Magyarország, 1964. július-december (1. évfolyam, 23-48. szám)

1964-12-27 / 48. szám

MAGYARORSZÁG 1964/48 lakozás — 8 órai alvás”. És ki is tűzik az Otthonra. Eördögh főszolga­bíró úr azonban kora délelőtt le­véteti a csendőreivel. A nép felzú­dul. A főszolgabíró úr pedig dél­utánig — szorongatott helyzetben — húzza az időt, tárgyal a felháboro­dott nép képviselőivel. Aztán „lehe­tett úgy 4—5 óra tájon, „megláttuk, hogy fehér lovas csendőr gyón elő...” (Madarász György.) Meg katonaság. És rárontottak a védtelen népre. Halottak maradtak nyomuk­ban, s a letartóztatottak-elítéltek között tizenkét nő is volt. A nagy per végére aztán 1945. március 30-án délelőtt fél 11-kor tet­ték Orosházán a pontot: Pór István, a földosztó bizottság elnöke leverte az első karót gróf Zselénszky Róbert birtokán. Fújt a szél, néha cseper­­gett. Nagy volt a boldogság, de — akár az égbolt — nem felhőtlen: hatezer holdat íratott a földre éhes nép, de csak 3400 osztanivaló volt. 466 család jutott földhöz, s a vál­lalkozó szellemű fiatalok telepesnek mentek a kiürült dunántúli sváb falvakba. (A város lakossága húsz év óta 2000 fővel szaporodott csupán: ma 33 ezer és az 1960. január else­jei adatok szerint 9222 családjából 3633 gyermektelen, 3112-ben egy gyerek, 1611-ben pedig kettő van. Csak 866 családnak van három, illet­ve ennél több gyermeke.) De a Rákóczi-telep, a legsötétebb elnyomás és nyomor jelképe, vagy négy kilométerrel a város alatt, talpra állt, egyenesítgette a gerin­cét. (A nyomortelepet az 1920-as „földreform” teremtette meg, amikor „arra törekedett a mezőváros, hogy emberfeleslegét akkor lássa, mikor a háta közepét” — fogalmazta meg Féja Géza és kilökték őket a város peremére, két nagybirtok ütköző­pontjára. Adtak nekik egy-egy ház­helyet, de semmi mást. A szomszé­dos uraságok pedig csak gyereket fogadtak fel munkára, még a gép mellé is... Ez volt az a hely, ahol nyolc emberre legfeljebb két ágy ju­tott, s ha éjjel valaki leesett az ágyról, nem azt kérdezték, hogy ki, hanem, hogy hányan vannak a föl­dön?­ Ma 3500—4000 ember lakja. Taka­ros házakban. Mozijuk van, kultúr­­házuk televízióval, presszójuk, óvo­dájuk, általános iskolájuk — és egy közepes tsz-ük, a négyezer holdas Vörös Csillag, amely 30 forintot ter­vez az idén fizetni a munkaegysé­gért. Elnökük — a hírek szerint — nem nagyon népszerű. „Már a har­madik agronómust fogyasztja és a nép, hát az sem nagyon bírja...” Annál népszerűbb ember Varga Mihály, az Új Élet Tsz (munkaegy­ség: 35 forint) elnöke. Már­mint az emberei között. A többi elnök — a városnak van egy állami gazdasága, hét tsz-e és egy gépállomása, amely egyúttal nagy gépjavító üzem is, és a mezőgazdaság össztermelési értéke évi 300 millió — ferde szemmel nézi, mert mindig töri a fejét valamin. Kutakat furat, pulykát (harminc­ezer), libát (tízezer) tenyészt és — kereskedik. Méghozzá ügyesen. Ezt veszik tőle zokon. („Ja, az a ku­­pec ...”) Pedig a szocialista mező­­gazdasági nagyüzem élére egyre in­kább igazgató­ típusú emberek kelle­nek. Régimódi emberek új módon aligha tudnak vezetni. Az az „urbanizálódási folyamat”, amelynek láza Orosházát is égeti, nem áll meg a város szélén, átcsap a mezőgazdaság üzemeire is. Például úgy is, hogy azok a fiatalok, akik nemrég otthagyták a földet, hogy valahol idegenben kifújják magukat, lassan visszafordulnának otthonuk­hoz (és az üzemükhöz), ha az az ott­hon (ha az az üzem) már nem a régi lenne, ahogy ők sem a régiek már és nem is lesznek azok soha többé. Fordítani kell hát az otthoni (az üze­mi) világon és visszafordul feléje az a „hűtlen fiatalság”, amely egy perc­re sem volt hűtlen, csak újra vá­gyott. És a tsz-mozgalom nagy tüzének hamuja mélyén még parázslik a probléma: az­­egységes paraszti osz­tály kialakulása. Természetesen tá­volról sem olyan