Magyarország, 1968. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1968-10-20 / 42. szám
száz lapjából • Öt világrész száz lapjából Kormányóvóhely és magánvilla □ER SPIEGEL Egy úr valamikor államtitkokkal foglalkozott, most pedig az államügyész foglalkozik ővele. A koblenzi vádhatóság azon fáradozik, hogy kiderítse, miképpen sikerült Erwin Helmut Fischer, 45 éves, bonni szolgálatban álló mérnöknek a 2000 márkás havi fizetéséből félmilliós értékű házat építtetnie? Fischer úr öt éven keresztül vezette az eifeli óvóhely építését, amely háború esetén a kormánynak és a „szükség-parlamentnek” menedékül szolgál. Amikor két évvel ezelőtt egynéhány miniszter és a „szükség-parlament” gyakorlatképpen a félkész bunkerben táborozott, akkor Fischer óvóhely-építésvezető már többet törődött a saját ügyeivel, mint a bonni szükségállapottal. Valóban a semmiből nőtt ki a Rajna menti Oberbreisigben a pazarulberendezett villa, kertjének közepén egy nagyszerű úszómedence hívja fel magára a figyelmet. Azok a kapcsolatok, amelyeket Fischer úr az állami óvóhely építkezése során kiépített (420 millió márka bruttó költségek), jó jövedelmet nyújtottak a magánépítkezési vállalkozóknak is. Az volt Fischer mérnök feladata, hogy a pótmegrendeléseket irányítsa és ellenőrizze az óvóhely tervek szerinti átadását. Hans Thier dorsteni üzletember volt az egyik óvóhely-megbízott, aki elektromos berendezéssel látta el ezt a beton menedékhelyet. De Thier ugyanakkor Fischert, a szövetségi építési igazgatóság mérnökét magántervezési feladattal is foglalkoztatta, amelynek részleteiben a két úr tulajdonképpen soha sem egyezett meg, Fischer mégis 23 000 márka hasznot húzott belőle. Ez a mellékkereset, amiből Fischer nem csinált titkot a szolgálati helyén, fedezhette esetleg az oberbreisigi úszómedence építési költségeit is. Fischernek azonban további pénzforrásokra volt szüksége. A dorsteni Kereskedelmi Banktól — ahol kezesként Thier, az üzlettárs működött közre —, 43 000 márkát kölcsönzött, ezzel az összeggel lakásépítési szerződést kötött a „Hivatalnokok Házépítési Hivatalában” és e papír birtokában 93 000 márka építési költséget vett fel. Miután ez az üzlet simán ment, Fischer további támogatásért az Államkaszszához fordult és innen 43 000 márka állami építési kölcsönhöz jutott. Ez az összeg már egy sorházra is elég lett volna, ám Erwin Fischert ez nem elégítette ki, hanem fényűzőbb házat óhajtott. Azonnal érintkezésbe lépett az úgynevezett „Arbeitsgemeinschaft Blau” vezetőjével, amely munkaközösség az effeli építkezésekben részt vevő magas- és mélyépítkezési cégek és vállalatok egyesülése. Megkérdezte, hogy nem tudnának-e részére kisegítő kölcsönt folyósítani? Herbert Hohoff, az „Arge Blau” vezetője és egyben a világviszonylatban is jelentős esseni Magas- és Mélyépítési Háza—Hegerfeld AG cégvezetője, rögtön talált áthidaló megoldást. Wolfgang Wübbens, a Huta elnöke kieszközölt neki a Huta saját házi bankjából egy 110 000 márkás hitelt. Mi több, az „Arge Blau” és a Huta—Hegerfeld AG még 105 000 márka értékű építőanyagot is szállított Fischernek, amiért ez idáig Fischer még csak 10 000 márkát fizetett. Wolfgang Wübbétől teljesen távol állt az a gondolat, hogy ez a „Masche in Blau” szemfényvesztés is lehet, amelyben esetleg megvesztegetés is közrejátszik. Így nyilatkozott: „Nem gondolhattunk semmi rosszra. Fischer úr, mint az állam megbízottja, számunkra megbízható emberként szerepelt.” Fischer, a heidelbergi Erőmű Részvénytársaságnak, amely az állami óvóhelyet klimatizáló berendezésekkel szerelte fel, „teljesen normális ügyfele” volt. A cég Saarbrücken leányvállalata ezért Fischerrel 24 000 márkás átalányszerződést kötött a tízszobás villában a fűtés és az egészségügyi berendezések felszerelésére. A saarbrückeniek gátlás nélkül fizették ki Fischer más helyen rendelt réztetőjét egyéb apróságokkal együtt, amit Firgau az erőmű igazgatója, ekként magyarázott : „Mint általános vállalkozó, minden olyan ügyfelet készséggel kiszolgálunk, aki saját maga nem akar az iparosokkal vesződni.” Annak sem tulajdonított Firgau különösebb jelentőséget, hogy Fischer a számláit, a réztetővel egyetemben nem fizette ki. „Hiszen sokan vannak, akik nem fizetnek pontosan.” És Fischer mindig talált segítő, készséges barátokat az óvóhely építői között. Hans Thier még egy ízben kezességet vállalt 50 000 márka hitel erejéig. Egy másik vállalkozó 20 000 márkás további tervezési megbízása