Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-02 / 31. szám
Szovjetunió—Kína A folyó két oldalán Uha és politika az Amur-partján Peking taktikát változtat . Míg a bográcsban fő a „dvajnaja uha”, a kétféle halból készülő „kettős halászlé”, a vendéglátó az Amur-part homokjában térdelve egy faággal térképet rajzol. (Érdekes sorsú, múltú férfi, őse, nagy ázsiai uralkodó fia, évszázadokkal ezelőtt került az orosz cári udvarba. Apját ifjúkorában még hercegnek titulálták, részt vett az 1905-ös forradalomban, az üldöztetés elől Kínába menekült, visszatérve szerepet játszott 1917- ben. Maga a vendéglátó forradalmár apjához híven kommunista, a család régebbi hagyományait csak annyiban őrzi, hogy több keleti nyelven beszél.) — Ez a terület, amelyen most vagyunk — mondja a rajzra mutatva — sziget. Itt, az északi oldalán az Amur folyik, dél felől a két ágra szakadó Usszuri öleli körül, a „Kazakevics” és az „Amurszkaja” nevű ágak. Az 1861-es határszerződés térképén az Usszuri nyugati ágát jelölték meg határként, de a kínaiak a szerződés szövegét újraértelmezve, azt állították, hogy a határnak a kelet felőli Usszuri-ágon kellene húzódnia. Ez annyit jelentene, hogy a sziget a kínaiak birtokába kerül, önmagában véve semmi jelentősége nincs ennek a kis földdarabnak, viszont a keleti ág Habarovszknál ömlik az Amurba. Egyik legfontosabb távol-keleti városunk tehát közvetlenül a határ mellé kerülne ... — De eltekintve ezektől a határproblémáktól, hiszek abban, hogy később, a távolabbi jövőben ismét jóra fordul a viszony, először is azért, mert a két ország között nincsenek olyan antagonisztikus ellentétek, amelyek feltétlenül konfliktust rejtenének magukban. Másodszor: évekig éltem Kínában, ismerem ezt az országot, tudom, hogy a „kulturális forradalom” után is maradtak olyan egészséges erők, amelyek egyszer képesek lesznek visszavezetni a pekingi politikát a helyes útra. S végül, bizonyára ismeri Leninnek azt a megállapítását, hogy a nemzetközi munkásmozgalomban minden szélsőséges bal- vagy jobboldali irányzat előbb-utóbb vereséget szenved. Hogyan történhetett? Ezt a reményt inkább a felsorolt igazságok ereje élteti, mintsem a pillanatnyi politikai realitások. Ám meg kell hagyni, a helyszín, ahol ezek a szavak elhangzottak, nem mond ellent a vendéglátó optimizmusának. A tábortűz, a homokra terített abrosz, a parton felállított horgászbotok, az apadtan is hatalmas folyó csendje — s mindez Kína tőszomszédságában — minden más emléket felidéz, csak a tavalyi fegyveres határincidenseket nem. A határövezet lakóival beszélgetve, úgy tűnik, már őket sem foglalkoztatják a Damanszkij-szigeti események, nem igen tartanak attól, hogy megismétlődnek, s főleg, hogy nagyobb konfliktussá fajulhatnak. A szovjet ember számára — aki hisz a barátságban és az ezzel kapcsolatos értékekben — először is erkölcsi dilemmaként jelentkezik a kínai kérdés. Emberi viszonylatban kifejezve: Peking a hűtlenné lett egykori barát. Az utazó, aki a Damanszkij-szigeti véres provokáció megtörténtekor történetesen Moszkvában tartózkodott, egy szűk körű összejövetelen ekkor látott először magas rangú szovjet tisztet könnyezni. „Pedig mennyit segítettünk nekik — mondta —, hogyan történhet, hogy most ránk lőnek?” Ez a dilemma még a kínai kérdés olyan kitűnő szakértőinél is jelentkezik, mint