Magyarország, 1973. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)
1973-04-15 / 15. szám
A szovjet—amerikai fegyverkezés-korlátozási megállapodások létrejöttében kulcsszerepet játszott a megbízható ellenőrzés lehetősége. Bár ez a tényező csak mellékesnek, technikai jellegűnek számít a SALT- tárgyalások hadászati, haditechnikai és katonapolitikai kérdéseihez képest, aligha túlzás, hogy a mai, korszerű felderítő módszerek nélkül nem jöhetett volna létre fegyverzet -korlátozási megállapodás. A hadászati támadó és védő fegyverzet kölcsönös korlátozása mindkét atomnagyhatalom létérdekeit érinti. Ezen a téren nem lehet a megállapodást bizalomra építeni, csak bizonyosságra, hogy a másik fél is pontosan megtartja a korlátozásokat, s ennek a bizonyosságnak a hadászati felderítő rendszerek megbízható információin kell alapulnia. Három pontban A tavaly májusban, Moszkvában aláírt két megállapodás — az ellenrakétarendszerek korlátozásáról kötött egyezmény és a támadó rendszerek mennyiségi limitálásáról szóló ideiglenes megállapodás — lényegében azonos tartalmú három pontban foglalkozik az ellenőrzéssel. Először: mindkét fél nemzeti felderítő eszközeivel ellenőrzi az egyezmény betartását. Másodszor: a felek kötelezettséget vállalnak, hogy nem akadályozzák egymás felderítő eszközeinek működését. Harmadszor: a felek nem foganatosítanak olyan álcázó intézkedéseket, amelyek meggátolják vagy nehezítik a felderítő eszközöket az ellenőrzésben. A „nemzeti felderítő eszközökön” a világűrben, a nemzetközi vizeken és légtérben, illetve a saját területen (vagy a szövetségesek területén) elhelyezett technikai felderítő eszközök bonyolult együttese értendő. A már létrejött fegyverzet-korlátozási megállapodások ellenőrzésében a különböző eszközök közül főként a fotó-felderítő mesterséges holdaknak van nagy szerepük. Ezekkel a berendezésekkel az egyébként közlékeny nyugati haditechnikai folyóiratok is ritkán foglalkozhatnak. A rendelkezésre álló szűkös információk, illetve az itt alkalmazott tudományostechnikai ágazatok általános fejlettsége alapján mégis nyerhetünk hozzávetőleges pontosságú képet a felderítő eszközökről. A mesterséges holdakat illetően a Scientific Americanben közölt tanulmány példaként említi azt a felvevő kamerát, amelyet az Apollóűrhajókra szerelve, a Hold felszínének fényképezésére használtak. A kamera objektívje 60 centiméter gyújtótávolságú volt, s a Hold körül mintegy 60 mérföld magasságú pályán keringő űrhajóról olyan felvételeket készített, amelyek felbontó képessége — vagyis a felvételen még felismerhető legkisebb tereptárgy mérete — körülbelül 95 centiméter volt. A korszerű felderítő műholdaknál alkalmazott objektívek gyújtótávolsága eléri a 2,5 métert. Figyelembe véve az alkalmazott filmanyag minőségét is, egyszerű számítással megállapítható, hogy a Föld körül 160—180 kilométeres magasságú pályán keringő mesterséges hold felvételeinek felbontóképessége 20—30 centiméter, ideális időjárási viszonyok között feltehetően ennél is jobb. Az idézett tanulmány megállapítása szerint a fotótechnika mai fejlettsége alapján a fotófelderítő műholdak felbontóképességét szinte már csak az atmoszferikus hatások — elsősorban a légkör szennyezettsége — korlátozzák. A felbontóképességnek ezen a fokán már nem is az játszik szerepet, hogy a legkisebb megkülönböztető objektum mérete 20 vagy 30 centiméter. Jelentősebbek a képminőség egyéb jellemzői, a megvilágítás mértéke és iránya, a megfigyelt objektum és a környezet közötti szín- és kontrasztkülönbségek, mivel ezek teszik lehetővé a felvétel helyes kiértékelését, a felismert objektumok azonosítását. A megfigyelendő objektumok — különböző rendeltetésű rakéták, lokátorok, rakétaindító és tárolóberendezések, üzemek vagy más, hadászati jelentőségű célok — a felbontóképességhez viszonyítva általában nagy méretűek. Az Egyesült Államokban a fotófelderítő mesterséges holdak különböző típusainál kétféle eljárást használnak a képi információknak a Földre való visszajuttatására. 1957-ben, amikor a felderítő mesterséges holdak nagyarányú fejlesztése megkezdődött, úgy döntöttek, hogy a két eljárást párhuzamosan tökéletesítik, és ez kétféle típusú fotófelderítő műholdat eredményezett. Ejtőernyő és lézer Az első eljárásnál a filmtekercset visszajuttatják a Földre, ahol előhívják és kiértékelik. A visszajuttatásra kissé körülményes módszert dolgoztak ki. A filmtekercset tartalmazó tartály leválik a mesterséges holdról, fékezőrakéta révén sebessége csökken és meghatározott pályán visszajut a földi légkörbe. A légkör sűrű rétegeiben automatikusan ejtőernyő nyílik ki. A visszatérés térségében külön e célra felszerelt repülőgépek kampókkal kapják el a levegőben az ejtőernyőn aláereszkedő tartályt. A második megoldásnál a műholdba építik be az előhívó berendezést, s a képi információkat televíziós vagy lézerrendszer továbbítja