Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-13 / 50. szám
Vérbaj Nem Kolumbusz hozta Vita a szifilisz útjáról Treponémák törzsfejlődése Sokat vitatott téma. Az írásos forrásokból egyesek arra következtetnek, hogy a szifilisz az amerikai indiánok „ajándékaként”, Kolumbusz felfedező útjait követően jutott el Európába. Ám az Amerika felfedezése után Európa egyes részein fellobbant járványos megbetegedésekről szóló korabeli leírások nem vérbajra vallanak, s a feltevés világos cáfolata az a tény, hogy Kolumbusz útitársai közül egyetlenegy sem kapott ilyen vagy hasonló betegséget, pedig ők közvetlenül érintkeztek amerikai bennszülöttekkel. Honnan ered tehát ez a kegyetlen kór? A spirodiétáknak nevezett mikroorganizmusok egyik neme a treponemák, ezek a különböző típusú vérbajok kórokozói. Noha a nemhez tartozó fajok meghatározása nem egyértelműen tisztázott, a szifilisz kórokozójának a Treponema pallidum nevű fajt tekintik. Két formáját szokták megkülönböztetni: a venereás szifiliszt és a sivatagi övezetekben honos, erősen fertőző, de nem nemi úton terjedő endémiás szifiliszt. Az ugyancsak forró égövön elterjedt, fekélyes formának — framboesia — a Treponema pertenie a kórokozója, végül a nem fekélyes bőrfertőzésként jelentkező pintáé a Treponema carateum. Tünetei módosulnak Dr. Ellis Hudson, a témakör jeles kutatója úgy véli, hogy a szifilisz, a framboesia és a pinta voltaképp egy és ugyanazon betegségnek, a treponematózisnak más és más megjelenési formája. Tünetei az éghajlattól függően, valamint aszerint módosulnak, hogy a kórokozó hogyan alkalmazkodott különböző környezeti hatásokhoz. A venereás szifilisz kizárólag nemi érintkezés vagy méhen belüli fertőzés útján terjed, a többi forma más módokon is. További különbség, hogy míg a pinta a csontokat nem támadja meg, addig a szifilisz és a framboesia elváltozásokat hagy maga után a csontrendszerben. C. I. Hackett, a londoni ortopédiai intézet munkatársa szerint a treponematózis mind a négy válfaja az újkőkorból, közös őstől ered, amelynek egyedei eredetileg nem emberi szervezetekben tenyésztek. A vérbaj első emberi formája a pinta volt — állítja —, amely i. e. 15 000 körül terjedt el a Föld lakott részein, a Bering-szoroson át eljutott Amerikába, s ott elszigetelődött. Utóbb — i. e. 10 000 táján — az afroázsiai környezeti feltételek kedvező hatására kifejlődött a framboesiát okozó változat. Az endémiás szifilisz i. e. 7000 körül keletkezhetett, végül i. e. 3000 körül Délnyugat-Ázsia fejlődésének indult városaiban felütötte fejét a venereás szifilisz. E fajnak egy virulensebb formája mutáció következtében a XV. században fejlődött ki — írja Hackett egy tanulmányában. Csontok vallatása Az utóbbi száz évben véletlenül vagy ásatások során a régi emberi csontvázak egész tömege került elő a föld alól. Nagyon óvatos becslések szerint is legalább százezer. Csak az ősi Egyiptom és Núbia területén több mint 30 000 csontváz és múmia került felszínre az i. e. 4000 és i. sz. 1000 közötti korból. Többségüket orvos-antropológusok is tüzetesen megvizsgálták (Dawson, Elliot Smith és mások). Az európai csontleletek mennyisége valószínűleg még nagyobb. Észak- Amerikában is sok korai indián csontvázat találtak az i. e. 3500-tól i. sz. 1700-ig terjedő századokból. Hatalmas bizonyító anyag. A vérbaj okozta elváltozások ugyanis a koponyán és más csontokon