Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1875-08-29 / 35. szám

426 Magyarország és a Nagyvilág. 4­23 kusabb kénytelen lenni a csak »fenséges« főher­­czegi szigetnél a »felséges« császár fürdő. — A rózsákhoz sincs semmi köze. A­mint a hajóból ki­lépsz, a keserű viz keserű szaga üdvözöl. Önkény­telenül átpillantasz a Dunának közepén gyökeret vert szárazra és elgondolod, mily jó volna a rózsák között édessel feledtetni a keserűt. Két épületet látsz. Az egyiken olvasod: császárfürdő. A mási­kon: Lukács-fürdő. Tehát nem felséges, hanem »feleséges« a császárfürdő! Mert nem tekintheted egyebének, mint hiányzó ■oldalbordájának a felemás Lukácsfürdőt, s e fölfede­zés folytán elveszted azt a kis jó véleményt is, a rmely­­lyel eddig irányában visel­tettél. Az egész fürdő két ördögmalomból áll. Kör­befutunk a sétányon, mely oly rövid fölülről lefelé, mint alulról fölfelé és kör­besétálunk az udvaron, mely oly udvariatlanul ki­csiny, hogy kiszorítják be­lőle a kirándulók a fürdő­­vendégeket, a fürdővendé­gek pedig a kirándulókat. Az utóbbiak az előb­biek között mulatságos szemlét tarthatnak. Köny­­nyű megkülönböztetni a fővárosi vendéget a vidé­kitől, a beteget az egészsé­gestől és nem nehéz meg­tudni, kinek előkúra, és ki­nek főkúra a császárfürdés. E tanulmányok eszközlé­sére hálásabb helyet, mint a mi felséges fürdőnk, nem találhatsz. Ha kiváncsi vagy valakinek kilétére, lesd meg, hányadik számú szobába lép, aztán fuss a fekete táblához, olvasd el (ha értesz fürdőszolga ál­tal rajzolt ákombákomat) az illető számra ragasztott czédulát és tudod, kivel van dolgod. Nekem is megtet­szett — még a saison ele­jén — egy négytagú csa­lád, mely már csak azért is megnyerte rokonszenve­­met, mert ellenszenvvel vi­­seltetet a divat iránt. Apa, anya (más néven: férj és nő) és két leány. A hölgy oly bazárellenes széles tér­fogatú volt, hogy krinolint kelle tunique nélküli, ru­hája alatt sejtenem. Évei­ről nincsenek biztos ada­taim , nem is illenék, ko­rát diszkuszszitó tárgyává tenni, ennélfogva legyen elég megjegyeznem, hogy férjével egykorúnak lát­szott, a­mi nem a legszebb világot veti fiatalságára. Férje csak kora tekinte­tében hasonlított hozzá. Egyébként tökéletes ellen­téte, a­mi kellőleg indo­kolja, hogy férj és feleség lettek. Vékony, mint egy säkerheits­tandsticker gyufa és magas, mint egy telegráfrud, a­mi tetemesen megnehezíti négy láb ma­gas gömbölyű hitestársá­nak terveit, hogy vele kar­öltve járjon. A család másik két tagja egy pár hajadon a legreményteljesebb korban, a­mikor még ketten esznek egy rostélyost és féljegygyel utaznak a vasúton. A férjnek oly szövetből ké­szült a ruhája, a melyből nejének kellett volna s a nő oly posztóval kegyeskedett, a mely a fel­öltőm matériája; a 9—11 éves eladó lányok pedig oly viseletnek hódoltak, mintha gymnazis­­ták volnának. Valjon kik lehetnek ők, kik a divat­tal ily rész lábon állnak? — kérdem magamtól, s mert választ nem kaptam, megnéztem lakásuk ajtó­számát. Rohanok a fekete táblához, keresem a numerusokat, megtalálom a nevet, szótagolom az ákombákomat.........ah...........hisz ez nem név! »Egy külföldi család Sziléziából« olvasom megle­petve. Kérdem ott egy intéző közegtől, mi oka e homályba burkolódzásnak : »Inkognito utaznak,« volt a felelet. Rettenetes ez a mi korunk! Ke­­vésbbé kóros időkben csak fejedelmek és angolok mondták hogy köd előttem, köd utánam. Ma már nemcsak a fejedelmek ily angolosok és nemcsak az angolok­ ily fejedelmiek , szerénytelen időket élünk, a midőn minden ember »inkognito« utazik s a szi­léziaiak is ismeretlenek akarnak maradni. Merő irigységből. Nem akarnak velünk érintkezni, félek, hogy importálják hozzánk a sziléziai kultúrát, (a vásznuk többet ér). Azóta elutaztak. Szobáikban mások ütöttek tanyát (talán egy bajor család Würtembergből), s mert nem érintkeztek senki­vel, nem lesz halandó, ki hírt tudna vinni róluk (a császárfürdő,legérdekesebb vendégeiről!) a késő utódoknak. És ha valahogy a fürdőigazgatóság meg találna felejtkezni a kegyelet adójának lero­vásáról és elmulasztaná emléktáblával jelölni a helyet, hol az inkognito utazó külföldi család (Sziléziából) lakott, akkor nagy hiányt fog szen­vedni a császárfürdő históriája. Mely hiány annál is inkább nagy kár volna, mert a császárfürdő története eddigelé amúgy sem gazdag világeseményekben. A legkisebb német herczegségnek is van­ olyan múltja, mint neki, s mert nem tett szert soha valami nagy hírre, kül­földön kétségbeejtő módon ignorálták mindig, mintha nem is tartoznék az európai államtestek egyik fő részéhez. Csak akkor beszéltek sokat róla Francziaországban, midőn a vörös herczeg — és pedig Bonaparte létére nem »inkognito«, mint a szerénytelen sziléziaiak — megfordult egy báljá­ban és merő udvariasságból szánalomraméltó eről­ködéseket tett a mi kedvünkért magyarul beszélni. Ez persze nem sikerült neki, de annál jobban sült ki az a franczia felköszöntő, a­mit az »országos közegészségi tanács rendes tagja és jegyzője, egye­temi m. tanár, államvasúti igazgató főorvos stb. stb.