Magyarország és a Nagyvilág, 1877 (13. évfolyam, 1-25. szám)

1877-04-22 / 16. szám

250 AGYARORSZÁG ÉS A J­RGYVILÁG. Hetin­aptár. 16. III. V. husvét ut. Jubilate. Kat. ev. Egy kevéssé és már nem láttok engem. Ján. XIX. 16—22. Pr. ev. Ján. XVI. 5 — 15. — Gör. ev. Márk. XV. 42. XVI. 8. Arimathéai Józsefről. (f) Hold­tölte 27-én 5 óra 52­0.­­kor délut. 1877 Kath­­oli­kus Protestáns naptár. 1 naptár. 1 Gör.-orosz naptár. 1 N a kelt. u. p. ‘ E­l­lem.1­6. p. April. 22 V. G.3. Sotér G. 3. Jab. Április 10 B.2.F. 4 596 59­ 23 H.Béla vt. pk. György 11 Antipasz 5717 0 24 K. György vt.F. Béla 12 Vazul 552 25 Sz.Márk. ev. A. Márk 13 Artem. vt. 53 з. 2(1 Cs.Ervin,é sz. Kint 14 Márton 514 27 P.Peregrin hv. Tertullián 15 Arisztárk 50­­5 28 Sz.*Vitál vt.Val. Vitál 16 Agapé, I. 487 tvttx s\o /YÁWvf i — V­A „ OSI ” T­Á­R CZ A LEVEL. — Kecskem­éth­y Aurélról. —­ SAK hallom a hirt s nem bírom megér­teni ; csak olvasom az újságot, s nem tu­­­­dom elhinni. Kecskeméthy Au­­rél meghalt. Ő, ki­nek oly erős talen­­tuma volt az életre, életmű­vész, ki van te­rítve ! Mereven fekszik ágyában, felkötött állal, a halálos véröm­­­léstől összekevert bajusszal, tisz­ta, szép, okos homlokára tapadt nyirkos hajjal, szája szélén egy megfagyott gúnymosollyal. Epi­­kur arczán a facies Hyppokratica, hörgésbe fűlt kaczaj. Mert nevető filozófus volt Kákay Aranyos. Valamint a jó franczia szakács az izetlen anya­got is zamatos lével tudja kedvessé tenni, azon­­képen ő is az élet fanyar perczeit kelemes órákká szűrte. Bölcselete nyugodt melegén,­a maja sors kemény beatjét lassan piritá, mig teljesen átporha­­ngult s vidámsága fűszerével, elméssége attikai ja­vával, közbehintvén sikereinek babérleveleit, s nem felejtvén el hegyibe önteni a gorídtalanság falernoi borát, úgy elkészítette magának a mostoha végze­tet, hogy, ha boldogságnak nem is, de többnyire szerencsének, legrosszabb esetben tűrhető álla­potnak bevált. S ha tán akadt még főztében vagy egy puhitatlan falat, bőven megborsozta s a többit szívós emésztési képességére bízta. Megborsozta mondom, és nem megpaprikázta. Mert magyar születése, magyar neve, magyar írói volta mellett sem volt ő igazán magyar, magyar a mi értelmünkben. De német sem volt. Vagy helye­sen szólva: minden nemzetből találtál benne vala­mit , egészben véve kosmopolitát. Az angol »smart« derekasság s comfort, a német tudományosság s a franczia elmésség s ízlés iránt való erős hajlam — szóval az európaiasság vonzotta őt; hajlamainak ez­ általánossága jellemezte lényét, modorát­, vá­gyait és — ha voltak — reményeit. Kevéssé rokonszenvezett a magyar aspirátiók­­kal. Nem kellött neki sem alkotmányosság, sem parlamentarizmus, sem szabadság. »Ez nem való nektek,« szokta volt mondani; »legalább még most nem.« Száz esztendeig tartó felvilágosodott absolutismustól tette függővé a magyar nemzet polgárosodását. »Ez a mi kormány­formánk soha­sem fogja megtanítani a magyart a munkára és takarékosságra. Adót kivetni a kis biró is tud, adósságot csinál az esküdt is. Káplárba ejtott Széchenyit a nyakatokba!