Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-02 / 31. szám

Szovjetunió—Kína A folyó két oldalán Uha és politika az Amur-partján Peking taktikát változtat . Míg a bográcsban fő a „dvaj­­naja uha”, a kétféle halból ké­szülő „kettős halászlé”, a vendég­látó az Amur-part homokjában térdelve egy faággal térképet raj­zol. (Érdekes sorsú, múltú férfi, őse, nagy ázsiai uralkodó fia, évszá­zadokkal ezelőtt került az orosz cári udvarba. Apját ifjúkorában még hercegnek titulálták, részt vett az 1905-ös forradalomban, az üldöztetés elől Kínába menekült, visszatérve szerepet játszott 1917- ben. Maga a vendéglátó forradal­már­ apjához híven kommunista, a család régebbi hagyományait csak annyiban őrzi, hogy több keleti nyelven beszél.) — Ez a terület, amelyen most vagyunk — mondja a rajzra mu­tatva — sziget. Itt, az északi ol­dalán az Amur folyik, dél felől a két ágra szakadó Usszuri öleli körül, a „Kazakevics” és az „Amurszkaja” nevű ágak. Az 1861-es határszerződés térképén az Usszuri nyugati ágát jelölték meg határként, de a kínaiak a szer­ződés szövegét újraértelmezve, azt állították, hogy a határnak a ke­let felőli Usszuri-ágon kellene hú­zódnia. Ez annyit jelentene, hogy a sziget a kínaiak birtokába ke­rül, önmagában véve semmi je­lentősége nincs ennek a kis föld­darabnak, viszont a keleti ág Ha­barovszknál ömlik az Amurba. Egyik legfontosabb távol-keleti városunk tehát közvetlenül a ha­tár mellé kerülne ... — De eltekintve ezektől a ha­tárproblémáktól, hiszek abban, hogy később, a távolabbi jövőben ismét jóra fordul a viszony, elő­ször is azért, mert a két ország között nincsenek olyan antagonisz­­tikus ellentétek, amelyek feltétle­nül konfliktust rejtenének maguk­ban. Másodszor: évekig éltem Kí­nában, ismerem ezt az országot, tudom, hogy a „kulturális forra­dalom” után is maradtak olyan egészséges erők, amelyek egyszer képesek lesznek visszavezetni a pekingi politikát a helyes útra. S végül, bizonyára ismeri Leninnek azt a megállapítását, hogy a nem­zetközi munkásmozgalomban min­den szélsőséges bal- vagy jobb­oldali irányzat előbb-utóbb vere­séget szenved. Hogyan történhetett? Ezt a reményt inkább a felso­rolt igazságok ereje élteti, mint­sem a pillanatnyi politikai reali­tások. Ám meg kell hagyni, a helyszín, ahol ezek a szavak el­hangzottak, nem mond ellent a vendéglátó optimizmusának. A tá­bortűz, a homokra terített abrosz, a parton felállított horgászbotok, az apadtan is hatalmas folyó csendje — s mindez Kína tőszom­szédságában — minden más emlé­ket felidéz, csak a tavalyi fegy­veres határincidenseket nem. A határövezet lakóival beszélgetve, úgy tűnik, már őket sem foglal­koztatják a Damanszkij-szigeti események, nem igen tartanak at­tól, hogy megismétlődnek, s főleg, hogy nagyobb konfliktussá fajul­hatnak. A szovjet ember számára — aki hisz a barátságban és az ezzel kapcsolatos értékekben — először is erkölcsi dilemmaként jelentke­zik a kínai kérdés. Emberi vi­szonylatban kifejezve: Peking a hűtlenné lett egykori barát. Az utazó, aki a Damanszkij-szigeti véres provokáció megtörténtekor történetesen Moszkvában tartóz­kodott, egy szűk körű összejöve­telen ekkor látott először magas rangú szovjet tisztet­­ könnyezni. „Pedig mennyit segítettünk nekik — mondta —, hogyan történhet, hogy most ránk lőnek?” Ez a dilemma még a kínai kér­dés olyan kitűnő szakértőinél is jelentkezik, mint M. Sz. Kapica