Magyarország és a Nagyvilág, 1877 (13. évfolyam, 1-25. szám)
1877-04-22 / 16. szám
250 AGYARORSZÁG ÉS A JRGYVILÁG. Hetinaptár. 16. III. V. husvét ut. Jubilate. Kat. ev. Egy kevéssé és már nem láttok engem. Ján. XIX. 16—22. Pr. ev. Ján. XVI. 5 — 15. — Gör. ev. Márk. XV. 42. XVI. 8. Arimathéai Józsefről. (f) Holdtölte 27-én 5 óra 520.kor délut. 1877 Katholikus Protestáns naptár. 1 naptár. 1 Gör.-orosz naptár. 1 N a kelt. u. p. ‘ Ellem.16. p. April. 22 V. G.3. Sotér G. 3. Jab. Április 10 B.2.F. 4 596 59 23 H.Béla vt. pk. György 11 Antipasz 5717 0 24 K. György vt.F. Béla 12 Vazul 552 25 Sz.Márk. ev. A. Márk 13 Artem. vt. 53 з. 2(1 Cs.Ervin,é sz. Kint 14 Márton 514 27 P.Peregrin hv. Tertullián 15 Arisztárk 505 28 Sz.*Vitál vt.Val. Vitál 16 Agapé, I. 487 tvttx s\o /YÁWvf i — VA „ OSI ” TÁR CZ A LEVEL. — Kecskeméthy Aurélról. — SAK hallom a hirt s nem bírom megérteni ; csak olvasom az újságot, s nem tudom elhinni. Kecskeméthy Aurél meghalt. Ő, kinek oly erős talentuma volt az életre, életművész, ki van terítve ! Mereven fekszik ágyában, felkötött állal, a halálos vérömléstől összekevert bajusszal, tiszta, szép, okos homlokára tapadt nyirkos hajjal, szája szélén egy megfagyott gúnymosollyal. Epikur arczán a facies Hyppokratica, hörgésbe fűlt kaczaj. Mert nevető filozófus volt Kákay Aranyos. Valamint a jó franczia szakács az izetlen anyagot is zamatos lével tudja kedvessé tenni, azonképen ő is az élet fanyar perczeit kelemes órákká szűrte. Bölcselete nyugodt melegén,a maja sors kemény beatjét lassan piritá, mig teljesen átporhangult s vidámsága fűszerével, elméssége attikai javával, közbehintvén sikereinek babérleveleit, s nem felejtvén el hegyibe önteni a gorídtalanság falernoi borát, úgy elkészítette magának a mostoha végzetet, hogy, ha boldogságnak nem is, de többnyire szerencsének, legrosszabb esetben tűrhető állapotnak bevált. S ha tán akadt még főztében vagy egy puhitatlan falat, bőven megborsozta s a többit szívós emésztési képességére bízta. Megborsozta mondom, és nem megpaprikázta. Mert magyar születése, magyar neve, magyar írói volta mellett sem volt ő igazán magyar, magyar a mi értelmünkben. De német sem volt. Vagy helyesen szólva: minden nemzetből találtál benne valamit , egészben véve kosmopolitát. Az angol »smart« derekasság s comfort, a német tudományosság s a franczia elmésség s ízlés iránt való erős hajlam — szóval az európaiasság vonzotta őt; hajlamainak ez általánossága jellemezte lényét, modorát, vágyait és — ha voltak — reményeit. Kevéssé rokonszenvezett a magyar aspirátiókkal. Nem kellött neki sem alkotmányosság, sem parlamentarizmus, sem szabadság. »Ez nem való nektek,« szokta volt mondani; »legalább még most nem.« Száz esztendeig tartó felvilágosodott absolutismustól tette függővé a magyar nemzet polgárosodását. »Ez a mi kormányformánk sohasem fogja megtanítani a magyart a munkára és takarékosságra. Adót kivetni a kis biró is tud, adósságot csinál az esküdt is. Káplárba ejtott Széchenyit a nyakatokba!