világosan kimutathatók (bár a nem venereás szifilisz és a framboesia következményeinek elkülönítése nem könnyű). A koponya elváltozásai rendszerint határozottan kirajzolódó, szabálytalan hegesedések, csontfelrakódások, a koponyacsont átlyukadása. Ha az arc károsodott, hasonló nyomok árulkodnak, kivált az orr és a szájpadlás táján. Másutt az elváltozások a helyi csontlerakódásoktól a hosszú csontok jellegzetes megvastagodásáig és — főképpen a sípcsont — sarlószerű meghajlásáig a legkülönfélébb formát ölthetik. Minthogy más betegségek — például a lepra, a csonttuberkulózis, a Pagetkór, a daganatok — is okoznak csontelváltozásokat, csak alapos vizsgálattal dönthető el, hogy a rendellenes csontozat vérbajban vagy más betegségben elhalt egyéné volt-e. Don Reginald Brothwell, a British Museum antropológiai osztályának vezetője a Science Journal egyik utóbbi számában beszámol észak-amerikai csontleleteken végzett vizsgálatainak eredményéről. A floridai Hort-szigeten kiásott 40 csontváz között 8 koponyán talált kráterszerű károsodásokat és csillag alakú forradásokat. E koponyák egy része valószínűleg Kolumbusz utáni korból való. De az ugyancsak floridai St. Petersburgnál előkerült 115 csontváz egyértelműen prekolumbiánus, s közülük 10—11 volt vérbajos. Három felnőtt csontváza az Indian Knoll nevű őskori temetkezési helyről származik. C 14-es kormeghatározási eljárással megállapították, hogy i. e. 3000 körül éltek. Mindhármuk arccsontján, az orr körüli részen torzulások vannak, s más csontokon is láthatók gyulladásos eredetű rendellenességek. Egyik csontvázon — fiatal nőé lehetett — a csont megvastagodás csekély, de annál több az üszkös üreg, ami inkább framboesiára, mint szifiliszre utal. Más amerikai lelőhelyeken is előkerültek treponémás elváltozásokat mutató őskori csontmaradványok. Európában és Afrikában mindeddig nem találtak olyan, i. sz. 1500 előttről származó emberi csontokat, amelyek szifiliszre vagy framboesiára vallanának. Viszont nagy számban tártak fel ilyeneket a későbbi századok temetőiből. Ázsia nagy részében hasonló a helyzet. Borneo szigetén a Gua Kudih sírüregből felfedezői, Paul és Charmian Woodfield, olyan Ming korabeli, tehát az i. sz. 1400 —1650 közötti időből való csontokat hoztak napvilágra, amelyek károsodásai egyértelműen vérbajról tanúskodnak. A csendes-óceáni Marianaszigetekről eredő leletek viszont azt bizonyítják, hogy itt már az i. sz. IX. században előfordultak szifilitikus fertőzések. Hasonlóképp a Marquesas-szigeteken. Egyidejűleg jelent meg? Minthogy vérbajra valló csontok az Amerika felfedezését megelőző korból kizárólag Amerikában, Kelet-Ázsiában és a csendes-óceáni szigetvilágban kerültek elő, ésszerű a feltevés, hogy a csontelváltozásokat előidéző treponémás betegségek a régmúltban csak ezekre a körzetekre korlátozódtak. Hogyan is lehetne másképp megmagyarázni, hogy a 30 000 óegyiptomi csontvázból egyetlenegyen sincsenek szifiliszt vagy framboesiát jelző torzulások? Egyesek feltételezik, hogy a korai protoszifilisz- és prototramboesia-paraziták a pinta kórokozójához hasonlók voltak, s ezért nem hagytak nyomot a beteg csontjain. Valószínűtlen azonban, hogy amikor a földgolyó más részein e mikroorganizmusok fejlődése már eljutott mai fokára, Afrikában megrekedt egy kezdetleges állapotban. Általánosan elfogadott vélemény, hogy a pintától a framboesia-formához, ettől