Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1869-09-12 / 37. szám
434 Kezdjük a törökökkel, azon néppel, mely aránylag legtöbbet s legrégibb idő óta érintkezik velünk. Képzeljék önök maguknak, mintha velem laknának, természetesen, mint idegenek, a szelamlikban t., a ház azon részében, hol a férfiak laknak, mert a hárembe szállásoltatni csak nőknek van joguk. Az első emeleten lakunk, a második emelet rendesen a vendégek fogadására, a földszint a cselédség lakhelyéül van szánva Teljesen egyedül vagyunk hát az egész emeleten. Szomorú helyzet, mely évek folytán át a világ egyik legnépesebb városának közepette fogalmat nyújtott nekem a remeteéletről. Hanem most nem árt nekünk, mert szemlélgetéseinkre nézve annál hasznosabb e magány. Reggeli 6 óra. Hallják önök azt a néhány tompa ütést a doabon, ama gömbölyű forgó szekrényen, mely a lakás két részét egymással összekapcsolja. Az ütések mindegyre erősebben ismétlődnek, nemsokára aztán egy szolga tompa léptei hallatszanak, kivel egy rabnő a fontos hirt tudatta, hogy a ház ura fölkelt ágyából, megfürdött s most már a szelamlikot fogja megjelenésével szerencséltetni, hogy reggeli csibukját szívja. Kis szünet áll be. Csakhamar elterjed a hír,hogy a pasa, bej, effendi, khán vagy mirza „kijött“, amivel átköltözködését a női lakosztályból a férfi-lakosztályba jelentik. Ez egy szó „kijött,“ talpra állítja a cselédséget; egy csibuk-, nargile- és csilim-hordozó fáradságosan átvánszorog a folyosón ura szobája felé, részint álmos szemeit dörzsölve kezeivel, részint teljes tüdejéből fújva a tüzet, melynek a bódító mérget kell táplálni. Követi a kávés vagy beás szolga, mert ámbár a háremben már egyszer élvezte a reggelit a házi úr, a szelamlikban még egyszer kell neki. A mi ott történt, azt itt nem történtnek tekintik, s habár ott már egyszer fölébredt is, itt újra kell fölébrednie. A nélkül, hogy köszöntenék, vagy ő maga köszöntene valakit — (mert keleten a cseléd soha sem köszönti urát s ez sem köszönti őt) — úgy kivánja a keleti etuiquette, hosszukat húz a pipából vagy a kávés csészéből. Alig végezte el azonban e kötelességet, már közeledik hozzá a vek i 1a h a r dzs (majordomus) vagy akhazi vedar (kincstartó), kik rőfös papirosokra irt számadásokat rakva elébe, helybenhagyását kérik eme vagy ama házi ügyben vagy aláírását azaz pecsétjét, mely szükséges, hogy a meghatározott összeget fölvehessék a család bankárjánál. Mert jól megjegyzendő, hogy a házinő kötelességét a mohamedánoknál mindig a házi ur végzi. Álmos, boszos képpel fut végig az ur a különféle házi kiadások és „dettok“ columnáin , hanem még kedvetlenebből nyúl a meztelen mellén függő selyem zsacskóhoz, mely a különböző pecsétnyomókat tartalmazza s melyet még saját gyermekei előtt is elrejtve tart s éjjel sem tesz le. — A számadás helybenhagyatik, az utalványok kiadatnak, hanem a keleti házi ur ezt mindig néhány mély sóhaj kíséretében teszi. Tudja, hogy a följegyzőktnek fele, vagy legalább harmadrésze hazugság ; tudja, hogy ez ember, kit 10—15 év óta tart már házában, rettenetesen lopja, s ezután is lopni fogja, mindez nem titok előtte. Mert az illető szolgának 200—250 piaszter havi fizetése van, kiadásai pedig 500, sőt néha 1000 piaszterra rúgnak. Mellékfoglalkozásai nincsenek, honnan győzne hát, ha nem lop ? A török sóhajtoz, de segíteni nem tud magán. Először is azt tartja, hogy az olyan lopás, amit nem tud, nem fáj neki; másodszor nézete szerint jobb, „ha tovább hagyja szívni a legyet, mely már jóllakott vérével, mint ha elkergeti, vagy agyonüti s azzal egy újabb, éhesebbnek ad helyet.