Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 27-52. szám)
1868-07-05 / 27. szám
I HJTmiT I T И-Ч ■ 'IT ■ ' !■ I , 320 Magyarország és a nagyvilág, 27. szám, 1868. Este felé a városligetbe kocsizott a hajdani főnöke úr, mert mióta uj reményei gyötörték, nem lelte nyugtát. Ügyeiről még csak gondolkozni sem tudott, s nem is ment ügyvédje felé. A tóparton sétálgatva, ismerős hangokat hallott; oda fordult s egy pár jó ismerőst pillantott meg megyéjéből, fölvöröstollazva. Itt az alkalom — gondolám exczellentiája, — hogy azon párthoz álljak, melynek oly derék képviselőit láttam az ebédnél, hisz minden itt Rómába vezethet, s csak addig megyünk együtt, amig czéljainkat elértük. Ők mennek hazafiul hévből, menjünk mi velők ravaszságból. —Isten áldja kedves öcsémuram ! — Szólt egyik ismerőséhez ő nagyméltósága. Azok pedig szemöket, szájokat tátva feledve bámulták ő nagyméltósága körszakáját, kerek kalapját, kissé viseltes magyarkáját és mindenekfelett a nyájas szavakat... — Kegyelmes uram, dadogó az egyik. — Hagyja el az efféle czimeket öcsémuram. Az igazi magyarok mind atyafiságban vannak s nekünk, kik a népből származtunk, nem illik, hogy ily szomorú időkben egymást czimezzük. Mi újság otthon, édes öcsém ! Erre aztán csakugyan megadta magát az egyik vörös-tollas ifjú s igy felelt : — Bizony tisztelt urambátyám, roszul állanak a dolgok. Az a Gerendai Laczi miniszteri titkár lett, s ismét meg akarja magát választatni képviselőnek, s ezt csak nem tűrhetjük, hogy igaz, szabadelvű kerületünket egy kormányhivatalnok képviselje!... — Teljesen osztom nézeteidet, édes öcsém, s remélem, hogy ha illő komolysággal járunk el dolgainkban, ez az abnormitás nem is fog megtörténni. — Oh ha majd képviselő leszek, akkor, akkor mindenki hinni fogja, hogy igaz hazafi vagyok ! DEÁK FARKAS: (Vége következik.) VII. A dolgok természetes rendje. Tarna megyében az ellenzék elhatározta, hogy Gerendáit a másodszori választáson okvetlenül meg fogja buktatni. Ehhez csatlakozott most az egykori administrator, Tomácsek úz ő nagyméltósága is, kinek háza ez időben oly élénk társaságok tanyája lett, mint azelőtt soha sem volt. Leontin nem érte atyját. Már Pestről haza jöttekor szerfölött meg volt lepetve, midőn észrevette, hogy egy csomagban egy pár vörös tollat s néhány tuczat nemzeti kokárdát hozott haza. De hát még midőn másnap a postán akkor keletkezett lapok érkeztek szörnyű képekkel, melyeket atyja mohón olvasott s arkai közt sziszegte, hogy „majd megtanítja ő Gerenday uramat!“ A szegény leány nem tudta tovább tűrni, s hangos zokogásban tört ki. — Mit jelent ez kisasszony ? kérdé a vén ember boszos hangon. — Atyám, én őt szeretem ! — Kit ? kit ? kit szeretsz te féreg ? Gerendáit ? legnagyobb ellenségemet ? —Az atyám, te tévedsz. — Hisz életed megmentője, és ha tudnád, hogy még Bécsben voltál is, mily lelkesen fölszólalt melletted. — Ostoba beszéd, nekem nincs szükségem komédiás fogásaira, , és neked megtiltom, hogy valaha rá gondolj, vagy épen nevét előttem ki merészeld mondani. Érted-e? A sehonnai. — Ő nem az atyám! — Eltakarodjál szemeim elől, te sima kígyó! E jelenet után Leontin néma, szótlan volt, s mint egy automat, járt le és fel a szobákban, s rendezkedett azon vendégségek körül, melyeket atyja oly embereknek adott, kiknek egy év