Magyarország, 1972. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)

1972-10-15 / 42. szám

Kéthetes, csaknem nyolcezer kilométeres, három város közönségét meghódító szov­jetunióbeli vendégjátéka közben a Thália Színház együttese kétszer is találkozott Liszt Ferenc nevé­vel, egykori jelenlétét bizonyító emlékkel. Színhely Észtországban Tartu, az Emajuugi folyó két part­ján elterülő, alig 80 ezer lakosú kisváros, amely a Szovjetunió 52 egyetemi városa közül a legkisebb, múltját és hagyományait tekintve azonban felveszi a versenyt sok más, jóval tekintélyesebb város­társával is. Az inspiráció A XVIII. század elején klasz­­szicista stílusban épített, kecses fehér oszlopokkal díszített nagy­teremre az egyetem rektora hívta fel a figyelmet, itt — útban Pé­­tervár felé. —, Liszt is hangverse­nyezett. Egy Liszt-aláírással éke­sített kottafej — az egyetem mesz­­sze földön híres könyvtárának szintén egyik értékes dokumentu­ma. (A Tartui Állami Egyetem há­rommillió kötetes, a ritkaságok egész sorát felölelő könyvtárának szerves része a háromezer darab­ból álló gazdag kéziratgyűjte­mény, amelyben Balzac, Berlioz, Victor Hugo eredeti levelei mel­lett számos magyar vonatkozású írás, például Bajza József 1837-ben írt sorai is megtalálhatók.) Tartu nemcsak egyeteméről, ha­nem színházáról is híres. A Va­­nemarne Színháznak különleges szerepe van a város kulturális éle­tében, s ez a távolról érkező lá­togatók számára már az első per­cekben nyilvánvalóvá válik. A színházat a város központjában, egy minden oldalról jól látható hegyre építették, ezzel mintegy je­lezni akarván kiemelkedő helyét és szerepét az egyetemi város éle­tében. A Thália Színház művészeit, akik tartus kollégáik idén tavasz­­szal lebonyolított magyarországi turnéját viszonozták (emlékezetes, hogy Madách Imre drámai költe­ményének, Az ember tragédiá­já­­nak izgalmas, számunkra is meg­lepetést okozó előadásával szere­peltek akkor), a jóbarátot, sőt a közös célokért hasonló eszközök­kel munkálkodó eszmei társat üd­vözölték. Ezt a bensőséges fogad­tatást a Thália Színház egyik leg­rangosabb, leginkább nemzetközi előadásával, a Kalevalával köszön­ték meg. Tallinnban és Tartuban, a ven­dégjáték első két állomáshelyén a közönség tolmácsberendezés nél­kül is mindvégig feszült figyelem­mel követte a játékot, s ebben a cselekménnyel együtt rezdülő ér­deklődésben a színészek pompás teljesítménye mellett a Finnor­szághoz fűződő jószomszédi kap­csolat, a két nép közös rokonvo­násai is közrejátszottak. (Az ész­teknek is van egy hasonló „dal­­gyűjteménye”, a Kalevipoeg, amely sok tekintetben rokon a Kaleva­lával; a Thália Színház mostani vendégszereplése kitűnő alkalom volt, hogy erre a rokonságra a vendéglátókat emlékeztesse, akik bemutatkozásukat valóságos felhí­vásnak tekintették; nekik is meg kell próbálkozniok nemzeti epo­szuk színpadi feldolgozásával, íme, a művészet személyes jelen­léte, hatásfoka így is inspirálhat, továbbgyűrűzhet, új gondolatok forrásává válhat!) Egy prózai színház külföldi si­kerét nagyrészt az is eldöntheti, hogy ismeretlenül, mindenféle hír­verés nélkül jelennek-e meg a színpadon, vagy hallomásból —­ni tudják. Ilyen vitában mindig az eredmény a döntő, ahogyan pél­dául egy színház arculatát egyet­len jól szervezett előadásból is meg lehet ismerni. Aki többször látta Nem csupán a Kalevala játékos könnyedségét, szikrázó ötletgaz­dagságát és finom lírából szőtt je­lenet­ sorait értették és élvezték Észtországban, hanem az együttes összeforrott játékstílusát is, a szín­padi mechanizmus olajozott mű­ködését, amelyet alapvetően a ren­dező határoz meg, de a siker ré­szese valamennyi alkotóművész, a díszlettervezőtől a játékmesterig.­­Erre a részletfinomságra különö­sen jól reagált a szakma. A Va­nemarne Színház művészei már a főpróbán zsúfolásig megtöltöt­ték a nagy színháztermet. Ebben persze az is közrejátszott, hogy a Thália Színház előadása iránt rendkívüli volt az érdeklődés, és mindazok, akik nem jutottak jegy­hez, vagy legalábbis közülük sok százan, ezen a nyilvánossá átala­kított házi főpróbán ismerkedtek a magyar vendégekkel.) A Thália színészeit is őszintén meglepte ez a szokatlan szakmai érdeklődés, amelybe csipetnyi fél­tékenység vagy cinizmus sem ke­veredett. Együtt sodródtak a Ka­levala különös szabású hőseivel, kalandjaik részeseivé váltak. S ez, a nézőtérről sugárzó érdeklődés mintha felvillanyozta volna a ma­gyar művészeket, akik az egyik legkitűnőbb előadást produkálták Tartuban. (Jó lenne itthon