Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1866-01-14 / 2. szám

18 azon párt, mely velünk együtt óhajtja az emberi jogok átalánosítását, velünk egyképen munkálkodik a szabad­ság megalapításán, hogy malasztjait élvezze a jelen és áldják az unokák. Jólét és megelégedés, ezek azon vég­­czélok, melyekért a párttal egyenlően fáradozunk a szent István birodalmában. Báró Heilenbach ezen pártnak egyik magas állású vezére, egyik legbátrabb előharczosa! — Politikai heti szemle. [Fk]: Valami három évvel ezelőtt éjféltájban Schaffhausenbe érkeztem, hol néhány napot valók töl­tendő. A „ hotel belle vue “ — be szálltam és fáradt lé­vén az úttól, azonnal lefeküdtem. Ekkor mintha szaka­datlan ágyudörgés ütné meg fülemet, fölkeltem és ki­­nyitom az ablakot. Csodálatos nyári éj volt, a hold szende fénynyel áraszta el az ég boltozatját, de mi volt az ég ahhoz képest, a­mit úgyszólván lábaim alatt lát­tam ! Szobám majdnem közvetlenül a Rajna zuhatagra szol­gált; ott hömpölyögtek alá a lauffeni sziklák hasa­­dékai közt az óriási hullámok, mint megannyi gyerme­kek, kik leirhatlan robajjal dőltek az öreg „Rajna apó“ ölébe; a hold sugarai ezerszeresen tükröződtek a fel­­felszikrázó cseppekben, és távolról azt hitte volna az ember, hogy milliárd meg milliárd fénybogárnak tusá­­ját szemléli. Majdnem hajnalhasadtáig néztem a nagy­szerű jelenetet és még akkor is nem én váltam el tőle, hanem a szelíd Lima vált el s én ismét ágyba dőltem, de fülem­ egyre leste a felséges zuhatag dörgését. Más­nap est­e újra hallgattam e dörgést, de már nem kel­tem föl, sőt egy két óra múlva a zaj daczára is elalud­tam. Ismét huszonnégy órával később föl se vettem az egészet, és oly jóízót aludtam, mintha soha másutt nem háltam volna mint a Water Rhein ágyúinak tőszomszéd­ságában, így vagyunk minden nagyszerű jelenettel, mi­helyt az megszűnik rendkívüli lenne, megszűnik egy­szersmind az iránta való érdekeltség is, és — hogy végre valahára beleugorjunk in medias res — míg má­sutt rettenetes fontosságot tulajdonítunk még az apró zenebonának is, alig hederítünk rá, midőn azt távira­tozzék Spanyolországból, hogy ott ismét forradalom van! „Igenis?“ mondjuk ilyenkor „ne hadd legyen, hi­szen elégszer volt már és lesz még ezentúl is“ s ezzel a másik oldalra fordulunk, mint a molnár, midőn egy pillanatra fölébredve, a malomkerék kerepelését hallja. És mégis — amit mi közömbösen nézünk, a­mire alig figyelünk már, az egy életrevaló népnek saját tétele kö­rüli küzdelme, oly népé, mely más kormány mellett Európa egyik dísze lehetne, de mely századokon át oly szerencsétlen kezek által vezéreltetett, hogy szinte el kell bámulnunk szívósságán, midőn látjuk, hogy élet­ereje még nem merült ki, hogy még mindig szenvedé­seinek érzetével, boldogtalan állapotának tudatával bír, hogy még nem fáradott bele vért és vagyont áldozni egy jobb jövő kivívhatásáért. Sehol egyébütt nem talál­ható, csak a „Manifiesto de los procedimientos del Con­­sejo Real“ gyűjteményben meg van és onnan először közöltetett nem rég Baumgarten által, ennek spanyol­­országi történetében, a nagy közönséggel is, I. Napó­leonnak első (1808-ki) kiáltványa a spanyolokhoz: „Spanyolok“ igy szólt egyebek közt a nagy hóditó­k a­ti monarchiátok régi­ küldetésem, annak megifjitása; ja­vítani fogom intézményeiteket; a reform jótéte­ményeiben foglak bennetek­et részesí­teni rendetlenség és megrázkódás nél­kül; alkotmányt fogok nektek adni, mely az uralko­dónak szent és jóltevő tekintélyét a nép szabadságaival és kiváltságaival fogja egyesíteni. Spanyolok, emlékez­zetek meg arról, mik voltak apáitok és nézzétek, mik vagytok ti. Nem a ti bűnötök ez, hanem rész kor­mányaitoké; legyetek bizalommal a jövő iránt. — Akarom, hogy emlékem legkésőbbi unokáitokig jusson el és hogy ezek azt mondhassák majdan: ő a haza uj­­jáalkotója volt! “ De nekik a „regenerátor“ nem kellett; önállósá­gát védő nép kétségbeesésével küzdöttek ellene, és az, akinek vaskeze mint a játékbábokat törte össze Európa legvitézebb hadseregeit, hatalmának első áthághatlan gátját, koporsójának úgyszólván első szegét találta amai spanyol földön, a spanyol nemzet hősies ellenállásában.