Magyarország, 1957. július-december (1. évfolyam, 18-44. szám)
1957-07-03 / 18. szám
SZINETÁR GYÖRGY: Amikor Kalocsay Gyuri átlépett a határon, az izgalom, mely addig a félelem béklyóit rakta lábaira, hűvös nyugalomban oldódott fel benne. Megállt. Körülnézett. Éjszaka volt. Távolabb egy kis falu lapult egy dombhajlat mögött. Innen még csak a templom tornyocskája látszott, mint egy óriás felmutatott ujja. A torony ablakában messzire ható, éles fény villogott. Iránytűz! Balra, aránylag sík terület, apró bozótok, kanyargó, száraz árok és körülbelül 50 melterrel a háta megett a határ. Azon túl az elhagyott haza, Kalocsay Gyuri az új helyzetben egy pillanatra elfelejtette, hogy ott, a határon túl nemcsak a haza húzódik, most már csakugyan a végtelenbe mosódva, hanem mindaz, ami eddig az életét jelentette: a szülők, az egyetem, a barátok, az anyanyelv, sok szép könyv emléke, boldog és keserű órák változó élménye és minden, ami egy 22 esztendős fiatalember életébe, reménykedésbe, kiábrándulásba, lázadásba és megalkuvásba belefér. Mély sóhajokkal fújta ki magából a szökés izgalmát és amikor megnyugodott, némi lekicsinyléssel villant fel benne: ■— Ennyi az egész? A kis, falusi iskolában összegyűlt szabad-ságálmodók mosollyal,, kalácssal, meleg teával, forró kézszorítással fogadták. A terem zsibongott, fénylett az optimizmustól. Soha annyi álombéli boldogságjelölt egy csoportban. Szinte a világ gondjai felett lebegő, különös szigetnek tetszett most ez a falusi iskola, képzeletszülte űrhajónak, mely nemcsak a földtől szakadt el minden józanságot leromboló vak bizalmával hanem az időtől is. Az álmodozó ember a roggyant gebe hátán is táltosan nyargal és a falusi iskola kopott asztalénál körmölő gyérszakállú, kedvetlen, gyomorsavas osztrák államhivatalnokot, Herr Mülert is az eléje táruló csodálatos jövő kalauzának tartja. Itt is, ott is távoli országok neve pattant. Igények, óhajok, vágyak, kívánságok formálódtak kuszált és zavart mondatokba és Herr Müller, a gyomorsavas öreg hivatalnok szótlanul mindent felírt, rovatba szedett, beiktatott. Arcizma se rezzent az elképesztő követelések záporozásában, míg a sovány élettől zsugorodott ujjakkal felírta az eléje hulló „jogos kívánságokat”. Éjfél elmúlt, mire Kalocsay Gyuri az őszi levél színű államhivatalnok listájára került. Bemondta nevét: Kalocsay György, foglalkozását: egyetemi hallgató és bevallotta, miért szökött el Magyarországról.Szabadon akartam élni! — mondta pathetikusan. Folytatni akarta, de a közönyös államhivatalnok türelmetlenül leintette: — Igen, igen, tudom a többit! Ezt mondja mindenki s azt hiszik, újat mondanak ezzel Kalocsay Gyurit megzavarta és sértette, hogy a megaszalódott ember nem apróztatja el részletesen, miért hagyta el a szülői házat és a hazát, hogy a szabadságot, válassza cserébe. Mindez a fáradtan körmölő Herr Mülert valóban nem érdekelte. Müller úrnak nem a részvét és megértés volt a feladata, hanem a rubrika és lajstrom. Ezért kapott 4 és fél schilling óradíjat. Ennyi pénzért pedig igazán nem sírhatott és nem nevethetett együtt minden menekülttel. Még megkérdezte álmosan, van-e valami határozott elképzelése, terve sorsát, jövőjét illetően. Kalocsay Gyuri mély lélegzetet vett. Elmondani készült, mindazt, amit már otthon, a diákgyűléseken is oly sokszor hallott és maga is elgondolt. Beszélni