Magyarország és a Nagyvilág, 1867 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1867-10-19 / 42. szám

494 társaság részéről Gyulai Pál, Szász Károly és Dux Adolf; a Jászkun kerületek részéről id. Ráday Gedeon gr., a központi honvédegylet részéről Perczel Mór, Patay, Markos képviselők ёз Mikár jegyző. A dalárda a szózattal kezdé. Az első szónok Fazekas Alajos félegyházi ügyvéd volt, ki az ünnepély czélját melegen adá elő. Egy évben, 1823-ban született ő Petőfivel és játszótársa volt. Beszéde végén leleplezték az emléktáblát, melyen e szavak olvashatók: „Itt tölté gyermekéveit Petőfi Sándor. A nagy költő emlékének tisztelői 1861. A mellszoborra pedig a lánykák koszorúkat raktak. Most fellépett Szász Károly a közönség éljenzései közt, s szépen festvén a gyermek éveit, átment a költőre, kinek nagysága olyan nagy, hogy: Épülne bár a kis kunyhó helyére Magas tornyokkal büszke palota . A mily magasra dicse ér, — nem érne, Higyjétek el, nem ér az oda! E költemény nagy hatást tett, s riadd éljenek kisérték a lelépőt, ki után Reményi Ede lépett fel. Beszédét e szavakkal végezé: Éljen köztünk Petőfi emlékezete! “ Hatalmas és szokszoros éljen ismétlé a felkiáltást, mire a dalárda rákezdé Petőfi: „Itt születtem én“ czímű költeményét Pintér, helybeli dalárdas karnagy szerzeménye szerint. A dal elhangoztával Szabados János, a „Szegedi Híradó“ derék szerkesztője, mondá el költeményét. Ezután Losonczy László szavalá el Petőfi Sándor szelleméhez irt ismert költeményét, melyet azon alkalommal irt, midőn a magyar tudományos akadémia Petőfi költeményeit a 200 aranyos nagy jutalomdijjal tünteté ki. Ezzel az ünnepély végét érte. Következett d. u. 3 órakor a diszlakoma, melyen igen nagy számú vendégsereg volt jelen. A pohárköszöntések sorát Endre Mihály biró kezdé meg, a királyra és a bájos királynéra emelvén poharát. Utána Mihalovics Béla Andrássy Gyula gróf miniszterelnököt s a kormány többi tagját élteté ; Szász Károly Perczel Mórt; Szabó, korábbi alkapitány Ráday Gedeon grófot, a kun kapitányt, Perczel igen szépen körvonalazván Petőfi, mint a nép s a közhonvéd megéneklőjének, lelkesítőjének költészetét, ki e mellett nemcsak költő, hanem honvéd és hős vala, ki a csatatéren lelé dicső halálát, élteté emlékét s ezzel kapcsolatban a derék Félegyháza lelkes népét és főbiráját, ez ünnepély rendezőit , az akadémiára s annak elnökére, Eötvös báróra és küldötteire Szabó Ferencz prépost, helybeli plébános köszöntött. Szász Károly Petőfi most is élő kortársaira, a három legnagyobb magyar költőre, Aranyra, Tompára és Jókaira emelte poharát, mit Perczei a negyedikkel, Szász Károlylyal toldott meg. Gyulai Pál, az akadémia egyik küldöttje, az akadémia nevében szólt. A sok pohárköszöntésnek vége-hossza nem volt, s már égett a világ a termekben, még mindig folytak a köszöntések. Tér szűke nem engedi mindnyájáról megemlékeznünk, s megemlítjük még, hogy élteték a Kisfaludy-társaságot és küldötteit, Reményit, a magyar írókat és művészeket, a jász-kun ifjúságot és Győrffy Iván, zentai tanító humoros előadásban, mint egyetlen jelenlevő székely, a székely nép üdvözletét mondá el. Már oszladozóban valánk, midőn megérkezett a nemzeti színház tagjainak üdvözlő távirata. Általános éljenzés fogadt e táviratot, s Szász Károly poharat emelt a színház derék tagjaiért, kiket egy új darab előadása visszatartott a megjelenéstől. Este 7 órakor színi előadás volt, meserü-Bérczi Ilon asszony „Petőfi emlékezete“ czímű darabját adták elő nagy könnyedséggel helybeli műkedvelők, köztük a szerző is. Végül Reményi és Füredy gyönyörködteték előadásaikkal az újrázni meg nem szűnő közönséget. —10 órakor tánczestélyre gyűltek a helybeli és vidéki közönség hölgyei, számban, díszben és szépségben egyiránt gazdagon. Vajla-Himvadón. (April 14. 1849.) I. Fogadjatok be, ti dicső falak ! Fogadj magadba, hires ősi vár ! Légy üdvözölve ! hol a hős lakott, A költő ottan lelkesülve jár. — *) E költeményt, mely egyike a halhatlan költő ismeretlenebb műveinek s mely tudtunkra még egy gyűjteményben sem jelent meg, Csorvásy ur N. Szalontáról következő jegyzettel külde be hozzánk : „Petőfi e verset Vajda hunyada** 1849 Aprili-en éjjel 12 órától — 4-ig irta. — Egy szobában volt vele e mű írásakor tresztely nevű orvos, Bem h / orvosa. — Jelenleg ezen orvos Torontálmegyében lakik. Ezt az orvost Petőfi mindig per borbély czimezte. E költeményt ezen orvosnak olvasta fel legelőbb. