Magyarország, 1969. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-09 / 10. szám

Történe­lem A versailles-i harangok A nagy pillanat Kép a követségen Felbomlik a rend VI. A csatározás folytatódott. A meg­hatalmazások kicserélésének szük­séges és elengedhetetlen ceremó­niája a Trianon-palotában ment végbe. Amikor a Brockdorff ve­zette teljes német delegáció be­lépett a szőnyegektől süppedő elő­csarnokba, ismét katonai díszőr­ség fogadta őket, amit azonban őrizetnek is fel lehetett fogni. Cam­bon kapacitás A németeket egy kis szobába vezették, ahol a francia Jules Cambon, az angol Bonar Law, az amerikaiak nevében White és a japán Ishi fogadta őket. Cambon, aki 7 évig volt berlini francia nagykövet és Brockdorff-Rantzaut is jól ismerte, igyekezett minél rö­­videbbre fogni a kínos jelenetet. Cambon szavai után azonban a külügyminiszter megszólalt néme­tül: „Miután az ön miniszterelnö­ke, Clemenceau úr nem jelent meg, az én személyem is felesle­ges a megbízólevelek kicserélésé­nek aktusánál. (Részünkről Lands­berg igazságügy-miniszter vezeti majd ezt a hivatalos aktust.” Cambon kapacitálni próbálta, de Brockdorff-Rantzau kurtán csak ennyit felelt: „Nem én, az igaz­ságügy-miniszter úr a küldöttség vezetője.” Cambon nem akadékos­kodott tovább, így átvette a né­met megbízóleveleket, és átadott Landsbergnek egy hatalmas akta­csomagot, amely a szövetséges ha­talmak képviselőinek megbízóleve­leit tartalmazta. A békefeltételek átnyújtására csak május 7-én került sor. Ezúttal nem volt semmi vita. A patkó ala­kú asztalnál Wilson és Lloyd George között ott ült Glemenceau is, akin látni lehetett, mint aho­gyan azt mindenkinek, aki hallani akarta, el is mondta, hogy ez élete nagy pillanata, amelyre 49 évig várt. Fenékig akarta hát üríteni most a bosszú poharát. Amikor Henry ezredes érces hangon bekiáltotta a terembe: „A német kiküldött urak” — vala­mennyien felálltak. Brockdorff- Rantzau vezetésével bevonult a német küldöttség. A külügyminisz­ter két beszédet­­készített elő. Egy választ arra az esetre, ha Clemen­ceau beszéde viszonylag barátsá­gos és egyet arra az esetre, ha nagyon éles volna. A Tigris első szavai után már tudta, hogy a második változatot kell használ­nia. Clemenceau felállt, lassan kö­­rüljártatta tekintetét a teremben, aztán jól hallható, szilárd hangon, amely sem koráról, sem két hónap előtti súlyos sebesüléséről nem árulkodott, belekezdett beszédébe. Tempósan, tagoltan, hogy minden­ki minden szót megértsen. „Uraim, német küldött urak! Sem idő, sem alkalom nincs itt felesleges szavakra. A nagy és kis államok meghatalmazottainak gyü­lekezetét látják maguk előtt, önök háborúra kényszerítettek bennün­ket, gondoskodni fogunk, hogy újabb háború ilyen formában ne keletkezhessék. Itt a leszámolás órája. Önök békét kértek tőlünk, hajlandók vagyunk ezt a békét önöknek megadni.” Mindez még jó negyedórán keresztül ebben a hangnemben folytatódott. Amikor befejezte, néma csend borult a teremre. Brockdorff- Rantzau felemelte kezét: „Szót ké­rek.” De Clemenceau erélyesen lein­tette: „Előbb le kell fordítani be­szédemet. Hol vannak a tolmá­csok?” A tolmácsok sietve előlép­tek, s hozzáfogtak angolul elmon­dani mindazt, amit Clemenceau elmennydörgött. Mialatt a tolmá­csok fordítottak, Dutasta, a kon­ferencia főtitkára Brockdorff- Rantzau elé lépett és egy­ hatal­mas könyvet helyezett a minisz­ter előtt levő asztalra: „Van sze­rencsém önnek átnyújtani a szö­vetségesek által felajánlott béke­feltételeket.” A miniszter rátette kesztyűjét, majd amint a tolmácsolás véget ért, anélkül, hogy helyéről felkelt volna, belekezdett a második szá­mú válaszbeszédbe, mégpedig né­metül, amelyet így kétszer is le kellett fordítani. A szörnyülködés moraja futott végig a termen. Miért nem beszél franciául vagy angolul és miért nem áll fel? Cle­menceau azonban leintette a zú­­golódókat. „A fontos az, hogy alá­írják.” hosszabbítását kérte, mert közben persze megpróbált minden lehet­séges módon tárgyalni a szövet­ségesek képviselőivel. Május 29-én a német delegáció átnyújtotta ellenjavaslatait. Ma már tudjuk, hogy a német ellen­javaslatok felett a legfelső tanács­iban élénk vita folyt, de csak nem túlságosan lényeges módosításokat fogadtak el. Így a Saar-vidéket népszövetségi mandátum alá he­lyezték, Felső-Sziléziában pedig népszavazást rendeltek el. Június 16-án a németek