Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1869-07-04 / 27. szám

316 levőleg most egyike a legnagyobbszerü bányászatoknak foly. E bánya akkor kincstári tulajdon volt s elég jól jövedelmezett. Nehány év múlva azonban a munka csak a kincstár részéről való tetemes áldozatokkal volt volna folytatható. A kezeléssel megbízott egyénnek ugyanis volt gondja arra, hogy a bányászat folyjon ugyan, de a munkát oly irányban hajtatta, hol sikerre a legkevesebb vagy teljességgel semmi kilátás sem nyílt, s azon helyeket, hol áldásos lett volna a munka, gondosan elkerülte. A kincstár tehát beleunt ezen reá nézve csak káros üzletbe, s a bánya két ezer váltó forintért azon úri embernek birtokába ment át, ki rég vágyódott utána. E második birtokos aztán nehány év múlva 32 ezer forintért adott túl a bányákon, s a harmadik százezer írtért; a sz.-domokosi bányák mai értéke pedig legalább 300,000 frt. A vulkosi bányák gyorsan emelkedtek Máté Simon vezetése alatt. Egyszerűen azon természeti törvények követése, melyek felismeréséhez elvezethet egészséges s józan ész , volt valóban szükséges ahoz, hogy a vulkoji bányászat, melynek határa valamennyi között a leggazdagabb volt, új virágzásnak induljon. Simon ur a bánya jövedelmét egy ideig folyton beruházásokra fordította. Több munkást alkalmazott bányájában, hogy a több helyen megkezdett kincskeresést nagyobbszerűen folytathassa ; a bánya körül pedig számos zúzdát építtetett, hogy a bányákban nyert érczkövek itt megtöretve, az érez s igy a becsesebb részek elválasztassanak a kős agyagrészektől. S e zúzdák építésénél már alkalmazta a tudomány vívmányait is, úgy hogy az ő ércztető műhelyei jóval tökéletesebbek voltak valamennyi bányabirtokoséinál, mert ezekben a primitív művelet segélyével a bányakövek ércztartalmának még századrészét sem lehetett kiválasztani, a többi elveszett az értéktelen kőrészecskékkel együtt, elmosta a viz, mely a különválasztásra s mosásra e műveletnél alkalmaztatik. Mihelyt bányája oly tisztességesen jövedelmezett, hogy hetenként bizonyos összeget félre is tehetett, ezt azonnal fekvő birtokba s jobbágyokba fektette be. Daczára azonban minden lelkiismeretes szorgalmának és páratlan becsületességének, daczára tisztult és egészséges fogalmainak, az erdélyi provinczialismus egy járványos hiúsága elragadta őt is. Gazdagságát értéktelennek s csak félgazdagságnak tekinté, ha nem csatlakozott ahoz a külső s társadalmi fény, s ha nem gyakorolhatott illő befolyást az akkori közélet terén. Erdélyben ez időben fénykorát élte a táblabirópolitika. A vidék értelmiségének küzdhomokja a megyei gyűlések voltak, s a marchalisokon való dictiózás képezte az összes társadalmi kör aspiratióját. A megyei gyűléseknek voltak örökös tagjai, értjük a nemeseket. De a ki nem volt nemes, a ki becsületesség, munka és szorgalom utján vagyonra, vagy a társadalmi életben egy tisztes állásra tett szert: hogyan jusson be az emberek e józanabb része is oda, hol együtt volt az értelmiség (noha gyakran az „értelmiségre“ is csak a születés jogosított fel sokakat) és befolyást gyakorolt a közügyekre ! Sajátságos egy rend volt ez, mely ősi örökség gyanánt szállott reánk a nélkül hogy hozzányúlnunk, néha kijavítani, néha kiszellőztetni szabad volt volna! Olyan volt mint egy régi, czifra drágakövektől nehéz mente s a kegyelet nem engedte meg, hogy néha javításnak vesszük alá, csodás