­ És utána a bourbonok tértek vissza és kényelmesen ül-­­tek ismét a trónra s mivé tették Spanyolországot, mivé­­ azt a népet, mely csak Karthágó történetében párját találó vitézséggel védte hazája függetlenségét ? A­mit Napóleon megígért, a­mire a spanyoloknak oly igen nagy szükségök volt: a reform jóléteit rendetlenség és megrázkódás nél­kül­­ meghozták-e a visszatérő bourbonok, ámbár erre egy félszázadon át bizony elég idejök lett volna? Napó­leon reformot ígért rendetlenség és megrázkódás nélkül; a bourbonok nem adák meg a reformot, de állandóvá tették a rendetlenséget és megrázkódást; lábbal tiporták a nép szabadságait, kiváltságait, de az uralkodónak „szent és jóltevő tekintélyét“ mind e na­pig sem tudták megalapítani. De hanem hiszen a szabad­elvűek nem egyszer győztek az utolsó két évtized alatt! Igenis, győztek a külsőleg, azaz a reactió visszavonult a színpadtól a színfalak mögé; a nép azt hitte, hogy azok kormányozzák, kik a színen állnak, valósággal pe­dig a színfalak mögötti camarilla döntött az ország sorsa felett, eleinte kissé meghunnyászkodván — és akkor egy ideig jól mentek a dolgok — hanem aztán mindinkább neki bátorodván, mindig merészebben ki­lépvén, míg végre ismét a lámpák előtt állott az egész ország szeme láttára. A királynő személyéről nem sza­bad kedvezőtlent mondanunk, de azzal nem sértünk semmi törvényt, ha ő Felsége gyöngeségében keressük a baj okát. A spanyol nép is ott keresi és azért a leg­újabb lázadás, úgy látszik már nem a camarilla, hanem maga a királynő ellen van irányozva, kit lemondásra akarnak kényszeríteni, és csak az a kérdés: várjon fiát, az ausztriai herczeget ültetik-e a trónra vagy pedig a portugáli királyt fogják-e vele megkínálni, ha a lázadás sikerül ? Aki e lázadás élén áll, Don Juan Prím, reusi gróf, merész katona, de nem az, amit politikai jellemnek szoktunk nevezni. Fiatalkorában progressista és Espar­­tero hive volt, aztán egyszerre moderado lett és midőn 1843 forradalom tört ki Espartero és az 1837-ki alkot­mány mellett, Prim vola az, aki e forradalmat elnyomta és ezért reusi gróf rangjára emeltetett. De már egy évvel utóbb ismét a progressisták oldala mellett a mo­­derados ellen látjuk küzdeni a „nemes“ grófot, sőt arról is vádolták, hogy része lett volna Narvaez, Coucha és más moderados elleni orgyilkossági merényletben és a vád nem lehetett egészen alaptalan, mert Prim hatévi várfogságra ítéltetett, melynek azonban csak egy évét állotta ki. A királynő megkegyelmezett a fogolynak és — Spanyolországban igy megy ez — portoricoi hely­tartóvá nevezte ki. De ő egyre farkasszemet nézett a kormánynyal, bármily pártszinezetű vola ez ; úgy lát­szik, hogy ő semmi pártot nem szívelhet, mely őt nem akarja vezérül elismerni. Ha igen nagyon garázdálkodott otthon, diplomatiai küldetés ürügye alatt elküldték valahová és ő ment — de nem oda, a­hová küldték, hanem oda, a­hová neki tetszett. így péld. 1854-ben Párisba küldték, ő meg Krimiába ment, az oroszokkal verekedni. 