Magyarország és a Nagyvilág, 1880 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1880-09-26 / 39. szám

634 második tünemény, melynek vizsgálata hasonló eredményre vezet, tehát az előbbit hatásában gyá­­molítja, nem más, mint a világűrt betöltő közeg­nek, az éthernek létezése. Miután a tudós világ meggyőződött arról, hogy amaz időszakos zavarok, perturbatiók, me­lyek a bolygókat elméletileg kiszámított pályá­jukból kiemelik, csakis a bolygók egymásra való hatásában állanak s a keringési törvényekre befo­lyással nincsenek. Laplace és mások kimondot­ták a bolygó­rendszer állandóságát. E véleményü­ket a későbbi megfigyelések csakugyan igazolták, de számításaik csakis azon esetben bírnak absolut érvényességgel, ha a planéták mozgásuk közben akadályra nem találván, tiszta, üres térben ke­ringenek. De láttuk, hogy ez nincs így, hisz a világűrben kóborló meteorok is már ellenállást képeznek; ehhez járul a végtelenül finom s ruganyos, de azért mégis ponderalibilis test, az étber, mely összekapcsolja a világokat, s melynek létezése nélkül, tehát anyagi közvetítő hiányában a fény, a melegség, sőt maga az­ általános tömegvonzás meg­magyarázható nem volna. E n­e­e üstökösénél, mely tudvalevőleg elliptikus pályában jár, tapasztalták azon meglepő tüneményt, hogy keringési ideje 27 év, tehát 9-szeri körülfutás alatt egy egész nappal megrövidült; ennek oka csakis az éther ellenállá­sában kereshető. Az éther­­ugyanis természeti törvények foly­tán az égitestek közül s így kivált a nap körül jóval sűrűbb mint egyebütt; az Enke üstökös pedig valamennyi bolygó közül leginkább k­özelíti meg a napot; s igy jóval nagyobb ellenállást ta­pasztal, mint akármely bolygó; ez az oka tehát, hogy csakis nála észlelhettük a keringési időnek csökkenését. Bármily csekély is az éther ellenállása a boly­gók mozgására nézve, végeredményben mégis csak összegeződik a hatás, s év­milliomodok után e hatás következtében megrövidül a pályasugár, s az ellip­tikus pálya lassanként bár, de ellenállhatatlanul csigavonal­ alakúba megy át, melynek végső pont­ján ott ragyog a nap. S igy ki nem kerülhetik bolygóink rájuk mért sorsukat, hanem visszatartózhatatlanul bele fog­nak rohanni a napba, mely úgy, mint egykoron a görögök Chronosa, fel fogja emészteni saját gyermekeit. Vissza fognak térni a bolygók oda, a­honnan származzanak, s az izzó nap, mely bölcsőjök vala, egyúttal sirjok is lesz. És ha majd a mozgá­sában kifáradt, korhadt föld, engedve a vonzás törvényinek belerohan a mindent elnyelő napba, a távol csillagok lakói szemtanúi lesznek egy ma­gasztos, gyönyörű látománynak, mikor magasra fölcsapnak s föllobognak a napnak lángjai s idők múltával újra lecsillapodnak, jelezve azt, hogy az égi társadalom egyik tagja megszűnt élni, s meg­szűnt vele minden, a mit az emberi ész nagyot és magasztosat gondolt és alkotott, megszűnt minden szivöröm, az örök éjszakának nyugalma elérke­zett s eltemette az emberek baját és bánatát. II. Ami születik, az meghal. A föld született, a föld meg fog halni. Halála természetes leend. Visszatér oda, honnan származott; de megelőzik őt ebben a Merkur és Vénus, s követni fogják példáját a Mars, Jupiter s többi bolygótársai. Neptun, az első­szülött, lesz a leghosszabb életű, Merkur, a legifjabb, első lesz a meghalásban. Be­bizonyulnak az írás szavai: így lesznek az elsők utolsókká és az utolsók elsőkké. De a természet nem ismeri a halált; az anyag meg nem semmisül, csak eltávozik. S az új cha­­oszból új világok keletkeznek más berendezéssel, más törvényekkel, más emberekkel. Ez megvi­gasztalhat. A világromlás gondolatja az emberek előtt csak azért tűnik fel oly visszataszítónak, mert földünk romlásával a szerves létnek is meg kell szűnnie. Az árnyas liget s benne a kesergő csatto­­gány, a vadregényes bérez, az illatos erdő s a mormoló patak, a folyam zúgása s a tenger álomba ringató locscsanása, mindaz, amit a természet szépet alkotott, a művészet létrehozott s emberkéz emelt, egy csapásra kell hogy semmisüljön. S mikoron az emberei nem tán elérendi amaz ideális állapotot, melyről