a földi vevőállomásokhoz. Ez az eljárás azonban az átviteli rendszer közbeiktatása miatt óhatatlanul bizonyos veszteséget okoz a képi információkban, előnye viszont, hogy az információk gyorsabban jutnak el a kiértékelő központba. A Discoverer típusú mesterséges holdaknál az első eljárást alkalmazzák. Az első sikeres kísérletet 1960. augusztusában hajtották végre. (Érdemes megjegyezni, hogy néhány hónappal korábban, 1960. májusában lőtték le a Szovjetunió felett az amerikai hadászati felderítés eddigi legfontosabb eszközét, az U—2-es repülőgépet. Az incidens politikai és technikai következményei újabb lökést adtak a felderítő mesterséges holdak fejlesztésének.) Az első Discoverer típusú műholdak továbbfejlesztett változataiból fejlesztették ki az amerikai célfelderítő műholdakat. Súlyuk a kamera méretei miatt általában nagyobb, mint a második eljárást alkalmazó, úgynevezett területfelderítő műholdaké. A felbontóképesség fokozása céljából pályájukat is viszonylag alacsonyra, mintegy 150 kilométeresre szabták. Pályára juttatásukra Thor/Agena rakétát használtak. Az indítások számából ítélve, a Discoverer-program 1963-ban lépte át a kísérletezés és a tényleges alkalmazás közötti határt. A következő évtől már Atlas/Agena rakétát alkalmaztak, amely nagyobb hasznos súlyt juttathatott pályára. Ettől kezdve általában havonta egyszer indítottak egy-egy célfelderítő műholdat, s ezek 3—5 nap után juttatták vissza a Földre az exponált filmtekercseket. 1967- től Titan 3B típusú rakétával juttatták pályára a célfelderítő műholdakat — a működési idő két hétre növekedett. Ez feltehetően azt jelzi, hogy megnövelték a filmkészletet, s a műholdat képessé tették arra, hogy pályáját megváltoztassa, esetleg a kamera mellett további felderítő eszközöket építettek be. A második eljárással, a fedélzeti előhívó berendezéssel és adatátviteli rendszerrel működő mesterséges holdakat a Samos-program keretében kísérletezték ki. Az első sikeres kísérletet 1961 januárjában hajtották végre, amikor a Samos—II. mesterséges hold — fedélzetén mintegy 150—200 kilogrammnyi műszerrel — 540— 630 kilométer magasságú pályán keringve sugárzott információkat a földi vevőállomásokhoz. A területfelderítésre alkalmazott, fokozatosan tökéletesített Samos mesterséges holdak általában 3—4 hétig keringtek pályájukon. Amenynyiben a felvételeken olyan objektumokat észleltek, amelyeket hadászati szempontból különösen fontosnak tartottak, Discoverer típusú mesterséges holddal újabb felvételt készítettek róla. 1962 elejétől kezdve olyan mértékben sikerült csökkenteni a területfelderítő Samos-műholdak fedélzeti berendezéseinek méretét, hogy a korábbi Atlas/Agena helyett Thor/Agena rakétát alkalmazhattak. E műholdtípus újabb generációját a következő évben, 1963-ban kezdték alkalmazni, itt azonban már ismét az előzőnél nagyobb hasznos teher pályára juttatására alkalmas hordozórakétát használtak. A műholdak indítása rendszerint egyhónapos időközönként történt. Big Bird Az elmúlt két esztendőben kezdték alkalmazni a felderítő műholdaknak egy újabb, negyedik generációját, amelyet nem hivatalosan Big Birdnek (Nagy Madár) neveznek. Súlya mintegy tízezer kilogramm, vagyis sokkal nehezebb, mint bármely előző mesterséges hold. Átmérője 3,1 méter, hossza 15,5 méter, pályára juttatására Titan 3B típusú rakétát használnak. Már ezekből a méretekből is megállapítható, hogy ebben az új típusban egyesítették a terület-, illetve célfelderítő műholdak műszereit és funkcióit A Big Birdbe épített területfelderítő kamerát az Eastman Kodak Company készítette. Korábban több hónap is eltelt, amíg a területfelderítő műhold által észlelt objektumról egy újabb, célfelderítő műhold segítségével pontosabb képet nyertek. A Big Bird révén ez az idő lényegesen lerövidült, mivel szükség esetén már a következő fordulóban működésbe hozhatják a nagy felbontóképességű célfelerítő kamerát (a Perkin-Elmer Corporation gyártmánya). E kamera felbontóképessége 180 kilométeres magasság esetén 30 centiméternél kevesebb. A Big Birdöt több olyan tartállyal is felszerelték, amelyek a célfelderítő kamera exponált filmtekercseit visszajuttatják a Földre. Az első Big Birdöt 1971. június 15-én juttatták pályájára, amelynek perigeuma 200, apogeuma pedig 324 kilométer. Fedélzeti rakétahajtóművei segítségével pályáját megváltoztathatja. Az első három felbocsátásnál az új típusú mesterséges hold működési ideje 52,40, majd 68 nap volt. Bár a szovjet felderítő mesterséges holdakról nem publikáltak hasonló adatokat, kézenfekvő a feltételezés, hogy fejlődésük és hatékonyságuk növekedése párhuzamosan halad az említett amerikai programokkal. KÖRMENDY ISTVÁN MAGYARORSZÁG 1973/15 Haditechnika Kamera az űrben SALT-egyezmény és ellenőrzés Felderítő mesterséges holdak I HÁROM KAMERÁVAL FELSZERELT CÉLFELDERÍTŐ MŰHOLD VÁZLATA Ezen a téren csak bizonyosságra lehet építeni