Magyarország, 1966. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1966-02-20 / 8. szám

Idegenforga­lom A címzett: Magyarország Panaszok és dicséretek Hosszú az út a reggelihez Szilveszter éjjelén, éjfél előtt egy perccel Hegyeshalomnál lépte át a határt, az a külföldi turista, aki az 1965-ös esztendő idegenforgalmi sta­tisztikáját lezárta. Vele együtt, a transit-utasokat is beleértve, közel kétmillió külföldi turista járt tavaly Magyarországon. Többségük elége­detten távozott, de azért akadtak panaszkodók is. Véleményüket hol a vendégkönyvbe írták be, hol pedig a sajtóban vagy levélben hozták nyilvánosságra. Az IBUSZ külföldi „panaszládája” is őriz néhány olyan levelet, amely idegenforgalmi foga­dókészségünk egész problematikáját érinti. Ezekben számos olyan meg­állapítás van, amelyet jó lesz meg­szívlelni a kezdődő új idényben. Ha rövid az ágyad Meglepő jelenség, hogy a szállo­dák elleni panaszok — különösen a kiszolgálást illetően — az elmúlt évben váratlanul megszaporodtak. Gyakori volt a szobafoglalások kö­rüli visszásság is. Sokszor előfordult, hogy ugyanazon a telefonon az IBUSZ-t elutasították szoba­igényé­vel, a magánszemély pedig válogat­hatott az üres szobák között. Az ál­lami utazási iroda valuta-kiterme­lési tevékenysége ez által gyakran néhány szálloda-portás kénye-ked­­vének, szoba-kiadási manővereinek függvényévé vált. Egy kétméteres angol a nyáron valamelyik budapesti szállodában azt kifogásolta, hogy nem tud pi­henni ágyában, mert az túlságosan rövid. Ezt a választ kapta: „Ma­gyarországon csak típuságyak van­­nak(!). Az állami bútoripar szab­vány szerint dolgozik, nem rendez­kedhetünk be túl magas emberek fogadására”. Londoni vendégünk ezen a válaszon felháborodott és ha­zautazott ... A kiragadott példa — vagyis a kötekedést és nem a segítőkészséget bizonyító hang — nem egyedülálló eset. Sok más jelből is arra lehet következtetni, hogy a híres magyar udvariasság az utóbbi időben mintha megkopott volna egy kissé, holott idegenforgalmi sikereinknek még ma is a mosoly és az udvariasság az egyik legfőbb alapja. — „Különösen elbűvölt az a rendkívüli szívélyes­ség a lakosság részéről, amelyet ma már Európában sehol nem lehet megtalálni” — írják egy másik le­vélben, s a külföldi utazási irodák vezetői is szinte egyöntetűen vallják, hogy „Magyarország legfőbb idegen­­forgalmi vonzóereje maga a lakos­ság”. Nem ártana, ha a „hivatásos vendéglátók” is sokkal tudatosabban élnének a sikernek ezekkel a biz­tos, kipróbált fegyvereivel kiegészít­ve egy kis tapintattal, ami mai éle­tünk jónéhány területén bizony még erősen „hiánycikknek” számít. Erre a tapintatra az idegenforga­lom gyakorlatában sok helyütt szük­ség van, strandokon, éttermekben, a közlekedésben és a nyilvános szóra­kozóhelyeken, hogy például ne le­gyen oka a Die Zeit című lapnak ilyeneket írni: „A fiatal magyarok felfedezték a tranzisztoros rádiók csodáját, s a nyilvános helyeken, a szomszéd asztalnál ülve, végighall­gattatják velünk az őket érdeklő műsort. A meglepő csak az, hogy ennek a modortalanságnak sehol sincs következménye. A hangosan rádiózóknak nyilván nincs önfegyel­mük, mások udvariasságból nem szólnak, így a rádiózás kínja szaba­don ér el mindenkit”. Sokan kifogásolják az egy- és há­romágyas szobák hiányát. Szemünk­re vetik, hogy propagandánk csalá­dias nyaralásra invitálja a Balaton mellé a külföldieket, unos-untalan hangoztatjuk, hogy a „magyar ten­ger” a gyermeküdültetés eldorádója, de elhelyezésük érdekében semmit nem teszünk. — Csak kétágyas szo­bák vannak — panaszkodnak — és a szobapincéri intézmény is ismeret­len fogalom. Az ember szívesen al­szik tovább, s szeretne a balkonon vagy az ágyban reggelizni, ámde ez lehetetlen. A magyar pincérek udva­riasak, az ételek kitűnőek, de az út hozzájuk körülményes.