Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 27-52. szám)
1879-07-06 / 27. szám
27. Számí tatná, — velem is megismertetné a legszebb utat: a boldogság útját. E hévteljes beszédre Sötét komolyan, határozottan válaszolt. — Megértettem szándékodat: házasodni akarsz az én akaratom, az én áldásom nélkül. Inkább kővel a nyakadban menj a Tiszának. Hát ilyen helytelen gondolkodású legény vagy te ? Nem érdemlem-e tőled, hogy akaratomat parancsnak vedd? Nem én tettelek emberré? Íme a köszönet: gyalázatot akarsz jóltevőd fejére hozni, csupa háladatosságból, hogy testvéreiddel együtt más házán nem hányódsz-vetődsz . . . nem eszitek senki panaszos kenyerét. De azért Erzsit feleségül veheted : én a kezedet meg nem kötöm. Hanem akkor aznapságtól fogva nem vagy fiam többé; testvéreiddel együtt mehetsz más tanyát keresni. Gondolom megértettél . . . hazáig időd is van a gondolkodásra! Ha szavamra hajtasz, még ma Marcsáékhoz mehetünk, minden ceremónia nélkül megüljük a kézfogót; ha megmaradsz nyakaskodásod mellett — úgy is jó! Nem tudom ki bánja meg. Találok én minden bokorban egy olyan legényt, aki akaratom szerint cselekszik, az ellen sem szóval, sem tettel nem vét. Bálint pedig hozzáfogott a nagy gondolkozáshoz. Nem ugrott föl nevelőapja mellől, hogy visszavágjon neki úgy, amint azt szerelme , boldogsága megkívánta volna. Szegény gyámoltalan lélek! Hogy is merte volna eldobni a jólétet, a gazdagságot egy ismeretlen életért, mely szegénységnél, nyomorúságnál egyebet nem kínált! . . . Bálint kézfogóját Marosával még aznap este megtartotta. Biróné asszonyom, mint öröm-anya másnap fünek-fának azzal kérkedett, hogy ennél szebb házasságot Taplós még nem látott. Bizonyosan áldás lesz rajta! Hogyne,hiszen az örömapa, Sötét uram, az a derék jó ember — széles jókedvében még a két nászasszonyt is megtánczoltatta. Pedig ha tudták volna, minek örül, minek vigad úgy az öreg!* * * A vetemény-csősz házikója ott az alvégen, a község utolsó épülete volt. Csendes kis lak, melynek hű gond volt a védője, megelégedés, boldogság a lakója. Falai hófehérségüek voltak, kisded ablakaiban virágok nyíltak. Mindenfelől a tisztaság mosolygó képe tint a szem elé. Még a háztetőn is élet virult: a kuszált, rothadó nádszálakon mohát növesztett az idő, melyen a duzzadt fülbemászó, kerti folyondár és a magtermő füvek különféle nemei tenyésztek. A kis lakból egész nap hangzott a vidám ének. Csengő bongó nóta, melynek csak a széles jókedv lehetett a szülője, örömteljes szív az életadója, nevelője dajkája! — Azt a csengő hangott felkapta a szellő, befutotta vele a virágos rétet, az egész környéket, elandalitva azt, kit útjában talált; megdobbantotta a szivet, eltölté gyönyörrel, ismeretlen érzéssel; sóhajt csalt az ajakra, fénysugárt a szembe, titkos édes vágyat az elbűvölt kebelbe. Hej!de az a szép idő még akkor volt, midőn az a kis lak mindennap egy várva várt vendéget fogadott magába. Mikor a kis kapu ajtajából fekete szempár tévedezett a hosszú utczán végig, lesve azt a derék legényt, vigyázva annak minden lépését. Mikor az ablak virágait az a hűn ápoló kéz mindennap megrabolta . . . hiszen bokréta kellett a szép legény kalapja mellé. Mikor az ereszülőkéjéről két szerelmes bámult föl a csillagos égre, egy gondolat a két szívben, egy remény a bizonytalan jövőben; midőn a sok édes