akart az individuális életformáról, a korlátlan szabadságról, az egyén önrendelkezési jogáról, mindezt összehasonlítva, a hazai egyetem ifjúsági szervezetének, lelket, szellemet, gondolatot uniformizáló módszerével, hogy ezzel is bizonyítsa szökése jogosságát. De Müller úr elnyomva ásítását, ismét rászólt: — Arra feleljen, amit kérdeztem. De minél rövidebben. A többit, ha akarja, elmondhatja holnap. Kalocsay Gyuriban elhervadt a lendület. — Igenis kérem! — hebegte. — Angliában szeretném folytatni egyetemi tanulmányaimat. Történelemtanárnak készülök. Két évem van még hátra és szeretném, ha.--.. Nem folytathatta. Müller úr óriási gyakorlattal már azt is sommázta, amit a fiú még ki sem mondott. Néhány rejtélyes szót kapart egy kartotékra, aztán az unalomtól pirosló szemmel fordult a soromkövetkezőhöz. Kalocsay visszahúzódott az egyik sarokba. Leült. Körülötte bömbölt a rádió. Valamilyen amerikai zenekar izgató ritmusrapszódiát zengett. Vágni lehetett a füstöt a teremben. A megposhadt banán és narancshéj szaga elkeveredett a keserű csokoládé és a pácolt amerikai cigaretta édeskés illatával. Az emberek oly harsogó vidámsággal dissauráltak, mintha egy luxushajó ringatná őket a biztos jövő boldog kikötője felé. Ők még nem sejtették, hogy máris, csaknem valamennyien hajótöröttek. Ezt talán egyedül Müller úr tudta, vagy ő is csak sejtette. Viszont 4 és fél schilling óradíjért igazán nem érezhetett mély részvétet e hajótöröttek iránt. — Apám 40 éve rántott levest reggelizik — idézte emlékeit Kalocsay Gyuri. — Megszokta azt még inas korában. Anyám hiába akarta kávéra, teára szoktatni. Makacs ember az öreg. Ezért nem értettük meg egymást soha. Mindig azt mondta: a családi fegyelem az állami fegyelem alapja! — Tán azt akarta, hogy adót fizess a családnak? — kérdezte röhögve Tóth Vince, mélyen kihajolva a felette levő priccsről. — Ha hiszed, ha nem, csakugyan azt akarta! Hatszáz forint ösztöndíjat kaptam az egyetemen és minden hónapban le kellett adnom kétszázat.— Tőlem ugyan el nem vett volna senki egy froncsot se — hangzott valahonnan, az ablak felől. Mint a felforrott víz, úgy sustorgott egy perccel később a vita a meg nem értett ifjúság jogairól, a szülői önkényről, az állami fegyelemről. Nagyon rövid volt az indulatok létrája ebben a nyugtalan társaságban. Mindig ilyen semmitmondó szavakkal kezdődött és néhány mondat után már kicsapott belőlük az indulat gőze, élesen és harcra ösztönözve. Négy hete éltek itt bezsúfolva ebbe az időt rágta barakkba ifjak és vének, becsületes szülők becsületes gyermekei és börtönből szabadult züllött fráterek. Megtévedt veréblelkek és kártékony dögkeselyű jellemek. Ostoba szajkók és magukat bölcsnek vélő papagájok. Megriadt percemberkék és dölyfös kiskirályok, szélhámosok és kalandorok, gyávák és álhősök, áldozatok és gyilkosok, de elsodort ember valamennyi, akik azt hitték, csak egy kis határárkon kel átlábalniok s máris a tündérszigetre érnek és nem vették észre, hogy a parttalan óceánba vetették magukat. Herr Müller mindennap megjelent. Hol egy belga, német, vagy francia úrral,aki a legszebb ígéretekkel kápráztatta őket. A szónoklat után Müller úr némán emelte ki azok kartotékját, akik vállalkoztak arra, hogy elmennek a belga, német vagy francia úr bányáiba, gyárába, ültetvényére. Kalocsay Gyuri makacs kitartással az angliai egyetem