Magyarország, 1971. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1971-11-21 / 47. szám
Sport Felül a „fighter” Boksztörténelmi fejezetek Megszűnt az üresjárat Az újkori ökölvívás fiatalok vetélkedéseként mint közönséges verekedés kezdődött az 1600-as évek közepén. (Az első írásos emlék 1681-ből származik és már London bajnokságáról számol be) Később James Figg angol vívó- és botvívó-mester gyakorlati okokból (az akkori rossz közbiztonság miatt) megkísérelte a vívás elemeire átültetni az új sportágat és mint „az önvédelem nemes tudományát”, a kard- és botvívás mellett ezt is oktatta 1719-ben megnyílt „amfiteátrumában”. Az angol tengerészek a gyorsan népszerűsödő sportot hamarosan a világ minden táján elterjesztették, nem volt meg azonban mindenütt a szigetország vívóöröksége, így sok helyen az új sportot „verekedő”változatban, egymással szembe fordulva, mindkét kezet egyformán használva űzték. Tízéves változás Alkati problémák kényszerítették az alacsony, tömzsi ökölvívókat, hogy fokozatosan kifejlesszék a közelharcos küzdőmodort: meszsziről nem érték el ellenfeleiket. James Corbett, az első kesztyűs világbajnok (a múlt század utolsó negyedéig csupasz ököllel vívták a mérkőzéseket) rendszerezte az akkortájt használatos ütés- és védésfajtákat. Újat azóta csak az ütéskombinációk tudatos alkalmazása jelentett, amelyet, a filmek tanúsága szerint, Benny Leonard könnyűsúlyú világbajnok alkalmazott elsőként. A századforduló táján már határozottan elkülönül egymástól az angol („vívó-boxer”) és az amerikai („verekedő-fighter”) stílusú küzdőmodor. Előbbi esetben az ellenfelek, egymásnak oldalt felállva, hosszú „szúrásokkal”, egyenes ütésekkel, vívták küzdelmüket, míg a „fighterek” a közelharcot erőszakolták, állandóan hajlongva, kígyózva támadtak és elsősorban a hajlított karú ütésekre támaszkodtak (horog, felütés). Egészen a második világháborút követő időkig általában ez a két irányzat jellemezte az ökölvívókat. Kimagaslott a mezőnyből az, aki mindkét harcmodorban jártas volt és az adódó alkalomnak megfelelően hol vívott, hol verekedett. A második világháború után Amerikában az akkoriban indult televízió képernyőjén hetenként hat este láthatott bokszműsort a közönség és ez — bármilyen furcsán hangzik is — a sport számára kis híján végzetessé vált. A boksz közönségének soraiba ily módon bekapcsolódott milliók zöme ugyanis nem ismerte közelebbről ezt a sportot és nem a sportszerű küzdelmet, hanem az agresszivitást, a nagy ütéseket, a vért látta és kereste benne. Ha két technikás ökölvívó szép küzdelmet vívott a képernyőn, tiltakozó levelek tömege érkezett a stúdiókba az „unalmas” műsor miatt. Ennek következményeként hamarosan kifejlődött az úgynevezett „erőboksz”: a versenyzők nem foglalkoztak évekig aprólékos technikai gyakorlással, hanem a legkorszerűbb módszerekkel, fizikailag alaposan felkészülve, de minimális technikai képzettséggel léptek a szorítóba. Ilyen körülmények között szaporodtak a balesetek, a sportág kritikus helyzetbe került. Nonstop ütésváltás A közönség csak mostanában veszi észre, hogy valami megváltozott az ökölvívás háza táján, holott ez a változás idestova tíz éve elkezdődött. Már a hatvanas évek elején eltűntek a szorítókból a szuperkondicionált izomkolosszusok, helyüket ismét ragyogó ökölvívók vették át. Elég, ha Cassius Clay nevét említjük, de az alsóbb súlycsoportok bajnokai között is igazi klasszisokat találhatunk. Az amatőr ökölvívás általában követi a profik stílushullámzásait. A tőkésországok amatőrei többnyire a profik utánpótlását képezik, így számukra létszükséglet, hogy harcmodoruk megfeleljen a profi szorítók követelményeinek. Ezért az ötvenes években az amatőrök éppúgy művelték a verekedős erőboksz-irányzatot, mint a hivatásosak. A kellemetlen ellenfelekkel szemben a szocialista országok versenyzőinek is védekezni kellett valahogy, és mivel a vívás — mint a hazai példa mutatta — nem bizonyult megfelelő ellenszernek, átvették