beszédnek, szerelmüknek csak a csillagos ég meg a jó isten voltak a tanúi. Oly hirtelen elröppent, olyan hamar elmúlt; nem maradt egyébb belőle, mint egy édes, fájdalmas emlék. Mennyire megváltozott a kis lak környéke is! A nappal hűvös szellője, az alkony csendes fuvalma hasztalan zörgeti a fák lombjait, lengi körül a házikót, nem leli föl édes terhét, azt a csengő, vidám hangot. A gondos kéz nyoma nem látszik meg sehol. Hol vannak lakói? Talán gonosz vihar űzte el őket innét, elhagyták örökre azt a kis hajlékot, a szeretet, megelégedés e csendes kis hajlékát ? Mégsem némult el egészen az ének. Csöndes éjben, olykor-olykor újra felhangzott :z: lelket keserítő, szívet rázó, panaszos ének ... a fájdalom, szenvedés valódi hangja, Ezt az utczát végig végig siratom, Meg se hallja az én kedves galambom ; Meghallanám, ha ő, — mint én — úgy sírna, Az én szivem sötét gyászba borulna, Rajta de megindulna ! Bizony, szegény Erzsi szive tele volt sötét gyászszal, nagy búbánattal. Felejteni, gyűlölni nem tudott. Egyikhez sem volt elég ereje. Kebléből előtört az átok, de mire ajkaira vette, áldássá változott. Milyen szánandóan gyönge ilyenkor minden erő, minden szilárd akarat! Bálint kézfogója után az utczán sem látta őt meg senki. A falu nyelvére volt már véve, miért hallgassa a kárörvendők gúnyját, ellenségeinek csúfolódásait, boszantásait? Elég keserűsége, elég fájdalma volt már ő neki; nem kívánt, nem óhajtott ezekből többet. Így kereste a mentséget szerelmese részére. Úgy van! nem tehetett egyebet, kényszerítve volt rá, — nem tagadhatta ki magát, testvéreit. De hát akkor mért keresett föl engem, mért tette napjaimat gyötrelemmé, életemet boldogtalanná! Oh dehogy van! — nem lehet erre mentséget találni, szépítgetéssel betakarni! Ha sejtette, ha csak tudta volna, hogy Bálint is úgy érzi magát, mint akinek csak nyűg, teher az élet! Ha gondolta volna, hogy megtagadó szavai után a legény vonzalma irányában még mélyebb, még emésztőbb . .. hogy az ő szelíd arcza, meg az a sok szép régi emlék örökre, elválaszthatlanul szivéhez van lánczolva, lelkéhez van nőve! (Vége következik.) az ismeretlen bádog barlangnak a szájához: mókus urfi, megszimatolva a vajas kenyeret s vígan fintorgatva pisze orrocskáját, első lábaiba kapja a szokatlan csemegét s ugyancsak más szolgálja. S mire a fiú fölérez, szerte van czibálva az ő gyűjteménye s egy morzsáig elfogyott az uzsonna. Körülnéz ki járt itt? Madár, szöcske, evet ? Ej, dehogy! Apró tündérek kötözködnek vele. * * * Ezt a metszetet a »Kis Lap« ból vesszük át, mely nyolcz éves fönállása óta magához hóditá a magyar gyermekvilágot. Alig van műveit magyar család, melyben a kicsinyek e rajongva szeretett jóbarátja meg ne jelenjék. A »Kis Lap« a nevelés és magyarítás ügyében erős tényezővé vált. Nem tehetünk jobbat, mint az uj (XVI.) kötet megindulására, ajánlani azoknak a családi köröknek, melyek eddigelé nem bírtak tudomással felőle. —f. Magyarország és a Nagyvilág. Déli álom az erdőben. — Mutató a »Kis Lap« rajzaiból. —f (Képpel a 420. lapon.) Ánon-szelenczéjével, tarisznyájában vajas kenyér-karajjal indult ki a fiúcska az erdőbe, szedve a virágot örömére, tépve az iskolai herbarium számára az iratos füveket. Vadméhe zsong, madár füttyent. A forró napsugár, átlopózva a lombréseken, aranyosra hímezi ki a sima gyopárt. Sokat hajlott-futott