megnyugvással néztük végig, mint ette meg lassan-lassan a mély. Én igen természetesnek találom, ha valaki, kit a körülmények oly szerencsés helyzetbe hoztak, hogy hivatást s kötelességet érzett magában a közügyek vezetésére nézve szintén befolyni, alárendelte magát a kor s azon társadalom előítéleteinek, melyben élt, alárendelte magát a szigorúan követelt merev formáknak is, s eleget igyekezett tenni mindazon feltételeknek, melyeknek leírása után, az előjogosítottak osztályában s a közügyek felett határzó társadalmi rétegekben megjelenhetett. Megbocsátható gyengeség tehát nézetem szerint az, ha Máté Simon szerencsés helyzetében, amidőn bányái jövedelméből birtokokat szerzett, azon irány által hagyta magát vezettetni, hogy mennél több megyében és municipiumban bírjon befolyással és szavazati joggal. Bányái oly gazdagon jövedelmeztek, hogy néhány év múlva Máté Simon 13 falu birtokosának, és öt municzipiumban földes urnak nevezhető magát. Állásából azonban még valami igen nevezetes hiányzott, a mi az egésznek koronáját képezte volna, tudniillik a nemesi czimer. Ha vannak ma (és aki figyelemmel kísérte napjaink történetét, láthatta, hogy fájdalom elég nagy azoknak a száma) kik annyira botorok, és annyira hátra maradottak, hogy megnemesítésért folyamodnak, most amidőn ennek többé semmi értelme sincs: igen természetes, hogy igen sokan vágyakodtak e kitüntetés után akkor, midőn nem volt puszta sallang és üres czim, hanem valódi értékkel birt, és a körülményeknél fogva szükséges kellék volt azokra nézve, kiket önérzetük, állapotuk, tehetségük és nemesebb tulajdonaik magasabb, befolyásos szerepre hivott meg. Máté Simon mozgásba is hozott minden követ, hogy fölrakja önművére az ötös koronát. És ez nem ment akkor Erdélyben oly nehezen. A sok természetes észszel és éles felfogással biró Máté Simon ismerte a dolog minden csinyját hingját. Alig terjedt el gazdagságának hire s már egymásután jelentek meg házában azok is, kik rövid idővel azelőtt csak nagyúri gőggel s büszke megvetéssel tekintenek le a szegény singes kereskedőre, ki mi egyebet sem örökölt atyjától mint jó és becsületes szivet, s ki szorgalmas és kitartó törekvés által tartotta fönn nagyszámú családját. S Máté Simon szintén elfeledni látszott ez urak egykori büszke gőgjét, házában szívélyesen, előzékenységgel fogadott vendég volt mindenki. S ha igen kényes dologról, például pénzről és pénzkölcsönről is beszéltek ezek az előkelő urak, Máté Simon nem dugta be füleit, hanem szerencséjének tartá, hogy segíthetett a méltóságos urakon. — Jöjjetek mind egymásután méltóságosabbnál méltóságosabb urak — mondogató ilyenkor magában — Máté Simon mindnyájatoknak adhat pénzt. A zsebemben akarom tartani az egész vármegyét! Nemsokára ő is meglátogatta méltóságos clienseit, és szépen körülírva egyenként megkérte őket, hogy kockáztassanak egy-egy jó szót összeköttetéseik által Bécsben nemességéért. Bécsben, nemességéért elő is készítették már az utat, csak egy baj volt még : t. i. közvetlen öt őst kellett kimutatni. E körülmény nem csekély fejtörést okozott Máté Simonnak. Hiszen valakitől neki is kellett származnia, s az atyjának s a nagyatyjának, s így tovább; világos tehát, hogy az ő családfájának is a gyökere Ádám és Éva. De a szegény s igénytelen ember, ki nem sok vizet zavar, hanem él csendesen családjának, apró kis kerék gyanánt az óriás társadalmi