Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1970-12-13 / 50. szám

III. N­em lehet kezdeni, még nincs itt a Garai. Úgy látszik, ma elhúzódott a délutáni tőzsde — mondták a Kerepesi úton, az egykori Nem­zeti Színházban, ha a támlás­szék 2. sor, 8. ülése a harmadik csengetés előtt üresen állt. Garai Károly, az újonnan alakult tőzs­de leszámítolási szakembere év­tizedeken át támlásszéket bérelt a Nemzetiben és minden este vé­gignézte az előadást. Volt rá ide­je, akkoriban még nagyon csen­desen folydogált az értéktőzsde élete a Lloyd-ház első emeletén. Értékpapír üzleteket alig-alig kö­töttek, de spekuláció azért folyt, nem is kicsiben, méghozzá na­gyon érdekes körülmények adták rá a lehetőséget. I. Ferenc császár 1816-os felha­talmazása alapján megalakult a Privilegierte österreichische Na­tionalbank, az első osztrák jegy­bank, amelynek jogában állott, hogy a kormány által adott vagy maga szerezte arany és ezüst fede­zet alapján bankjegyet bocsásson ki, de kívánságra ezt ezüstforint­ra váltsa át. (Ez ugyancsak for­galomban volt.) A bank 1848-ig készségesen eleget tett az érc­­pénzreváltási óhajoknak. A­ for­radalom után azonban megtagad­ta az átváltást, miután az állam több mint 200 millió forintos köl­csönt vett fel a banktól és adósa maradt. A bank — az állam tör­lesztésétől függően — többször is kilátásba helyezte a bankók érc­pénzre váltásának helyreállítását. Ám, miután ez nem következett be, a bankjeggyel azonos címletű ezüstforintnak felára, banknyel­ven: ázsiója lett, amely a 60-as években állandóan ingadozott. 1860-ban például előfordult, hogy az ezüstforintnak 50 százalékáig szökött fel az ázsiója a párhuza­mosan forgalomban levő és tel­jes vásárlóértékű papírforinttal szemben. 1865-ben, a pesti börze fennállásának második évében az ezüstforint minimálisan 5,4, maxi­málisan 14,3 százalékos felárral kelt el. Az ázsió hullámzását ré­szint a politikai fejlemények okozták, részint maga az érc­pénzzel folyó spekuláció, az ezüst­­forint­ szűke. A párhuzamos valu­tarendszer közepette ugyanis vol­tak államilag előírt, csak ércpénz­ben kiegyenlíthető kötelezettsé­gek, a vámok és egyéb illetékek, de magánmegállapodásoknál is ki lehetett kötni, hogy a fél ezüst­forintban fizet. Maga az Osztrák Nemzeti Bank is motorjává lett a párhuzamos valutával folyó spekulációnak, amikor 1868-ban — a következő év derekáig — 80 millióval felduzzasztotta a bank­jegyforgalmat, és ezzel inflációs riadalmat keltett, ércpénz-szűkét idézett elő. Ezt a helyzetet nem­csak az ázsió-különbözettel lehe­tett meglovagolni, volt más for­mája is a pénzspekulációnak. A bankárok, tőzsdések, de még a nagyiparosok is heti kamatra, úgynevezett „kosztolásra”, adták ki tartalék pénzeiket. Trefort, a bankember A kisebb-nagyobb pénzspekulá­ciók, a kezdeti tőzsdézések csak beharangozói voltak a magyar tő­késvilág igazi kibontakozásának, a későbbi nagy vagyonok megala­pozásának. A kiegyezést követően, rövid hat esztendő alatt a kereskedel­mi minisztérium 565 részvénytár­sulat alapszabályát hagyta jóvá. (Csak emlékeztetőül: a tőzsde alapításakor az „akt­iók” száma alig volt másfél tucat.) Mindenek­előtt az osztrák tőkések siettek, hogy elsőként aknázzák ki a magyar gyáripar elmaradottsá­gában, a közös vámterületből adódó előnyökben rejlő lehetősé­geket. Hitelnyújtással és minden­féle egyéb pénzbefektetéssel rá­tenyereltek a gazdaságilag parla­gon heverő Magyarországra. 1867 és 1873 között 117 kisebb bank keletkezett, főleg belföldi tőkével, de ezek együttes tőkeereje is el­törpült a frissen alakult 5 külföl­di érdekeltségű nagybank mel­lett. Az osztrák Rotschildok és a Creditanstalt hívta életre a Ma­gyar Általános Hitelbankot. Az Angol—Osztrák Bank részvételé­vel született az Angol—Magyar, német—francia—angol—osztrák pénzzel született a Franco—Ma­gyar Bank, amely utóbb a Ma­gyar Általános Földhitel Rt.-t ala­pította. 