erővel, mint akár csak néhány évvel ezelőtt is, de azért még ma is sokszor gáncsot vet a munkának a kérdés errefelé, hogy (az egykori nincstelen) „hát még mindig ezeknek dolgozom?”, vagy (az egykori gazda) „ha nem hozom a földet, ezek rég éhen döglenek...” Gépesítés, műtrágya, magasabb kultúra és új szellemű vezetés minél előbb. Erre van szükség. „A magyar nép — írta Féja Géza a „Vihar­sarok” első kiadásának előszavában 1937-ben — tele volt eredendő kol­lektív hajlamokkal, s az uralkodó rétegek ... éppen ezek ellen a kol­lektív hajlamok ellen folytatták és folytatják a legádázabb harcot, hogy a maguk kollektív szervezettsége ne találja magát szemben a nép kollek­tív szervezettségével. S mikor »­mű­vük« készen volt, kimondották az ítéletet, hogy a magyar nép indivi­duális.” Ez a hazugság azóta végleg lelep­leződött, de a „kollektív hajlamok” csak most kezdenek rátalálni érvé­nyesülésük igazi útjára. „Olyat kell produkálni, amitől elt­ér­­ a lélegzetük...” — már­mint a pesti illetékeseknek, mondja Nagy Gyula, a Szántó Kovács János Mú­zeum igazgatója. Mert ha ilyet pro­dukálunk, akkor majd észrevesznek bennünket.” (53 esztendős, két lány és egy fiú apja, a felesége szintén a múzeumban dolgozik.) Hogy mikor apa, az rejtelem, hisz reggel 8-tól este 8-ig megszállottként dolgozik csöppnyi szobájában azon, amitől majd „eláll a lélegzetük”. S ez a va­lami egy „Orosháza története és nép­rajza” című kétkötetes monográfia. A 37 tagú munkaközösség — köz­te két Kossuth-díjas, egy akadémi­kus, 12 kandidátus, egy aspiráns — öt éve dolgozik és a tanácstag Nagy Gyula azóta agitál (nem sikertele­nül: a város 400 ezer forintot adott a műhöz, amely jórészt majd vissza­térül), a szerkesztő Nagy Gyula azóta vitázik szerzőivel és hordja hozzájuk hátizsákban az írógépet, s a nép­rajzos-muzeológus Nagy Gyula ma­ga is megírta dolgozatát a környék földműveléséről. (Egy nyugatnémet lap le is közölte már. A német szö­veg legépeléséért Nagy 20 mázsa fát hasogatott fel. Nem mintha „gom­bócborotváló” lenne, ahogy a zsugo­rit nevezik errefelé, az illető kíván­ta így.) Szép obulus lesz ez a monográfia a nemzet ünnepi asztalán: az első kötet április 4-ére kész. És a szakér­tőknek biztos „eláll majd tőle a lé­legzete” ... A közösségi életnek azok a szer­vezeti formái, amelyek a háború előtt megvoltak — a Munkásotthon, a Polgári Kör, a Földmunkás Szö­vetség, az Ipartestület, az olvasó kö­rök — természetesen eltűntek, idő­szerűtlenekké váltak. Vitathatatlan, hogy kulturális forradalmunk igen sokat adott is a városnak. Gimnáziu­muk — vidéki viszonylatban — az ország egyik legnagyobb ilyen intéz­ménye. (1937-ben 60 tanulója volt, ma, a tízmillió forint költséggel át­épített középiskolába 1050 diák jár.) Öröm ránézni a földművesszövetke­zeti könyvesboltra: modern, ízléses, gondozott — a Fő utca dísze. És a forgalma sem megvetendő. A város 9222 családjából 8593 rádióelőfizető és 1700 tv-tulajdonos. (Az elmúlt négy esztendőben 2500 új munka­hely teremtődött Orosházán és 35 millió forinttal emelkedett a kifize­tett munkabér.) A kulturális élet mégis tesped. Sok környező község­nek különb a művelődési otthona, mint Orosházáé. Színházi életről alig-alig beszélhetni... (Pedig éppen ennek igen komoly hagyományai vannak a városban. És bár az orosháziak szűkmarkúsága közmondásos — „Aki a jó lovat és a szép asszonyt szereti, az más nadrág­­jából hal meg” — mondják errefelé, színházra mégsem sajnálták soha a pénzt.) És 1892-ben Szentetornyán — ma Orosházához tartozik — Justh Zsig­­mond földesúr, a feudális urak közül egyike az elsőknek, aki jóelőre látta osztályának bukását, „görög színhá­zat” építtetett, ahol Shakespearet, meg Moliéret játszatott parasztokkal parasztoknak. . és eljönnek meg­­annyian megtekinteni, hogy Petruc­cio és bősz hazája