Magyarország, 1973. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)

1973-05-20 / 20. szám

P­ostaládánkban ezen a hé­ten sok olyan levelet ta­láltunk, amely a testi-lelki egészséggel, elsősorban az ifjúság ilyen irányú problémáival foglal­kozik. Idézünk a levelekből: „Az 1973/15. számban »­Aggó­dás a gyermekért« címmel olvas­tam egy cikket, amelynek kap­csán néhány gondolatot mind­járt szerettem volna papírra vet­ni. De a következő számban »Egészség az iskolában« címmel szinte ennek kiegészítése jelent meg. Az utóbbi cikk megdöbben­tő vizsgálati eredményekkel, té­nyekkel ismertet meg, remélem, hogy ezek a figyelmeztető írások eljutnak az illetékesekhez. Ag­gódunk a gyermekért, de az egészségügyi gondoskodás nem megfelelő a gyermekközösségek­ben. A bölcsődék és az óvodák kihasználtsági foka jóval 100 szá­zalék fölött van. Így szinte lehe­tetlen gondosan foglalkozni, tö­rődni a kis emberpalántákkal. A legtöbbször házgyári lakásokból átalakított helyiségekben szinte állandóan 30 fokos meleg van, alig viszik levegőre a kis cseme­téket. Mindebből megállapíthat­juk, hogy a testi-lelki egészség nem éppen kedvező képet mutat. Az általános iskolák egyik leg­fájdalmasabb pontja a tornater­mek hiánya. A KNEB vizsgálata megállapította: »354 iskola közül az általános iskolák 26,2 százalé­kában nincs tornaterem«. Ahol van, ott sem a szorosan értelme­zett testnevelés folyik. Ez sokszor a középiskolákra is jellemző. Jól­lehet, emelkedni fog a heti test­­nevelési órák száma, határozat született az egy főre eső négyzet­méter-normák növelésére, oktatás­­politikánk egyre jobban figye­lembe veszi a gyermekek teher­bíró képességét — mindez kevés. A szemléletet kell megváltoztatni. Ha a felnőttek jó példát mutat­nak — és itt elsősorban a csa­ládról van szó —, nem kell majd szörnyülködve tapasztalnunk, hogy a gyerekek mennyi cigaret­tát és alkoholt fogyasztanak, mi­lyen káros szenvedélyeik vannak, mennyire céltalanok szórakozá­saik.” NAGY GÁBOR, MISKOLC „Lapjuk 1973/16. számában tár­gyilagos helyzetelemzés jelent meg az iskolai nevelés problémái­ról, a tanulók fáradtságáról. Vé­leményem szerint a tananyag­­csökkentés terveinek kidolgozásá­nál arra kell törekedni, hogy olyan dolgok maradjanak meg a könyvekben, amelyek ébren tart­ják a tanulók érdeklődését. Az ismeretanyag közlése legyen tö­mör, lényegre törő, mellőzze a túl sok magyarázatot, és ösztönöz­zön önálló gondolkodásra. For­galomba kerülésük előtt a tan­könyveket a Művelődésügyi Mi­nisztérium bizottságai bírálják fe­lül. Hozzáértő emberek, s éppen ezért jogos a kérdés, hogy akkor miért nem jók mégsem a tan­könyvek? Szerintem azért, mert a tankönyvírók túl sokat markol­tak az anyagból. Itt az ideje, hogy megfelelő arányérzékkel mielőbb szelektálják a tananyagot az ok­tatás színvonalának csökkentése nélkül. Az iskolai nevelés egyéb módszerei is finomításra szorul­nak, ezeket együttesen, össze­hangoltan kell az oktatási szer­veknek megvizsgálniok, mielőtt életbe léptetik az új módszere­ket.” GAZSI JÁNOS, SZOB „Nagy érdeklődéssel olvastam a lap 1973/14. számában a »Sárga­láz, sárgakönyv« című cikket. Fontosnak tartom, hogy a trópusi országokba kiutazók már itthon kellő tájékoztatást kapjanak a várható egészségügyi