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. Mily hős lakott itt! a nagy Hunyadi! Mily lelkesülés éget engemet! Szivemnek hangos dobbanásai, Beszéljetek ti, ajkaim helyett. Itten lakott, tán olykor épen itt Gondolkodok, a bástya tetején, Innen tekintett a jövőbe ő, A honnan most a múltba nézek én. Itt pihené ki fáradalmait, Midőn elzugtak a kemény csaták, Melyek Konstantinápoly tornyain A büszke félholdat megingaták. Jó pihenő hely... csendes szép magány, Mélyen lahajló völgynek zöld ölén, Alant a vár; nem éri vihar, Még a zászlót sem tornya tetején. El van rejtezve a világ elől E szent magány; beléje már nem lát, Csak messziről fejér fejével a Hegyek nagyapja, a vén Retyezát. II. Szállott Hunyadvár bámuló gyönyörrel: „Kit látok? Oh, kit látok? Hunyadit! Megjöttél hát, óh hősök hőse, végre, Kit vártalak négy hosszú századig. Én hitten ezt, hogy vissza fogsz te jőni. Ez a hitem volt, mi erőt adott, Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam , A négyszáz éves gyászt és bánatot. És megjövél... légy hévvel üdvözölve, Hosszan várt vendég, óh hős, óh apám! „Csak az fáj most, hogy nem tud sírni a kő ... Örömkönnyeimet hogy ontanám !“ „Felelt a vendég: „Sajnállak szegény vár, Hogy örömödet el kell rontani, Csalatkozol, nem az jött a kit vártál, Az én nevem Bem és nem Hunyadi.“ Szólt vissza a vár: „Én azzal törődtem. Mi volt akkor, s mi mostan a neved ? A név múlandó, változékony; a mi Örök, azt nézem én, a szellemet. Nem a nevedről, hanem szellemedről S annak művéről ismerek reád. Az vagy, ki voltál négyszáz év előtt, most Tej mentetted meg a magyar hazát.“ — PETŐFI SÁNDOR.*) A bánsági bányavidék és az államvasút kőszéntelepei. (Képpel a 495. lapon.). Oravicza határát átlépve, már az uradalmon belül vagyunk. Maga a város is, a mint a hegy fokán terül el, amphitheatralis csoportokban házaival, s az aknáknak közbe ásítozó sötét üregeivel, s már első pillantásra sejteti az utassal, hogy bányavidéken jár. De ettől eltekintve észrevéheti ezt vele még a sajátságos disz is, melylyel az utczákon settenkedő itteni fehér nép ékeskedik. Ugyanis a lány rendesen, s találkozik közte asszony is, aranypénzekből fűzött lánczot hord nyakán, ms ez már magában is hirdeti Oravicza földének aranytermő voltát. Évente 20 font szinaranyt olvaszt itt a társaság, de még ezüstöt is, még pedig 170 fonton felül. Azonkívül bányái réztartalmu érczet is szolgáltatnak, meglehetős mennyiségben, de ennél közvetlen nagyobb jelentőséget kölcsönöz Oraviczának kereskedelmi tekintetben az itt működő paraffin- és photogéngyár, mely esztendőszámra amabból 2600, az utóbbiból meg 60,000 mázsát szolgáltat. A hozzá való nyersanyagot Stájerlakból (Steierdorf) nyeri, melylyel egyenes vasúti összeköttetésben áll. E vasút, tekintve a roppant helyi akadályokat, melyeken mentében diadalmaskodik, a nagyszerű technikai építményeket, mik ebben támogatják s végre a ritka báju tájakat, melyeken átvonul — méltán mondható a magyar Semmering-pályának. Már csak az irány is, melyet követ, fogalmat adhat, mekkora bátorság, kitartás, leleményesség és áldozatkészségbe kerülhetett létesítőinek e csodával határos mű alkotása. A legrövidebb út ugyanis, mely Oraviczáról Stájerlaknak vezet vala, a Predetta fensik lett volna, de ez oly borzasztó meredekben nyúlik a légbe, hogy sok helytt oly sima élesen emelkednek oldalai, akár a borotva. Természetes, hogy a helyzet ilyetén érdességét móddal elhárítani nem lehetett, és így, nehogy a nagyszerű tervet végkép elejteni legyenek kénytelen, inkább rászánták magukat a birtokosok és közegeik a Predettafensik megkerülésére, vagyis egy oly munkára, mely amazoknak erejét, emezeknek meg buzgalmát — ez bizonyos vala — rendkívüli módon veendi igénybe, de másrészt meg azzal kecsegtetett, hogy ha sikerül, helyet biztosit számukra azoknak sorában, kiknek neveit mint a civilisatio legfényesb tanujeleinek alkotóit mindvégig elismeréssel emlegeti az utókor. Tehát 1850-ben hozzá fogván az