­­A magunk védelmére el kell mondanunk, hogy a jogos panaszok egy részét rövidesen korrigáljuk. A Siófokon most épülő 12 emeletes Európa hotelben már egyágyas szo­bák és appartement-ok is lesznek, a saját étterem pedig az étkezéseket teszi kényelmesebbé. További újítás: 1966-ban az IBUSZ Budapesten és a Balatonon úgynevezett gyermek­­megőrzőket állít fel. A tervek szerint a Balatonon 8—10 helyen is kiteszik majd a „Gardenie d’Enfants” táblát, ahol nyelveket beszélő pedagógusok, óvónők vigyáznak majd a gyerme­kekre, s étkezésükről, szórakozásuk­ról is gondoskodnak. Bábszínház­előadások, kisebb kirándulások, el­különített, sekély vizű strandrész stb. szerepel az elképzelésekben . Első: a Hortobágy Az IBUSZ-hoz érkező, panaszkodó hangú levelek gyakori témája a ma­gyar közlekedés. A Frankfurter All­gemeine Zeitung egyik cikkében ar­ra hívja fel olvasóinak a figyelmét, hogy Magyarországon nagy problé­mát jelentenek a kivilágítatlan sze­kerek és kerékpárok, amelyeknek vezetői fittyet hánynak mindenféle közlekedési szabálynak. — Sötétedés után a magyar utakon fokozott óva­tosság ajánlatos — írja — s arra is figyelemmel kell lenni, hogy a ma­gyar gépjárművezetők különös elő­szeretettel haladnak az út köze­­pén(?!) Minden harmadik levél a magyar konyhát dicséri — ez ma már köz­helynek számít — s minden ötödik a pusztáért rajong (sorrend: 1. Horto­bágy, 2. Bugac, 3. Apajpuszta). Ha a levél vagy az útibeszámoló lap­nyilvánosságot is kap, a cikknek el­maradhatatlan velejárója egy gémes­­kút-fotó és néhány recept. A Die Zeit egyik cikkében érdekes módon népünk jellemvonásait is igyekszik megrajzolni, szoros össze­függésben a turizmus fejlesztésének lehetőségeivel. A cikkíró szerint az éber szemlélődés, a dús képzelőerő, a gyarapító kedv, a gyors reagáló­képesség jellemző ránk, továbbá a készség bizonyos rizikó vállalására, mely évszázadok alatt virtuozitássá nőtt ki. Megemlíti a szívélyes ven­déglátást is, mint a magyar turizmus egyik alap­pillérét. Ugyancsak találó az oberhauseni Ruhrwacht cikkírójának kritikai megjegyzése is: „Semmi gond... ha betérünk egy helyiségbe, ahol ci­gányzene szól, s észreveszik, hogy németek vagyunk, azonnal átválta­nak a Hofbräuhausra vagy arra, hogy „Warum ist es am Rhein so schön?” Ez természetesen olyan kér­dés, aminek a megválaszolása ked­véért aligha kell Magyarországra utazni. Tájjellegű muzsikát várunk. Apropos: zene! A magyar népzene nem tévesztendő össze sem a cigány­­muzsikával, sem neves operettszer­zők utánérzésével — ezzel a kijelen­téssel sem Kálmánt, sem Lehárt nem kívánjuk bántani, csupán azért szö­geztük le, mert ezen a területen elég nagy a tájékozatlanság a turisták között.” Egy Rotterdamból érkezett holland csoport tagjai Siófokra panaszkod­tak. — Egyedül itt nem éreztük a magyar vendégszeretet — írták — miután a siófoki vendéglátóipari