« Egyébként a német káplárt sem vallotta volna nagy szerencsétlenségnek ránk nézve. S ha egy időben a Schmerling lovag rajrátjába akarta terelni a magyart, ez jobb meggyőződése volt s koránsem merő újságírói mamelukság. Hogy nem lelkesült Schmerling úrért, főleg midőn politikája meddőnek bizonyult, mutatja a következő , Kákay Aranyos írói álnevének szerénykedő travestálásával, mint Náday Ezüstös firkantottam néha egy-egy pesti levelet a »Bécsi Híradó«-ba, kiállhatatlan dolgokat beszélvén el bennök Sztupáról, Tóth Kálmánról s több jelesünkről, amit később hazaáruláskép elégszer is hozzávagdostak árva fejemhez. A veszendőbe ment lap utolsó számában megjelent egy hóbortos »exitus«, melyet Aurélnek magának irtam, de amelyet a »galgenhumor« egy nemével a tárczában közölt. El volt abban dicsérve Schmerling úr oly tiszteletlen módon, hogy mikor nyomtatásban láttam meg a czikket, már kezdtem apró policzás-katonákat rajzolni a papirosra, előre vetett árnyképeit egy bekövetkezhető súlyos eseménynek. Mert habár Prottman urat az áldott nyugdíj ártalmatlanná tette is már, de még mindig lebegett a fejünk fölött egy Worafka. Becsületes, szelid úr volt ugyan ő nagysága, de egy policzás-direktor, ha még olyan kedves is, borzasztóbb egy alkotmányos vad alispánynál, akkor legalább azt hittük. De nem történt semmi baj. A lap meghalt, utána nem sokára Schmerling úr is, az isten éltesse. És Kecskeméthy, eltemetvén lapot papot, kaczagva lejött ismét Budapestre, Budapestre, ahol nem szeretett. Bécsben érezte magát jól. Ott élt ő egy házámban vagy tizenkét évig, tudvalevőleg mint a »k. k. bücher-revisionsamt«-nak egyik hivatalnoka. A forradalom idejében Görgeynek volt titkára; de mert a tábornok magán dolgait végezte csupán, a cs. k. ítéletnapkor nem volt bántódása. Három férfiút szeretett igazán életében: Görgeyt, Sennyeyt és Eötvöst. Amazokban a szilárdságot, emekben az európai szellemet. A szellemet és nem a jellemet, melynek tisztasága imponált neki, de amelynek hamleti vívódásai türelmetlenné tették. Görgeynek váltig hive maradt s bátorsággal mondta és irta ki ő ezt oly időben, amidőn föl- és lefelé egy veszedelemmel járt az ilyen bátorság. S bátorságát, néha merészségét mint revisor is kimutatta nem egyszer. Ami Pesten tilalmas volt, röpirat vagy könyv, azt ő Bécsben szabadon bocsátotta, amiért aztán Prettmann úr éktelen zajt csapott Kempen ő mindenhatóságának így menekült fel Bécsbe Török János is, kit a rendőrség a »P. Napló«-tól elmart, és erélyes, bár óvatos gyámolitót nyert Kecskeméthyben, ki a »Magyar Sajtó« tárczájában ismerteték a tiltott könyveket. Itt és ekkor ismertem meg én is. Úgy tárgyuknál mint a vonzó előadásnál fogva e czikkek megragadták figyelmemet. Csak nagysokára s fáradhatatlan kérések után súgta meg János bácsi, ki az a titkos — —. Karcsú szép fiatal ember volt akkor Aurél s szeretetreméltó; élte utolsó napjáig is az maradt. Sőt látva ruganyos lépését, alig ritkuló haját, arisztokratikus termetét s üde színét, még most is mindig deli férfi-számba tehettük. Szeretetreméltóságának jellemző vonása a hallgatás volt: »l’ art d’écouter.« Olyan jól tudott mosolyogni, mig beszélt az ember s oly biztatón nézett rá, hogy ékesszólóvá lett bele. Prottmann urnak alattomos és nyílt küzdelmei ellen Kecskeméthy erős támaszt lelt főnökében, Gentzben, a hires Gentz unokaöccsében, egy nagy műveltségű, enyhe s finom elméjű urban, kit kedvencze, Aurél, egy-egy difficultált magyar munkának akárhányszor nyert meg, s nem is kéréssel, mint inkább éles dialektikával, ami neki mindig erős fegyvere volt. Történt azért elégszer,hogy Lipcséből került némely brochure fölött Kecskeméthy kimondta a halálos ítéletet. Lefoglalta. Az ilyen halált természetesen vig föltámadás