Magyarország, 1974. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-29 / 39. szám
ökológia Veszélyben az Alpok Pusztuló magashegyi tájak Az egyensúly megbomlott Ez év májusában Berchtesgadenben geológusok, ökológusok és gyakorlati szakemberek tudományos konferencián tárgyaltak arról a kérdésről, hogy a környezeti károsodások milyen mértékben idézhetik elő, illetve fokozhatják a természeti erők pusztító munkáját az Alpok magasabban fekvő területein. Alkalmul ehhez a témához az a terv szolgált, hogy a Königssee környékét nemzeti parkká nyilvánítják. A konferencia első ízben hívta fel a szélesebb közvélemény figyelmét az Alpok morfológiai és vegetációs állapotának súlyos veszélyeztetettségére. Willi Laatsch professzor szerint ez részint civilizációs, részint természeti okokra vezethető vissza; a civilizációs okok között a havasi legeltető gazdálkodást, az erdők irtását és az infrastrukturális tevékenységet, a természeti okok között a hó, a víz és a szél pusztító munkáját említette. Erdősíteni a lejtőket A professzor hangsúlyozta, hogy a hegyi gazdálkodók gazdasági tevékenységükkel a hegyoldalak talaját stabilizáló, illetve lehordó természeti erők harcába avatkoznak bele, és megbolygatják ezeknek az erőknek amúgy is ingatag egyensúlyát. Meredek hegyoldalakon az egyensúlyt csak sűrű erdő tarthatja fent, úgy-ahogy. Régebben a magashegyi gazdálkodók különféle talajvédő műveletekkel igyekeztek ellensúlyozni a havasi legeltető gazdaság okozta károkat, manapság erre kevesen gondolnak, sőt, sok helyütt teljesen megszüntették a talajművelést. A 35 fokos vagy ennél nagyobb lejtésű hegyoldalakon talajvédelmi szempontból okvetlenül szükség van erdőre, de a fekvéstől és a környezeti feltételektől függően számos ennél kisebb szögű alpesi lejtő talaja sem nélkülözheti az összefüggő erdőtakarót. Márpedig az évszázadok során egyre több ilyen területre is kiterjesztették a legeltető gazdálkodást. Az erdők pusztulása nyomán szaporodott a földcsuszamlások száma, ez pedig meggyorsította a hó és a szél romboló hatását, így a völgyekben egyre gyakrabban következnek be lavina-, árvíz- és kőomlás-katasztrófák. A legelő állatok — háziállatok, erdei vadak egyaránt — siettetik az erdők pusztulását, következésképp szaporodnak a csupasz foltok, csökken az erdők talajvédő képessége. Fontos volna erdősíteni a 30 foknál nagyobb lejtésű hegyoldalakat, és a megmaradó magashegyi gazdaságoknak át kellene térniük az intenzív talajművelésre. Fokozza a nehézséget, hogy sok az olyan hegyoldal, amelynek erdősítése elképzelhetetlen az óriási költségek miatt. Valaha ezeket a magas fekvésű lejtőket is erdők borították, amelyek a jégkorszakot követő felmelegedés időszakában keletkeztek. Ma e hegyoldalak újraerdősítése szinte megoldhatatlan feladat elé állítja az erdőtelepítőket. Megcsúszó hótömeg Minél magasabb a hegyvidék, annál több a csapadék, a lehulló hó mennyisége is nagyobb. A legvastagabb a hótakaró a délkeleti fekvésű, szélvédett hegyoldalakon. Minthogy erdőtakaró nincs, tavaszszal a megcsúszó hótömegek magukkal sodorják a sziklatalajt borító földréteg egy részét. Idővel azután kibukkan a tar szikla. A fagy romboló munkája nyomán szaporodnak benne a repedések, és megindul a kő morzsolódása. Ahhoz, hogy a lejtőkön a földtakaró fokozatosan eltűnjék, az összefüggő hóréteg egészen lassú mozgása is elegendő. Előidézője az ilyen megcsúszásnak a 25—30 fokos lejtésszög, a napos oldal, a sima felület és a talaj tartós hőleadása a hótakaró alatt. Kiváltképpen csúszósak azok a kőben szegény, nem lépcsőzetes felépítésű hegyoldalak, amelyeket ősszel hosszú szálú, sűrű és nedves, nem hasznosított fűtakaró borít. Ha a lejtő hosszú, erős dörzshatású talajlavina alakul ki. A nyári záporok és a porhanyósító fagyok hatására azután a hegyoldalban mély horhosok keletkeznek. A hó pusztításai számára kedvező körülményeket teremtenek a magukban álló fák, kövek, az állatok csapásai és a horhosok. Valaha a gondos havasi gazdák igyekeztek megszüntetni a kopár lejtők alján a hónak ezeket a támadásai pontjait, és legeltetéssel vagy kaszálással elejét vették annak, hogy a fű hosszúra nőjön. Ma már alig-alig van példa erre, következésképp az erős lejtésű, sima hegyoldalakon a hó pusztítása akadálytalan. Előfordulhat persze, hogy a havasi legelők intenzív hasznosítása nagyobb kárt okoz, mint a túlságosan csekély igénybevétel: amíg itt a megcsúszó hó pusztítása csupán valószínű eshetőség, ott a legelő