beszélni szeretünk, midőn az általános műveltség meghódítandja az egész világot, a tudo­mány fáklyái bevilágítandják a­ ma még sötét örvényeket, midőn elvégre megismerik a nagy vég­­ezélt, az igazságot, akkor bekövetkezik a kérlel­­hetlen halál s nem lesz utód, ki előtt a világ nem volna többé egy óriási kérdőjel, ki élvezni tudná az ezredéves küzdelmekben kivívott igazságot. De nincs mit félniök az embereknek, hogy oly erőszakos módon fognának elpusztulni. Ha mind­járt örökké is fönnállana s változatlanul a csillagok járása, a szerves élet s vele az emberfaj mégis ki fog veszni, lassan, de ellenállhatatlanul. Mert a melegség élet, a hidegség halál. A földi élet a naptól függ, mert attól kapja melegét. Amily mértékben fogy a meleg és fény, és oly mértékben fogy maga az élet is. Napfény és meleg nélkül élet nem gondolható. Pedig a nap sem küldheti örökké szét meleget és fényt osztó sugarait. Bármily módon is pótoltassék amaz óriási hőmennyiség, melyet a nap minden másodperczben veszit, be kell állani a pillanatnak, midőn pótlás többé nem lehetséges, midőn a ki­­fogyhatlannak "látszó forrásnak is apadnia kell. Hogy mennyire függ szerves életünk a nap mele­gével össze, kitűnik már onnan is, hogy oly eszten­dőkben, midőn a nap korongján sok folt volt észlelhető, a termés általában rosszabb, a közép­mérséklet alacsonyabb volt. Azon korszak bekövetkezése, melyen a viz s vele együtt a levegő is el fog tűnni, s ennélfogva a szerves élet is megszűnik, egyrészt a nap összehú­zódásától, másrészt a föld kihűlésétől fog függni. Ugyanis azon föltételből indulunk ki, hogy a napnak kisugárzása által vesztett hőmennyisége azon meleg által pótoltatik, amely annak folytonos összehúzódása folytán keletkezik. Következőleg a nap bennünket képes lesz mindaddig fénynyel és meleggel ellátni, ameddig ezen összehúzódás tart. Minthogy ezen összehúzódás következtében a nap folytonosan fogy, föltehető a kérdés, mily határig kell fogynia, hogy növekedő sűrűsége elérje a föld­nek sűrűségét, mely amainál négyszerte nagyobb. S ha föltesszük, hogy а пар ezen határon túl nem volna képes többé sűrűbbé válni, akkor a folytonos hőkisugárzás miatt meg kellene halnie, s meg­szűnnie mind világítani, mind melegíteni, minek következtében a földi élet is elenyészik. Megtévén a számítást, azt találjuk, hogy midőn a nap egyenlő sűrűségű leszen a földdel, akkor annak sugara 71 földsugárt fog tenni. Mivel pedig a nap jelenlegi sugara 112 föld­­sugárnyi, azért még 41 földsugárral kell a napnak összehúzódnia, hogy a kérdéses sűrűséget elérhesse. Hogy ezen összehúzódása még sokáig fog tartani, már abból is látszik, mikép a napra vonatkozó szorgalmas megfigyelések kiderítették, hogy annak átmérője sok száz év alatt csak végtelen csekélylyel fogyatkozott. Tehát az összehúzódás igen lassan történik. Úfjabb kutatások szerint 2300 év kívánta­tik arra, hogy a nap sugara 20 mértfölddel megrö­vidüljön, amit a földről észrevenni azonban lehe­tetlen. Ezen adatból indulva, 13 millió év kívánta­tik ahhoz, hogy a nap a földnek sűrűségét elérje. Hogy ezen idő alatt fentarthatja-e magát a szer­ves élet, csakis a föld kihűlési proc­esszusától fog függni. Ellenvethetné valaki, hogy a meteorok ama megszámíth­atlan serege, melyek még folyvást a napba hullanak, később pedig a belehullandó pla­néták is növelni fogják a nap meleg­ mennyisé­gét, amely aztán a túlélő bolygók javára szolgálna. Ezen körülmények csakugyan növelik a nap me­legét, de csak rendkívül csekély időre, így a föld­nek a napba való hullása által keletkező meleg is csak 90 esztendőre volna képes pótolni a nap kisugárzási hőveszteségét. Sőt ha az egész bolygó­­rendszer egyszerre ütköznék a napba, ezáltal is csak annyi meleg származnék, amennyit a nap 50000 év alatt kisugároz. Sokára ugyan, de azért el fog érkezni azon időpont, midőn a nap hővesztesége és nyeresége nem fognak többé egyensúlyt tarthatni; s eljő a nap, melyen összes meleg­ készlete elfogy, s evvel megszűnik földünk egyedüli hőforrása. S e percz­­ben kimondatik a halálos ítélet szerves életünk