nehézségek­kel kapcsolatban. Annyiban egé­szíteném ki a cikk mondanivaló­ját, hogy a feketehimlő elleni vé­dőoltás jóformán minden tenge­rentúli országba utazó számára kötelező, a tífusz elleni védőoltás viszont a legtöbb országban csak ajánlatos, de én fontosnak tartom és a magyar oltóanyag megbízható. Ugyancsak ajánlom a gyermek­­bénulás elleni Sabin-cseppek be­vételét felnőtteknek is, ennek semmi kellemetlen mellékhatása nincs. A himlő- és tífuszoltás okozhat úgynevezett oltási reak­ciókat. Felhívom figyelmüket dr. Várnai Ferencnek, a cikkükben is említett szakembernek »A tró­pusi hygiéne zsebkönyve« című munkájára, amely második ki­adásban jelent meg, miután az első kiadás rövid idő alatt elfo­gyott. Ebben a könyvben a tró­pusi betegségek ismertetésén kí­vül hasznos összeállítás található arról, hogy milyen gyógyszereket érdemes a kiutazónak magával vinni, a könyv végén pedig gya­korlati áttekintés van a fejlődő trópusi országokról.” DR. NIKODEMUSZ ISTVÁN, BUDAPEST „1973/17. számukban írtak a dohányzásról. Szeretném, ha vég­re hangot adnának a nemdohá­nyosoknak is. A dohányzó ember egészségét megkülönböztetett fi­gyelemmel védi a »szuperfitt«, aggódó tanulmányok jelennek meg stb. A nemdohányzók egész­ségével viszont alig törődnek. Ke­vesen gondolnak arra, hogy a nemdohányzók teljesen ki vannak szolgáltatva a dohányosok kényé­­nek-kedvének. Ne csak frázis le­gyen, hogy nálunk legfőbb érték az ember, ne érvényesülhessen ennek ellenkezője, a »legfontosabb a jó üzlet« szellem. A cikkből is kiderül, hogy ha komolyabb do­hányzásellenes tevékenységre aka­runk példát hozni, más országok­ra kell hogy terelődjék a szó. Szégyenletes fogyasztási statiszti­kánk is azt bizonyítja, hogy a társadalom nem bántja a dohány­zást. Munkahelyen, irodákban ter­mészetes a dohányzás, tekintet nélkül a magukat féltőkre, a nemdohányzókra. (A Szovjetunió­ban a folyosóra kell kimenni do­hányozni ...) Sok nemdohányos »ingázó« szenved attól, hogy ülő­hely híján a vasúti kocsiknak szinte valamennyi peronja és fo­lyosója a dohányzóké. Ne féljünk hivatalosan is kimondani, hogy a dohányosok ilyen magatartása önző, tapintatlan és kulturálatlan. Legyen a felnőtt embernek sze­mélyes joga az, hogy kiválassza: mérgezni kívánja magát vagy sem. De hangsúlyozom: csak ma­gát és nem másokat! Végül hadd bíráljam a lapot, a Magyarorszá­got is: ugyanebben a számban »békésen« áll egymás mellett az »Egyre több kadmium a levegő­ben« című cikk és a Tabán ci­garetta reklámja...” HEGYI ISTVÁN MÉRNÖK, GYOMRO „Lapjuk 1973/17. számában kö­zölte dr. K. T., Budapest levelét, amely vitára ingerelt. A problé­ma megítélésénél szerintem át­fogó értékelésre van szükség. Gre­­guss Ákos Rendszeres széptana szerint a trágárság nyílt erkölcsi piszkosság, a prüdéria hazudott tisztaság, a ledérség megfinomí­tott trágárság, a képmutatás meg­hajlás az erény előtt, a bűn útján. Nem függvénye tehát az életkor­nak, hogy valaki trágár vagy prűd, képmutató vagy ledér, de ezek a meztelen testkultúra meg­valósításánál sem elsődleges té­nyezők. Ezzel kapcsolatban inkább a szemérem kérdése látszik legfon­tosabbnak, amely a történelmi fejlődés folyamán sokféle módon alakult. A szeméremérzet kialaku­lásának látszólagos