professzor, aki most megjelent könyvének előszavában teszi fel a „hogyan történhetett” kérdést, és ezekkel a szavakkal kezdi a könyvet: „Az Usszurinál szovjet határőrökre lőve, a kínai katonák Peking parancsára azokat támad­ták meg, akiknek nagyatyái vég­rehajtották a Kína felszabadulásá­hoz is utat mutató októberi for­radalmat. Azokra emeltek fegy­vert, akiknek apái szétzúzták a német fasizmust és a japán mili­­tarizmust és ezzel kedvező felté­teleket teremtettek a kínai forra­dalom győzelméhez. Azokra nyi­tottak tüzet, akiknek bátyjai se­gítettek a Kínai Népköztársaság­nak gazdasága megalapozásában, az alapvető iparágak létrehozásá­ban, a tudomány és a technika fejlesztésében.” Az utazó ennek ellenére sem ta­pasztal Kína-ellenes hangulatot, a határ közvetlen közelében sem. Azok a tisztviselők, értelmiségiek, helyi vezetők, akikkel hivatalos formában találkozik, valamennyien azt hangoztatják, remélik és vár­ják a régi kapcsolatok helyreál­lását, ha nem is tudják cáfolhatat­lan érvekkel megalapozni ezt a reményt. (Már ami a kínai oldalt illeti.) De nem táplálnak haragot vagy gyűlöletet az egyszerű em­berek — idegenforgalmi vagy köz­lekedési alkalmazottak, alkalmi úti- és asztaltársak — sem, akik­kel a véletlen hozza össze az uta­zót. A távolról sem magától ér­tetődő jelenség magyarázata az lehet, hogy a határvidék lakói hosszú időn át, egészen a hatva­nas évekig jószomszédi, baráti viszonyban éltek az Amur­i és az Usszuri túlsó partján lakó kínaiak­kal. Élénk volt a kishatárforga­­lom, megszámlálhatatlan utazás, látogatás, delegáció-csere során erősödtek meg a határfolyókat át­hidaló hivatalos és emberi kap­csolatok. A habarovszkiak ebből az idő­ből származó benyomásaikat ele­venítik fel, amikor ma is elisme­rően beszélnek a kínai emberek szorgalmáról, munkaszeretetéről. Később, a szovjet—kínai kapcso­latok romlásával Peking az ország belsejébe költöztette a határ men­tén élő lakosságot. Olyanokat te­lepített helyükre, akik már csak a maoista propagandán keresztül ismerhetik a határ túlsó felén élő­ket. „Tudom, hogy azok a kínaiak, akik itt, az Amurnál megismertek bennünket, s most valahol az or­szág belsejében élnek, emlékez­nek ránk, és nem hiszik el azokat a rágalmakat, amelyeket ránk szórt a pekingi sajtó” — mondja egy habarovszki költő. A Kína-ellenes hangulat hiányá­nak sajátos jele: nyugodtan és teljesen normális légkörben élnek például Irkutszkban azok a kí­naiak, akiknek ősei kereskedők­ként telepedtek le az Angara men­ti városban. Mindennapos dolog­nak számít, hogy orosz vagy más nemzetiségű családokba házasod­nak — senkinek sem jut eszébe a maoistákkal azonosítani őket. Ugyanez áll a Habarovszkban élő kínaiakra is; néhányan éppen a „kulturális forradalom” elől me­nekültek ide. Csendes a határ A határvidék életét figyelve, nem tapasztalni jelét annak, hogy a „vörös Róma és a vörös Bizánc”, a „két kommunista gigász nagy összecsapása” készülődne — amit Harrison Salisbury könyve alap­ján („A közelgő háború Oroszor­szág és Kína közt”) tavaly és ez év elején jósoltak vezető nyugati la­pok. Ha valóban folynának na­gyobb fegyveres konfliktusra való felkészülést jelentő katonai műve­letek, ennek feltétlenül tükröződ­nie kellene a határmenti lakosság hangulatában. Tavaly tavasszal, az amuri és usszuri incidensek utáni feszült légkörben néhány család elköltö­zött Habarovszkból, de az ijedelem