mire jutottak.. (Justh) Nos, ebben a városban az 1963— 64-es évadban 21 színházi előadást láthatott a 8100 néző. Ez azt jelenti, hogy minden előadásuk telt ház mel­lett zajlott le, a jelenlegi helyiségük ugyanis 400 nézőt fogad be. Tehát ahogy mondani szokták , az igény megvan. Csak a lehetőségek... Az iparosodás óhatatlanul megteremti az ilyen igények sokaságát. De vajon, hogyan lehetne szinkronban tartani a gyárépítést — vagy az olaj­kút­fúrást — a színházépítéssel olyan helyen, ahol még az úgynevezett kommunális ellátottság —­ víz, gáz — sincs meg, ahol, ha lezúdul egy felhőszakadás, megáll a víz, mert nincsenek csatornák? (Mellesleg: hat éven át küszködött a város az olaj­­termeléssel kapcsolatos probléma­szövevénnyel, amíg eljutottak máig. De, bár több mint napi 10 000 köb­méter gáz megy a levegőbe , Oros­házára nem jut belőle semmi.) Könnyű volt akkoriban (1896) Strümpfler János urat, a párizsi Opera Comique hangversenymesterét meghívni koncertezni Orosházára. Az urak beültek vagy nyolcvatran a Kaszinóba — a mai „Alföld” szálló egy részében volt — fizették a mes­tert, a cehet és kész. Ma egy szombat estén — párizsi vendégművész nélkül — bezsúfolód­nak vagy ötszázan. (A forgalom kb. 9000 forint ilyenkor. Ebből 1500 az üdítőital, 2500 az alkohol és 5000 az ételek ára.) A fejkendős parasztnéni­­gardedámok mellett cigarettázó, ko­nyakozó, feketéző-twistelő lányaik és csőnadrágos gavallérjaik. (Dumitrás Mihály, a járási tanács elnöke: „A csőnadrág és környéke nem döntő — döntő az, hogy mennyit és hogyan termelnek ezek a fiatalok. És e te­­kintetben nálunk rendkívül pozitív ma már az „Alföld”-nél tartunk. Az olajszagra nemcsak belföldiek, külföldiek is jönnek. S a város egyetlen szállodája, ha még nagyne­­hezen bírja is, alig szuszog a nagy teher alatt. (Különben: két étterem, két bisztró — nagyon elhanyagolt bisztró —, három cukrászda-presszó és 11 italbolt van Orosházán.) Hu­szonnyolc szobája átlag 3—4 ágyas és Franz Staber, az osztrák—nyugat­német „Norma-Askania’ cég mérnö­ke családjával, feleségével, valaszint a hétesztendős Franzl-lal és a négy­éves Liesel-lel együtt elégedett. A mérnök úr az üveggyárban szereli a gépeket. Ő persze nem „tipikus”, fe­lettébb udvarias. Évek óta járja ugyanis az országot, gyárakat szerel mindenütt és általában elég jól is­meri viszonyainkat. Az egész család jól beszél magyarul. (Franzl: „Va­sárnap az a csabai pók nem adott rántottcsirkét...”) Ha Stalter úr megértő, a krónikás méginkább az. És biztos benne, hogy az „arany­homokot” Orosházára is befújja nemsokára a friss alföldi szél. Egy ilyen rohamos fejlődés úgyne­vezett járulékos dolgait biztosítani roppant nehéz. A kardoskúti új energiabázis feltárása azt eredmé­nyezte, hogy hosszú évszázadok után voltaképpen az elmúlt négy eszten­dő fordított igazán nagyot Orosháza életén: ma a város ipara már négy­szeresét adja annak, amit a nagy ha­gyományú mezőgazdaság. (1,2 mil­liárd a 300 millióval szemben és 6000 dolgozó az 5500-zal szemben.) Gyökeresen át kell alakulnia hát a városnak is. És ilyenkor igen nagy a teher a vezetőkön. Váratlan, új feladatokat kell megoldaniok, még­hozzá gyorsan, hiszen az olaj hete­ken belül építteti magának azokat az utakat, amelyekre évtizedeket vártak. Új módszerekkel kell dolgozniok és új emberekkel. A konszolidált vezetés döntő kérdés. És ez most te­remtődik meg. Mindazok a zavarok, amelyek a közösségi és kulturális élet területén megvoltak és részben még ma is megvannak, szinte termé­szetesek. Kiküszöbölésük a vezetés és vezetettek közös nagy erőpróbája lesz az elkövetkezendő évek során. Valóban mozog a város minden sarka. „A legnagyobb magyar falu’’ tájképén a kútágast a fúrótorony váltotta fel. GELLÉRT GÁBOR OROSHÁZA - VÁROSKÖZPONT Az urak beültek vagy nyolcvanan a kaszinóba

Next