Magyarország, 1968. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1968-05-26 / 21. szám

N­em azok az irodalom halott­jai, akik lerázva ezt a testi­­­ porhüvelyt, diadalmasan be­vonultak az Emlékezet nagy Pan­­theonjába. Az irodalom igazi ha­lottjai az elfeledett írók, akiknek »mintha hallottuk volna a nevét«, akik félbemaradtak és eltemet­­tettek, mint egy torzó, egy csonka szobor... A magyar irodalom kü­lönösen gazdag az ilyen torzókban. Nagy nevek tolulnak a tollamra, de elhallgatom őket: a példa min­dig fáj.” Babits 1910-ben írta ezeket a so­rokat s a közelmúlt halottait pró­bálta életre kelteni: Komjáthyt és Péterfyt. Szellemi rokonának érezte mindkettőjüket: a magányos Komjáthy homályból fénylő, intel­lektuális költészetét, a zárkózott Péterfy illúziótlan szkepszisét, esszéinek művészi érzékenységét. Rokont látott bennük, és egy­szersmind szövetségest, a Nyugat törekvéseinek elődjét. Tanulmá­nyával a konzervatív ál-feltámasz­­tók elé dobott kesztyűt. Gozsdu a ranglétrán Elfeledett írókat az irodalomtörté­net halottasházából bármikor ki­emelhet az antikvárius szenvedély. De életre csak azok az írók kel­nek, akikben egy új korszak ön­magára ismer. Shakespeare igazi nagyságát csak a XVIII. században fedezte fel Európa; a negyedszáza­da halott Kafkát a világháború borzalmaiból magához térő nyu­gati értelmiség érezte egyszerre a legmodernebb, legaktuálisabb író­nak. A könyvkiadói munka különösen izgalmas része a klasszikusok fel­fedezése. A kiadónak fel kell fog­nia a társadalom szellemi igényeit. Ezeket az igényeket rendszerint senki sem fogalmazza meg; a jó kiadó megérzi, „mi van a levegő­ben”, az élő irodalom fejlődéséből, a közvéleményt foglalkoztató vi­­tákból, a könyvforgalom adataiból következtet arra, hogy a múlt el­merült értékeiből mikor mit lehet felszínre hozni. A Szépirodalmi Könyvkiadó ál­tal tavaly megkezdett Magyar El­beszélők sorozat programjában feltűnően nagy számban szerepel­nek múlt század végi, vagy XX. század eleji művek. Talán egyetlen korszakban sem tartozott annyira * Egykorú rajz a tiszaeszlári tárgyalásról, amely Eötvös Károly A nagy per című, a Magyar El­beszélők sorozatban megjelenő kötetét illusztrálja­ hozzá az írói sorshoz a betegség, a szenvedés, a mellőzöttség és a korai halál, mint a századforduló boldog békevilágában. Így van ez Európa-szerte: az il­lúziót féltve őrző, világszemléleté­ben háborítatlan polgárság kímé­letlenül söpri félre a művészt, ha mást akar, mint még aranyosabb­ra pingálni habarcspalotáit. Nietz­sche magánya, Rimbaud menekü­lése, Van Gogh őrülete a jóllakott társadalom titkos betegségének is jelképe. Az akkori magyarországi helyzet még nyomasztóbb: a dzsentri életmódja feudális, gon­dolkodása parlagi, a polgárság vidéki szellemű, itt még az illú­ziók is korszerűtlenek. A legte­hetségesebb írók harminc-egyne­­hány éves korukban meghalnak, s írásaikat a korai halál előérzete, a betegség depressziója árnyékolja be. Az életben maradottak közül pe­dig Gozsdu Elek — a nemzedék egyik kiemelkedő tehetsége — ab­bahagyja az írást; utána bizto­san halad előre a hivatali rang­létrán. (Ady Endre: „Harmincéves alig múltam, s egy isteni generá­ció veszett ki mellőlem. Reviczky Gyula, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Hrabovszky Lajos, Fóris Pista és még egy egész csapat... És én gondolkoztam rajta, miért halt ki ez a dicső gárda? Miért élt boldogtalanul? Miért élő halott, aki még itt maradt? .. . Valameny­­nyit az ereje tette boldogtalanná. A mai magyar társadalom összetör minden erős egyéniséget.”) A századforduló legjobb írói programjukká tették, hogy nem hisznek a közkeletű illúziókban, nem festenek délibábos álomképet a valóság helyébe. Megírják, hogy törnek össze az úri élet keretei, hogyan válnak kisszerűvé, hazuggá ideáljai. Elbeszéléseik színtere a levegőtlen kisváros, belépnek írá­saikba a nyomorgó kisemberek, a társadalom kivetettjei. Az emberi lélek anatómusa A csillogó romantikus hősökhöz, szórakoztató anekdotákhoz szokott olvasókat zavarta az illúziótlan realizmus, a társadalombírálat ko­morsága, a lélektani elemzés. Har­minc év — vagy fél évszázad? — magyar prózájának értékei süly­­lyedtek lassan az ismeretlenségbe. Volt, akinek fontos műve halála után egyszer sem jelent meg. Acsády Ignácot még az iroda­lomtörténet is csak mint történet­tudóst tartotta számon. Pedig Fri­­dényi bankja című izgalmas regé­nyében eleven képet fest a születő bankarisztokráciáról és a múlt szá­zadi Budapest kialakuló nagyváro­si életéről. A komor szemléletű Tolnai Lajost Móricz Zsigmond élesztgette, a