csordák kártevése bizonyos. Az Alpok lejtőinek alján és a völgyekben sok helyütt találhatók vastag, jégkorszakbeli lerakódások. Ezek laza kő- és földtömegében viszonylag gyorsan vágnak maguknak mély árkot a helyi patakok és a vízfolyások, amelyek aláássák a rézsűk lábazatát, és kétoldalt a lejtők talaját megfosztják támasztékától. Következmény: a lejtők földtömege elveszti szilárdságát, és tartós vagy intenzív esőzéskor a sima sziklatalajok földtakarója megcsúszik. Hasonló jelenségek mutatkozhatnak útépítésnél, ha a hegyoldalba úgy vágják az utat, hogy előzetesen nem gondoskodtak a víz elvezetéséről, vagy ha törmelékkel terhelik a lejtőket. A hegyoldalak agyag- vagy csillámtartalmú földtömegeinek sokszor már eleve ingatag az egyensúlyi állapota. Az erdők mélyre ágazó és sűrű gyökérzete azonban sokszor még hatalmas esőzések alkalmával is elejét veszi a földcsuszamlásnak, mert az élő rost a nyíró erőkkel szemben ellenálló. C. L. O’Loughlin brit-kolumbiai professzor nagy kiterjedésű irtásokon végzett talajméréseket, és megállapította, hogy a földben hagyott, elrohadt fagyökerek húzószilárdsága 3—5 év alatt körülbelül a felére csökken. Erős, tartós esőzésnél elkerülhetetlen a földcsuszamlás. Előfordulhat azonban, hogy a föld erdőstül csúszik meg, mert a fák gyökérzete nem hatolt le a földréteg aljáig. Ám az is megtörténhet, hogy a meredek hegyoldal gyökerekkel átjárt talaja alatt vízzel telítődnek a sziklaüregek, a lejtő alján pedig megreped a rézsű. Az erdő talaját ebben az esetben is alámoshatja a víz, amelynek felhajtó ereje a földréteg csúszási ellenállását a felére csökkentheti. Az áramló talajvizek súrlódása az üregek falánál gyakran szétrombolja a talaj szerkezetét, ilyenkor a földtömeg sár formájában a völgybe szakad, magával rántva az erdőt. ösvényeket vágnak Nem elhanyagolható a legeltetés kártétele sem. Meredek hegyoldalakon az állatok előszeretetettel vonulnak libasorban, s patáik valóságos ösvényeket vágnak a laza szerkezetű, vékony talajokba. Az így keletkező csupasz felületek azután fokozottan megszenvedik az eróziós tényezők — hó, jég, eső, szél — pusztítását. Még a múlt században is nagy juhnyájak legeltek Salzburg környékén, a Steinernes Meer (Kőtenger) nevű egykori hegyi legelőn, ahol ma már úgyszólván csak meztelen sziklák láthatók. A kő lassú morzsolódása és a szélhordta humusz lerakódása útján évezredek alatt keletkezett földrétegek rövid évtizedek alatt elpusztulhatnak. Márpedig a magashegyi talajok az elfolyást gátló legjelentősebb víztárolók, éppen ezért az Alpok talajvédelme különös gondot érdemel. A berchtesgadeni konferencián Hubert Weinzierl erdőmérnök az alpesi tájak ősi növényegyüttesének, a lucfenyőnek, jegenyefenyőnek, bükknek és a társaságukban tenyésző fa- és fűféléknek a jelentőségét hangsúlyozta. A német Alpok területének mintegy 80 százalékát ilyen összetételű , vegyes erdő borítja. A legújabb kutatások azt mutatják, hogy azonos feltételek mellett a felszíni elfolyás lucfenyő-erdőben 20—40-szer akkora, mint vegyes erdőben, réteken, legelőkön pedig 50—100-szoros. A vegyes erdő védelme és kiterjesztése tehát nemcsak ökológiai, hanem gazdasági szükségszerűség is. H. Weinzierl a vadon élő állatok, a szarvasok, őzek és zergék ugyancsak jelentős kártételére is figyelmeztetett. Minthogy vadászérdekből etetik ezeket az állatokat, annyira elszaporodtak, hogy kilövésük már nem tart lépést számuk növekedésével. Minthogy a vadak a cserjék lelegelésével csaknem teljesen meghiúsítják a természetes utánpótlást, az erdők elöregednek. A jegenyefenyő, amely gyökereit mélyre ereszti, s ezért ökológiai szempontból az alpesi faegyüttesek fontos tagja, csak ritkán éli túl a veszélyes cserjekort. Csupán a német Alpok területén az erdőgazdaságok kára meghaladja az évi 10 millió márkát. Az Alpok jelentősége mindenekelőtt vízgazdálkodási szerepében van, de fontos tényezője a tej- és fagazdaságnak is, továbbá kikapcsolódást, felfrissülést nyújt a vadászoknak és a turistáknak. Fontos, hogy egyik tevékenység se menjen a másik rovására, és az ökológiai érdekeket se sértsék meg. Mind ez ideig nem jött létre a kívánatos egyensúly, az ökológiai rendszer megterhelése túlságosan nagy. Ennek következtében a természet háztartásában zavarok keletkeztek — ezekre hívják fel az Alpokért felelős tényezők figyelmét a pusztuló magashegyi tájak. ELEK ISTVÁN LAVINANYOMOK AZ ALPOKBAN Előszeretettel vonulnak libasorban . MAGYARORSZÁG Q 1974/39