szokásos jelei, például a vásárlási láz — ezt büszkén mondják — alig-alig észrevehető méretekben jelentkeztek csak. Az utóbbi ti­zenkét hónapban — mondja a já­rási végrehajtó bizottság elnöke — megnövekedett az ország nyugati vidékeiről idetelepülők száma. A városban és környékén körülbelül annyi katonai egyenruhát és jár­művet látni, mint bármely más szovjet városban. Az újságospavi­lonok és könyvesboltok kínálata, az utcákon olvasható politikai jel­szavak sem utalnak Kína közel­ségére. Egyébként is éppen fordított irányban alakul a helyzet. Tavaly ősz óta, amikor a közép-ázsiai ha­társzakaszon az utolsó komolyabb fegyveres provokációt végrehajtot­ták a kínaiak, enyhült a feszült­ség, elcsendesedett a határ. Távol­keleti beszélgetőpartnerek kivétel nélkül ezt erősítik meg, s ilyen változásról számol be egy kazah útitárs, aki a közép-ázsiai határ­­szakasz közelében lakik. Mi több, annál a szovjet határvárosnál, ahol most folyami hajózás szabályozá­sával kapcsolatos tárgyalások foly­nak, a kínaiak eltávolították a ha­táron felállított Mao-portrékat és szovjetellenes jelszavakat. Moszkvába akkreditált olasz új­ságíró értesülése szerint „két számszerű adat jól érzékelteti a megváltozott atmoszférát. A múlt év első nyolc hónapjában körül­belül 6000 incidens történt a szov­jet—kínai határon, közülük né­hány súlyos. (Az Amurnál, az Usszurinál és Közép-Ázsiában.) Koszigin és Csou En-laj 1969 szeptemberi, pekingi találkozóját követő hat hónapban azonban összesen 30 incidens történt, ezek is lövöldözés nélkül.” A határvi­dék hangulatának változása kö­rülbelül ilyen arányról tanúsko­dik. Turisták Szibériában Habarovszkban sokkal inkább Japán közelsége érződik, mintsem Kínáé. A két ország kereskedelmi forgalma tavaly elérte a 700 mil­lió dollárt és S. Horie úr, a Szov­jetunióval és az európai szocia­lista országokkal folyó japán ke­reskedelem társaságának elnöke ar­ra számít, hogy rövidesen 1 mil­liárd dollárra növekszik. Japánt, amely szinte valamennyi ipari nyersanyagát importálni kényte­len, érthetően érdeklik Szibéria és a Szovjet-Távol-Kelet roppant nyersanyagtartalékai és energia­­forrásai. A szovjet—japán gazda­sági együttműködési bizottság kü­lönböző albizottságaiban számos olyan tervről folynak megbeszélé­sek, amelyek révén a japán ipar további nagy mennyiségű szovjet szénhez, érchez, fához, földgázhoz juthat. (Úgy hírlik, a gazdag jakutföldi gyémántlelőhelyek is érdeklik a japán üzletfeleket. En­nek az érdeklődésnek sajátos meg­nyilvánulása volt az a két japán újságíró, akik szibériai útjuk köz­ben a novoszibirszki akadémiai város geológiai intézetében elmé­lyült figyelemmel, egyenként ta­nulmányozták végig a kőzettárnak a laikus számára tökéletesen semmitmondó darabjait.) A japán—szovjet kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok fejlődé­sének kísérő jelenségei különösen erőteljesen érződnek most, az EXPO idején. Tavasszal megnyi­tották a szibériai légifolyosót, ame­lyen a Moszkva—Tokió, illetve London—Moszkva—Tokió útvona­lon az angol BOAC, a japán JAL és június eleje óta az Aeroflot gépei közlekednek. Címsor egy Aeroflot-reklámfü­­zetből: „Európából — Japánba a Szovjetunión keresztül a leggyor­sabb és legolcsóbb az utazás — bármely más útvonal kétszer any­­nyiba kerül.” Aki még olcsóbban AZ AMUR KÍNA KÖZELÉBEN Hosszú időn át baráti viszonyban éltek MAGYARORSZÁG 1970/31

Next