Magyarország és a Nagyvilág, 1880 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1880-09-26 / 39. szám
634 második tünemény, melynek vizsgálata hasonló eredményre vezet, tehát az előbbit hatásában gyámolítja, nem más, mint a világűrt betöltő közegnek, az éthernek létezése. Miután a tudós világ meggyőződött arról, hogy amaz időszakos zavarok, perturbatiók, melyek a bolygókat elméletileg kiszámított pályájukból kiemelik, csakis a bolygók egymásra való hatásában állanak s a keringési törvényekre befolyással nincsenek. Laplace és mások kimondották a bolygórendszer állandóságát. E véleményüket a későbbi megfigyelések csakugyan igazolták, de számításaik csakis azon esetben bírnak absolut érvényességgel, ha a planéták mozgásuk közben akadályra nem találván, tiszta, üres térben keringenek. De láttuk, hogy ez nincs így, hisz a világűrben kóborló meteorok is már ellenállást képeznek; ehhez járul a végtelenül finom s ruganyos, de azért mégis ponderalibilis test, az étber, mely összekapcsolja a világokat, s melynek létezése nélkül, tehát anyagi közvetítő hiányában a fény, a melegség, sőt maga az általános tömegvonzás megmagyarázható nem volna. E nee üstökösénél, mely tudvalevőleg elliptikus pályában jár, tapasztalták azon meglepő tüneményt, hogy keringési ideje 27 év, tehát 9-szeri körülfutás alatt egy egész nappal megrövidült; ennek oka csakis az éther ellenállásában kereshető. Az étherugyanis természeti törvények folytán az égitestek közül s így kivált a nap körül jóval sűrűbb mint egyebütt; az Enke üstökös pedig valamennyi bolygó közül leginkább közelíti meg a napot; s igy jóval nagyobb ellenállást tapasztal, mint akármely bolygó; ez az oka tehát, hogy csakis nála észlelhettük a keringési időnek csökkenését. Bármily csekély is az éther ellenállása a bolygók mozgására nézve, végeredményben mégis csak összegeződik a hatás, s évmilliomodok után e hatás következtében megrövidül a pályasugár, s az elliptikus pálya lassanként bár, de ellenállhatatlanul csigavonal alakúba megy át, melynek végső pontján ott ragyog a nap. S igy ki nem kerülhetik bolygóink rájuk mért sorsukat, hanem visszatartózhatatlanul bele fognak rohanni a napba, mely úgy, mint egykoron a görögök Chronosa, fel fogja emészteni saját gyermekeit. Vissza fognak térni a bolygók oda, ahonnan származzanak, s az izzó nap, mely bölcsőjök vala, egyúttal sirjok is lesz. És ha majd a mozgásában kifáradt, korhadt föld, engedve a vonzás törvényinek belerohan a mindent elnyelő napba, a távol csillagok lakói szemtanúi lesznek egy magasztos, gyönyörű látománynak, mikor magasra fölcsapnak s föllobognak a napnak lángjai s idők múltával újra lecsillapodnak, jelezve azt, hogy az égi társadalom egyik tagja megszűnt élni, s megszűnt vele minden, a mit az emberi ész nagyot és magasztosat gondolt és alkotott, megszűnt minden szivöröm, az örök éjszakának nyugalma elérkezett s eltemette az emberek baját és bánatát. II. Ami születik, az meghal. A föld született, a föld meg fog halni. Halála természetes leend. Visszatér oda, honnan származott; de megelőzik őt ebben a Merkur és Vénus, s követni fogják példáját a Mars, Jupiter s többi bolygótársai. Neptun, az elsőszülött, lesz a leghosszabb életű, Merkur, a legifjabb, első lesz a meghalásban. Bebizonyulnak az írás szavai: így lesznek az elsők utolsókká és az utolsók elsőkké. De a természet nem ismeri a halált; az anyag meg nem semmisül, csak eltávozik. S az új chaoszból új világok keletkeznek más berendezéssel, más törvényekkel, más emberekkel. Ez megvigasztalhat. A világromlás gondolatja az emberek előtt csak azért tűnik fel oly visszataszítónak, mert földünk romlásával a szerves létnek is meg kell szűnnie. Az árnyas liget s benne a kesergő csattogány, a vadregényes bérez, az illatos erdő s a mormoló patak, a folyam zúgása s a tenger álomba ringató locscsanása, mindaz, amit a természet szépet alkotott, a művészet létrehozott s emberkéz emelt, egy csapásra kell hogy semmisüljön. S mikoron az emberei nem tán elérendi amaz ideális állapotot, melyről