előtt még köszönni is megaláztatás- nak tartotta volna. Az öreg embert bizonyos lázas ingerültség fogta el. Kom tudott aludni, nem volt étvágya és sokat ivott uj barátival; a czigányzene mindennapos volt házánál; s naponkint kétszer-háromszor elmondogatta : Igaz magyar vagyok s oly hazafi, mint akárki! Gyakran emelt poharat oly nevekre, melyeket hajdan csak gyűlölettel, vagy mély megvetéssel említett. Tíz év óta nem ült lovon, s most mindennap néha kétszer is lovagolt. A megye székhelyére csak lovon ment, „Így illik az a magyarnak“ — mondá. És addig mondá, míg elhitette magával, hogy igazán derék magyar ember. És ezt szerette volna a világgal is elhitetni. Lassanként kezdé feledni a „rendszert“, s amit előbb sziliből kezdett, a gyűlölet csatornáin vérébe ment át : a legszélsőbb ellenzéki szellem. Emlékezete annyira gyöngült, hogy úgy beszélt, mintha a nemzettel együtt szenvedett volna. A topcsideri kastély. (Képpel a 319. lapon.) Az egyszerű nyárilak, mely a fenirt büszke nevet viseli, legközelebb oly szomorú nevezetességre tett szert, melynél fogva a történelemben emlékezetes maradt. Mihály szerb herczeget gyilkolták meg közvetlen közelében, ki itt csak úgy szeretett időzni, mint atyja Milos, ki e lakot a kerttel együtt alkotta. Alkalmasint a fővároshoz való közelléte — alig egy mérföld Belgrádtól, — és magánossága kedveltető meg csupán a két fejedelemmel, mert külső csínra vagy díszes berendezésre alig vetekedhetik egy pesti bankár villájával. Bottyán vára. (Képpel a 319. lapon.) Tolna vármegyében, Pakson fölül, a délnek siető Duna egyszerre nyugotnak kanyarodik , míg nem azömőd falu fölött magasló szőlőhegy lábába ütközve, ismét délre fordul, s úgy folytatja tovább futását Paks városa felé. Ez a kanyarulat zárja körül a hajdan Imsód ma Imsós nevű pusztát, mely azóta egészen szigetté lett, mióta ezelőtt néhány évtizeddel átmetszették e félszigetet képezett földnyelvet, hogy a hajók egy órával hamarább érkezzenek Paks alá. A Duna főfolyama most már ezen új átmetszésen hömpölyg, míg a Komlód alá kanyaruló régi meder folyvást apadó mellékággá vált. Képünkön ez utóbbi az előtérben, mindjárt a falu és hegy alatt látható. Maga a hegy, mely egészen a partra dűl, szép szőlőültetvényekkel van most borítva, de tetején ott látszanak még a régi erőditvények nyomai, melyekről nevét kapta. Ez Bottyánvára. A kömlődi parti hegy legmagasabb azon a tájon, meglehetősen önálló; s mig a Duna főága alatta folyt, uralá e hatalmas folyamot, biztositá a jobb partról az átkelést; szóval hidfőerődnek való hely vala; stratégiai fontosságát még azon körülmény is emelé, hogy a hid túlsó felét is, bár ott a part lapos, — könnyen meg lehetett védni az említett imsódi félszigetszerű kanyarulat miatt. Jól szemelé ki tehát e pontot erődített híd állítására II. Rákóczy Ferencz híres vitéz tábornoka ,sytván János, a ki ezen saját nevét viselő várataz 1705-ik év tavaszára építtette. A fejedelem ugyanis a Közép-Dunán is egy állandó közlekedési pontot akarván szerezni, a melyen át a Dunán innét és túl harczoló seregei egymással folyton érintkezhessenek, és a mely a császáriak által birt Buda, Földvár és Pétervárad várak közt az átkelés akadályozására szüntelenül járókelő taraczkos naszádoknak ágyúival megfelelhessen : a Tisza- Duna között parancsnokló