« Egyébként a német káplárt sem vallotta volna nagy szerencsétlenségnek ránk nézve. S ha egy időben a Schmerling lovag raj­rátjába akarta te­relni a magyart, ez jobb meggyőződése volt s ko­­ránsem merő újságírói mamelukság. Hogy nem lelkesült Schmerling úrért, főleg midőn politikája meddőnek bizonyult, mutatja a következő , Kákay Aranyos írói álnevének szerénykedő travestálásával, mint Náday Ezüstös firkantottam néha egy-egy pesti levelet a »Bécsi Híradó«-ba, kiállhatatlan dolgokat beszélvén el bennök Sztu­­pá­ról, Tóth Kálmánról s több jelesünkről, amit később hazaáruláskép elégszer is hozzávagdostak árva fejemhez. A veszendőbe ment lap utolsó szá­mában megjelent egy hóbortos »exitus«, melyet Aurélnek magának irtam­, de amelyet a »galgen­­h­umor« egy nemével a tárczában közölt. El volt abban dicsérve Schmerling úr oly tiszteletlen mó­don, hogy mikor nyomtatásban láttam meg a czik­­ket, már kezdtem apró policzás-katonákat rajzolni a papirosra, előre vetett árnyképeit egy bekövet­kezhető súlyos eseménynek. Mert habár Prottman urat az áldott nyugdíj ártalmatlanná tette is már, de még mindig lebegett a fejünk fölött egy Wo­­rafka. Becsületes, szelid úr volt ugyan ő nagysága, de egy policzás-direktor, ha még olyan kedves is, borzasztóbb egy alkotmányos vad alispánynál, ak­kor legalább azt hittük. De nem történt semmi baj. A lap meghalt, utána nem sokára Schmerling úr is, az isten éltesse. És Kecskeméthy, eltemetvén la­pot papot, kaczagva lejött ismét Budapestre, Budapestre, ahol nem szeretett. Bécsben érezte magát jól. Ott élt ő egy házámban vagy tizenkét évig, tudvalevőleg mint a »k. k. bücher-revisions­­amt«-nak egyik hivatalnoka. A forradalom idejében Görgeynek volt titkára; de mert a tábornok ma­gán dolgait végezte csupán, a cs. k. ítéletnapkor nem volt bántódása. Három férfiút szeretett iga­zán életében: Görgeyt, Sennyeyt és Eötvöst. Amazokban a szilárdságot, emekben az európai szellemet. A szellemet és nem a jellemet, melynek tisztasága imponált neki, de amelynek hamleti vívódásai türelmetlenné tették. Görgeynek váltig hive maradt s bátorsággal mondta és irta ki ő ezt oly időben, amidőn föl- és lefelé egy veszedelemmel járt az ilyen bátorság. S bátorságát, néha merészségét mint revisor is kimutatta nem egyszer. Ami Pesten tilalmas volt, röpirat vagy könyv, azt ő Bécsben szabadon bocsátotta, amiért aztán Prettmann úr éktelen zajt csapott Kempen ő mindenhatóságának így mene­kült fel Bécsbe Török János is, kit a rendőrség a »P. Napló«-tól elmart, és erélyes, bár óvatos gyá­­molitót nyert Kecskeméthyben, ki a »Magyar Sajtó« tárczájában ismerteté­k a tiltott köny­veket. Itt és ekkor ismertem meg én is. Úgy tár­gyuknál mint a vonzó előadásnál fogva e czikkek megragadták figyelmemet. Csak nagysokára s fá­radhatatlan kérések után súgta meg János bácsi, ki az a titkos —­­ —. Karcsú szép fiatal ember volt akkor Aurél s szeretetreméltó; élte utolsó napjáig is az maradt. Sőt látva ruganyos lépését, alig ritkuló haját, arisztokratikus termetét s üde színét, még most is mindig deli férfi-számba tehet­tük. Szeretetreméltóságának jellemző vonása a hallgatás volt: »l’ art d’écouter.« Olyan jól tudott mosolyogni, mig beszélt az ember s oly biztatón nézett rá, hogy ékesszólóvá lett bele. Prottmann urnak alattomos és nyílt küzdelmei ellen Kecskeméthy erős támaszt lelt főnökében, Gentzben, a hires Gentz unoka­öccsében, egy nagy műveltségű, enyhe s finom elméjű urban, kit kedven­­cze, Aurél, egy-egy difficultált magyar munkának akárhányszor nyert meg, s nem is kéréssel, mint in­kább éles dialektikával, ami neki mindig erős fegy­vere volt. Történt azért elégszer,hogy Lipcséből ke­rült némely brochure fölött Kecskeméthy kimondta a halálos ítéletet. Lefoglalta. Az ilyen halált termé­szetesen vig föltámadás