meg­kapták a békeszerződés végleges szövegét, amelyet a kísérőjegyzék szerint „jelenlegi alakjában kell elfogadni vagy visszautasítani”. A német delegáció hazautazott Ber­linbe. S most egy hét következett, amely alatt a világ izgatottan les­te, elfogadják-e a németek a béke­­feltételeket vagy sem. Brockdorff- Rantzau lemondott. Végre győzött a józan ész, és június 21-én a német kormány közölte, hogy kész aláírni a béke­szerződést. Aláírásának időpontját június 28-ra tűzték ki, arra a nap­ra, amelyen öt évvel előbb Gav­­rilo Princip Szarajevóban megölte Ferenc Ferdinánd osztrák—magyar trónörököst. Az aláírás színhelye a ver­­sailles-i kastély tükörterme volt, ahol 48 évvel előbb a német csá­szárságot kikiáltották. (Erről az aktusról egy Anton Werner nevű német festő képet készített. A ger­mán tapintat különös bizonyítéka­ként a kép korábban a párizsi né­met nagykövetség egyik termét díszítette.) A Napkirály palotája a júniusi délután aranyos fényében ragyo­gott. Végig a nagy lépcsőn szobor­szerű, kivont kardos gárdisták áll­tak sorfalat. Az egész kastélyt ka­tonaság vette körül. A szövetséges meghatalmazottak patkó alakú asztala a terem közepén állt, előt­te kis asztal. Ezen kellett az alá­írás ceremóniáját végrehajtani. Hátul a sajtó, elöl pedig a meg­hívott közönség helyezkedett el. Mintegy ezer ember. A nagy melegben az ablakok nyitva voltak. Az ünnepélyes csendben a parkból behallatszott a szökőkutak csobogása. A delegátu­sok a terem közepén szabadon ha­gyott keskeny folyosón jöttek be és foglalták el helyüket. Clemen­ceau megint az asztal közepén, jobbra tőle Wilson, balra Lloyd George, Müller és Bell Amikor már mindenki együtt volt, Clemenceau felemelkedett he­lyéről: „Az ülést megnyitom, ve­zessék be a németeket.” A terem­ végében megnyílt egy ajtó és elő­ször frakkos, ezüstláncos szolgák jöttek be, sorfalat álltak, majd négy szövetséges tiszt — egy fran­cia, egy amerikai, egy angol és egy olasz —, majd egymás mögött a két német delegátus, Hermann Müller és Bell. Miközben a he­lyükre vezették őket, mereven ma­guk elé néztek. Clemenceau tovább beszélt: „Azért gyűltünk össze, uraim, hogy aláírjuk a békeszerződést.” Amint végzett, a németek felug­rottak helyükről, mert tudták, hogy a protokoll szerint nekik kell először aláírni. De visszaültették őket. Először a tolmácsoknak kell fordítaniuk. Amikor a fordítást befejezték, Saintquantim nagykövet méltóságteljesen a kis asztalhoz vezette a németeket, akik aláírták az okmányt, majd — immár kato­nai kíséret nélkül — távoztak. Ezután a francia abc sorrendjé­ben a többi meghatalmazott is aláírta a vaskos kötetnyi szerző­dést. Kintről ágyúdörgés hallatszott és megszólaltak a versailles-i ha­rangok. Felbomlott a rend. A nagy tolongásban a delegátusok alig tudtak maguknak utat törni. Cle­menceau karon fogta Wilsont. (Mintha az elmúlt fél évben nem kívánta volna számtalanszor a po­kol fenekére az amerikai elnököt.) A nagy udvaron, hogy mindenki jól láthassa, sétáltak fel s alá, s közben túl a rácson, a tömeg ün­nepelte őket. Wilson egyébként még aznap este a „George Wa­shington” fedélzetén visszautazott az Egyesült Államokba. Európában pedig elkezdődött az a húsz évig tartó korszak, amelyet egy szelle­mes angol „hosszú weekend”-nek nevezett el. (Vége) WESSELÉNYI MIKLÓS BROCKDORFF-RANTZAU Kintről ágyúdörgés hallatszik MAGYAROSSZ 1969/10 AG Izgul a világ A békefeltételek ismertetése nem tartozik ide. Ezek közismertek. Em­lékezetes továbbá az is, hogy Scheidemann, akkori német kan­cellár, nyilvánosan kijelentette: „Inkább sorvadjon el a kezem, semhogy aláírjak egy ilyen szer­ződést.” Jóllehet a delegáció több tagja a feltételek kétnapi tanul­mányozása után azt tanácsolta, hogy azonnal hagyják el a francia fővárost, mégis azt az utasítást kapták, maradjanak továbbra is Párizsban és próbáljanak néhány módosítást elérni. Ez utóbbi azért is majdnem lehetetlen volt, mert a szövetségeseik, akárcsak a fegy­verszünetnél, ragaszkodtak ahhoz az elvhez, hogy a feltételeket csak elfogadni vagy visszautasítani le­het, de módosítani nem. Május 28-án Brockdorff-Rantzau a válaszadás határidejének meg­ Olvasószolgálatunk ügyfeleink kérésére este 6 óráig, szombaton 12 óráig nyitva. Előfizetés - Hirdetésfelvétel - Lapeladás. • Hírlapkiadó Vállalat Olvasószolgálata. Budapest, Vill., József körút 7. Nyitvatartási du. 6-ig.

Next