Magyarország, 1968. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-26 / 21. szám
Nem azok az irodalom halottjai, akik lerázva ezt a testi porhüvelyt, diadalmasan bevonultak az Emlékezet nagy Pantheonjába. Az irodalom igazi halottjai az elfeledett írók, akiknek »mintha hallottuk volna a nevét«, akik félbemaradtak és eltemettettek, mint egy torzó, egy csonka szobor... A magyar irodalom különösen gazdag az ilyen torzókban. Nagy nevek tolulnak a tollamra, de elhallgatom őket: a példa mindig fáj.” Babits 1910-ben írta ezeket a sorokat s a közelmúlt halottait próbálta életre kelteni: Komjáthyt és Péterfyt. Szellemi rokonának érezte mindkettőjüket: a magányos Komjáthy homályból fénylő, intellektuális költészetét, a zárkózott Péterfy illúziótlan szkepszisét, esszéinek művészi érzékenységét. Rokont látott bennük, és egyszersmind szövetségest, a Nyugat törekvéseinek elődjét. Tanulmányával a konzervatív ál-feltámasztók elé dobott kesztyűt. Gozsdu a ranglétrán Elfeledett írókat az irodalomtörténet halottasházából bármikor kiemelhet az antikvárius szenvedély. De életre csak azok az írók kelnek, akikben egy új korszak önmagára ismer. Shakespeare igazi nagyságát csak a XVIII. században fedezte fel Európa; a negyedszázada halott Kafkát a világháború borzalmaiból magához térő nyugati értelmiség érezte egyszerre a legmodernebb, legaktuálisabb írónak. A könyvkiadói munka különösen izgalmas része a klasszikusok felfedezése. A kiadónak fel kell fognia a társadalom szellemi igényeit. Ezeket az igényeket rendszerint senki sem fogalmazza meg; a jó kiadó megérzi, „mi van a levegőben”, az élő irodalom fejlődéséből, a közvéleményt foglalkoztató vitákból, a könyvforgalom adataiból következtet arra, hogy a múlt elmerült értékeiből mikor mit lehet felszínre hozni. A Szépirodalmi Könyvkiadó által tavaly megkezdett Magyar Elbeszélők sorozat programjában feltűnően nagy számban szerepelnek múlt század végi, vagy XX. század eleji művek. Talán egyetlen korszakban sem tartozott annyira * Egykorú rajz a tiszaeszlári tárgyalásról, amely Eötvös Károly A nagy per című, a Magyar Elbeszélők sorozatban megjelenő kötetét illusztrálja hozzá az írói sorshoz a betegség, a szenvedés, a mellőzöttség és a korai halál, mint a századforduló boldog békevilágában. Így van ez Európa-szerte: az illúziót féltve őrző, világszemléletében háborítatlan polgárság kíméletlenül söpri félre a művészt, ha mást akar, mint még aranyosabbra pingálni habarcspalotáit. Nietzsche magánya, Rimbaud menekülése, Van Gogh őrülete a jóllakott társadalom titkos betegségének is jelképe. Az akkori magyarországi helyzet még nyomasztóbb: a dzsentri életmódja feudális, gondolkodása parlagi, a polgárság vidéki szellemű, itt még az illúziók is korszerűtlenek. A legtehetségesebb írók harminc-egynehány éves korukban meghalnak, s írásaikat a korai halál előérzete, a betegség depressziója árnyékolja be. Az életben maradottak közül pedig Gozsdu Elek — a nemzedék egyik kiemelkedő tehetsége — abbahagyja az írást; utána biztosan halad előre a hivatali ranglétrán. (Ady Endre: „Harmincéves alig múltam, s egy isteni generáció veszett ki mellőlem. Reviczky Gyula, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Hrabovszky Lajos, Fóris Pista és még egy egész csapat... És én gondolkoztam rajta, miért halt ki ez a dicső gárda? Miért élt boldogtalanul? Miért élő halott, aki még itt maradt? .. . Valamenynyit az ereje tette boldogtalanná. A mai magyar társadalom összetör minden erős egyéniséget.”) A századforduló legjobb írói programjukká tették, hogy nem hisznek a közkeletű illúziókban, nem festenek délibábos álomképet a valóság helyébe. Megírják, hogy törnek össze az úri élet keretei, hogyan válnak kisszerűvé, hazuggá ideáljai. Elbeszéléseik színtere a levegőtlen kisváros, belépnek írásaikba a nyomorgó kisemberek, a társadalom kivetettjei. Az emberi lélek anatómusa A csillogó romantikus hősökhöz, szórakoztató anekdotákhoz szokott olvasókat zavarta az illúziótlan realizmus, a társadalombírálat komorsága, a lélektani elemzés. Harminc év — vagy fél évszázad? — magyar prózájának értékei sülylyedtek lassan az ismeretlenségbe. Volt, akinek fontos műve halála után egyszer sem jelent meg. Acsády Ignácot még az irodalomtörténet is csak mint történettudóst tartotta számon. Pedig Fridényi bankja című izgalmas regényében eleven képet fest a születő bankarisztokráciáról és a múlt századi Budapest kialakuló nagyvárosi életéről. A komor szemléletű Tolnai Lajost Móricz Zsigmond élesztgette, a