Magyarország és a Nagyvilág, 1878 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1878-05-26 / 21. szám
21. Szám. Eljutottunk egy helyre, honnan iszonyatos lárma hangzott: barna, fakó, fekete szárnyú fehér dögészkeselyűk, varjak, hollók ezrével szivakodtak a prédán. És milyen prédán! Épen azok az emberek, férfiak, asszonyok, gyermekek, kik sohasem bántanak minket, ott feküdtek a földön, felszaggatott mellel volt irtózat! Fuldokolni kezdtünk, mert iszonyatos, fojtó lett a levegő. Fel! fel!kiáltott öreg vezetőnk. Emelkedtünk. Mind hiába! A halál szaga tán a felhőkig terjedett, hogy hírt adjon az igazság istenének. Visszahangzott ekkor a vezér szava. Megfordultunk s le se szállottunk többé, csak abban a Dunaligetben, a melyből pár órával azelőtt elindultunk. »No, mi lesz most?« Ez a kérdés lebegett minden csőrön. Jött a kazári fecske, s megpillantva pihegő tömegünket, már messziről kiáltotta: ugye mondtam ! Elbeszélte, hogy ő, kinek könnyű a felhőkig felemelkedni, elröpült a nagy hegyekig s látta, hogy azon a szoroson, ahol át szoktunk kelni, ez idén az istennek semmi madara sem juthat át, mert ott azok a gonoszok a csúcsokon nagy fészkeket hánytak, a melyekből menydörögnek, villáinknak s oly menyköveket röpítenek, a melyek nem csak hasítanak, hanem rombolva mindent földöntenek — embert, fát, mindent, mindent felperzselnek, erdőt falut, de mindent! Ott tanakodtunk mi azután. Menni kellett, mert a levegő hült és hült s nincs maradásunk, ha élni akarunk — a hideg halálos ellenségünk. Az Aranyhegyek után nem akartunk menni, mert a kazári fecske úgy gondolkozott, hogy arra is baj van s ha el is érik azt a fekete tengert, kikapnak a vihartól, mely ott igen eszeveszett, duló-fuló egy szörnyeteg. Utóvégre is vezér fülemülénk szava döntött, ki egykoron eltévedt nyűgöt felé, tengerhez jutott, s ennek a partját követve szintén a Parnaszszushoz t ért, innen tovább, az íbisz birodalmába pedig már a rendes utón jutott el. Nyűgöt felé tértünk tehát. Egy darabig szép tájakon haladtunk, azután kopár sziklásokba kerültünk. Egy hitvány viskó táján törpe bokrokon pihenve, egy pápista-varjú szavát hallottuk, mindig azt ismételte: Karszt—karszt—karszt! Innen délfelé vitt utunk s megkaptuk a tengert. Jaj heh szegény tájakon haladtunk! No, de helyen-közön csak akadtunk szép helyekre is. Cziprus, Laurus, Rozmaring, Gránátalma, Leánder sűrűségek szállást s ételt adtak. Tovább-tovább jutva már elgyönyörködtünk az ezer virágú Agave pompájában, sőt egy-egy — az igaz hogy törpe, de mégis csak pálmában is. Egy helyen találkoztunk egy ütött-kopott kék rigóval, mely elmesélte nekünk, hogy a gonoszok fogságba ejtették, hogy sokáig szenvedett egy szűk, rácsos börtönben s épen elszabadult. Ez mondta nekünk, hogy ez a szegény ország Dalmáczia, s hogy délkeletre kell mennünk, ha a Parnaszszust el akarjuk érni. Sok bajjal azután el is értük. Bezzeg nem volt ott nagy madárgyülés, mint más években, mert hát a vándorok nem jöhettek a rendes utón, elszéledtek ki erre, ki arra. Jól megpihenve kivonultunk a fokra s a vezér egy jelző fütytjére neki eredtünk a nagy útnak; lebegtünk az örök tenger felett. Mindenki hallgatott, mert gazdálkodni kellett a lélegzettel. Senki sem szeleskedett, mert takarékoskodni kellett az erővel. Mindenki megemlékezett a Bükki ifjú fülemüléről, ki szeleskedett s lezuhanva a tengerbe esett, hol egy szörnyű cápa bekapta. Repültünk naplenyugvástól, hajnalhasadtáig. Szerencsére jó szél fújt. A hullámok csöndesen emelkedtek, jöttek, mentek, egy csepp habtaraj sem látszott rajtuk, s ez jó volt így. Találkoztunk hófehér Sirályokkal, kik bekalandozzák a tenger egész mindenségét. Könnyű nekik! Úszó lábaik vannak, s ha beleunnak a röpülésbe, a vízre bocsátkozva a hullámok sietnek is szolgálatjukra; felvetik az eledelt a tenger mélységes méhéből. Estefelé a gyöngébbek lihegni kezdtek; a fáradtság már-már erőt vett rajtuk; a vezér s mi erősebbek, kik az utat már több ízben tettük meg, már aggódni kezdtünk. No, de a madarak jó istene gondoskodott s küldött arra egy úszó emberházat. Három kopasz fa meredezett rajta, a középső a legmagasabb volt. Ezeken keresztágak voltak odakötve s minden oldalról a csúcsig felfutottak mindenfelé űrszalagok vagy mik. Pihenni! Ez volt a jelszó. No, volt is buzgóság a lebocsátkozásban Némely tapasztalatlan fülemüle oly ügyetlenül próbált letelepedni, hogy bizony lepottyant. De ez nem baj, mert az úszó házak lakói sohasem bántják a pihenő madarat. Egy darab idő múlva ismét indultunk s későn, éjnek idején, elértük a szent folyó, a Nilus torkolatát. Föld! föld! Inkább hullottunk mint szálltunk lefelé, s a puszta földre érve, kiki mozdulatlanul ott feküdt , szinte odavoltunk a nagy fáradtság miatt«. Itt a fölemüle kissé megpihent, ismét az ér partjára szállott, ivott meg ismét ivott. Azalatt egy ifjú pinty elkezdte: — Anyám! mi az a tenger ? — Jaj, kis buksim! hát tudhatom én azt ? hisz én se láttam; de az aranyhegy egyszer azt mondta, hogy víz, de olyan víz, amelynek se vége, se hossza! — De már hogy ne lenne! hiszen a fülemüle azt mondta, hogy átjutottak rajta. — No, már ezt magam sem értem. Tán valami fiók tenger volt, mert hát látod a vizeret, az kicsi, s látod a Dunát az nagy . .. Elhallgattak, mert a fülemüle ismét a helyére ült s a feketerigó azt mondotta: » Csitt-csitt csitt fecsegök ! (Vége következik.) 2 A PÁRISI NEMZETKÖZI KIÁLLÍTÁS VEZÉR-FÉRFIAI. Berger, a külföldi osztályok igazgatója. Duvald a kiállítási építkezések főigazgatója. BOURDAIS, a Trocadero-palota építője. Krantz, a kiállítás főigazgatója, a Trocadero-palota építője. Hardy, az iparpalota építője. Dietzmanin, franczia osztály igazgatója. Davioud, Magyarország és a Nagyvilág. 329