fölött. A napnak ama foltjai, melyek már most is­­ »Memento mori« gyanánt tekintenek reánk, időről­­ időre nagyobb és nagyobb kiterjedést nyernek. Most még csak úszó szigetek gyanánt járják be a nap felületét, de egykoron egybenőve, szárazföl­deket képeznek, s elborítják majd az egész ragyogó gömböt. A nap melegének fogyatkozása mélyebbre és mélyebbre szállítja földünkön a hó­vonalt, ha egy­­átalán feltehető, hogy akkor hegyek és völgyek létezni fognak még, és a mindent felbomlasztó víz és levegő még ki nem egyenlítette a hegyek ormait a tengerek mélységivel. Állatok és növények mind­inkább leszorulnak a hidegebb tájékokról a forró égöv alá, mely rég megszűnt akkor nevének meg­felelni is utolsó menhelye lesz az enyészet elől menekülő s a halállal küzdő emberiségnek. így tehát valóban igaza volt Hugo Victornak, midőn legközelebb Afrikára mutatva fölkiáltott: Az emberiség sorsa délen fekszik! És óriási har­­czok lesznek az akkor élők között, elfoglalásáért ama régióknak, ahol még egyedül lehetséges a lét. De még itt is utól éri őket a kérlelhetlen hideg s kipusztul a világ és elvész az utolsó ember, meg­dermedve s megfagyva dőlvén le az anyaföldre mely ezentúl megszünend gyermekeit táplálni és fönntartani. Föltehető ugyan, hogy az emberek természete, szervezete némileg átváltozik, a zordonabb égalj­i viszonyokhoz alkalmazkodik, de ez is csak bizo­nyos határig mehet, melyen túl a szerves élet lehe­tősége megszűnik. A földi élet megszűnése azonban még jóval meg fogja előzni a fönntebb jelzett időpontot, melyre a nap hidegülését kitűztük. Ugyanis a me­teorológia tanúsága szerint földünknek légköre a legtisztább, felhőtlen napon­­ pedig dél idején több mint egy­harmadát nyeli el a nap ránk árasztotta melegének, miből következik, hogy a föld teljes kihűlése már akkor fog beállani, midőn a nap me­lege a mostaninak még csak egy harmadára apadt le. E következtetés csak azáltal szenved némi meg­szorítást, hogy kevésbé intenzív meleg a nap, cseké­lyebb párolgást idézvén elő, önmaga ritkítja meg a légkört s lankadtabb sugarainak átbocsátására kényszeríti. Elvégre mégis átöleli földünket a világűrben uralkodó borzasztó hideg, mely Fou­rier szerint 60, Pouillet szerint 140 fok Cel­sius a fagypont alatt. S ekkor megszűnik földünkön a mozgás és élet s lesz belőle hallgatag s kihalt rom, minő a mi holdunk, mely átment már a most leirt fáziso­kon — saját kihűlése következtében — s intő például szolgál nekünk a jövőre nézve. Íme a nap múltúnknak, a hold jövőnknek képét tárja elénk. AGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. 39. Szám. A képzőművészet remekei.­ ­­Barbarigo megszabadítja Mária magyar királynét.« Giannetti Rdfael festménye. — 629. lap. — Kiváló érdekű történeti képet mutatunk be jelen számunkban. A Nagy Lajos király halálát követett viharos napokból tár e kép egy jelenetet elénk. Kis Károly felkonczoltatván a két királyné — Lajos özve­gye, Erzsébet s leánya, Mária — emberei által lázongó párthívei Horváthy János vezetése alatt megtámadták s Novigrád várába hurczolták a Szerémségben utazó ki­rálynékat s Erzsébetet 1387. jan. elején meg is fojtot­ták a börtönben. Mária férjének, Zsigmondnak szövetsé­gese. jelencte, a királynét megszabadítandó, Barbarigo János vezetése alatt tetemes haderőt küldött Novigrád alá. Kemény ostrom után Palisnay János és pártos társai jún. 4-én szabad elvonulás feltétele alatt feladták a várat. Mária kiszabadult nyolcz hónapig tartott fog­ságából s épen egy hóval utóbb, jul. 4-én ismét talál­kozott Zágráb vidékén férjével, Zsigmond királylyal. Képünk, egy jeles olasz művész festménye után, a meg­szabadítás jelenetét ábrázolja. Bölcseleti orar­­s. — Végre itt van ön, érzéketlen ember — e kissé duzzogva ejtett szavakkal fogadott Eliz második találkozásunkkor. — Haragszik? — kérdem. — Két egész hétig megállni anélkül, hogy csak egyszer is elsétált volna hozzám. — Annyi ideje már ? — Sem több, sem kevesebb. Önnek azonban — úgy látszik — gyorsabban, tehát jobban is teltek napjai, hogysem reám gondolni is ideje lett volna.

Next