legnagyobb magyar regényíró elmének nevezte, egyik könyvét — akár Bornemisza Elektráját — saját átdolgozásában rendezte sajtó alá. Művei azóta a Magyar Klasszikusok sorozatban és más kiadásokban sorra megjelen­tek. Thury Zoltán a 80—90-es évek talán legkövetkezetesebb társada­lomkritikusa, sohasem volt elfele­dett író, de érdeme szerint ismert sem. Peteleinek, Loviknak, a pa­rasztfigurák expresszív erővel áb­rázoló Justh Zsigmondnak hosszú időközönként jelent meg egy-egy kötete. Gozsdunak majd fél évszá­zad után — 1955-ben — egy novel­lagyűjteménye, kis példányszám­ban. Ambrus Zoltán még életében klasszikussá merevedett: a Nyugat írói mesterüknek tekintették, ő pe­dig lassanként felhagyott az írás­sal. Legnagyobb regénye, az iro­dalomtörténeti korszakfordulót je­lentő Mídas király a felszabadulás után tavaly jelent meg először. Papp Dánielről viszont — bár a haladó polgári irodalmi mozgalom legkövetkezetesebb előfutárai közé tartozott — a Nyugat sem emléke­zett meg soha egyetlen sorral sem. Van-e rá remény, hogy a sok év­tizedes tetszhalálból egy írónemze­dék — nem is egy, hanem több, szorosan egymáshoz kapcsolódó nemzedék feléledjen? Nincs em­ber, aki válaszolni tudna erre a kérdésre. A Nyugat első korsza­kának elfeledettjei közül Török Gyula, akinél izgalmasabban nem ábrázolta magyar író az unalmat, a tehetetlenséget, mintha kezdené már meghódítani a közönséget. Há­rom regénye megjelent: a Zöldkö­ves gyűrű az Olcsó Könyvtárban. Az Ikrek új kiadása ugyanitt az idén lát napvilágot. Még többet mond a másik fia­talon elhunyt nyugatos, Csáth Gé­za példája. Neve legenda lett, ha­lála után könyveit azonban csak könyvtárakban és antikváriumok polcain lehetett megtalálni. (Az igazi Csáth Gézát Illés Endre tá­masztotta fel, jórészt egykorú fo­lyóiratokból, kéziratos anyagból összegyűjtötte írásait és kiderült, hogy Csáth a ködlovagok ködlo­vagja, a halálba menekülő deka­dens valójában az emberi lélek el­torzulásainak kegyetlenül pontos anatómusa, s a modern magyar novella első nagy mestere. Az 1964- ben megjelent kötet könyvsiker lett, a novellák mellett közölt szín­mű tv-változatát százezrek látták. A kiadvány nyomán vita pattant ki arról, hogy igazán eleven, ak­tuális hagyomány-e Csáth művé­szete.) A szigorúan elemzők, a romanti­ka-ellenes dezilluzionisták, a korai modernek talán most áttörik a fél évszázados közönyt. A múlt realis­ta szemlélete, a hagyományok ro­­mantikátlan újraértékelése ma na­pirenden van. Az erről szóló köny­vek, a nemzeti önszemlélet kérdé­seit felvető viták váratlanul nagy hullámokat vetnek a közvélemény­ben. Természetesen nem arról van szó, hogy a századeleji írók, az 50—70 éves kritikai realista, na­turalista, szecessziós vagy szim­bolista művek valami módon ál­lásfoglalást jelenthetnek a mai vi­tákban. De a szemléletváltozás — amelyet a viták is csak tükröznek — kedvező talajt teremt ennek a kevéssé ismert irodalomnak a be­fogadására. A modern, pszicholo­­gizáló, anti-anekdotikus, ironikus és groteszk prózához szokott olva­só ismert ösvényen lépdel, mikor a régi modernek műveivel ismer­kedik. A nagy per Az eddigi szórványos kiadá­sok után az új, kedvező szellemi helyzetben jelennek meg először rendszeresen a századforduló írói. A Szépirodalmi Könyvkiadó a Ma­gyar Elbeszélők sorozatban jövőre Gozsdu Elek Köd című regényét és válogatott novelláit, Justh Zsig­mond regényeit (A pénz legendá­ja, a Gányó Julcsa és a Faimus) jelenteti meg egy-egy kötetben. Petelei István regénye és novellái, Iványi Ödön A püspök atyafisága című műve, Papp Dánieltől no­vellák és A Rátótiak című regény. Lövik Károly regénye, A kertelő agár és válogatott novellái, Chol­­noky Viktor, Csáth Géza elbeszé­lései, Cholnoky László regénye sze­repelnek még a Magyar Elbeszé­lők további tervében. (Az idei kö­tetek között lát napvilágot Eötvös Károly dokumentum­könyve, A nagy per.) A sorozat évi hat kötetéből ket­tő múlt századi, kettő régebbi XX. századi, kettő pedig mai író műve. Ez azt jelenti, hogy az elfe­ledett írók a sorozatban beleillesz­kednek a magyar próza eleven ha­gyományába. Az új életre kelő, „elhanyagolt” írók ma egyre in­kább értékelt klasszikusa Kemény Zsigmond. Életművének kiadását a Szépirodalmi Könyvkiadó a Ma­gyar Elbeszélőkkel párhuzamosan, 1967-ben indította meg. Művei sorozatban legutóbb hatvan évvel ezelőtt jelentek meg. Ennek a ki­adásnak utolsó — 12. — kötetét ép­pen 1908-ban rendezte sajtó alá Gyulai Pál. KŐSZEG FERENC Könyvkiadás Elsüllyedt irodalom Levegőtlen kisváros a színtér írók, sorsok, művek a századfordulón MAGYARORSZÁG 1968/21.

Next