al­kalmazottak egyedüli gondja: a kül­földiek kizsigerelése. A pincérek már délelőtt a zenés árakat számít­ják fel, s a számlák egyeztetése is mindig felfed valami elszámolási hibát”. Tanárok Hollandiából A Reisclub Geverts, Delftlaan 229, Haarlem utasai — valamennyien pe­dagógusok — így emlékeztek meg nyári társ­asutazásuk benyomásairól: „Annak ellenére, hogy figyelmeztet­tek bennünket: ámulni fogunk, ha tapasztaljuk, hogy a hollandusoknak mekkora good-will-ban van részük a magyarok oldaláról, a valóság mindent felülmúlt. Valóban kár, hogy nincs valamennyi honfitársunk abban a helyzetben, hogy az önök gyönyörű országát és barátságos né­pét meglátogathassák. Hisszük, hogy ez­által népeink között még mélyebb és kölcsönös megbecsülés épülhetne ki. Társaságunk minden tagja tanár, ez azt jelenti, hogy mindazt, amit Magyarországon átéltünk, tovább­adjuk, kiváltképpen Németalföld fiatalságának.” S most iktassuk ide gyorsan a kontrasztot is, Geradts­nak, a KLM Tourinform utazási iroda igazgató­jának a megfogalmazásában: „A magyar autóbuszok kész ellenpropa­gandát jelentenek a Magyarországra irányuló turizmus szervezésében. Ilyen buszokban igényes vendégeket nem szabad utaztatni. Az a busz, amely a csoport rendelkezésére állt, törött rugókkal, szakadt üléshuzat­tal tömítetlen ablakokkal, mikrofon nélkül, nem működő rádiókészülék­kel tette meg az utat. A nemzetközi szabályok és a jogi szempontok is tiltják az ilyen kocsik használatát, mivel ezeknek nincs vészkijáratuk és baleset alkalmával nagyon nehéz volna ilyen kocsiból kijutni. Nincs vészkijárat a balatoni szállókban sem. Ha az első emeleten tűz ütne ki, a fentebb lakókat szinte lehetet­len volna megmenteni”. Étlap — vadidegenel A panaszlevelek többsége jószán­dékú, őszinte, segíteni akaró. És még egy: további munkánk szempontjá­ból sokkal hasznosabbak, mint­ a gátlástalanul dicsérőik. Lord Tags­­wood (Hutton, The Forest, Cumber­land) levele is ilyen: „Ellátogattunk például Nagyvázsonyba. Valóban vonzó hely, de a brosúra leírása sze­rint inkább arra enged következtet­ni, hogyan fog festeni a hely 2—3 év múlva, s nem számol be a jelen­leg rendelkezésre álló kedvezmé­nyekről. Jobb, ha elkerülik annak szükségességét, hogy egy megelége­detten látogatótól bocsánatot kérje­nek ... jó lenne, ha minden szállo­dában az étlapok valamelyik nem­zetközi nyelven is feltüntetnék a tipikus magyar ételkülönlegessége­ket. Egy vadidegen nyelven kiadott étlap elveszi az ember étvágyát. Bu­dapesten kívül nem láttam sehol többnyelvű étlapot, de talán csak nekem nem volt szerencsém ... Meg vagyok győződve róla, hogy a Ma­gyarországra irányuló angol idegen­­forgalom növekedni fog, s ez nem­csak gazdasági előnyöket jelent, ha­nem használni fog népeink kölcsö­nös megismerésének és megbecsülé­sének is.” Az IBUSZ-hoz írt panaszkodó le­velekben, sajtó­bírálatokban bőven akad megszívlelni való, bölcs tanács vagy hasznos figyelmeztetés. A pa­naszláda — ha gondos figyelemmel kísérik — adott esetekben gazdag ötlet-tárházzá is válhat. Szemlélet kérdése, ki hogyan reagál rá. HUBA LÁSZLÓ I­RÁS PINCE éttéré ***** *‚« .w fcéi : T, £ i :, › @• ?, \ ■ , ...Mi ■ líuum Mm tuí-i­­­ató ‚-•» y1!JSí fsSSi 33 fc» *&****»*?‚**‡ A MÁTYÁS PINCE TÖBBNYELVŰ ÉTLAPJAI A cikkíró szerint a dús képzelőerő jellemző ránk MAGYARORSZÁG 1966/8 19

Next