Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-13 / 50. szám
III. Nem lehet kezdeni, még nincs itt a Garai. Úgy látszik, ma elhúzódott a délutáni tőzsde — mondták a Kerepesi úton, az egykori Nemzeti Színházban, ha a támlásszék 2. sor, 8. ülése a harmadik csengetés előtt üresen állt. Garai Károly, az újonnan alakult tőzsde leszámítolási szakembere évtizedeken át támlásszéket bérelt a Nemzetiben és minden este végignézte az előadást. Volt rá ideje, akkoriban még nagyon csendesen folydogált az értéktőzsde élete a Lloyd-ház első emeletén. Értékpapír üzleteket alig-alig kötöttek, de spekuláció azért folyt, nem is kicsiben, méghozzá nagyon érdekes körülmények adták rá a lehetőséget. I. Ferenc császár 1816-os felhatalmazása alapján megalakult a Privilegierte österreichische Nationalbank, az első osztrák jegybank, amelynek jogában állott, hogy a kormány által adott vagy maga szerezte arany és ezüst fedezet alapján bankjegyet bocsásson ki, de kívánságra ezt ezüstforintra váltsa át. (Ez ugyancsak forgalomban volt.) A bank 1848-ig készségesen eleget tett az ércpénzreváltási óhajoknak. A forradalom után azonban megtagadta az átváltást, miután az állam több mint 200 millió forintos kölcsönt vett fel a banktól és adósa maradt. A bank — az állam törlesztésétől függően — többször is kilátásba helyezte a bankók ércpénzre váltásának helyreállítását. Ám, miután ez nem következett be, a bankjeggyel azonos címletű ezüstforintnak felára, banknyelven: ázsiója lett, amely a 60-as években állandóan ingadozott. 1860-ban például előfordult, hogy az ezüstforintnak 50 százalékáig szökött fel az ázsiója a párhuzamosan forgalomban levő és teljes vásárlóértékű papírforinttal szemben. 1865-ben, a pesti börze fennállásának második évében az ezüstforint minimálisan 5,4, maximálisan 14,3 százalékos felárral kelt el. Az ázsió hullámzását részint a politikai fejlemények okozták, részint maga az ércpénzzel folyó spekuláció, az ezüstforint szűke. A párhuzamos valutarendszer közepette ugyanis voltak államilag előírt, csak ércpénzben kiegyenlíthető kötelezettségek, a vámok és egyéb illetékek, de magánmegállapodásoknál is ki lehetett kötni, hogy a fél ezüstforintban fizet. Maga az Osztrák Nemzeti Bank is motorjává lett a párhuzamos valutával folyó spekulációnak, amikor 1868-ban — a következő év derekáig — 80 millióval felduzzasztotta a bankjegyforgalmat, és ezzel inflációs riadalmat keltett, ércpénz-szűkét idézett elő. Ezt a helyzetet nemcsak az ázsió-különbözettel lehetett meglovagolni, volt más formája is a pénzspekulációnak. A bankárok, tőzsdések, de még a nagyiparosok is heti kamatra, úgynevezett „kosztolásra”, adták ki tartalék pénzeiket. Trefort, a bankember A kisebb-nagyobb pénzspekulációk, a kezdeti tőzsdézések csak beharangozói voltak a magyar tőkésvilág igazi kibontakozásának, a későbbi nagy vagyonok megalapozásának. A kiegyezést követően, rövid hat esztendő alatt a kereskedelmi minisztérium 565 részvénytársulat alapszabályát hagyta jóvá. (Csak emlékeztetőül: a tőzsde alapításakor az „aktiók” száma alig volt másfél tucat.) Mindenekelőtt az osztrák tőkések siettek, hogy elsőként aknázzák ki a magyar gyáripar elmaradottságában, a közös vámterületből adódó előnyökben rejlő lehetőségeket. Hitelnyújtással és mindenféle egyéb pénzbefektetéssel rátenyereltek a gazdaságilag parlagon heverő Magyarországra. 1867 és 1873 között 117 kisebb bank keletkezett, főleg belföldi tőkével, de ezek együttes tőkeereje is eltörpült a frissen alakult 5 külföldi érdekeltségű nagybank mellett. Az osztrák Rotschildok és a Creditanstalt hívta életre a Magyar Általános Hitelbankot. Az Angol—Osztrák Bank részvételével született az Angol—Magyar, német—francia—angol—osztrák pénzzel született a Franco—Magyar Bank, amely utóbb a Magyar Általános Földhitel Rt.-t alapította. 