is több hasonló előadást látni: amikor az eredeti bemutató dátuma — 1968! — szinte már elmosódott, ezzel szemben a játék heve, frissesége állandóan érlelődik, új meg új színeket fedezhet fel benne az is, aki már többször látta.) Tartuban, Tallinnban és később a vendégjáték harmadik állomás­helyén, Leningrádban is megkü­lönböztetett érdeklődéssel fogad­ták a magyar művészeket; ez a figyelem azonban — mint kide­rült — általában jellemzője, meg­határozója a szovjet közönségnek. Valaki a mieink közül kissé irigy­kedve jegyezte meg: „Itt valódi színházi atmoszféra van!” Ámulatba estek Jó példával szolgált a tartui Vanemaine Színház, a Thália Szín­ház vendéglátója. Ez a színház nemcsak azért fontos, mert a vá­ros központi helyére építették, ha­nem azért is, ahogyan a technika minden vívmányával korszerűen felszerelték, berendezték. A­mi szűkös, mostoha színházi viszo­nyainkhoz szokott színészeink, de a műszakiak is valósággal ámu­latba estek. Persze, ennek is tör­ténete van, előzménye, magyará­zata. A tartui színház csakúgy, mint az egész város, elpusztult a má­sodik világháborúban. 1944 után, amikor az újjáépítéshez hozzá­kezdtek, előbb az élet alapvető szükségleteit kellett pótolniok, színházra még aligha gondolhat­tak. Ebben az időben történt, hogy Rokoszovszkij marsall, a Szovjet­unió Legfelsőbb Tanácsának egyik ülésén az észt vezetőknek szegez­te a kérdést: És mi van a tartui színházzal? Bizony, nem tudtak rá mit felelni, ám ennyi is elegendő volt, hogy hazatérve utánanézzenek, majd lendületet adjanak az újjá­építésnek. Tíz esztendeig tartott a nagy munka, ennyi idő kellett, hogy valóságos színházpalotát emeljenek. Az állami támogatás mellett megmozdult a város és a körzet is, az egyszerű emberek adományaiból, felajánlásaiból szü­letett meg végül is a város köz­ponti helyén látható modern szín­ház. „Nem volt nehéz, mert volt ki­nek és volt kivel!” — emlékezik vissza ezekre az évekre a színház igazgatója, aki három évtized óta vezeti a Vanemarne Színházat. A színháznak kétszáz tagú művész­személyzete van. Vannak jóképes­ségű operaénekesei (idei műsoruk­ban az Anyegin, a Carmen és a Cigánybáró szerepel); tehetséges balett-társulatuk (ők mutatták be Sugár Rezső egyfelvonásosát, A tenger lányá­t); prózai és zenés együttesük a legváltozatosabb fel­adatokat oldja meg (október utol­só napjaiban Leningrádban ven­dégszerepelnek és többek között Az ember tragédiáját is bemutat­ják a Néva-parti város közönségé­nek). Elraktározott benyomások Észtországot, vagy ahogy ott nevezik, Estoniát, lehetetlen né­hány nap alatt megismerni. A fő­város, Tallinn a maga csodálatos építészeti gazdagságával, történel­mi emlékeivel hetekre programot adna a látogatónak. A Thália Színház művészeinek nyolc nap alatt hat előadást kellett teljesíte­niük, s így szinte csak perceik maradtak, hogy ezzel a szép, nagy múltú országgal és népével — amely az elmúlt évtizedekben, a szovjet hatalom éveiben végre a nyugodt és békés alkotómunkának szentelte életét —, megismerked­jenek. Erre az utóbbi néhány év­tizedre esik az Észt Szovjet Szo­cialista Köztársaság felvirágzása, a nagy sikerek. A tallinni tengerparton a friss, szeptember végi, késő őszies ve­rőfényben sétálva, vagy a város legrégebbi negyedében, a híres vár macskaköves utcáin végigsietve, így aztán csupán élményszikrákat gyűjthettek ennek az országnak múltjáról és jelenéről. Ez a léleg­zetvételnyi idő szinte csak arra volt elegendő, hogy benyomásaikat elraktározzák, hiszen véget sem ért még az utolsó előadás, amikor figyelmük már a következő elő- prábára koncentrálódott: bemu­tatkozás Leningrádban, a Rimszkij Korszakov Konzervatórium Ru­binstein termében, a vendégjáték utolsó állomáshelyén. BÁNOS TIBOR Szovjetunió akár csak körvonalakban is — már ismerik tevékenységüket. A Tháliá­­ról igen sokat tudnak a Szovjet­unióban. Cikkek, beszámolók, a mindig hálás „szájpropaganda” révén pontosan tudják, hogy Ka­zimir Károly és együttese több mint egy évtized óta járja a maga útját. Arról is tudomásuk van, hogy ez az évtized nem volt köny­­nyű, számos akadályt, meg nem értést és félreértést kellett leküz­deniük, amíg mindenki számára világossá vált, hogy a korszerű színházművészet számukra nem jelszó, amelyre szüntelenül hivat­kozni lehet, hanem olyan eszköz, amellyel előadásaik hőfokát emel-I Színház a hegyen Nyolc nap Estoniában Lesz-e észt Kalevipoeg? A KALEVALA TARTUI ELŐADÁSA VÉGÉN Csipetnyi féltékenység vagy cinizmus sem keveredett MAGYARORSZÁG 19 72 42]

Next