“ S látják önök! Ugyanezt találjuk az állami életben is. 500 piaszter havi fizetéssel biró hivatalnokok 1000-et költenek el, 5000 piaszterral bírók 10,000-et, stb. A szultán vagy sah látja, hogyan halmoz lakásra ez vagy amaz óriási gazdagságot, anélkül, hogy kereskedést vagy valami ipart űzne, csupán csak szűk fizetéséből. Itt ott, főleg a távol keleten, nem egy legyet, aki már jóllakott, megmarkolnak s a cseppenkint beszitt vért egyszerre confiscálják tőle, hanem a Bosporus partján szégyellik barbár módon viselni magukat s egy török közmondás azt tartja :• Padisahin mali leniz, Jeme, jen domuz , a padisah gazdagsága tenger, disznó, a ki nem iszik belőle. Hanem elég erről a gyönyörűséges státusgazdaságról. Lássuk tovább, hogy megy a házban! A számadás és adóságcsinálás terhes foglalatosságának bevégzése után üdítőül egy második pipát szi ki a házi úr. A darab is újra elkezd kopogni, sivitó ifjú hang oda szólítja a cselédek egyikét rendesen a legöregebbet s leg-meghittebbet, hogy nyújtsa kezét az ifjú bejnek, ki most szintén elhagyni készül a háremet, s vezesse atyjához. A szolga odamegy a hárem ajtaján függő szőjnyeghez, bedugja a kezét s egy, két vagy több fiút is húz ki egyszerre, kik tisztán felöltöztetve bemutattatnak papájuknak s már négy—öt éves korukban csak többszöri fölszólitásra foglalnak helyet, mert a gyermeknek állva kell maradni atyja iránti tiszteletből, mely tisztelet gyakran kiszorítja a szeretetet s mégis oly korán bele verik már a gyermekekbe. Mikor a gyerekek visszavonultak, kezdődik a sajátképi munkaidő, mely 11 óráig t. i. amint önöknek nevezni tetszik, a reggeli vagy ebéd idejéig tart. Ez a nap legélénkebb szaka a keletiek házában, kik a legcsekélyebb munkában mindjárt elfáradnak s kik csak a kora reggeli órákban tudnak bizonyos fokú elevenséggel és igyekezettel a munkához látni. Akár Konstantinápolyban, akár Teheránban vagy máshol, mindenütt legbiztosabban otthonn találja az ember ebben az időben a házi urat. Ha hivatalnok, ami egyébként valamennyi magasabb rangú keleti, ilyenkor fogadja subalternusait, a szelamlik előcsarnoka az ide-oda siető vendégek cselédeivel van telve, maguk a szobák a gőzölgő pipák sűrű füstfellegébe borítvák. Hanem húsz, harmincz vendég összesen nem ad itt annyi életjelt, mint két, három európai, kivált pur sang déleurópai. Heveskedés gyűlölt kedélymozgalom a keletinek, amit kerül is mindig és kerülni is fog, valamint minden fölösleges testi mozgást is. A mi nézeteinkkel ellenkezőleg a szellemi és testi nyugalmat tekinti a teljes egészség főkellékéül. Különös, hogy ezek az urak a több óra hosszáig elfoglalt nehézkes, mozdulatlan ülés daczára óriási étvágygyal látnak hozzá a reggelihez, melyhez minden jelenlévő fölszólitás nélkül is meghívottnak tekinti magát; mert a mily illetlen, sőt hallatlan volna oly szobában maradni, a hol mások esznek, a nélkül hogy az evésben részt ne vegyen az ember, és oly illetlennek tartatik hosszabb látogatás alkalmával reggelizés