Bottyánt bízta meg e feladat valósításával. Tábornokunk tombáczokat, gerendákat, pallókat, szóval kész hidat faragtatott, s ezt — úgy látszik a már 1704. óta létező solti sáncz védelme alatt — a Dunára bocsátván, leereszteté Imsódhoz a kiszemelt pontra. Itt a hidat, gyalogsága és ágyúi oltalma alatt által vetteté, s egyszersmind hozzá kezdett az erődítések készítéséhez, részint saját, részint a hadépitések technikai vezetése mellé adott franczia hadmérnöki tiszt tervezete szerint. Történt ez 1705 mártiusban. Bottyánvár erődítményei három részből álltak: egyik volt a balparti hídfő, egy síkon fekvő redout sánczokkal, pallizadákkal, — ez az u. n. imsódi sáncz; a másik a jobboldali hídfő: a kömlődi hegy aljában, a parton; s a harmadik, a fellegvárat képező főerőd, fenn a hegy tetején, — t. i. a tulajdonképeni Bottyánvára.Mindezek oly terjedelemre voltak szánva, hogy bennök szükség esetén nehány ezer harczos elférhessen; elkészülésökre tehát huzamosabb idő kellett, daczára, hogy folyvást több ezer ember dolgozott rajtuk, nemcsak a katonaság, hanem a Bottyán által a Tisza-Duna közi városokra, Kecskemét, Kőrös és Czeglédre, Halasra s a Kis-Kunság többi helységeire, úgy Kalocsára Paksra, Tolnára stb. arány szerint kivetett munkások százai is. Különösen a nagymérvű földmunkálatok vettek tetemes erőt és időt igénybe. Bottyán, míg sánczai így készültek: Szegedet, Péterváradot és Földvárt szorosan ostromzároló, s az ellenséges ráczokra gyakor csapásokat tétett le-leszáguldozó lovasságával. Történik azonban, hogy Károlyi Sándort, Rákóczi Dunántúl parancsnokló vezérét, Heister cs. tábornagy mart. végén Bécs alól Kis-Marton, majd a Balaton tájára leszokta, sőt e hó 31-kén Kilitinél meglepvén, dunántúli hadait szétugrasztá, a tiszavidékieket pedig a Dunán által űzte. Szerencsére ezalatt Bercsényi Morvát, Pozsonyt és Komáromot annyira fenyegette, hogy Heisternek vissza kelle sietnie. De Dunán túl a zavar megvolt. Ennek lecsendesítésére a fejedelem újból nagyobb erőt akart átküldeni, annál inkább sietteté tehát a hídfőerődök elkészítését, hogy biztosított közlekedési vonala lehessen. Bottyán éjjel nappal dolgoztatott: olykor még maga is fejszét fogott kezébe, példaadásul, serkentésül. S igy jön, hogy míg apra első napjaiban a Károlyi szétszórt hadátszorgalmasan gyűjté, a balparti — imsódi — sáncz építését is szerencsésen befejezte. April 10-ről pedig már a jobbparti várból tudósítja Károlyit: „Itten eléggé, éjjel nappal szorgolgatom az erősségnek elkészítését , a minthogy jóformában folynak az dolgok körülötte.“ De vas Injával vagyok, az igen szükséges, küldjön nagyságod, úgy Szolnok várából öt ágyút mentül hamarább. — írja egyszersmind, hogy ugyanaz nap Pécs felé, éléshajtásra gyalogságot, és Földvár alá két szemléző csapatot küldött. E várat ugyanis ostromolni akarja vala. Mig azonban a lőszerek gr. Eszterházy Dániellel az egri és szolnoki várakból megérkezének, és saját erődítménye teljesen elkészülne , összeszedve lovasságát, ápr. közepén megindult Bottyánvárából, hogy a Károlyin ejtett csapást megboszulja. Szigetvár, Pécs, majd Eszék felé fordula, s ott a Dráván átköltözvén, saját fészkükben büntető meg a Dunántúl Heisterrel kegyetlenül pusztító ráczokat. Gazdag zsákmánynyal téré vissza két hét múlva, máj. elején, épülő