M. Sz. Kapica professzor, aki most megjelent könyvének előszavában teszi fel a „hogyan történhetett” kérdést, és ezekkel a szavakkal kezdi a könyvet: „Az Usszurinál szovjet határőrökre lőve, a kínai katonák Peking parancsára azokat támadták meg, akiknek nagyatyái végrehajtották a Kína felszabadulásához is utat mutató októberi forradalmat. Azokra emeltek fegyvert, akiknek apái szétzúzták a német fasizmust és a japán militarizmust és ezzel kedvező feltételeket teremtettek a kínai forradalom győzelméhez. Azokra nyitottak tüzet, akiknek bátyjai segítettek a Kínai Népköztársaságnak gazdasága megalapozásában, az alapvető iparágak létrehozásában, a tudomány és a technika fejlesztésében.” Az utazó ennek ellenére sem tapasztal Kína-ellenes hangulatot, a határ közvetlen közelében sem. Azok a tisztviselők, értelmiségiek, helyi vezetők, akikkel hivatalos formában találkozik, valamennyien azt hangoztatják, remélik és várják a régi kapcsolatok helyreállását, ha nem is tudják cáfolhatatlan érvekkel megalapozni ezt a reményt. (Már ami a kínai oldalt illeti.) De nem táplálnak haragot vagy gyűlöletet az egyszerű emberek — idegenforgalmi vagy közlekedési alkalmazottak, alkalmi úti- és asztaltársak — sem, akikkel a véletlen hozza össze az utazót. A távolról sem magától értetődő jelenség magyarázata az lehet, hogy a határvidék lakói hosszú időn át, egészen a hatvanas évekig jószomszédi, baráti viszonyban éltek az Amuri és az Usszuri túlsó partján lakó kínaiakkal. Élénk volt a kishatárforgalom, megszámlálhatatlan utazás, látogatás, delegáció-csere során erősödtek meg a határfolyókat áthidaló hivatalos és emberi kapcsolatok. A habarovszkiak ebből az időből származó benyomásaikat elevenítik fel, amikor ma is elismerően beszélnek a kínai emberek szorgalmáról, munkaszeretetéről. Később, a szovjet—kínai kapcsolatok romlásával Peking az ország belsejébe költöztette a határ mentén élő lakosságot. Olyanokat telepített helyükre, akik már csak a maoista propagandán keresztül ismerhetik a határ túlsó felén élőket. „Tudom, hogy azok a kínaiak, akik itt, az Amurnál megismertek bennünket, s most valahol az ország belsejében élnek, emlékeznek ránk, és nem hiszik el azokat a rágalmakat, amelyeket ránk szórt a pekingi sajtó” — mondja egy habarovszki költő. A Kína-ellenes hangulat hiányának sajátos jele: nyugodtan és teljesen normális légkörben élnek például Irkutszkban azok a kínaiak, akiknek ősei kereskedőkként telepedtek le az Angara menti városban. Mindennapos dolognak számít, hogy orosz vagy más nemzetiségű családokba házasodnak — senkinek sem jut eszébe a maoistákkal azonosítani őket. Ugyanez áll a Habarovszkban élő kínaiakra is; néhányan éppen a „kulturális forradalom” elől menekültek ide. Csendes a határ A határvidék életét figyelve, nem tapasztalni jelét annak, hogy a „vörös Róma és a vörös Bizánc”, a „két kommunista gigász nagy összecsapása” készülődne — amit Harrison Salisbury könyve alapján („A közelgő háború Oroszország és Kína közt”) tavaly és ez év elején jósoltak vezető nyugati lapok. Ha valóban folynának nagyobb fegyveres konfliktusra való felkészülést jelentő katonai műveletek, ennek feltétlenül tükröződnie kellene a határmenti lakosság hangulatában. Tavaly tavasszal, az amuri és usszuri incidensek utáni feszült légkörben néhány család elköltözött Habarovszkból, de az