a verekedőstílust. Mi különböző okokból nem vettünk tudomást a változásról. Továbbra is iskoláztuk az egyenes ütéseket, soha nem találtuk elég tökéletesnek őket, s így más ütésfajtákra nem is jutott idő. A védekezésről nem is beszélve. A tudatos, beidegzett védekezést a „tartsd fenn a kezed” utasítás helyettesítette ... A nemzetközi versenyeken pedig kudarc kudarcot követett: pattogó, szurkáló, „jár a bal”, „üss és hagyd ott” harcmodorú versenyzőinket egyszerűen elsöpörték a kemény, támadó szellemű, közelharcos ellenfelek. (Sajnos, senkinek sem jutott eszébe, hogy olimpiai bajnokaink kivétel nélkül harcos, támadó szellemű, az ökölvívás teljes fegyvertárával rendelkező ökölvívók voltak.) Amatőr szinten a szovjet ökölvívók törték meg a jeget, kidolgozták azt a harcmodort, amely alkalmas volt a nyers verekedők leszerelésére. A mai ökölvívást a folyamatosság, az állandó akciók, a szüntelen támadások és ellentámadások jellemzik. Megszűnt a túlhangsúlyozott külharc, s a vele járó „üresjárat” lehetősége, a sok ugrasztás és csalogatás. A versenyzők szinte állandóan ütőtávban mozognak, így megnőtt a védekezés szerepe. A mérkőzéseket — ha jól felkészült versenyzők állnak egymással szemben — nonstop ütésváltás jellemzi. Filmfelvételek Mondhatjuk-e azonban, hogy kihalt a „szép”, stílusos ökölvívás? A „szép” nagyon szubjektív fogalom. Általában azt tartjuk szépnek, amit megismertünk, megszoktunk és megszerettünk. A külharc kétségkívül könynyebben élvezhető a nézők számára, elsősorban azért, mert az ütések hosszabb távot futnak be, az akciókat hoszabb ideig látja a néző. Emellett az iram lassúbb, az akciók-ellenakciók (ütések-védések-ellenütések) után rendszerint kis szünet következik az újabb támadás előtt. A közelharcnál viszont az ütések távja megrövidül, az akciók felgyorsulnak és néha még a szakembereknek is nehézséget okoz, hogy egy-egy akció minden részletét megfigyelje. Filmfelvételek többszöri, lassított visszajátszása után lehet csak igazán megállapítani, hogy pontosan mi is történt. A közelharcnál az ellenfelek jobban szembefordulnak egymással, és mindhárom ütésfajtát egyformán alkalmazzák. Jellemzőek az összetett ütések és a sorozatok, ilyenkor a bevezető ütések célja az, hogy szabaddá tegyék az utat a befejező, úgynevezett „döntő” ütés előtt. Mivel a küzdelem állandóan ütőtávban folyik, a versenyzőknek nagyon jól kell védekezniük. Belharcnál pedig létkérdés a „belső pozíció” elfoglalása : akinek a keze az ellenfél karján belül van, az tud ütni s egyúttal védekezni és kizárni az ellenfél ütéseit. A közelharc mozgáselemeit nemcsak a versenyzőknek, de a nézőknek is alaposan meg kell ismerniük, különben az egészet csak dulakodásnak, birkózásnak, verekedésnek tartják. PAPP LÁSZLÓ BELHARCBAN Kidolgozták azt a harcmodort X magyarorszag 2Si 19 71/47 Ne menj közel! A közelharc nehezebb a külharcnál, lényegesen több technikai tudást, az összes ütés- és védésfajta alapos ismeretét, beidegzett védés-ellenütés kombinációkat és sorozatokat igényel — és mindehhez kifogástalan állóképesség és ütőerő kell. A legutóbbi világversenyek, így a madridi EB is az erőviszonyok kiegyensúlyozódását és az átlagszínvonal emelkedését mutatta. Ez bizonyítja, hogy egyre több a mai követelményeknek megfelelő „komplett” ökölvívó. Kitűnő szereplésünk igazolja, hogy mi is helyes úton járunk. Nyoma sincs az ötvenes évek passzív szurkálgatásának, össszes EB-szereplőnk technikailag sokoldalúan képzett, minden ütésfajtát egyformán jól használ. Orbán hajlásos védekezni tudása szinte fantasztikus. Talán a belharc az egyetlen olyan terület, ahol még fejlődnünk kell. Versenyzőink e gyöngesége vezető bíróink szemléletének tudható be. Szerencsére e téren is gyökeres változás mutatkozik, s így joggal remélhetjük, hogy Vitray Tamásnak nem kell legközelebb rémülten könyörögnie, hogy „Ne menj közel!... Ne menj közel!” FÜZESSY ZOLTÁN Member 41-től "December 4—ip • ErfGffiMfVlfSMMW'SAJOHAT KARÁCSONYI AMNPÉWT