meghívására várt. De a meghívó egyre késett. Minden nap kevesebben várták Müller urat. Újabb álomkergetők már nem érkeztek a határ felől. A régiek pedig: ki erre, ki arra, amerre vaksorsa, reménye, tévedése vitte. Voltak, akik már nem vártak a „nemzetközi segítségre", hanem elindultak maguk. A szökevények kartotékját Müller úr, mint a leegyszerűsített adminisztráció híve, egyszerűen összetépte. S egy esős reggel Kalocsay Gyuri arra ébredt, hogy teljesen magára maradt a penész- szagú barakkban. — önök azt ígérték, lehetővé teszik számomra, hogy Angliában folytassam tanulmányaimat — tört rá Müller úrra, mikor az végre megérkezett. — Például én is? — jegyezte meg csendesen az öregember. — Ugyan! — legyintett idegesen Gyuri. Természetesen nem ön, hanem akik azt szenték a rádióban, hogy tárt karokkal várják a magyar diákokat. — Hja, más a tárt karok törvénye a rádióban és más a valóságban — s a kályhába dobta megmaradt kartotékjait. A fiúból kirobbant az indulat: — Jegyezze meg, uram, én nem azért szöktem meg hazulról, hogy itt poshadjak egy osztrák faluban. — Ha el akar szökni, én nem állok útjába— mondta nyugodtan Müller úr. — Már egy hete úgyis csak becsületből járok ide. Mióta így leapadt a létszám, megszűnt, az óradíj! — És én miképpen jutok ki Angliéba? —ss makacskodzott Gyuri. Müller úr nem felelt. Vállat vont. Kiindult, Gyuri az ajtó elé ugrott. Egyszerre megértette, ha most Müller elmegy, a reménység utolsó szála is elszakad. Halkan, szinte könyörögve mondta: — Értse meg, Müller úr, nekem azt mondták, hogy a diákokat kiviszik Angliába;:: Én történelemtanár akarok lenni, azaz:, szeretnék lenni;:: Müller úr már nem volt óradíjas menekültügyi könyvelő. Most, már megüthette az ő kopott szívét is a részvét. Rávillant hasadt szemüvege mögül Gyurira. — No, jöjjön, kedves fiam — mondta egyszerűen és elindult haza. Müller úr egy kis kertes házban lakott. A szűkmarkú nyugdíj kergette ide Bécsből, ahol 40 éven át az ábécét töltögette a gyerekekbe. Szobája falát egy tanítói oklevél és különböző újságokból kivágott rengeteg fénykép díszítette. Egykori tanítványai: Volt köztük tábornok, képviselő, udvari tanácsos, népszerű színész, bankrabló, futballsztár és püspök. Ma is éppoly szeretettel beszélt például Willy Wohlberg rendőrkapitányról, mint Hans Klopkeről, a Rundstrassei rémről, akit Willy Wohlberg juttatott bitóra. Mindketten tanítványai és osztálytársak voltak. Képük is egymás mellett függött a falon. Azt is egyik tanítványának köszönhette, hogy a felfordulásnapjaiban beállították a nemzetközi politika gépezetébe. Rubrikáival és kartotékjaival száraz adatokká kellett változtatnia azokat a lelkeket, melyeket Magyarországról sodort nyugatra a kavargó novemberi szél. — Üljön le fiam — mutatott egy rozoga székre Müller úr, mikor hazaértek. Hangja már nem volt oly száraz és keserű, amilyennek a menekültek ismerték. Valahonnan egy üveg savanyú bor is került. Kalocsay összerázkódott, mikor megkóstolta. — Nna! — szólt végre Müller úr. — Ugye maga nem kommunista, édes fiam? Gondolom, ha az lenne, nem szökött volna el onnan. Én sem vagyok az, bár nem is tudom miért? Talán szokásból, talán félelemből, talán csak kényelemből?! De azt láthatja, hogy én sem vagyok valami gazdag alak, így hát őszintén beszélhetünk egymással. Homlokára tolta szemüvegét. Két kezét elbújtatta