Magyarország, 1972. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)
1972-10-15 / 42. szám
Kéthetes, csaknem nyolcezer kilométeres, három város közönségét meghódító szovjetunióbeli vendégjátéka közben a Thália Színház együttese kétszer is találkozott Liszt Ferenc nevével, egykori jelenlétét bizonyító emlékkel. Színhely Észtországban Tartu, az Emajuugi folyó két partján elterülő, alig 80 ezer lakosú kisváros, amely a Szovjetunió 52 egyetemi városa közül a legkisebb, múltját és hagyományait tekintve azonban felveszi a versenyt sok más, jóval tekintélyesebb várostársával is. Az inspiráció A XVIII. század elején klaszszicista stílusban épített, kecses fehér oszlopokkal díszített nagyteremre az egyetem rektora hívta fel a figyelmet, itt — útban Pétervár felé. —, Liszt is hangversenyezett. Egy Liszt-aláírással ékesített kottafej — az egyetem meszsze földön híres könyvtárának szintén egyik értékes dokumentuma. (A Tartui Állami Egyetem hárommillió kötetes, a ritkaságok egész sorát felölelő könyvtárának szerves része a háromezer darabból álló gazdag kéziratgyűjtemény, amelyben Balzac, Berlioz, Victor Hugo eredeti levelei mellett számos magyar vonatkozású írás, például Bajza József 1837-ben írt sorai is megtalálhatók.) Tartu nemcsak egyeteméről, hanem színházáról is híres. A Vanemarne Színháznak különleges szerepe van a város kulturális életében, s ez a távolról érkező látogatók számára már az első percekben nyilvánvalóvá válik. A színházat a város központjában, egy minden oldalról jól látható hegyre építették, ezzel mintegy jelezni akarván kiemelkedő helyét és szerepét az egyetemi város életében. A Thália Színház művészeit, akik tartus kollégáik idén tavaszszal lebonyolított magyarországi turnéját viszonozták (emlékezetes, hogy Madách Imre drámai költeményének, Az ember tragédiájának izgalmas, számunkra is meglepetést okozó előadásával szerepeltek akkor), a jóbarátot, sőt a közös célokért hasonló eszközökkel munkálkodó eszmei társat üdvözölték. Ezt a bensőséges fogadtatást a Thália Színház egyik legrangosabb, leginkább nemzetközi előadásával, a Kalevalával köszönték meg. Tallinnban és Tartuban, a vendégjáték első két állomáshelyén a közönség tolmácsberendezés nélkül is mindvégig feszült figyelemmel követte a játékot, s ebben a cselekménnyel együtt rezdülő érdeklődésben a színészek pompás teljesítménye mellett a Finnországhoz fűződő jószomszédi kapcsolat, a két nép közös rokonvonásai is közrejátszottak. (Az észteknek is van egy hasonló „dalgyűjteménye”, a Kalevipoeg, amely sok tekintetben rokon a Kalevalával; a Thália Színház mostani vendégszereplése kitűnő alkalom volt, hogy erre a rokonságra a vendéglátókat emlékeztesse, akik bemutatkozásukat valóságos felhívásnak tekintették; nekik is meg kell próbálkozniok nemzeti eposzuk színpadi feldolgozásával, íme, a művészet személyes jelenléte, hatásfoka így is inspirálhat, továbbgyűrűzhet, új gondolatok forrásává válhat!) Egy prózai színház külföldi sikerét nagyrészt az is eldöntheti, hogy ismeretlenül, mindenféle hírverés nélkül jelennek-e meg a színpadon, vagy hallomásból —ni tudják. Ilyen vitában mindig az eredmény a döntő, ahogyan például egy színház arculatát egyetlen jól szervezett előadásból is meg lehet ismerni. Aki többször látta Nem csupán a Kalevala játékos könnyedségét, szikrázó ötletgazdagságát és finom lírából szőtt jelenet sorait értették és élvezték Észtországban, hanem az együttes összeforrott játékstílusát is, a színpadi mechanizmus olajozott működését, amelyet alapvetően a rendező határoz meg, de a siker részese valamennyi alkotóművész, a díszlettervezőtől a játékmesterig.Erre a részletfinomságra különösen jól reagált a szakma. A Vanemarne Színház művészei már a főpróbán zsúfolásig megtöltötték a nagy színháztermet. Ebben persze az is közrejátszott, hogy a Thália Színház előadása iránt rendkívüli volt az érdeklődés, és mindazok, akik nem jutottak jegyhez, vagy legalábbis közülük sok százan, ezen a nyilvánossá átalakított házi főpróbán ismerkedtek a magyar vendégekkel.) A Thália színészeit is őszintén meglepte ez a szokatlan szakmai érdeklődés, amelybe csipetnyi féltékenység vagy cinizmus sem keveredett. Együtt sodródtak a Kalevala különös szabású hőseivel, kalandjaik részeseivé váltak. S ez, a nézőtérről sugárzó érdeklődés mintha felvillanyozta volna a magyar művészeket, akik az egyik legkitűnőbb előadást produkálták Tartuban. (Jó lenne itthon is több hasonló előadást