szokta volt követni — a tiltott könyv csak annál bővebben kelt. A könyvárusok nem is ijedtek meg az ilyen erőszakos rendszabálytól, sőt örvendve köszöntötték a tilalmat, mely vállalatukat csak annál kapósabbá tette. Sőt egyszer a cs. kir. revizor ur lefoglalta — a saját édes munkáját. Honvédi múltja, a Széchenyivel, Fáikkal és Hollánnal való sűrű érintkezés erős lekétől a rendőri dekrétum hamujában pislantó magyar szikra lobbot vetett benne, úgyhogy egyszer csaknem beleégett. Sem nem többet, sem nem kevesebbet tett, mint hogy itt egy müvecskét, mely a magyar jog visszahelyezésében kereste a monarchia súlyát s élesen kelt ki a fönálló rendszer ellen. Roppant nagy keresztet rajzolt rá a vörös czeruzával és konfiskálta. Az eredmény a legkedvezőbb volt. Néhány példányt azonban visszatartott barátai számára s az egyiken világos betűvel rá is volt írva már, hogy : »Hollán Ernő kedves barátjának ajánlja a szerző« — midőn egy és ugyanazon perezben Széchenyinél Döblingben, Fálknál, Hollán Ernőnél (akkor a déli vaspálya inspektora, ki a Wandel ben volt szólva) és Kecskeméthynél házmotozás volt. Aurélnak egy cseléd vitte meg a veszedelem hirét s a cs. kir. revizor urnak volt gondja rá, hogy a politikai iró dedikácziós füzeteivel, noha meleg nyár volt, jól befűtsön a kályhába. Még aznap elfogták és elcsukták. Nem is hitte már, hogy valaha kiszabadul. Sokkal sűrűbben érintkezett Széchenyivel s az ott megfordult magyar politikusokkal, semhogy a nyilvános rendőr, kit a titkos folyton éber szemmel tartott, végre is rajt ne vesztett volna. Aurél neje Fáikhoz futott, hogy az ő nagyobb összeköttetéseit s befolyását értékesítse az elfogott érdekében. Fáik jutott minden erős emberéhez, (aki »jó embere« is volt) s az államtanács elnökénél ki is vívta, hogy Kecskeméthyt még az nap estéjén tették szabadlábra. A kétségbeesett fiatal asszonyt Fáik és neje vigasztalták, nyugtaták egész nap. Végre ütött az óra, a csöngetyű megcsendül, az ajtó nyilik s az ifjú nő sikoltva repült férje karjaiba, ki zokogva ölelte szivére a jó feleséget s a jó barátot, ami világosan bizonyítja, hogy ez a ridegnek mondott kedély mélyen is tudott érezni. Széchenyit Kecskeméthy látta el olvasmánynyal, persze a java tiltott könyvekkel, ami rut árulás volt a magas kormány ellen, melynek kenyerét ette, de annál hazafiasb és derekabb dolog Széchenyivel szemben. Mert a hazafiságra magában nem elég: kijátszani a kormányt s megcsalni az államot — amit jelenben is dicsőségesen praktizálunk — de támogatni is a haza derék fiait, ha rájuk nehezült a balszerencse. És nagy és szerencsétlen hazafit gyámolított Kecskeméthy, a gróf kezébe juttatván minden munkát, amely az eltiprott Magyarország mellett s az eltipró Ausztria ellen hirdeté az igazság szózatát. Samaritánusi munka volt, mely megérdemlé a jutalmat s megérdemli hálánkat. Aurél nem a maga neve alatt volt Széchenyihez bejáratos. Első látogatásakor a gróf behívta öreg komornyikját s megmutatta neki. — Látod ezt az urat? Jól nézd meg. A hányszor ez az ur idejön, úgy jelented be, hogy itt van a »peleskei nótárius.« S a hűséges öreg német mindannyiszor bejelentette, hogy itt van a »Notar von Beleschke.« Széchenyi bánatának fekete tengere ha néha lesimult, játszi, pajkos fodrok szökéttek színén, mint a delfinek. Szerette megtréfálni embereit. — április 19. Magyarország és a Nagyvilág, 16. Szám.