építéshez, Oraviczától nyugatra a Predetta töve, a Tilla körül indulva l£54-re elkészültek mintegy mértföldnyi úttal, mozdony alá igazítva azt egészen a Lisszava patak mosta völgyig. Itt azonban fennakadván még két vizjárta térség és a Zsittin patak vájta völgyszorulaton, a hegyek aljában vesztegelni voltak kénytelen. Utat mégis ejtettek maguknak reájok, olyképen, hogy egymásután három csigához igazított lejtőt hánytak fel, melyek összmagasságukban elérték ugyan a bányák tengerfölötti színvonalát, de ezek innen mindennek daczára még jó távol estek és töméntelen kanyarulatokban a meredek alján tovacsavarodó pályán, lóvontatta kocsikon lehetett csupán hozzájuk közelíteni. Ekkor ugyan a stájerlaki bányákhoz is hozzáférhetett az ipart ébresztő forgalom, de két körülmény azt mindamellett nagyon megnehezítette. Egyrészt a csiga utjáni szállítás a lejtőkön és az átrakodás a mozdony vontatta kocsikra, Oravicza alatt, pótolhatlan sok időbe került, aztán meg a bánya kőszéntermékei idővel annyira felszaporodtak, hogy ilyetén közlekedési eszközök mellett talán esztendőszámrakell vala ott vesztegelniök, míg rá került volna a sorovább szállításukra. Ezen segítendő, a társaság elhatározta az Oraviczáról indított mozdony járta vasútnak egész Stájerlakig való kiépíttetését. Czéljának elérésére részben felhasználta a hegységen keresztül vivő lejárta pálya alapját is. A mozdonyhoz igazított már meglévő vasút a Líszszava mosta völgyben, Majdan állomással végződvén, e hely és a Krassova magaslatot metsző 2094 lábnyi nagy alagút közt lett a folytatandó vasút nyomvonala (trace) megválasztva, úgy hogy csak ennek hoszasága 2/2 mértföldet tesz. A Krassovai alagúton túl aztán még egy mértföldre terjed, és pedig a legkacskaringósabb tekervényekben, mert ezentúl már ismét oly roppant térbeli nehézségek vannak életbe gördítve, hogy a társaság csak ezen szélső pálya részen is 6 útvezetéket (viaduct) volt kénytelen különböző völgyszorulásokon keresztül építtetni Mindössze a pálya körülbelől 4/2 mfdnyire terjed. A Zsittin most a völgyben a pályával együtt változik a táj is. Míg a Liszava völgyében csak ritkán tűnik fel egy-egy sziklasor, és hegyei magas és meredek voltának daczára, a vidék a mezőföld és erdőség egyesülten kölcsönözte szelíd jelleget viseli magán, nem itt meg ellenkezőleg, rideg, kopár bérezvadonba jut az utas. Ks ilyenben jár mindaddig, míg a Zsittin-patakmosáson túl nem ér, tekervényes alagúton végig, a sík völgybe. Az ezt áthidaló 20 láb magasságú útvezeték (viaduct) körül a térség megint nyájas szint ölt, bár itt is olyannyira zilált, hogy szüntelen váltja fel mentében egymást alagút és útvezeték, kivált feljebb, az Isvor forrás tövében. A sok áthidaláson keresztül hatolva, végre felérünk a hegység tetejére, a Krassovai alagút elé. Mialatt a mozdony itt vizet szed, mi meg nézzünk körül a vidéken. A krassovai magaslatról nyiló kilátás, bő távlata, a körébe szorult tájaknak tarka változatosságban jelentkező szépsége és regényes színezeténél fogva oly gyönyörű, hogy e részben méltán sorakozhatik sok olyan mellé, melyet a műveit nyugat által minden regezugában ismert Svájczban megcsudál a mindenünnen odasereglett tourista. Napnyugatra, középszerű bérczeken végig pillantva, mélyen alant a kékeslő légürben úszó bánsági rónán, és rajta Detta meg Detta festőileg elnyúló helységeken akad meg szemünk. Közelebb északról a felső Karrasz most a mély völgy, a rajta átvonuló resiczai úttal köti le figyelmünket; feléje gömbölyűn domboruló, kopár, szirtes hegyhátak húzódnak, helylyel közzel mély szorulatoktól megszakítva, melyek alján azonban viruló növényzet pompázik. Ily hegyszorulatban fekszik Krassova falu is, mely azon irigylésre méltó hirben áll, hogy a bányavidék legszebb leányait rejti csinos fehér házikóiban. A Karrasz völgyén túl hegy hegyet ér, azonban csak jobbra emelkednek magasabban, leghatalmasabb csúcsokat a Muntye-Semenitzben bírván. Ezen 4000 lábnyi magasságú kúp még a nyár derekán is hóval van borítva; keleti határát képezi az államvasuti uradalomnak. Dél felől szintén magas béretek kékellenek. A keletre eső gyönyörű erdőségbe pedig a kraszszovai alaguton keresztül érhetünk csak. 1867. 42. szám.