látni: amikor az eredeti bemutató dátuma — 1968! — szinte már elmosódott, ezzel szemben a játék heve, frissesége állandóan érlelődik, új meg új színeket fedezhet fel benne az is, aki már többször látta.) Tartuban, Tallinnban és később a vendégjáték harmadik állomáshelyén, Leningrádban is megkülönböztetett érdeklődéssel fogadták a magyar művészeket; ez a figyelem azonban — mint kiderült — általában jellemzője, meghatározója a szovjet közönségnek. Valaki a mieink közül kissé irigykedve jegyezte meg: „Itt valódi színházi atmoszféra van!” Ámulatba estek Jó példával szolgált a tartui Vanemaine Színház, a Thália Színház vendéglátója. Ez a színház nemcsak azért fontos, mert a város központi helyére építették, hanem azért is, ahogyan a technika minden vívmányával korszerűen felszerelték, berendezték. Ami szűkös, mostoha színházi viszonyainkhoz szokott színészeink, de a műszakiak is valósággal ámulatba estek. Persze, ennek is története van, előzménye, magyarázata. A tartui színház csakúgy, mint az egész város, elpusztult a második világháborúban. 1944 után, amikor az újjáépítéshez hozzákezdtek, előbb az élet alapvető szükségleteit kellett pótolniok, színházra még aligha gondolhattak. Ebben az időben történt, hogy Rokoszovszkij marsall, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának egyik ülésén az észt vezetőknek szegezte a kérdést: És mi van a tartui színházzal? Bizony, nem tudtak rá mit felelni, ám ennyi is elegendő volt, hogy hazatérve utánanézzenek, majd lendületet adjanak az újjáépítésnek. Tíz esztendeig tartott a nagy munka, ennyi idő kellett, hogy valóságos színházpalotát emeljenek. Az állami támogatás mellett megmozdult a város és a körzet is, az egyszerű emberek adományaiból, felajánlásaiból született meg végül is a város központi helyén látható modern színház. „Nem volt nehéz, mert volt kinek és volt kivel!” — emlékezik vissza ezekre az évekre a színház igazgatója, aki három évtized óta vezeti a Vanemarne Színházat. A színháznak kétszáz tagú művészszemélyzete van. Vannak jóképességű operaénekesei (idei műsorukban az Anyegin, a Carmen és a Cigánybáró szerepel); tehetséges balett-társulatuk (ők mutatták be Sugár Rezső egyfelvonásosát, A tenger lányát); prózai és zenés együttesük a legváltozatosabb feladatokat oldja meg (október utolsó napjaiban Leningrádban vendégszerepelnek és többek között Az ember tragédiáját is bemutatják a Néva-parti város közönségének). Elraktározott benyomások Észtországot, vagy ahogy ott nevezik, Estoniát, lehetetlen néhány nap alatt megismerni. A főváros, Tallinn a maga csodálatos építészeti gazdagságával, történelmi emlékeivel hetekre programot adna a látogatónak. A Thália Színház művészeinek nyolc nap alatt hat előadást kellett teljesíteniük, s így szinte csak perceik maradtak, hogy ezzel a szép, nagy múltú országgal és népével — amely az elmúlt évtizedekben, a szovjet hatalom éveiben végre a nyugodt és békés alkotómunkának szentelte életét —, megismerkedjenek. Erre az utóbbi néhány évtizedre esik az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság felvirágzása, a nagy sikerek. A tallinni tengerparton a friss, szeptember végi, késő őszies verőfényben sétálva, vagy a város legrégebbi negyedében, a híres vár macskaköves utcáin végigsietve, így aztán csupán élményszikrákat gyűjthettek ennek az országnak múltjáról és jelenéről. Ez a lélegzetvételnyi idő szinte csak arra volt elegendő, hogy benyomásaikat elraktározzák, hiszen véget sem ért még az utolsó előadás, amikor figyelmük már a következő elő- prábára koncentrálódott: bemutatkozás Leningrádban, a Rimszkij Korszakov Konzervatórium Rubinstein termében, a vendégjáték utolsó állomáshelyén. BÁNOS TIBOR Szovjetunió akár csak körvonalakban is — már ismerik tevékenységüket. A Tháliáról igen sokat tudnak a Szovjetunióban. Cikkek, beszámolók, a mindig hálás „szájpropaganda” révén pontosan tudják, hogy Kazimir Károly és együttese több mint egy évtized óta járja a maga útját. Arról is tudomásuk van, hogy ez az évtized nem volt könynyű, számos akadályt, meg nem értést és félreértést kellett leküzdeniük, amíg mindenki számára világossá vált, hogy a korszerű színházművészet számukra nem jelszó, amelyre szüntelenül hivatkozni lehet, hanem olyan eszköz, amellyel előadásaik hőfokát emel-I Színház a hegyen Nyolc nap Estoniában Lesz-e észt Kalevipoeg? A KALEVALA TARTUI ELŐADÁSA VÉGÉN Csipetnyi féltékenység vagy cinizmus sem keveredett MAGYARORSZÁG 19 72 42]