várába. — Május 13-án az imsódi sánczból ad ki a Tisza-Duna közt levő hadaknak parancsolatot: éjjel-nappal siessenek melléje. Földvár ostromára kellett az erő. Két nap múlva az átelleni erődből Bottyán várából ir a kecskeméti, körösi, czeglédi bírákra: küldjenek még 180 sánczásó embert a három városból, egy hétre. Majd megérkezvén Eszterházy Dániel tábornok a lövegekkel, átköltözött az új hídon ő is, és nyomultak Földvár megszállására. Bottyán e várt, mint mondók, már rég szemmel tartá, és most a gyalogságot, a várhegy s két alsó sáncz ágyúit kikerülve, álutakon, oly strategikus ügyességgel vezeté az erődök alá, hogy egy ember kár nélkül érkeztek egy puskalövésnyire a vártól, s az éj leple alatt elkésziték vísonczaikat. Mig itt az ostrom napról napra folyt , Bottyán a budaiak segélyre igyekezetének neszét hallván, meg akará őket előzni. Azért az ostrom vezetését addig tábornoktársára Eszterházyra bízta, s ő maga válogatott hadakkal junius első napjai egyikének hajnalán Buda ráczvárosába a Tabánra, s a vár alá csapott. A meglepett fegyveres ráczság és kinn kapott várőrség közül 800 embernél többet hányat a kardélre, vagy foglyul vive magával. A merész támadást a győzelmen kívül dús nyereség jutalmazá. Visszatérvén Bottyán, Földvárt mind keményebben lövett, s az alsó erődökön alkalmas rést törelvén, azokat két véres rohammal bevette. E rohamban maga is sebet kapott , de a császáriakat a fellegvárba felszobita, a hol kivált viz dolgában nagy hiányt szenvedtek. A budai németek a Szathmár vára capitulatiójával oda érkezett Glöckelsberg cs. tábornok hadával erősbülve, minden erejöket összeszedték, s készülőnek, részint a már végsőre jutott földváriak segélyére, részint Bottyánnak múltkor rajtok elkövetett és oly vakmerő mint szerencsés csapását megtorolandók. Eszterházy és Bottyán jun. 14—15-ben már forma szerint bombáztatták Földvár fellegvárát is, mely legföljebb ha 7—8 napig tarthatja vala még magát. Glöckelsberg ekkor 2000 cs. rendes lovassal, 1200 sorgyaloggal s nagy csapat ráczczal, helyőrségi haddal, taraczkos naszádokkal s különösen erős tüzérséggel, réstörő ágyuk és bombavető mozsarakkal megindult Budáról. — Ütközetre kell a dolognak kerülni, — mindenki azt hitte, s készültek is reá. Eszterházy Dániel azonban a hadi tanácsban, Bottyán, Csajágffy és sok más főtiszt ellenére — az ő hadtestét képező lovashadat kímélni akarván — visszavonult az egész lovassággal, Glöckelsberg jöttének hírére, Bottyán hídján át, a Duna balpartjára. E megfoghatlan indoka tett elkedvetlenné a tiszteket, elrémtté a gyalogságot : úgy látszott, mintha őket Bottyánnal áldozatul vetették volna oda az ellenség elé. — Bottyán mellett a gyalogságon kivül csupán saját lovasezrede maradott, azt nem engedte Eszterházynak általvinni. Glöckelsberg Földvárhoz közel jutván , Bottyán, hogy erejét kikémlelje, ezen huszárezred élén személyesen eléje sietett. De a tűz elragadd az öreget. A recognoscirozásból csata lett. Az ősz tábornok egyetlen — igaz hogy hires vitéz, jól fegyelmezett — ezredével összecsapott az ellenséggel. S mivel szokott vakmerőségével mindig maga járt legelni, az utakban mély vágást kapott arczára s oly lövést czombjába, hogy sokáig sántított bele. Huszárai visszavitték őt várába, ahova gyalogságát is helyezé. Védelemre