beszélni szeretünk, midőn az általános műveltség meghódítandja az egész világot, a tudomány fáklyái bevilágítandják a ma még sötét örvényeket, midőn elvégre megismerik a nagy végezélt, az igazságot, akkor bekövetkezik a kérlelhetlen halál s nem lesz utód, ki előtt a világ nem volna többé egy óriási kérdőjel, ki élvezni tudná az ezredéves küzdelmekben kivívott igazságot. De nincs mit félniök az embereknek, hogy oly erőszakos módon fognának elpusztulni. Ha mindjárt örökké is fönnállana s változatlanul a csillagok járása, a szerves élet s vele az emberfaj mégis ki fog veszni, lassan, de ellenállhatatlanul. Mert a melegség élet, a hidegség halál. A földi élet a naptól függ, mert attól kapja melegét. Amily mértékben fogy a meleg és fény, és oly mértékben fogy maga az élet is. Napfény és meleg nélkül élet nem gondolható. Pedig a nap sem küldheti örökké szét meleget és fényt osztó sugarait. Bármily módon is pótoltassék amaz óriási hőmennyiség, melyet a nap minden másodperczben veszit, be kell állani a pillanatnak, midőn pótlás többé nem lehetséges, midőn a kifogyhatlannak "látszó forrásnak is apadnia kell. Hogy mennyire függ szerves életünk a nap melegével össze, kitűnik már onnan is, hogy oly esztendőkben, midőn a nap korongján sok folt volt észlelhető, a termés általában rosszabb, a középmérséklet alacsonyabb volt. Azon korszak bekövetkezése, melyen a viz s vele együtt a levegő is el fog tűnni, s ennélfogva a szerves élet is megszűnik, egyrészt a nap összehúzódásától, másrészt a föld kihűlésétől fog függni. Ugyanis azon föltételből indulunk ki, hogy a napnak kisugárzása által vesztett hőmennyisége azon meleg által pótoltatik, amely annak folytonos összehúzódása folytán keletkezik. Következőleg a nap bennünket képes lesz mindaddig fénynyel és meleggel ellátni, ameddig ezen összehúzódás tart. Minthogy ezen összehúzódás következtében a nap folytonosan fogy, föltehető a kérdés, mily határig kell fogynia, hogy növekedő sűrűsége elérje a földnek sűrűségét, mely amainál négyszerte nagyobb. S ha föltesszük, hogy а пар ezen határon túl nem volna képes többé sűrűbbé válni, akkor a folytonos hőkisugárzás miatt meg kellene halnie, s megszűnnie mind világítani, mind melegíteni, minek következtében a földi élet is elenyészik. Megtévén a számítást, azt találjuk, hogy midőn a nap egyenlő sűrűségű leszen a földdel, akkor annak sugara 71 földsugárt fog tenni. Mivel pedig a nap jelenlegi sugara 112 földsugárnyi, azért még 41 földsugárral kell a napnak összehúzódnia, hogy a kérdéses sűrűséget elérhesse. Hogy ezen összehúzódása még sokáig fog tartani, már abból is látszik, mikép a napra vonatkozó szorgalmas megfigyelések kiderítették, hogy annak átmérője sok száz év alatt csak végtelen csekélylyel fogyatkozott. Tehát az összehúzódás igen lassan történik. Úfjabb kutatások szerint 2300 év kívántatik arra, hogy a nap sugara 20 mértfölddel megrövidüljön, amit a földről észrevenni azonban lehetetlen. Ezen adatból indulva, 13 millió év kívántatik ahhoz, hogy a nap a földnek sűrűségét elérje. Hogy ezen idő alatt fentarthatja-e magát a szerves élet, csakis a föld kihűlési processzusától fog függni. Ellenvethetné valaki, hogy a meteorok ama megszámíthatlan serege, melyek még folyvást a napba hullanak, később pedig a belehullandó planéták is növelni fogják a nap meleg mennyiségét, amely aztán a túlélő bolygók javára szolgálna. Ezen körülmények csakugyan növelik a nap melegét, de csak rendkívül csekély időre, így a földnek a napba való hullása által keletkező meleg is csak 90 esztendőre volna képes pótolni a nap kisugárzási hőveszteségét. Sőt ha az egész bolygórendszer egyszerre ütköznék a napba, ezáltal is csak annyi meleg származnék, amennyit a nap 50000 év alatt kisugároz. Sokára ugyan, de azért el fog érkezni azon időpont, midőn a nap hővesztesége és nyeresége nem fognak többé egyensúlyt tarthatni; s eljő a nap, melyen összes meleg készlete elfogy, s evvel megszűnik földünk egyedüli hőforrása. S e perczben kimondatik a halálos ítélet szerves