szerkezetben, meghalhat és nem kérdi senki, hogy ki volt az atyja és ki volt az anyja. A királyok családfáját osztatlan figyelemmel kiséri mindenki, tetszése és kedélye szerint, az egyik sajnálja, hogy milyen sokan vannak még, a másik meg azt, hogy milyen kérése vannak. Hanem aki nem oly szerencsés, hogy halála sokakra nézve kedves legyen, annak az apjára s a nagyapjára is alig emlékszik valaki. Máté Simon ugyan nagyon ostoba dolognak tartotta ezt az egész őshistóriát, hanem a nemesség utáni vágya mégis erőt vett rajta, s föltette magában, hogy be fogja bizonyítani azt is. Hallott valamit arról, hogy a magyar alföldön is laknak Máték, s mert saját szülővárosában nem akarta nevetségessé tenni magát, ide jött famíliát és rokonságot keresni. Mondják, hogy a gazdag rokon mindig szívesen látott vendég. Máté Simon is az alföldi játékkal gyorsan megkötötte a rokonságot, és kimutattak együtt nem öt, hanem tizenöt őst. Hogy hiteles volt-e e kimutatás ? azt nem tudom, hanem hogy borzasztó sok pénzébe került a nemesi diploma, azt bizonyosan tudom. A Tiszánál. (Képpel a 315. lapon.) De szép is ez a nagy viz ! A mint végig folyik abban a kicsipkézett szélű, szaggatott oldalú mederben, mely úgy húzódik végig a roppant síkságon, mint valamely girbe-gurba fekete vonal, s melyben oly lomhán hömpölyög a Tisza szőke vize, mint valamely jóllakott óriás kigyó, pompás képet nyújt a szemlélőnek. De mért ne is néznék örömmel ezt a méltóságos némán tovaömlő nagy folyamot, melynek csak aprócseprő kis habfodrai beszélnek, csevegnek, midőn odaverődnek a part kavicsaihoz, kiálló gyökereihez, partjai mellett végighúzódó nádasaival, melyekben harmonikus összhangot képez a különféle megszámlálhatlan vizi madarak hangja, fölötte az égnek felhőtlen azúrjával, melynek ha vannak széltől űzött felhői, vagy ösztönüktől hajtott vándormadarai, melyek ékalakban nesz nélkül eveznek tova a jég hullámain, mind csak röpke árnyat vetnek a Tisza méltóságos vizére, mely némán tükrözi vissza a fölötte ivedző ég képleteit; legfölebb csak akkor ránczol homlokot,csak akkor zúgnak habjai, ha fönt fekete, haragos felhőket terel össze a sivitó szél, melyek mérges tekintetétől elborul az egész tájék, s a parti tüzek susogva beszélik el a haboknak az ég haragját, ekkor borzasztja össze a Tisza felszínét, hogy ne tükrözhesse az vissza az ég daczos, haragos képét; a fölötte végigröppenő sirály sem lát abban egyebet, mint zila játékát a hullámok szinpompájának s a habok zizegő mormogó fodrait; rá is ül egyre s vidám kedélylyel hintáztatja magát a hullámoktól, piros csőrévé szárnya alatt biberkélvén . . . A parton nádasok, halászgunyhók, messze elnyúló kaszálók, legelők, itt ott fényes tornyu falvak, lábaiknál az átjáró kompokkal, hol a halászok lerakják halgyüjtő varsáikat, s hova a legénység jár lovait itatni. Mit mi nekünk a Bajna, Loire, Guadalquivir, Amazon, melyek partjain a Niebelungok hőseinek, gall regéknek, Cid románczainak s a barnabőrü indusok rengetegeikért meghalt harczosainak ködalakjai borongnak! Idegen tájék, idegen emlék, közvetett érzelem. De a Tisza a mienk, az, ami mitől gyökeres magyar. Magyar földön születik, s magyar földön szűnik meg tétele : magyar vízbe ömleszti habjait, ott találja enyészetét. Hát hogy ne szeretnék ? Zsuzsi néni is szereti ezt a Tiszát, de kifogása is van ellene, még pedig fontos. Szereti, hát hogy is ne szeretné, mikor