kabátja hátracsapott szárnyai alá, így állott 40 éven át iskolája katedráján is, mikor feleltetett. Most egyszerre ismét tanítóvá változott. — Szülei élnek? — Igen! — Hm. Tehát szüleit is elhagyta? .. miért? Kalocsay Gyurit annyira meglepte a kérdés, hogy hirtelen nem is tudta, mit feleljen, noha az elmúlt tietek alatt ő is többször kérdezte már önmagától: miért? Müller úr azt hitte, hogy Gyuri nem akar válaszolni. Közelebb lépett hozzá. Hangja csendes lett. Elmerengő. — Nekem is volt egy fiam. Ő is történelemtanárnak készült. Elesett a háborúban — tiltakozva emelte fel reszkető kezét —, de nem Hitlerért, hanem Hitler miatt! Elesni nemcsak úgy lehet, hogy rögtön meghal az ember... — Szelíd biztatással megbökte a fiút és már tegezte is. — No? Te miért szöktél el onnan? — Csalódtam — szakadt fel Gyuriból a vallomás. — Csalódtam az emberekben, akik szocializmust hirdettek! Sokat beszéltünk a szabadságról és mégis sok mindent tettünk parancsra... Aki nem vette magára a szellem szürke uniformisát, azt idealistának, kispolgárnak mondták... Az én apám vasesztergályos és mert egy gyógyszerész lányával jártam, rámfogták, hogy elszakadtam az osztályomtól. Apám sem értett meg. Szerettem volna utazni, világot, más embereket látni. Nem tehettem. Nem voltam megbízható, mert a gyógyszerész lánytól angolul tanultam. De nem mondták meg soha, hogy nem bíznak bennem. Csak biztattak, várjak, várjak, egyszer majd rám is sor kerül.— Baj, baj, hogy azt hiszitek, örökre elmulasztjátok azt, amit nem kaptok meg fiatalon — morogta Müller úr. Gyuri mintha nem is hallotta volna, a gyónás izgalmával folytatta. — Aztán jött október. Egyszerre minden megmozdult körülöttem. A levegő tele volt ígérettel... a fiúk az egyetemen lobogni kezdtek s egy este Margit, mikor elbúcsúztunk, hozzám simult, megcsókolt s a kezembe nyomott egy revolvert. Most ezzel kell kiverekedned a szabadságunkat és kettőnk boldogságát. Ezt súgta a fülembe ... A nehéz felhők lába a földig ért. Hideg téli eső verte az ablakot. Sötét volt mér a kis szobában. A táj, mintha elszökött volna a ház elől. Csak fekete homály tátongott a fák, bokrok és kerítés helyén . Apám meglátta nálam a pisztolyt. Még sohasem láttam olyan sápadtnak, mint akkor. Behívta anyámat is. Nézd a fiadat, mondta szegény megriadt anyámnak olyan hangon, mintha fojtogatnák. Nézd a fiadat... meg akar ölni minket. És letépte magáról izzadt, olajos ingét és meztelen mellét verve kiáltozta: na, lőjj hát... ide lőjj, te gyalázatos. Arcán könnyek folytak végig, pedig nem sírt. Sohasem sírt. Csak verte magát két kemény, kalapács öklével és anyám némán, mozdulatlanul meredt rám, mintha már nem is élne. Müller úr néma megrendüléssel nézte az előtte vergődő fiút, aki, míg törötten és kínlódva szakadtak ki szívéből a szavak, újra átélte apja összeomlásának kínzó tragédiáját. Ott kuporgott a széken, összezsugorodva a bűntudat ostorcsapásai alatt s a mellét verte két sovány, kifinomult kezével. Kuszáti haja homlokába hullott, arca sírásba torzult. — És akkor kirohantam a házból és elindultam, mint egy alvajáró, vagy eszelős... Mert higgye el Müller úr, én szeretem az apámat és már gyermekkoromban is sokat komédiáztam, hogy anyámat mosolyogni lássam ... és elhatároztam: kimegyek Angliába és azért is ember... történelemtanár lesz belőlem, hogy bebizonyítsam apámnak: nem