együtthatója a ruházkodás elterjedt szokása, amely az időjárás viszontagságai elleni védekezésből és a díszítés iránti vágyból egyformán kelet­kezhetett. Az utóbbit támasztja alá H. A. Bernatzik: »Óceánia népei között« című leírása és az illusztráló fényképfelvételek. Ezek bemutatják a hétköznap teljes ru­­hátlanságát, amelyet az ünnepek öltözöttsége és a felsőtest díszes tetoválásai váltanak fel. Bayer professzor »A nő« című tanulmá­nyában arról ír, hogy a meleg ég­övi népek egymás előtt nemre és korra való tekintet nélkül ruhát­lanul járó faluközösségébe érkező idegen megjelenésekor a nők sze­méremből a hátukat takarják el. A szeméremérzet tehát másként alakult a természeti népeknél és másként a mi kultúrterületeinken. A különböző korok divatjai a cél­szerűség helyett az álszemérem irányába haladta­k, mert az öltöz­ködést a szex hangsúlyozására használták és használják fel. Gon­dolati tisztaságra kell törekedni, mert a meztelenséggel kapcsolat­ban szorosan véve nem lehet szó sem erkölcsösségről, sem erkölcs­telenségről. Kurt Tucholsky írta: »A meztelen testtel mindig az erotika fogalmát összekötni annyi, mintha a szájjal kapcsolatban csak az evésre gondolnánk«.” MAKAY MIHÁLY, DEBRECEN „Mind a gyalogosan közlekedők, mind a járművezetők számára megnyugtató, hogy — mint lapjuk 1973/17. számában a »Vigyázz, so­rompó!« című írás beszámol róla — a MÁV állandó korszerűsítés­sel gondoskodik a vasúti átjárók biztonságának növeléséről. A cikk szerint »a mai követelményeknek megfelelő biztonsági berendezések megvalósítása«, a teljes automati­zálás a végcél. A mai követelmé­nyeket pedig leginkább a fény- és félsorompók elégítik ki. Sajná­latos módon ellentmondani lát­szik ennek a megállapításnak, hogy a MÁV F. 1. számú jelzési utasí­tása szerint a fény- és félsorom­póval felszerelt vasúti átjárók előtt bizonyos kedvezőtlen látási viszonyok esetén kötelező sípjel­zés adása, míg az útsorompóval felszerelt átjárót csöndben is meg­közelítheti a vonat. Szerintem nem éppen korszerű megoldás, hogy a közút és vasút találkozá­sánál adódó baleseteket, a mo­dern élet egyik rákfenéjét­­ egy másik környezeti ártalom, a hangos sípszó bevezetésével akar­ják kiküszöbölni. A modernizált fény-, illetőleg félsorompóval fel­szerelt balatoni útátjáróknál pél­dául az üdülőtelepek nyugalmát teszi tönkre a kibírhatatlan hang­erejű és méretű, de emellett fel­tehetően hatástalan sípolgatás. Az útátjárók biztonságának követel­ményét tehát összhangba kell hozni a nyugodt pihenés követel­ményeivel — ez az igazán korszerű megoldás.” DR. VISKY LÁSZLÓ, BUDAPEST „Felhívom figyelmüket: legyenek óvatosak a nyugati polgári sajtótól átvett cikkeknél, mert azokban gyakoriak a hibás adatok. Lapjuk ezeket azon módon átveszi és ez nem szolgál díszükre. Például az »öt világrész száz lapjából« rovat­ban olvastam, hogy a nyugatnémet Stern című hetilap megírta: a nők átlagéletkora 73,5, a férfiaké 64,7 év. Ezt a 8,8 éves különbséget ne­mes egyszerűséggel »több mint hat év különbség« szavakkal foglalják össze.” JUHÁSZ GÉZA, BUDAPEST 1396 Budapest, Pf. 634. Ép testben... Nemdohányzók szemszögéből Baleset ellen sípszó? ! BIOKÉMIAI VIZSGÁLAT TIZENKÉT CIGARETTÁRÓL A szemérem kérdése látszik legfontosabbnak

Next