállat vont. Kiindult, Gyuri az ajtó elé ugrott. Egyszerre megér­tette, ha most Müller elmegy, a reménység utolsó szála is elszakad. Halkan, szinte könyö­rögve mondta: — Értse meg, Müller úr, nekem azt mond­ták, hogy a diákokat kiviszik Angliába;:: Én történelemtanár akarok lenni, azaz:,­­ szeretnék lenni;:: Müller úr már nem volt óradíjas menekült­­ügyi könyvelő. Most, már megüthette az ő kopott szívét is a részvét. Rávillant hasadt szemüvege mögül Gyurira. — No, jöjjön, kedves fiam — mondta egy­szerűen és elindult haza. Müller úr egy kis kertes házban lakott. A szűkmarkú nyugdíj kergette ide Bécsből, ahol 40 éven át az ábécét töltögette a gyerekekbe. Szobája falát egy tanítói oklevél és különböző újságokból kivágott rengeteg fénykép díszí­tette. Egykori tanítványai: Volt köztük tábor­nok, képviselő, udvari tanácsos, népszerű szí­nész, bankrabló, futballsztár és püspök. Ma is éppoly szeretettel beszélt például Willy Wohlberg rendőrkapitányról, mint Hans Klopkeről, a Rund­strassei rémről, akit Willy Wohlberg juttatott bitóra. Mindketten tanítványai és osztálytársak voltak. Képük is egymás mellett függött a falon. Azt is egyik tanítványának köszönhette, hogy a fel­fordulás­­napjaiban beállították a nemzetközi politika gépezetébe. Rubrikáival és kartoték­jaival száraz adatokká kellett változtatnia azokat a lelkeket, melyeket Magyarországról sodort nyugatra a kavargó novemberi szél. — Üljön le fiam — mutatott egy rozoga székre Müller úr, mikor hazaértek. Hangja már nem volt oly száraz és keserű, amilyen­nek a menekültek ismerték. Valahonnan egy üveg savanyú bor is került. Kalocsay össze­rázkódott, mikor megkóstolta. — Nna! — szólt végre Müller úr. — Ugye maga nem kommunista, édes fiam? Gondo­lom, ha az lenne, nem szökött volna el onnan. Én sem vagyok az, bár nem is tudom miért? Talán szokásból, talán félelemből, ta­lán csak kényelemből?! De azt láthatja, hogy én sem vagyok valami gazdag alak, így hát őszintén beszélhetünk egymással. Homlokára tolta szemüvegét. Két kezét el­bújtatta kabátja hátracsapott szárnyai alá, így állott 40 éven át iskolája katedráján is, mikor feleltetett. Most egyszerre ismét taní­tóvá változott. — Szülei élnek? — Igen! — Hm. Tehát szüleit is elhagyta? .. miért? Kalocsay Gyurit annyira meglepte a kér­dés, hogy hirtelen nem is tudta, mit feleljen, noha az elmúlt tietek alatt ő is többször kér­dezte már önmagától: miért? Müller úr azt hitte, hogy Gyuri nem akar válaszolni. Közelebb lépett hozzá. Hangja csendes lett. Elmerengő. — Nekem is volt egy fiam­­. Ő is történe­lemtanárnak készült. Elesett a háborúban — tiltakozva emelte fel reszkető kezét —, de nem Hitlerért, hanem Hitler miatt! El­esni nemcsak úgy lehet, hogy rögtön meg­hal az ember... — Szelíd biztatással meg­bökte a fiút és már tegezte is. — No? Te miért szöktél el onnan? — Csalódtam — szakadt fel Gyuriból a vallomás. — Csalódtam az emberekben, akik szocializmust hirdettek! Sokat beszéltünk a szabadságról és mégis sok mindent tettünk parancsra... Aki nem vette magára a szel­lem szürke uniformisát, azt idealistának, kis­polgárnak mondták... Az én apám vasesz­tergályos és mert egy gyógyszerész lányával jártam, rámfogták, hogy elszakadtam az osz­tályomtól. Apám sem értett meg. Szerettem volna utazni, világot, más embereket látni. Nem tehettem. Nem voltam megbízható, mert a gyógyszerész lánytól angolul tanul­tam. De nem mondták meg soha, hogy nem bíznak bennem. Csak biztattak, várjak, vár­jak, egyszer majd rám is sor kerül.­— Baj, baj, hogy azt hiszitek, örökre el­mulasztjátok­­ azt, amit nem kaptok meg fia­talon — morogta Müller úr.­ Gyuri mintha nem is hallotta volna, a gyó­nás izgalmával folytatta. — Aztán jött október. Egyszerre minden megmozdult körülöttem. A levegő tele volt ígérettel... a fiúk az egyetemen lobogni kezdtek s egy este Margit, mikor elbúcsúz­tunk, hozzám simult, megcsókolt s a ke­zembe nyomott egy revolvert. Most ezzel kell kiverekedned a szabadságunkat és kettőnk boldogságát. Ezt súgta a fülembe ... A nehéz felhők lába a földig ért. Hideg téli eső verte az ablakot. Sötét volt mér a kis szobában. A táj, mintha elszökött volna a ház elől. Csak fekete homály tátongott a fák, bokrok és kerítés helyén . Apám meglátta nálam a pisztolyt. Még sohasem láttam olyan sápadtnak, mint akkor. Behívta anyámat is. Nézd a fiadat, mondta szegény megriadt anyámnak olyan hangon, mintha fojtogatnák. Nézd