1872-ben jött létre ugyancsak külföldi pénzzel az Általános Municipális Bank. A megalakult pénzintézetek összes alaptőkéje valamivel több mint 400 millió forint volt. 1872- ben négyszerese az 1865. évinek. Az újonnan alakult nagybankok, nevezetesen a Magyar Általános Hitelbank első kormányzótanácsának névsorában akad egykét „pikantéria”. Az Andrássy grófok közül itt egy Aladárral találkozunk. A miniszterelnök unokafivéréről még a hajbókoló újságírók sem tudtak okosabb méltatást kiagyalni, mint azt, hogy „kiváló gazdasági érzéke predestinálja e jeles állásra”. A „közéleti kitűnőségek” között szerepel bankemberként Trefort Ágoston is, akit kultúrpolitikusként ismer az utókor. A korábbi iparügyi államtitkár, a későbbi közoktatásügyi miniszter két eltérő funkciója közötti időszakban, úgy látszik, nem akart kimaradni a konjunktúrából. Hitelbanki stalluma mellett tekintélyes érdekeltséget szerzett a részvénytársasággá alakult Ganz és Tsa cégnél is; egyik főrészvényese volt a nagyszabású és megbízható működésű iparvállalatnak. Egy „speciális barát” Az alapítási, pénzcsinálási kampányban a legkülönbözőbb módokon vett részt a magyar földbirtokos nemesség. Nem utolsósorban közéleti befolyásából kovácsolt tőkét, például a vasútépítkezések terén. 1867 és 1873 között 4091 kilométer hosszúságú új vasútvonal épült ki Magyarországon. A hat év leforgása alatt a hálózat az 1866. évi vasútpályának a 2,9-szeresére nőtt. Kétségtelen, hogy az osztrák iparnak is érdekében állt az áruszállítás megkönnyítése, de a vasútépítésre még ennél is jobban sarkallt a velejáró kétszeres vagy többszörös haszon. A magyar állam ugyanis hosszú időre szóló forgalmi engedélyeket adott ki az új vasúttársaságoknak s előre meghatározott összegű kamatot fizetett az építkezésbe befektetett tőke után. Ez volt az első bőr, amelyet le lehetett húzni a vasútépítésről. A második, egy-egy vasúttársaság kizárólagos joggal birtokolta az adott vidék közlekedését, s amennyiben a kimutatott forgalma szerinti jövedelme alatta maradt annak, amennyit az állam garantált, a magánvállalkozók benyújthatták a számlát a különbözetre — és mindig volt különbözet. Már most a biztosított jövedelmű vasútépítési engedélyeket megszerezni nem akárki tudta. Ezeknek a kijárásáért legalábbis igazgatósági tagság járt, s emellett tekintélyes összegű honorárium. A Keleti Vasút engedélyét például a kormány pénzügyminiszterének, nagylónyai és vásárosnaményi gróf Lónyai Menyhértőexcellenciájának „speciális barátja” szerezte meg. A sosem volt „illető” „ezen herkulesi munkáért az összegnek 5 százalékát kapta meg fáradságának díja fejében”. Lónyai egyébként a továbbiak során külföldön kibocsátandó államkölcsönből szándékozott állami vasútvonalakat építtetni, s egy francia bankérdekeltséggel meg is kötötte a kölcsönügyletet, de a bécsi Rotschildok megakadályozták az üzlet létrejöttét. Kizárólagos joggal akarták kézben tartani a magyar államkölcsönöket, s egyébként is érdekükbe vágott, hogy Magyarországon ne osztrák magánvállalkozásban épüljenek a vasutak. GYOSZ mint hitbizomány Az 1867 és 1873 közötti alapítási láz idején kezdtek lényeges szerepet játszani a későbbi pénzdinasztiákká váló nagy nevek, a milliós vagyonok fogalmát megtestesítő Brüllék, Chorinok (apa és fia egymást követték a Rimamurányi Kőszén vezérigazgatóságában, a főrendiházban, a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökségében. Ezek a posztok az ő „hitbizományaik” voltak.) Ebben az időszakban alapozta meg későbbi hatalmasan szerteágazó ipari tőkéjét a Haggenmacher és a Hatvani-Deutsch család, színre lépnek a legendássá váló bankvezérek: Lánczy Leó, Kornfeld Zsigmond. Ezekben az években tűnik fel önálló terménykereskedőként Weiss Berthold, és Manfréd öccse katonai mentesítéséért ekkor fizet apja ezer forintot. Már ismert cég Wolfner Gyula bőrüzeme és gyapjúmosodája, és körülbelül 150 terménykereskedő vesz részt malom-részvénytársaság és szeszfőzde alapításokban, játszik a börzén, házasodik így a pénz a pénzzel. (Folytatjuk) NYERGES ÁGNES Vagyonok históriája A rajta kiegyezés Ércpénz-spekulációk Közéleti kitűnőségek karrierje I tv ntTV|S Cl CTjiflp MARATTONI KŐRAJZA A MÁSODIK MAGYAR FELELŐS MINISZTÉRIUMRÓL, 1872 A kijárásért legalábbis igazgatósági tagság járt