a kis füvész. Megérkezett s el is fáradt. Majd lekeveredik a fiatal iharfa tövébe. Előbb jóllakik, aztán nagyot pihen. S hogy fürtös fejét neki támasztja a füves partnak s nézi a nap játékát, s szivja az erdő édes lebét, hüsel a szellős árnyékban s hallgatja bogárnak, madárnak álomhozó zengését, nagy szemének hosszú pillája csöndesen lecsukódik, lelke elfogódik s fiatal teste elhanyatlik. Az álom emelé puha karjaiba. Ravasz veréb s élelmes mókus észreveszik a jó alkalmat. Veréb oda rebben, szöcske oda szökken, evet oda settent. S mig a torkos madarak nagy pörölve osztozkodnak a dagadó szemű buzakalászon, s a szöcske kandián ágaskodik fel annak IV. Napoleon Lajos Woolwichban. (Képpel a 421. lapon.) szerencsétlen császári herczeg, kinek hült tetemeit a távol délafrikai partokról már hozzák Európába, hogy Chiselhurstban atyja mellé helyezzék örök nyugalomra, a woolwichi angol katonai iskolában nyerte felsőbb kiképeztetését. Atyja,III.Napóleon,nem volt katona; IV. Napóleon talán arra gondolva, hogy harcz nélkül alig szerezheti vissza trónját s hogy a franczia népre semmi sem hat annyira, mint a hősi hírnév és harczi dicsőség, nem annyira diplomatának, mint inkább katonának készült s eszményképe Nagy Sándor volt és aII. Napóleon. A woolwichi akadémiában a fiatal trónkövetelő versenyt tnult a többi növendékekkel. Valami rendkívüli lángelmét nem tanúsított ugyan, de bámulatos szorgalma, kitartása által annyira haladt, hogy bár az idegen nyelvvel küzdenie kellett, a zárvizsgálatnál hetedik volt a jelesek között. Különösen a tüzérségi szakban vált ki, — talán mert I. Napóleon is mint tüzér kezdte fényes pályafutását. 1875-ben volt Woolwichban a zárvizsgálat, melynél Eugenia császárné is jelen volt. Azóta a herczeg folyvást kereste az alkalmat, hogy szerepelhessen , de politikai okok miatt sem az orosztörök háborúban, sem a boszniai expeditióban nem vehetett részt. Elment tehát a zuluföldre, hol végzete oly gyorsan utolérte! Egy párisi lap pedig tudni véli, hogy a zuluföldi expeditió egy kis regénynyel is összefügg. Napóleon hg. élénk vonzalmat érzett az angol királynő legfiatalabb lánya iránt. Hiszen mellette növekedett föl a száműzetésben, s érzelme az a nemes hajlam volt, mint csak két nemes szívben keletkezhetik. Az érzelem nagy befolyással volt a herczeg elhatározására, hogy angol egyenruhában messze földre menjen harczolni. Távozása által elfeledni akarta a herczegnőt, vagy pedig kezét megnyerni. Őt, a katholikus herczeget, a száműzött trónkövetelőt, az ország nélküli fejedelmet sok akadály választotta el a protestáns herczegnőtől, Viktóriának, Anglia királynőjének leányától. De az út nem volt oly hoszszú számára a herczegnőig, mint I. Napóleonnak, mint tüzéralhadnagynak a franczia trónig. Miért ne álmodozhatott volna a császári herczeg is? Álmodozásának halottja lett. A jéghegyek állatvilága, kinek alkalma volt vagy egyszer a hóvonal régiójáig felhatolni, akaratlanul észrevehette, hogy a növényélet sokkal szivósabban ellenáll a magasabb tájak sanyaruságainak s mig a zuzmók és mohák csak itt találják fel otthonukat s a Protococcus nivalis nevű moszat épen a hómezőkön választja ki legkedvenczebb tenyészhelyét, azok hóleplének az ismeretes piros szint kölcsönözve, addig a legmagasabb csúcsokra állatféle alig hatol fel, ha csak a viharok * 419