akartam megölni őket és nem akartam bántani senkit... Nem bírta tovább. Zokogva csúszott le a földre. Úgy sírt, mint egy gyermek s már nem is tudott mondani mást, csak: mama!.. mama! Müller úr úgy nézte az előtte síró fiút, mint egykor a rossz tanulót, aki a vizsga előtt szent fogadalmat tett, hogy megjavul, ha most az egyszer nem bukik el. És Müller úr már régen is hitt e fogadalmak őszinteségében. Simogatástól elszokott öreg keze beletúrt a fiú sűrű, puha hajába. — No, jól van édes fiam. Majd teszünk róla, hogy beválthasd ígéretedet. A szekrényből kopott esőköpenyt kotorászott elő. — Hát gyere fiam — mondta egyszerűen és kiment a szobából. Gyuri szó nélkül követte. A csillagok mélyen aludtak a felhők puha párnáin. Olyan tömör volt az éjszaka, hogy lépésenként kellett legyőzni a sötétséget. Müller úr kézenfogva vezette védencét, mint egy gyereket. Már jó ideje haladtak szótlanul. Csak lassú, nehéz lépteik cuppogtak a sárban. Valahol messze, titokzatos fények villantak, Gyuri nem tudott tájékozódni a sötétben. Végre megkérdezte: •— Hová megyünk tanító úr?— A diploma ügyében, fiam, Müller úr nem szólt többet. Csak ment s az éjszakában is biztosan látószemmel kerülte ki a bokrok, gyökerek, kövek buktatóit. Korát meghazudtoló eréllyel szorította a fiatalember meleg, elernyedt kezét, s torkát elszorította az emlékezés, hogy így vitte valamikor kézenfogva iskolába a kis Josdannt, ahogy ezt az idegen ország fiát, egy boldogtalan, ismeretlen apa gyerekét viszi a boldogulás felé. Az eső szakadatlanul csapkodta őket. Nem messze egy épület körvonalai bomlottak ki a homályból, Müller úr megállt egy fa alatt, melynek széles koronája megvédte őket a sűrű eső elől. — Itt várj meg, édes fiam — súgta Müller úr. — Én mindjárt visszajövök. De el ne mozdulj innen, nehogy elveszítselek a sötétben. — És öreg, szikkadt tenyerével még meg is veregette a fiú arcát gyöngéd biztatással. Azután elindult az épület felé. Gyuri hiába kémlelt utána. Kis görbe alakja néhány lépés után belemosódott a fénytelen, kormos éjszakába, Gyuri nyugtalanul figyelt jobbra, balra. Minden csendes volt körülötte. Semmi sem mozdult, csak az eső verte, egyforma ütemben a fák leveleit. A félelem álmosító ernyedtsége nehezedett pilláira. Egyszerre, váratlanul éles fény villant rá. Egy pillanatra elvakult. A káprázat elmúltával körülnézett. Két magyar határőr nézett vissza rá. — Hát maga hogy kerül ide? — kérdezte az egyik katona nyugodtan. Gyuri nem felelt mindjárt. Körülnézett mintha keresne valakit. Tekintetét a határ felé fordította. Nem messze apró fényecske lobbant, mintha Müller úr üzenete volna ez a fény és Gyuri megértette ezt az üzenetet. Felszabadult sóhajjal fordult a határőrök felé és egyszerűen csak ennyit mondott: — Eltévedtem! Aztán elindultak, egyre távolodva a határtól. Gyuri, mintha messze valahonnan egy meleg szívű öreg ember, Herr Müller figyelné, egyre nyugodtabban, magabiztosabban lépett a katonák között . Herr Müller az esőben állva, arcát az égre emelve, valóban figyelt, Müller úr, aki nemcsak a történelmet, hanem az életet is jobban ismerte, mint Kalocsay Gyuri... Herr Müller, akinek volt egyszer egy fia, lelkéből szakadt édes gyermeke, aki szintén történelemtanár szeretett volna lenni és aki elesett a háborúban... de nem a fasizmusért, hanem a ttidizmus miatt!" (Szlovák György rajzai.)