1857-ben újra — nem emlékezem már mi­csoda vétségért — öt évi várfogságra ítélték, hanem a királynő újra megkegyelmezett neki és a hadmérnöki test főnökévé tette. Valami három hónap előtt ismét megszökött és mivel már akkor sejtették Madridban, hogy ő méltósága a tilosban jár, a hivatalos újság által ünnepélyesen idéztették és büntetéssel is fenyegették, ha vissza nem tér. Visszatért és megígérte, hogy míg­­ Donnell a kormányon van, mit sem teend e kor­mány ellen és most néhány ezred élén Toledo táján látjuk barangolni, nyilván, hogy sergének kellő szapo­rítása után, a fővárosnak mehessen. Mit akar ő ? A kor­mányt megbuktatni, ez az egy kétségtelen, de aztán? Igaz-e, hogy Párisban épen nem boszankodnak a réusi gróf merészsége miatt? Őszinte-e a portugáli király azon állítólagos nyilatkozata, hogy ő a spanyol koronát még akkor sem fogadná el, ha csak­ugyan megkínál­nák vele, hogy ő inkább akar kicsiny, de boldog ország, egy „déli Belgium“ alkotmányos uralkodója lenni, mint ama spanyol darázsfészekbe nyúlni és Espartero, Narvaez,­­ Donnell, Prim meg számtalan más nevű malomkő közé szoríttatni magát ? — A bourbonok kétségenkívül végveszélyben forognak, — végveszély­ben, mert ha Madridban is megbuknak, több veszteni való trónjuk már nincs Európában! A spanyol ügyeknél nagyobb érdeket keltenek azon alkudozások, melyek Bécs és Páris közt folynak és — ha a kívánt eredményt szolgáltatják — két európai ügy további fejlődésére nézve igen lényeges befolyással lehetnek. Ez ügyek elseje természetesen az olasz. Több ízben mondtuk, hogy e téren a velenczei kérdés áthághatlan akadályt képez Austria és Francziaország közt. Hanem III. Napóleon a politikában ugy látszik ugyanazon taktikával él, mely nagybátyjának nem egy diadalt szerzett a harczmezőn; félre hagyja t. i. azon erősségeket, melyek vagy épen nem vagy csak nagy ál­dozatok árán volnának bevehetők és egyelőre beéri a a könnyebben elfoglalható pontok megszállásával. L’ un aprés l’ autre: ha köröskörül az egész terület az ő kezé­ben van — így calculál ő — az elszigetelt erősség majd magától fogja magát megadni, így láttunk őt megálla­podni a híres várnégyszeggel szemben. A­helyett, hogy ezt megrohanta volna, szép csendesen és minden áldo­zat nélkül vitette véghez a kisebb olasz herczegségek annexióját mikhez utóbb a Romagna és a két siciliai királyság is csatolva jön, így aztán már csak a római és velenczei kérdés volt hátra. Ez utóbbi egyelőre még „ne nyúlj hozzám“-nak látszik előtte; mellőzi tehát és csak Rómával foglalkozik, melynek irányában legkö­zelebbi gondját a septemberi conventió valósítása képezi. E valósítás aránytalanul könnyebb lesz, ha arra Austria is segédkezet nyújtani kész; pedig kész lesz erre e ha­talom, mihelyt tudja, hogy Velenczére nézve békén hagyják, mert hogy Austria Rómának tettleges segélyt nyújthatna vagy épen a septemberi coventió valósítását feltartóztathatná, ezek oly illussiók, melyekről Bécsben már régen lemondtak. Ha Austria Francziaországgal kezet fog, a francziáknak Rómábóli kivonulása minden ad­at nélkül fog történhetni és Napóleonra nézve ez a fődolog. A katholika világot nem lehetene majd ellene felizgatni oly cselekményért, melyet Austria is helyesel melyet ez legalább közvetve segíteni is kész. A­mint tehát e perc­ben állnak a dolgok — a jövő Isten kezé­ben van — mi úgy fogjuk fel a helyzetet, hogy Aust­ria bizonyos mértékig a septemberi conventió kivitelét segíteni fogja, ezért pedig a velenczei kérdés egyelőre félretétetik és hogy a velenczeiek meghiúsult reménye­ikért némi kárpótlást nyerjenek, az osztrák kormány igen becses engedményekben, a­milyen példa­a minapi amnestia volt, részesíti őket. Második európai kérdés, mely a változott osztrák franczia