életünk fölött. A napnak ama foltjai, melyek már most is »Memento mori« gyanánt tekintenek reánk, időről időre nagyobb és nagyobb kiterjedést nyernek. Most még csak úszó szigetek gyanánt járják be a nap felületét, de egykoron egybenőve, szárazföldeket képeznek, s elborítják majd az egész ragyogó gömböt. A nap melegének fogyatkozása mélyebbre és mélyebbre szállítja földünkön a hóvonalt, ha egyátalán feltehető, hogy akkor hegyek és völgyek létezni fognak még, és a mindent felbomlasztó víz és levegő még ki nem egyenlítette a hegyek ormait a tengerek mélységivel. Állatok és növények mindinkább leszorulnak a hidegebb tájékokról a forró égöv alá, mely rég megszűnt akkor nevének megfelelni is utolsó menhelye lesz az enyészet elől menekülő s a halállal küzdő emberiségnek. így tehát valóban igaza volt Hugo Victornak, midőn legközelebb Afrikára mutatva fölkiáltott: Az emberiség sorsa délen fekszik! És óriási harczok lesznek az akkor élők között, elfoglalásáért ama régióknak, ahol még egyedül lehetséges a lét. De még itt is utól éri őket a kérlelhetlen hideg s kipusztul a világ és elvész az utolsó ember, megdermedve s megfagyva dőlvén le az anyaföldre mely ezentúl megszünend gyermekeit táplálni és fönntartani. Föltehető ugyan, hogy az emberek természete, szervezete némileg átváltozik, a zordonabb égalji viszonyokhoz alkalmazkodik, de ez is csak bizonyos határig mehet, melyen túl a szerves élet lehetősége megszűnik. A földi élet megszűnése azonban még jóval meg fogja előzni a fönntebb jelzett időpontot, melyre a nap hidegülését kitűztük. Ugyanis a meteorológia tanúsága szerint földünknek légköre a legtisztább, felhőtlen napon pedig dél idején több mint egyharmadát nyeli el a nap ránk árasztotta melegének, miből következik, hogy a föld teljes kihűlése már akkor fog beállani, midőn a nap melege a mostaninak még csak egy harmadára apadt le. E következtetés csak azáltal szenved némi megszorítást, hogy kevésbé intenzív meleg a nap, csekélyebb párolgást idézvén elő, önmaga ritkítja meg a légkört s lankadtabb sugarainak átbocsátására kényszeríti. Elvégre mégis átöleli földünket a világűrben uralkodó borzasztó hideg, mely Fourier szerint 60, Pouillet szerint 140 fok Celsius a fagypont alatt. S ekkor megszűnik földünkön a mozgás és élet s lesz belőle hallgatag s kihalt rom, minő a mi holdunk, mely átment már a most leirt fázisokon — saját kihűlése következtében — s intő például szolgál nekünk a jövőre nézve. Íme a nap múltúnknak, a hold jövőnknek képét tárja elénk. AGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. 39. Szám. A képzőművészet remekei. Barbarigo megszabadítja Mária magyar királynét.« Giannetti Rdfael festménye. — 629. lap. — Kiváló érdekű történeti képet mutatunk be jelen számunkban. A Nagy Lajos király halálát követett viharos napokból tár e kép egy jelenetet elénk. Kis Károly felkonczoltatván a két királyné — Lajos özvegye, Erzsébet s leánya, Mária — emberei által lázongó párthívei Horváthy János vezetése alatt megtámadták s Novigrád várába hurczolták a Szerémségben utazó királynékat s Erzsébetet 1387. jan. elején meg is fojtották a börtönben. Mária férjének, Zsigmondnak szövetségese. jelencte, a királynét megszabadítandó, Barbarigo János vezetése alatt tetemes haderőt küldött Novigrád alá. Kemény ostrom után Palisnay János és pártos társai jún. 4-én szabad elvonulás feltétele alatt feladták a várat. Mária kiszabadult nyolcz hónapig tartott fogságából s épen egy hóval utóbb, jul. 4-én ismét találkozott Zágráb vidékén férjével, Zsigmond királylyal. Képünk, egy jeles olasz művész festménye után, a megszabadítás jelenetét ábrázolja. Bölcseleti orars. — Végre itt van ön, érzéketlen ember — e kissé duzzogva ejtett szavakkal fogadott Eliz második találkozásunkkor. — Haragszik? — kérdem. — Két egész hétig megállni anélkül, hogy csak egyszer is elsétált volna hozzám. — Annyi ideje már ? — Sem több, sem kevesebb. Önnek azonban — úgy látszik — gyorsabban, tehát jobban is teltek napjai, hogysem reám gondolni is ideje lett volna.