nélkül hagyni el valamely házat. Egy szolga egyszerű jelentésére, ki e szavakat mondja: „az ebédet kihozták,“ a társaság hozzá készül az evéshez. Egy másodpercz alatt le van takarítva a kerek asztal, a nagy tábla föltéve, a kenyérdarabok és kanalak kiosztva, s alig kelt föl helyéből a társaság, a mint már leteszik vagy magában a szobában vagy az előszobában a nagy fatáblát, melyet az evás fejükön hoznak be a konyhából s melyen a különféle tálak elhelyezvék; az egyes ételeket aztán bámulásraméltó gyorsasággal nyújtják oda a cseléd kezek az ebédlőknek s mindjárt el is viszik. Hogy a sietségnek oly nagy ellenségei mint a keletiek az ebédnél oly példátlan gyorsaságot fejtenek ki, ámbár ismerik e szokás ártalmasságát, hogy ezek az emberek, kik oly lassan járnak, lassan beszélnek, lassan gondolkoznak és minden tekintetben lassan cselekesznek, épen az evésnél oly gyorsak és fürgék, az ép úgy meglepheti önöket, mint meglepett engem. Sokáig gondolkoztam e különös jelenség okán s végre kitaláltam, hogy csak a férfitársaság egyhangúsága szülte e természetellenes szokást, mely ma már uralkodóvá vált. Ha a mi kedves keleti férfiainknak, mint nálunk Európában, egy hölgy ülne oldalukon, aki még akkor is beszédesekké tenné őket, ha nem akarnák, egy hölgy, aki iránt szíveseknek és szellemdúsaknak szeretnék mutatni magukat, mint mi teszszük — s gondolom — örömest teszszük, akkor először is lassabban ennének, másodszor a szünetek tovább tartanának az egyes ételek közt és harmadszor — ami fődolog — be kellene látniok, hogy az asztal nemcsak anyagi, hanem szellemi élvezetet is nyújthat, ami azonban ma még nincs úgy. Egy óranegyednél rövidebb idő alatt elkölteni 10—15 tál ételt, ennek okvetlen egy ruganyos zsákká kell változtatni a gyomrot, mely hirtelenében tele temetik, s keleti felebarátaink evés után valóban oly lényekhez hasonlitnak, kik, úgy látszik, ilyen zsákot hordanak magukban. Még nehézkesebbek, még fáradtabbak lesznek s igazán nem csekély mesterség, ha a török vagy perzsa a villás reggeli után még dolgához láthat. A Bosporusnál evés után, ami körülbelül 111/2 óráig tart, bureauiba szokott menni az úri rend. A szelamlik kiürül, a ház más alakot vesz föl. Az én szobámból legjobban szemügyre vehetik önök. Vámbéry Ármin. — Jó estét báró úr! — köszönte a bojárt. — Hogyan jön ilyenkor ide, Janikula ? — a szegényeket jöttem megvigasztalni.......... fefelé zavarodottan a pópa. — Este vigasztalni . . . nappal is lehet, különösen a szószékből. — Kegyelmes báró, máskor is föl kell keresni a . . . — Lányokat ugye ? — vága közbe a bojár. A pópa elhalványult. Nem akart feleselni jótevőjének fiával, érezte, hogy roszhelyzetbe jutott, nem gondolta, hogy találkozzék a báróval, annál kevésbbé, hogy ketten járjanak egyhez, kit ő oly bizonyosnak hitt kezében, mint a zsebében heverő breviáriumot, de ez egyszer s mindjárt először is rókát fogott. — Menjünk, ha úgy tetszik atyaságának, — szólt a bojár a pópához fordulva. — Jó éjt, Mariczell. A lány a bojár „jó éj“ kivonatát nem viszonzó, meg sem mozdult helyéből, annyira megfoghatlannak voltak előtte a történtek s remegéséből következtetve bátran állíthatjuk, hogy meg merne esküdni arra, hogy a „rész“, mely már a bojárt megszállta, most a pópát is kerülgeti. Rövid eszével