pedig a kétféle szifiliszhez vezető mikroevolúció útja meglehetősen rövid volt. Lehetséges tehát, hogy Amerika földjére több mint tízezer évvel ezelőtt protoszifilisz és protoframboesia formájában hurcolták be a betegséget a Bering-szoroson át. Ezt a feltevést igazolja D. G. Rohlin leningrádi egyetemi tanár nemrég publikált felfedezése: egy szibériai lelőhelyen szifilitikus károsodást mutató, i. e. 2000 tájáról származó csontokat talált. De az is lehetséges, hogy a pinta egy korai változata jutott Kelet-Ázsiából Amerikába, és ott járta be a törzsfejlődés további útját, így nem elképzelhetetlen, hogy a terponematörzs végső kifejlődése Ázsiában és Amerikában egymástól függetlenül ment végbe, s a venereás szifilisz nagyjából egyidejűleg jelent meg Közép-Amerika és a Távol-Kelet korai városi civilizációjában. Közvetítők és krónikák Don Reginald Brothwell azt írja, hogy ha a szifilisz Kelet-Ázsiában és Amerikában egyidejűleg fejlődött ki, akkor európai és afrikai elterjedésében az Amerika felfedezéséhez kapcsolódó magyarázatnál valószínűbb a keleti eredet feltételezése. Egyik közvetítő az arab birodalom lehetett. Határai Indiától egészen a Pireneusokig terjedtek, az ottomán birodalom pedig Európa irányába terjesztette ki az iszlám befolyási övezetét. A keresztes háborúk idején sok európai került közeli és tartós kapcsolatba Délnyugat-Ázsia népeivel. Vajon véletlen-e, hogy a mindaddig Európában ismeretlen higanyt — a vérbaj Paracelsus (1493—1541) által javasolt gyógyszerét — a keresztesek hozták magukkal Keletről? („Szaracén kenőcs.”) A mongol birodalom nyugati terjeszkedése a XII. és XIV. század között szintén a híd szerepét tölthette be, így történhetett, hogy a XV. század végén már az európai krónikák lapjain is megjelentek az új — vagy addig észrevétlenül maradt — betegségről szóló első leírások. „Számomra nem Kolumbusz jelenti a kérdés megoldását” — zárja le fejtegetését az angol kutató. Dr. Regöly-Mérei Gyula egyetemi magántanár, az orvostörténet neves kutatója szerint Magyarországon is az 1500-as évek elején ütötte fel fejét a „francia betegség” — ahogy akkoriban a vérbajt nevezték („törjön ki a franc”). Korabeli leírás is maradt ránk Hadnagy Bálint pálos rendi szerzetesorvos („ispotály-mester”) jóvoltából. Tőle és más forrásokból is tudjuk, hogy ebben az időben a leprások számára épült menhelyeket vérbajosok foglalták el. A treponémák törzsfejlődése máig sem zárult le. Az antibiotikumok alkalmazása nyomán az utóbbi negyedszázadban új, ellenálló formák alakultak ki, s ezek világszerte a vérbaj feléledéséhez vezettek. (A napokban az Amerikai Társadalmi Egészségügyi Szervezet — ASHA — évi közgyűlése megállapította, hogy „a penicillin alkalmazásának elterjedése óta először jelentkeznek járványszerűen a nemi betegségek az Egyesült Államokban”, és a helyzet annyira súlyos, hogy a szervezet javasolta, nevezzen ki Nixon elnök különbizottságot a járvány okainak kivizsgálására. Dr. James Mckenzie-Pollack, az ASHA igazgatója kijelentette, hogy a szervezet 58 éves története során csak kétszer — az első és a második világháború után — fordult elő, hogy a szifilisz- és gonorrhoeamegbetegedések száma indokolta a járvány megállapítását. A becslések szerint jelenleg 14 millió szifilisz-, illetve gonorrhoeafertőzött él az USA-ban.) ELEK ISTVÁN LUESZ-NYOMOK AZ ORRON „Törjön ki a franc" MAGYARORSZÁG 1970/50