legnagyobb magyar regényíró elmének nevezte, egyik könyvét — akár Bornemisza Elektráját — saját átdolgozásában rendezte sajtó alá. Művei azóta a Magyar Klasszikusok sorozatban és más kiadásokban sorra megjelentek. Thury Zoltán a 80—90-es évek talán legkövetkezetesebb társadalomkritikusa, sohasem volt elfeledett író, de érdeme szerint ismert sem. Peteleinek, Loviknak, a parasztfigurák expresszív erővel ábrázoló Justh Zsigmondnak hosszú időközönként jelent meg egy-egy kötete. Gozsdunak majd fél évszázad után — 1955-ben — egy novellagyűjteménye, kis példányszámban. Ambrus Zoltán még életében klasszikussá merevedett: a Nyugat írói mesterüknek tekintették, ő pedig lassanként felhagyott az írással. Legnagyobb regénye, az irodalomtörténeti korszakfordulót jelentő Mídas király a felszabadulás után tavaly jelent meg először. Papp Dánielről viszont — bár a haladó polgári irodalmi mozgalom legkövetkezetesebb előfutárai közé tartozott — a Nyugat sem emlékezett meg soha egyetlen sorral sem. Van-e rá remény, hogy a sok évtizedes tetszhalálból egy írónemzedék — nem is egy, hanem több, szorosan egymáshoz kapcsolódó nemzedék feléledjen? Nincs ember, aki válaszolni tudna erre a kérdésre. A Nyugat első korszakának elfeledettjei közül Török Gyula, akinél izgalmasabban nem ábrázolta magyar író az unalmat, a tehetetlenséget, mintha kezdené már meghódítani a közönséget. Három regénye megjelent: a Zöldköves gyűrű az Olcsó Könyvtárban. Az Ikrek új kiadása ugyanitt az idén lát napvilágot. Még többet mond a másik fiatalon elhunyt nyugatos, Csáth Géza példája. Neve legenda lett, halála után könyveit azonban csak könyvtárakban és antikváriumok polcain lehetett megtalálni. (Az igazi Csáth Gézát Illés Endre támasztotta fel, jórészt egykorú folyóiratokból, kéziratos anyagból összegyűjtötte írásait és kiderült, hogy Csáth a ködlovagok ködlovagja, a halálba menekülő dekadens valójában az emberi lélek eltorzulásainak kegyetlenül pontos anatómusa, s a modern magyar novella első nagy mestere. Az 1964- ben megjelent kötet könyvsiker lett, a novellák mellett közölt színmű tv-változatát százezrek látták. A kiadvány nyomán vita pattant ki arról, hogy igazán eleven, aktuális hagyomány-e Csáth művészete.) A szigorúan elemzők, a romantika-ellenes dezilluzionisták, a korai modernek talán most áttörik a fél évszázados közönyt. A múlt realista szemlélete, a hagyományok romantikátlan újraértékelése ma napirenden van. Az erről szóló könyvek, a nemzeti önszemlélet kérdéseit felvető viták váratlanul nagy hullámokat vetnek a közvéleményben. Természetesen nem arról van szó, hogy a századeleji írók, az 50—70 éves kritikai realista, naturalista, szecessziós vagy szimbolista művek valami módon állásfoglalást jelenthetnek a mai vitákban. De a szemléletváltozás — amelyet a viták is csak tükröznek — kedvező talajt teremt ennek a kevéssé ismert irodalomnak a befogadására. A modern, pszichologizáló, anti-anekdotikus, ironikus és groteszk prózához szokott olvasó ismert ösvényen lépdel, mikor a régi modernek műveivel ismerkedik. A nagy per Az eddigi szórványos kiadások után az új, kedvező szellemi helyzetben jelennek meg először rendszeresen a századforduló írói. A Szépirodalmi Könyvkiadó a Magyar Elbeszélők sorozatban jövőre Gozsdu Elek Köd című regényét és válogatott novelláit, Justh Zsigmond regényeit (A pénz legendája, a Gányó Julcsa és a Faimus) jelenteti meg egy-egy kötetben. Petelei István regénye és novellái, Iványi Ödön A püspök atyafisága című műve, Papp Dánieltől novellák és A Rátótiak című regény. Lövik Károly regénye, A kertelő agár és válogatott novellái, Cholnoky Viktor, Csáth Géza elbeszélései, Cholnoky László regénye szerepelnek még a Magyar Elbeszélők további tervében. (Az idei kötetek között lát napvilágot Eötvös Károly dokumentumkönyve, A nagy per.) A sorozat évi hat kötetéből kettő múlt századi, kettő régebbi XX. századi, kettő pedig mai író műve. Ez azt jelenti, hogy az elfeledett írók a sorozatban beleilleszkednek a magyar próza eleven hagyományába. Az új életre kelő, „elhanyagolt” írók ma egyre inkább értékelt klasszikusa Kemény Zsigmond. Életművének kiadását a Szépirodalmi Könyvkiadó a Magyar Elbeszélőkkel párhuzamosan, 1967-ben indította meg. Művei sorozatban legutóbb hatvan évvel ezelőtt jelentek meg. Ennek a kiadásnak utolsó — 12. — kötetét éppen 1908-ban rendezte sajtó alá Gyulai Pál. KŐSZEG FERENC Könyvkiadás Elsüllyedt irodalom Levegőtlen kisváros a színtér írók, sorsok, művek a századfordulón MAGYARORSZÁG 1968/21.