fel nem foghatta, hogy tulajdonkép, mit akarnak vele. Apjának fogalma sem volt a nagy szerencséről, melyben lánya forog, ha tudná, mily rögtön segítene tanácscsal, de ő most — tán a sors is úgy akarta ? — szomszédjánál van, iddogálnak s beszélgetnek, mialatt Mariczell egészen eszén kívül van, mig csak az álom nem segit rajta. Fényes szemei becsukódnak s Morpheus vigasztaló karjaiban talál menedéket felizgatott lelke. Magyarország és a nagyvilág. Az oláh leány. Elbeszélés. Irta : László Mihály. (Folytatás.) — Nem kívánom, hogy értsd, e héten oltár előtt esküszöm meg veled, csak akard. — Mit mond a pópa ? A farkas megjelent. Janikula lépett be, s Mariczell be nem fejezhette, amit mondani akart. VII. Kilencz óra. A bojárt négy paripa repülve viszi Ignanovitsékhoz. Nem a legjobb kedvű, komolysága, mely arczán elömlik, még a gondolatot is messze képes riasztani. Magában beszél, de csak egyes szavakat lehetne hallani, ha a szél sebesen nem ragadná el ajkáról. Meszsziről látszik már a magas hegyen épült váralakú kastély hármas tornyával. Olasz szélben van építve és falai színes téglákkal kirakva. Elős hátsó részén szárnyas ajtó van, alattuk a lépcsők két oldalról drága virágokkal szegélyezve. A család, melynek a kastély tulajdona, szép számú tagokból áll. Az öreg Ignanovitsnak hat lánya s ugyanannyi fia volt, de ezek közöl, midőn meghalt — mert már négy éve, hogy a sir lakója lett — csak egyet — a középső fiút — hagyott a birtok örököséül, ki az egészet kezeli, testvéreit tartja s idővel pénzzel fizeti ki az őket illető részt. Ezekkel a már szokássá vált végrendeletekkel azt akarják elérni, hogy a birtok folyton a családnál maradjon s el ne idegenítessék feldarabolás által. A férfiak közöl a legidősb néhány hónapja hagyta el Magyarországot, hol mint kapitány szolgált a „vasasoknál“ ; a középső mindig a birtokot őrzi, a kisebbik Bécsben járja iskoláit, a többiek pedig katonaintézetben vannak. Hat leány! ennyi egy helyütt! kiáltanak fel kedves olvasóim. Halványnak mondhatni mindnyáját, ha azt állítjuk itt is elvül, hogy a többség határoz, mert a kisebbik kivételével — kiben a család szépsége van összpontosulva s ki csinos barna — csakugyan kolostori kinézésük van. Anyjuk az öreg bajámné jó egészségnek örvendve él gyermekei körében. Capry most hajtott be az udvarra. Könnyedén leugrik s a három lépésnyi folyosóról a közönséges nappali terembe lép, melyben a középső Ignanovics a kapitány szivaroznak. — Valahára ! — kiáltanak s barátságos kézszoritásokkal fogadták Capryt. Az inas azonnal megjelent nagy tálczával kezében, s keleti szokás szerint, különféle — ezüst csészékbe levő — befőzöttet vitt a vendég elé, melyből egy két kanálkával megizlelvén, rágyújtott a finom két aranyos török dohányból, s a hosszú kereveten foglalt helyet. — Nagysága nincs honn ? — kérdé Capry. — A kertbe mentek sétálni, nem sokára visszatérnek, tudhatod barátom, nővéreim reggelenként szeretnek a szabadba kimenni, nekik jót tesz úgy is olyanok mintha soha napvilágot sem látnának . — mondá a kapitány s aztán folytatá nevetve: — Hát Brúnó, mint látom agglegények maradunk — Maradsz ! — mondá Capry. — Hogyan ? tehát megnősülsz ? — Hagyjuk ezt most, barátom. Tegnap mint hallottam, ő nagysága Viktóriával felénk kocsikázott ? 37. szám, 1869.