ijedelem szokásos jelei, például a vásárlási láz — ezt büszkén mondják — alig-alig észrevehető méretekben jelentkeztek csak. Az utóbbi tizenkét hónapban — mondja a járási végrehajtó bizottság elnöke — megnövekedett az ország nyugati vidékeiről idetelepülők száma. A városban és környékén körülbelül annyi katonai egyenruhát és járművet látni, mint bármely más szovjet városban. Az újságospavilonok és könyvesboltok kínálata, az utcákon olvasható politikai jelszavak sem utalnak Kína közelségére. Egyébként is éppen fordított irányban alakul a helyzet. Tavaly ősz óta, amikor a közép-ázsiai határszakaszon az utolsó komolyabb fegyveres provokációt végrehajtották a kínaiak, enyhült a feszültség, elcsendesedett a határ. Távolkeleti beszélgetőpartnerek kivétel nélkül ezt erősítik meg, s ilyen változásról számol be egy kazah útitárs, aki a közép-ázsiai határszakasz közelében lakik. Mi több, annál a szovjet határvárosnál, ahol most folyami hajózás szabályozásával kapcsolatos tárgyalások folynak, a kínaiak eltávolították a határon felállított Mao-portrékat és szovjetellenes jelszavakat. Moszkvába akkreditált olasz újságíró értesülése szerint „két számszerű adat jól érzékelteti a megváltozott atmoszférát. A múlt év első nyolc hónapjában körülbelül 6000 incidens történt a szovjet—kínai határon, közülük néhány súlyos. (Az Amurnál, az Usszurinál és Közép-Ázsiában.) Koszigin és Csou En-laj 1969 szeptemberi, pekingi találkozóját követő hat hónapban azonban összesen 30 incidens történt, ezek is lövöldözés nélkül.” A határvidék hangulatának változása körülbelül ilyen arányról tanúskodik. Turisták Szibériában Habarovszkban sokkal inkább Japán közelsége érződik, mintsem Kínáé. A két ország kereskedelmi forgalma tavaly elérte a 700 millió dollárt és S. Horie úr, a Szovjetunióval és az európai szocialista országokkal folyó japán kereskedelem társaságának elnöke arra számít, hogy rövidesen 1 milliárd dollárra növekszik. Japánt, amely szinte valamennyi ipari nyersanyagát importálni kénytelen, érthetően érdeklik Szibéria és a Szovjet-Távol-Kelet roppant nyersanyagtartalékai és energiaforrásai. A szovjet—japán gazdasági együttműködési bizottság különböző albizottságaiban számos olyan tervről folynak megbeszélések, amelyek révén a japán ipar további nagy mennyiségű szovjet szénhez, érchez, fához, földgázhoz juthat. (Úgy hírlik, a gazdag jakutföldi gyémántlelőhelyek is érdeklik a japán üzletfeleket. Ennek az érdeklődésnek sajátos megnyilvánulása volt az a két japán újságíró, akik szibériai útjuk közben a novoszibirszki akadémiai város geológiai intézetében elmélyült figyelemmel, egyenként tanulmányozták végig a kőzettárnak a laikus számára tökéletesen semmitmondó darabjait.) A japán—szovjet kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok fejlődésének kísérő jelenségei különösen erőteljesen érződnek most, az EXPO idején. Tavasszal megnyitották a szibériai légifolyosót, amelyen a Moszkva—Tokió, illetve London—Moszkva—Tokió útvonalon az angol BOAC, a japán JAL és június eleje óta az Aeroflot gépei közlekednek. Címsor egy Aeroflot-reklámfüzetből: „Európából — Japánba a Szovjetunión keresztül a leggyorsabb és legolcsóbb az utazás — bármely más útvonal kétszer anynyiba kerül.” Aki még olcsóbban AZ AMUR KÍNA KÖZELÉBEN Hosszú időn át baráti viszonyban éltek MAGYARORSZÁG 1970/31