szokta volt követni — a til­tott könyv csak annál bővebben kelt. A könyvárusok nem is ijedtek meg az ilyen erőszakos rendszabály­tól, sőt örvendve köszöntötték a tilalmat, mely vál­lalatukat csak annál kapósabbá tette. Sőt egyszer a cs. kir. revizor ur lefoglalta — a saját édes mun­káját. Honvédi múltja, a Széchenyivel, Fáikkal és Hollánnal való sűrű érintkezés erős lekétől a rend­őri dekrétum hamujában pislantó magyar szikra lobbot vetett benne, úgy­­­hogy egyszer csaknem beleégett. Sem nem többet, sem nem kevesebbet tett, mint hogy itt egy müvecskét, mely a magyar jog visszahelyezésében kereste a monarchia súlyát s élesen kelt ki a fönálló rendszer ellen. Roppant nagy keresztet rajzolt rá a vörös czeruzával és konfiskálta. Az eredmény a legkedvezőbb volt. Né­hány példányt azonban visszatartott barátai szá­mára s az egyiken világos betűvel rá is volt írva már, hogy : »Hollán Ernő kedves barátjának ajánlja a szerző« — midőn egy és ugyanazon perezben Széchenyinél Döblingben, Fálknál, Hollán Ernő­nél (akkor a déli vaspálya inspektora, ki a Wan­­del­ ben volt szólva) és Kecskeméthynél házmoto­zás volt. Aurélnak egy cseléd vitte meg a veszede­lem hirét s a cs. kir. revizor urnak volt gondja rá, hogy a politikai iró dedikácziós füzeteivel, noha meleg nyár volt, jól befűtsön a kályhába. Még az­nap elfogták és elcsukták. Nem is hitte már, hogy valaha kiszabadul. Sokkal sűrűb­ben érintkezett Széchenyivel s az ott megfordult magyar politikusokkal, semhogy a nyilvános rend­őr, kit a titkos folyton éber szemmel tartott, végre is rajt ne vesztett volna. Aurél neje Fáikhoz futott, hogy az ő nagyobb összeköttetéseit s befo­lyását értékesítse az elfogott érdekében. Fáik ju­tott minden erős emberéhez, (a­ki »jó embere« is volt) s az államtanács elnökénél ki is vívta, hogy Kecskeméthyt még az nap estéjén tették szabad­lábra. A kétségbeesett fiatal asszonyt Fáik és neje vigasztalták, nyugtaták egész nap. Végre ütött az óra, a csöngetyű megcsendül, az ajtó nyilik s az ifjú nő sikoltva repült férje karjaiba, ki zokogva ölelte szivére a jó feleséget s a jó barátot, ami vi­lágosan bizonyítja, hogy ez a ridegnek mondott kedély mélyen is tudott érezni. Széchenyit Kecskeméthy látta el olvasmány­nyal, persze a java tiltott könyvekkel, ami rut árulás volt a magas kormány ellen, melynek kenye­rét ette, de annál hazafiasb és derekabb dolog Széchenyivel szemben. Mert a hazafiságra magá­ban nem elég: kijátszani a kormányt s megcsalni az államot — amit jelenben is dicsőségesen prak­tizálunk — de támogatni is a haza derék fiait, ha rájuk nehezült a balszerencse. És nagy és szeren­csétlen hazafit gyámolított Kecskeméthy, a gróf kezébe juttatván minden munkát, amely az eltip­­rott Magyarország mellett s az eltipró Ausztria ellen hirdeté az igazság szózatát. Samaritánusi munka volt, mely megérdemlé a jutalmat s megér­demli hálánkat. Aurél nem a maga neve alatt volt Széchenyi­hez bejáratos. Első látogatásakor a gróf behívta öreg komornyikját s megmutatta neki. — Látod ezt az urat? Jól nézd meg. A hány­szor ez az ur idejön, úgy jelented be, hogy itt van a »peleskei nótárius.« S a hűséges öreg német mindannyiszor beje­lentette, hogy itt van a »Notar von Beleschke.« Széchenyi bánatának fekete tengere ha néha lesimult, játszi, pajkos fodrok szökéttek színén, mint a delfinek. Szerette megtréfálni embereit. — április 19. Magyarország és a Nagyvilág, 16. Szám.

Next