olyan jó kövér vize van, hogy nincs párja hetedhét vármegyében se, nemcsak a szomjat oltja el, hanem még éhét is elveri félig meddig az embernek; de még ez hagyján, a faluban is van ivóvíz, még pedig jó, a csordakútnak hatalmas vize van, hacsak fel nem kavarják azok a csikósok, gulyások ; de hát ruhamosni meg épen nincs párja még hetedhét országban se, néhány dörzsölés, mosófázás után oly tiszta lesz vizétől a ruha, mint a csupa harmatvízzel fehérített patyolat, vagy mint az úrnapi oltárterítő. Hanem nagy baja is van vele. De nagy oktondik is voltak azok a dédapák, kik először kezdték építeni azt a falut, hogy oly messze láttak el a Tiszaparttól, meg milyen nyámnyári asszonyok is voltak azok, hogy nem tudták fülön fogni uraikat s eszükbe juttatni a mosóteknőt. Persze arra nem is gondol zsörtölődésében, hogy hisz akkor még csupa mocsár, meg nádas volt a part, nádhegyre, viztetőre buczkák közé pedig csak nem rakhattak házfundamentumot, de ha eszibe jutna is, akkor meg Széchényire haragudnék, kinek képe ott van a falu házán , hogy ha már lecsapolta a nádast, s leszűrte a falu töviről a vizet, legalább a Tiszát vezethette volna el a káposztás kertek alatt. Bizony pedig most messze van a falu, mikor mosás van, mindig egy napjába kerül az egyik pár lónak és kocsinak, meg az a szolgalegény is csak úgy sütkérezi heverészi el az egész istenadta napot, abból áll egész dolga, hogy lesegíti a kocsiról a szennyest, meg mikor ki van már mosva, ismét fel segíti emelni az egész tereh mosást; mást úgy sem tesz, mint legfölebb néhányszor a lovakat úsztatja meg. Csak legalább oda lehetne fogni a sulyok mellé! No de csillapul boszusága mindjárt, mihelyt kis lánykájára tekint, ki úgy virityol egész nap a vízben mint valami récze, kaczag örömében, amint a vizet paskolja s beföcscsenti anyját a kis kajon. Anyja nem haragszik rá, gyerek még, hadd játszék. Ha megnő, majd a dolog mellé fogja ezt is, mint a nagyobbikat, ki már bátran pótolhatja anyja helyét akár a konyhában, akár a gazdaságban. Most is az van odahaza, ellát mindent a ház körül, takarít, ételt főz, s mikor a délharang megkondul, már ott is van fején a nagy ételes kosárral a nyomtatóknál a tanyán. De hisz mondogatja is az apjuk, de meg az egész falu, hogy Erzsi egészen szakasztott anyja. Már az alkonyuló nap sugarai aranyozzák be a Tisza vizét, Zsuzsi néni is készen van. Pista szolga befogja a jól megúsztatott lovakat, felteszik a kocsira a teret, fölülnek, Zsuzsi néni az ölébe veszi a kis lányt. Pista aztán egyet pattant ujsudaru ostorával s a nyugodt lovak vígan gördítik a kocsit a falu felé. A faluból feléjük hangzik az estharang szava. Pista levett kalappal áhitatosan gondol a mához egy hétre, akkor lesz szt. István napja, s búcsú a faluban, akkor szivéhez szorítja táncz közben azt a kis barna Erzsikét, kiért eldolgoznék ő is tizennégy esztendeig mint Jákob Ráchelért, mint gyerekkorában tanulta bibliából az iskolában ; no de jó az Isten, tán nem kell annyi ideig várni! Zsuzsi néninek is sok mindent eszébe hoz a harangszó, de gondolatjainak legnagyobb része visszafelé röpül a múltba, s csak mikor már jól végig kérődztek azon, akkor repülnek a jövőbe, mely oly vidor képeket mutat játszva képzeletének, mint amily vígan szól majd a hegedű lánya menyegzőjén. M MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. (Folytatás következik.) 27. szám, 1869.