1872-ben jött létre ugyan­csak külföldi pénzzel az Általá­nos Municipális Bank. A megalakult pénzintézetek összes alaptőkéje valamivel több mint 400 millió forint volt. 1872- ben négyszerese az 1865. évinek. Az újonnan alakult nagyban­kok, nevezetesen a Magyar Álta­lános Hitelbank első kormányzó­­tanácsának névsorában akad egy­két „pikantéria”. Az Andrássy grófok közül itt egy Aladárral ta­lálkozunk. A miniszterelnök uno­kafivéréről még a hajbókoló új­ságírók sem tudtak okosabb mél­tatást kiagyalni, mint azt, hogy „kiváló gazdasági érzéke predes­­tinálja e jeles állásra”. A „köz­életi kitűnőségek” között szerepel bankemberként Trefort Ágoston is, akit kultúrpolitikusként ismer az utókor. A korábbi iparügyi ál­lamtitkár, a későbbi közoktatás­­ügyi miniszter két eltérő funk­ciója közötti időszakban, úgy lát­szik, nem akart kimaradni a kon­junktúrából. Hitelbanki stalluma mellett tekintélyes érdekeltséget szerzett a részvénytársasággá ala­kult Ganz és Tsa cégnél is; egyik főrészvényese volt a nagyszabá­sú és megbízható működésű ipar­­vállalatnak. Egy „speciális barát” Az alapítási, pénzcsinálási kam­pányban a legkülönbözőbb módo­kon vett részt a magyar földbir­tokos nemesség. Nem utolsósorban közéleti befolyásából kovácsolt tő­két, például a vasútépítkezések te­rén. 1867 é­s 1873 között 4091 kilo­méter hosszúságú új vasútvonal épült ki Magyarországon. A hat év leforgása alatt a hálózat az 1866. évi vasútpályának a 2,9-sze­­resére nőtt. Kétségtelen, hogy az osztrák iparnak is érdekében állt az áruszállítás megkönnyítése, de a vasútépítésre még ennél is job­ban sarkallt a velejáró kétszeres vagy többszörös haszon. A ma­gyar állam ugyanis hosszú időre szóló forgalmi engedélyeket adott ki az új vasúttársaságoknak s előre meghatározott összegű ka­matot fizetett az építkezésbe be­fektetett tőke után. Ez volt az első bőr, amelyet le lehetett húz­ni a vasútépítésről. A második, egy-egy vasúttársaság kizárólagos joggal birtokolta az adott vidék közlekedését, s amennyiben a ki­mutatott forgalma szerinti jöve­delme alatta maradt annak, amennyit az állam garantált, a magánvállalkozók benyújthatták a számlát a különbözetre — és mindig volt különbözet. Már most a biztosított jövedel­mű vasútépítési engedélyeket megszerezni nem akárki tudta. Ezeknek a kijárásáért legalábbis igazgatósági tagság járt, s emel­lett tekintélyes összegű honorá­rium. A Keleti Vasút engedélyét pél­dául a kormány pénzügyminisz­terének, nagylónyai és vásárosna­­ményi gróf Lónyai Menyhért­őexcellenciájának „speciális barát­ja” szerezte meg. A sosem volt „illető” „ezen herkulesi munkáért az összegnek 5 százalékát kapta meg fáradságának díja fejében”. Lónyai egyébként a továbbiak során külföldön kibocsátandó ál­­lamkölcsönből szándékozott álla­mi vasútvonalakat építtetni, s egy francia bankérdekeltséggel meg is kötötte a kölcsönügyletet, de a bécsi Rotschildok megakadá­lyozták az üzlet létrejöttét. Kizá­rólagos joggal akarták kézben tartani a magyar államkölcsönö­­ket, s egyébként is érdekükbe vágott, hogy Magyarországon ne osztrák magánvállalkozásban épül­jenek a vasutak. GYOSZ mint hitbizomány Az 1867 és 1873 közötti alapí­tási láz idején kezdtek lényeges szerepet játszani a későbbi pénz­dinasztiákká váló nagy nevek, a milliós vagyonok fogalmát meg­testesítő Brüllék, Chorinok (apa és fia egymást követték a Rima­murányi Kőszén vezérigazgatósá­gában, a főrendiházban, a Gyár­iparosok Országos Szövetségének elnökségében. Ezek a posztok az ő „hitbizományaik” voltak.) Ebben az időszakban alapozta meg későbbi hatalmasan szerte­ágazó ipari tőkéjét a Haggen­­macher és a Hatvani-Deutsch család, színre lépnek a legendássá váló bankvezérek: Lánczy Leó, Kornfeld Zsigmond. Ezekben az években tűnik fel önálló termény­­kereskedőként Weiss Berthold, és Manfréd öccse katonai mentesí­téséért ekkor fizet apja ezer fo­rintot. Már ismert cég Wolfner Gyula bőrüzeme és gyapjúmoso­dája, és körülbelül 150 termény­­kereskedő vesz részt malom-rész­vénytársaság és szeszfőzde alapí­tásokban, játszik a börzén, háza­sodik így a pénz a pénzzel. (Folytatjuk) NYERGES ÁGNES Vagyonok históriája A rajt­­a kiegyezés Ércpénz-spekulációk Közéleti kitűnőségek karrierje I tv ntTV|S C­l­­ CTjiflp MARATTONI KŐRAJZA A MÁSODIK MAGYAR FELELŐS MINISZTÉRIUMRÓL, 1872 A kijárásért legalábbis igazgatósági tagság járt

Next