« tartott Napoleon herczeg nagyobb dicsősé­gére;­­nem sikerült azonban a derék orvosnak megakadályozni a német-franczia háború kitörését, (bár biztosította a herczeget az ő meleg rokonszen­­véről) és kivinni azt, hogy a vörös Napóleon a ná­lunk való honosulásra kedvet kapjon. Ez volna a legfényesebb tükördarab, a­melyet császárfürdőnk múltjából a napra tartani lehet. Máskülönben nyugodtan folytak napjai, évei és idényei. Télen üres volt, nyáron tele, ez külső for­mája. Csak Hymen tartott még minden fürdőidény­ben dús aratást a platánok árnyában tánczolók között. Mondják, hogy a császárfürdői bálok a leg­­különb h­ázasságközvetítő intézetek, a­melyek bel­ügyminiszteri szentesítő záradék nélkül ugyan, de sikeresen ölnek boldogságot és teremtenek házi bajokat. A törvény nyílt kijátszásával hoznak össze tánczoló párokat, a­kiket aztán — midőn a négye­sek, csárdások és keringők révén összeszoktak — házaspárokká fejlesztenek. Páratlan a maga ne­mében a császárfürdő, a­melynek vigalmai pártat­lan szimmetriával úgy párosítják a párokat, hogy az egyik házasságnál a férj bánja meg a császár­fürdőt, a másikban meg a nő keserüli meg a bá­lokat. Ez a párjára akadás oly népszerűséget szer­zett a császárfürdőnek, hogy fölléphetett volna akár képviselőjelöltnek is. Újabb időben azonban — a­mióta a Margitsziget körül »csoportosul a választók tömege« — kissé lejárta magát. Sokat vesztett díszében. Szerencsére a politikában meg a gyógyfürdőkben nincs stabilitás, így történt, hogy az idén újra fölkapták. Pár évig bágyadt »idény«-eket élt, most jó »évad«-ja járja. Most meg épen nagy a virágzása, a­mióta kon­zervatív »vivát«-ok és liberális »éljen«-ek hangzot­tak föl gyógyudvarán. Az egyik párt a választási Campagne »előtt« a győzelem hiú reményében állí­totta föl az asztalokra palaczk­ batteriáit; a másik párt meg a küzdelem »után« a kivívott diadal ön­érzetes mámorában fogyasztotta a hegy levét. Mikor Sennyei, a nemes báró, megkezdte német toasztját (e szavakkal: »Nun ich glaube«­­), a császárfürdő elmerengett a mult emlékein; eszébe jutottak Napoleon herczeg és »orvosi kalauz«-á­­nak franczia szavai és büszke kezdett lenni ön­magára, hogy mennyi min­denféle nyelvet beszélnek benne. A mikor meg ugyan­azon budai kerület másik pártja magyarul mondta el udvarán — nem is a toasz­­tokat, hanem — a felkö­szöntőket, akkor örömmel vette észre a császárfürdő, hogy »ni­ni, a budaiak ma­gyarul is tudnak!« Ez a két banker is nem csekély gazdagodása e fürdő histó­riájának , legalább is egy fejjel nagyobbnak érezte magát ez estéken az ambi­­■cziózus császárfürdő a Mar­gitszigetnél. Képzelhetjük , hogy ilyen dicsőség közepett mi­lyen kellemetlen a felséges fürdőre nézve, hogy most féláron lehet hozzáférni. Olyan felségsértést még nem követett el senki egy »császári« intézmény iránt, mint a propellertársulat, mely hét krajczáron szál­lítja hozzá a pasazséro­­kat. Fájhat neki szörnyen ez a megaláztatatás és nem volna csoda, ha ennek ér­zetében nagysága diminu­­álódnék újra azon fejjel, amivel fölötte vél állni a Margitszigetnek. De annál jobban örül e kedvezmény­nek a publikum, amelyre bizony ráfér egy kis árle­szállítás. El is lepik a pes­tiek — csupa olcsóságból. Olyan csavargőzölgést, a­milyen most van a Ganz­­ház és a császárfürdő kö­zött, még nem látott Bu­dapest. Van még annyi takarékossági hajlam a mi fővárosunk népében, hogy mindenki négyszer annyit rándul át most, mint a tizenötkrajczáros időkben — merő olcsó­ságból. De nemcsak a propel­lertársulatnak tartozik há­lával, hanem Rácz Pali zenéjének is, mely a múlt hetekben ugyancsak ösz­­szehegedülte a közönséget. »Diese guten Kerle sind keine schlechte Musikan­ten,« mondta egyszer ne­kem lefordíthatlanul szó­játszva egy német, ki áhi­­tattal hallgatta velem Ele­mér dalát. »Hátha még az »Angol királynő«-ben hal­laná !« feleltem neki. Meg­győződésem ugyanis, hogy a barna zenekarnak több respektusa van az angol királynő felsége, mint a felséges császárfürdő előtt. De nekem is. A császárfürdő csak úgy »felséges« , mint a­hogy független pártember Agarasztóczy Jeremiás, lelkiismeretes hivatalnok Onzőssy uram és hű feleség Élvezdy Flóra. Most demaszkíroztam mind Milkó Izidor. A nemzeti szín­­ház 1Tj palotája. 35. SZÁM. 35. SZÁM. Magyarország és a Nagyvilág.

Next