a fiadat... meg akar ölni minket. És letépte magáról izzadt, olajos ingét és meztelen mellét verve kiál­tozta: na, lőjj hát... ide lőjj, te gyalázatos. Arcán könnyek folytak végig, pedig nem sírt. Sohasem sírt. Csak verte magát két kemény, kalapács öklével és anyám némán, mozdu­latlanul meredt rám, mintha már nem is élne. Müller úr néma megrendüléssel nézte az előtte vergődő fiút, aki, míg törötten és kín­lódva szakadtak ki szívéből a szavak, újra átélte apja összeomlásának kínzó tragédiáját. Ott kuporgott a széken, összezsugorodva a bűntudat ostorcsapásai alatt s a mellét verte két sovány, kifinomult kezével. Kuszáti haja homlokába hullott, arca sírásba torzult. — És akkor kir­ohantam a házból és elin­­dultam, mint egy alvajáró, vagy eszelős... Mert higgye el Müller úr, én szeretem az apámat és már gyermekkoromban is sokat komédiáztam, hogy anyámat mosolyogni lás­sam ... és elhatároztam: kimegyek Angliába és azért is ember... történelemtanár lesz belőlem, hogy bebizonyítsam apámnak: nem akartam megölni őket és nem akartam bán­tani senkit... Nem bírta tovább. Zokogva csúszott le a földre. Úgy sírt, mint egy gyermek s már nem is tudott mondani mást, csak: mama!..­ mama! Müller úr úgy nézte az előtte síró fiút, mint egykor a rossz­ tanulót, aki a vizsga előtt szent fogadalmat tett, hogy megjavul, ha most az egyszer nem bukik el. És Müller úr már régen is hitt e fogadalmak őszintesé­gében. Simogatástól elszokott öreg keze bele­túrt a fiú sűrű, puha hajába. — No, jól van édes fiam. Majd teszünk róla, hogy beválthasd ígéretedet. A szekrényből kopott esőköpenyt kotorá­szott elő. — Hát gyere fiam — mondta egyszerűen és kiment a szobából. Gyuri szó nélkül követte. A csillagok mélyen aludtak a felhők puha párnáin. Olyan tömör volt az éjszaka, hogy lépésenként kellett legyőzni a sötétséget. Müller úr kézenfogva vezette védencét, mint egy gyereket. Már jó ideje haladtak szótlanul. Csak lassú, nehéz lépteik cuppogtak a sárban. Valahol messze, titokzatos fények villantak, Gyuri nem tudott tájékozódni a sötétben. Végre megkérdezte: •— Hová megyünk tanító úr?­­— A diploma ügyében, fiam, Müller úr nem szólt többet. Csak ment s az éjszakában is biztosan látó­szemmel ke­rülte ki a bokrok, gyökerek, kövek buktatóit. Korát meghazudtoló eréllyel szorította a fia­talember meleg, elernyedt kezét, s torkát el­szorította az emlékezés, hogy így vitte vala­mikor kézenfogva iskolába a kis Josdannt, ahogy ezt az idegen ország fiát, egy boldog­talan, ismeretlen apa gyerekét viszi a boldo­gulás felé. Az eső szakadatlanul csapkodta őket. Nem messze egy épület körvonalai bomlottak ki a homályból, Müller úr megállt egy fa alatt, melynek széles koronája megvédte őket a sűrű eső elől. — Itt várj meg, édes fiam — súgta Müller úr. — Én mindjárt visszajövök. De el ne mozdulj innen, nehogy elveszítselek a sötét­ben. — És öreg, szikkadt tenyerével még meg is veregette a fiú arcát gyöngéd biztatással. Azután elindult az épület felé. Gyuri hiába kémlelt utána. Kis görbe alakja néhány lé­pés után belemosódott a fénytelen, kormos éjszakába­, Gyuri nyugtalanul figyelt jobbra, balra. Minden csendes volt körülötte. Semmi sem mozdult, csak az eső verte, egyforma ütem­ben a fák leveleit. A félelem álmosító er­nyedtsége nehezedett pilláira. Egyszerre, váratlanul éles fény villant rá. Egy pillanatra elvakult. A káprázat elmúl­tával körülnézett. Két magyar határőr né­zett vissza rá. — Hát maga hogy kerül ide? — kérdezte az egyik katona nyugodtan. Gyuri nem felelt mindjárt. Körülnézett­ mintha keresne valakit. Tekintetét a határ felé fordította. Nem messze apró fényecske lobbant, mintha Müller úr üzenete volna ez a fény és Gyuri megértette ezt az üzenetet. Felszabadult sóhajjal fordult a határőrök felé és egyszerűen csak ennyit mondott: — Eltévedtem! Aztán elindultak, egyre távolodva a határ­tól. Gyuri, mintha messze valahonnan egy me­leg szívű öreg ember, Herr Müller figyelné, egyre nyugodtabban, magabiztosabban lépett a katonák között . Herr Müller az esőben állva, arcát az égre emelve, valóban figyelt, Müller úr, aki nemcsak a történelmet, hanem az életet is jobban ismerte, mint Kalocsay Gyuri... Herr Müller, akinek volt egyszer egy fia, lelkéből szakadt édes gyermeke, aki szintén történelemtanár szeretett volna lenni és aki elesett a háborúban... de nem a fasizmu­sért, hanem a ttidizmus miatt!" (Szlovák György rajzai.)

Next