tetőzte be Fischer úr pénzmanipulációit. Amidőn végül Erwin Fischer, 1967 augusztusában bútorait az oberbreisigi Sonnenweg 8. számú házába vitette, 500 000 márkára rúgott az az összeg, amelyet házára fordított és értékekben összegyűjtött. Egy évig tartott, amíg Hans Seeliger és Wolfram Brück koblenzi ügyészek a szenvedélyes gyűjtögető nyomára jöttek. Először Fischer házépítőt (hét napra), Wübbens Huta elnököt pedig (tizenkét napra) vizsgálati fogságba helyezték. Közben Fischer búcsút mondott a szövetségi építési igazgatóságnak; villája jelenleg árverezés alatt áll. Az természetesen egészen bizonytalan, hogy vádat emelnek-e Koblenzben? Időközben ugyanis a szövetségi számvevőségi hivatal is bekapcsolódott a kutatásba és kiderült, hogy az ügyészségnél a szövetségi építési igazgatás további tagjai is gyanú alatt állanak, hogy az eifeli óvóhely-építkezés során megvesztegették őket. A koblenzi ügyészség korrupció-részlegének főnöke, Werner Hempler, első államügyész, veszedelmesnek látja a helyzetet: „Az ügy nagyon kényes.” EMBER A FŰRÉSSZEL AsAtiCLan* Wallace: „Melyiket szabdaljam szét?" (International Herald Tribune) Az angol vállalati fúziók és költségeik TRIBUNE Az angol kormánynak az a döntése, hogy a GEC— English Electric fúzióját nem terjeszti a monopólium-bizottság elé, nagy aggodalmat váltott ki a szakszervezeti mozgalomban. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a kormány le akarja rázni magáról a szakszervezeteket. Ha ezt teszi, semmi esetre sem az első baklövését követi el az ipari kapcsolatok kényes területén. Ezért igen fontos, hogy tisztázzuk a szakszervezetek riadalmának okait. A felelős szakszervezeti vezetők nem ellenzik a fúziókat. Tisztában vannak a következőkkel: a kormány főként azért hozta létre az Iparátszervezési Társaságot, hogy a fúziókra buzdítson, ugyanakkor felhatalmazást adott a monopólium-bizottságnak, hogy ha szükséges, meg is akadályozza. Ennek van is értelme. Az angol ipar szerkezetének szükségszerű átalakítása bizonyos esetekben megköveteli a fúziókat, míg más esetekben könnyen bebizonyosodhat, hogy a fúziók ellentétben állnak a közérdekkel. Minden konkrét esetben a kormánynak kell döntenie. Jelen esetben a kormány elhatározta, hogy támogatja a fúziót. Ez a döntés érthető. Az alternatív elképzeléshez, azaz ahhoz viszonyítva, hogy a Pressey olvasztotta volna magába az English Electric-et, a GEC és az English Electric fúziója sokkal előnyösebb különösen az elektromos gépipar területén. A szakszervezetek aggodalmának azonban más okai vannak. A munkások, nem felejtették el, hogy Woolvichben, miután a GEC magába olvasztotta az Associated Electrical Industries-t (AEI), a munkások ezrei váltak „feleslegesekké”. Ekkor a kormány azzal érvelt, hogy a gépipari munkások számára más munkalehetőségek kínálkoznak Dél-Londonban, vagy a közeli területeken. Az AEI számos alkalmazottja azonban több héten át munka nélkül volt, majd az új munkahelyen alacsonyabb fizetést kapott. A GEC és az English Electric fúziója esetében a helyzet még sokkal roszszabb: máris arról beszélnek, hogy a fúziót követő racionalizálás következtében „felesleges kapacitás” lesz a turbinagyártás terén és az egyik olyan üzem, amelyet ez érinteni fog, az észak-írországi Larne-ban van. És ez indokoltan aggasztja a közvéleményt. Először is azért, mert a munkanélküliség a termelőerő tragikus és szükségtelen eltékozlása. Másodszor, mert a munkanélküli segélyt az államkasszából veszik ki, azaz más szavakkal — az adófizetők fizetik meg. Az érintett vállalatok igazgatói és részvényesei semmiféle ilyen költséget nem viselnek. A közvéleményt, beleértve a szakszervezeteket, az ilyenfajta tranzakciók esetében az a mód bosszantja, ahogyan minden esetben meghatározzák: kire essenek a költségek és kinek jusson a haszon. A költségek ugyanis a munkásokat terhelik, míg az igazgatók és a részvényesek zsebelik be a haszon nagy részét. Palack-autó T-^WCW0 1bCKflfl 'E'nPflBflfl A mai autokonstruktőrök minden lehető módon igyekeznek növelni a szélvédőüveg felületét. Egészen érthető a mérnököknek ez a törekvése, hiszen minél jobb kilátást akarnak teremteni a vezető számára. Különösen fontos ez a nagy városokban. Egy francia mérnök ebben a versenyben valamennyi kollégáját lepipálta. „Átlátszó” autót épített. A karosszériához 9,5 m2 jelzett üveget használt fel. A kü■lönös autóban még a műanyagból készült ülések is átlátszóak. MAGYARORSZÁG 1968/43