viszony által érintettek, a keleti volna, melynek irányában Napóleon úgy látszik nagyon haj­landó megváltoztatni a front­ot. Pétervár és Páris közti jó egyetértésnek gyümölcse volt a keletnek, nevezetesen a dunai fejedelemségeknek eddigi helyzete. Természe­tes tehát, hogy e helyzet fenntartása körül Napóleonnak nincs többé érdeke, mihelyt közte és Sándor czár közt az egykoron oly hő barátság kihűlt. Ő azelőtt Oroszor­szág kezére dolgozott Austria érdeke ellenére, miért ne dolgozhatna most Austria kezére Oroszország kivánatai ellen. Tán nem csalódunk, midőn azt hisszük, hogy azon nagyon is erélyes hangot, melyen Fuad pasa legújab­ban Kuza fejedelem ellen szól, az osztrák franczia dip­­lomatia sugalta a szambuli államférfiaknak. Tán ugyan­ezen befolyásnak köszönhető, hogy Görögországban a kül diplomata meghiusítá a nemzeti párt bizonyos terveit — melyek egyetértésben a dunai fejedemségekkel — a parta nyugtalanitására czéloztak és melyekről Gortsa­­koff herczeg is tudna talán egyet mást mesélni. Ha aztán francziaország keleten Austria érdekeit támogatja, akkor — igy számolhatnak a tuileriakban — idővel tán köny­­nyebb leend Velenczére nézve is valami egyezkedésre lépni.... Mind­ezek természetesen még csak embrgói állapotban vannak és nem hisszük, hogy az új osztrák franczia viszony a fejlődés első stádiumain már túl volna. De ha e fejlődés félbe nem szakad, Ausztriára nézve talán nem sokára visszatér azon kedvező constellátió, melylyel ő 12 év előtt nem tudott élni, visszatér rá nézve azon lehetőség, hogy a nyugati hatalmak, neve­zetesen Francziaország támogatásával, visszafoglalja azon tekintélyes és előnyös állást, melyet ő Európában egykoron elfoglalt vala. Régi história az arról a tündér­ről, ki a paraszt-házaspárnak három kívánat teljesíté­sét ígérte. A parasztnő azonnal nagy kolbászt kívánt magának. Az ily otromba kívánat miatt felbőszült pa­raszt erre elkiáltja magát: „bárcsak orrodon lógna ez a szerencsétlen kolbász! “ Rögtön teljesült e második kívánat is. Most már csak egy vala hátra és minthogy ezt az appendixet csak nem lehetett mindörökké ott hagyni a menyecske arczának előfokán, nem maradott egyéb választás, mint harmadik kívánat gyanánt, a kolbász eltávolításáért esedezni. Ausztria az 1854-ki kedvező situátióval szintén úgy élt, hogy éveken át nem lehetett egyéb kívánata, minthogy az akkorában saját ügyetlensége által okozott bajokból kibontakoz­zék. Ha Fortuna ismét carta biancá­t nyújt oda az osz­trák államférfiaknak, reméljük, okosabbat fog rá írni, mint azt az 1854-ki­s kolbászt! MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. Politikai heti krónika. Ausztria. Az osztrák franczia barátság még foly­vást elmélkedés tárgyát képezi a külföldi lapoknak. A „Daily Telegraph“ így ír ez ügyben: „Itt beteljesül a diplomatiai elv, hogy kik ma ellenségeink, holnap bará­taink lehetnek. Napóleon császár újévi beszédében őszinte barátságot nyilvánított Ferencz József császár iránt. Napóleon az olasz háború alatt is kímélettel volt a császár irányában s személyes haragot sehol sem ta­núsított. Jelentékeny tény, hogy az ausztriai császár, a legitimitás ezen örökös védője, minden ok nélkül oly nagy érdeket tanúsít a napóleoni trónörökös iránt. Ez hallgatag nyilvánítása annak, hogy Ausztria a napóleoni dynastiát nem elkerülhetlen szükségességnek, hanem közvetlen nyerességnek tekinti. A Bécs és Páris közti közeledés természetes. E két uralkodóház egymásban találja biztosítékát. Mindkettőnek csak két veszélytől kell tartani: Oroszország terjeszkedésétől és Németor­szág egységétől. Míg Ausztria nagyhatalom, Franczia­ 2. sz.

Next