Magyarország, 1975. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-12 / 2. szám

Filmfesztivál Nevezés nélkül Világpremier Londonban Jane Fonda és Thieu A londoni filmfesztivál, amelyet nemrégiben rendeztek meg tizen­nyolcadszor, több okból is „rend­hagyó” a többi fesztivállal szem­ben. Senki sem kap aranyorosz­lánt, ezüstözött babérkoszorút vagy Michelangelo-szoborkópiát. Ami még szokatlanabb: a rendező­bizottság nem fogad el nevezése­ket.­­„Saját kiküldött zsűritagjaink válogatják ki a világ fesztiváljain a legjobb filmeket — mondja Ken Wlaschin műsorigazgató —, azo­kat hívjuk meg Londonba. A nagydíjakkal kitüntetett filmeken kívül »nyeretleneket­« is meghí­vunk. Néha éppen ezek érik el a legnagyobb sikert.”) Akenfield nincs A mostani fesztiválon 50 játék­filmet, 102 rövidfilmet mutattak be a „híres rendezők”, „új rende­zők”, „dokumentumfilmek” és „gyermekfilmek” szekcióiban. A National Film Theatre két mozi­jában három hétig peregtek a 32 országból érkezett filmek. Az ér­deklődés nagyon nagy volt. Negy­venötezer jegy kelt el elővételben, s ezen felül ötezernél több újság­író, kritikus, filmszakember tekin­tette meg különvetítéseken a fil­meket. Nagyon sok film a „fesz­tiválok fesztiválján” való részvé­tel eredményeképpen kerül forga­lomba angol nyelvterületen. Az ünnepi megnyitóesten olyan filmet vetítettek, amely még nem vett részt fesztiválon. A nálunk is jól ismert Peter Hall „Akenfield” című filmje 1974 őszén készült el, és most volt a világpremierje. A magyar néző számára különö­sen érdekes élmény. A mi népi íróink négy évtizeddel ezelőtt kezdték feltárni a paraszti élet valóságát. Akkor alakították ki a szociográfia műfaját. Angliában úgy látszik, a hatvanas-hetvenes évek feszültségei robbantottak ki ahhoz hasonlót, ami a magyar falukutató-mozgalom volt. A leg­sikeresebb szociográfiai műből, Ronald Blythe Akenfield című könyvéből készült Peter Hall film­je. Akenfield nevű község nincs Angliában, de valójában nagyon is létezik. Peter Hall a sajtóbemu­tatón elmondotta: abban a Suf­folk megyei faluban forgatta film­jét ahol Blythe könyvének adatait gyűjtötte. Szereplői nem színészek, hanem egyszerű falusi emberek. Szerepében mindenki azt csinálja, amit mindennapi életében: a kocsmáros, a kovács, a birka­­pásztor, a traktoros mind saját magát alakítja. A dialógusok is felvétel közben születtek. Mindez nem volna sem meglepő, sem rendkívüli a cinema verité korában, ha az eredetileg hang­súlyozottan politikamentes művé­szi vállalkozás végül is nem hozott volna létre hatalmas erejű, meg­rázó , és nagyon is politikai jel­legű dokumentumot. A Rouse csa­lád, amelynek életét a film be­mutatja, mind mostanáig isten­rendelte sorsának tekintette, hogy a „governor” — a környék föld­­birtokosa — állatait gondozza, földjét míveli, így élte le életét a nagyapa „öreg Tom”, fia „Ifjabb Tom”, aki a második világháború­ban esett el, s így élt eddig az unoka, „Legifjabb Tom” is. Azon­ban öreg Tom temetésének nap­ján valami hirtelen megváltozik az unokában. Miközben gondolat­ban (és a film kockáin) végigéli a két előző nemzedék kiúttalan életét, valami felszakítja benne az évszázados gátlásokat. Fellázad. Felrúgja az alázatos, gerincgörbítő tiszteletet a „governor” iránt. El­határozza, hogy kitör a falu zsák­utcájából. Ezentúl másképpen fog élni. Egy festményhamisító Mostanában szinte sorozatban jelennek meg azok a filmek, ame­lyek storyja világhírű csalók és szélhámosok alakja köré szövődik. A fesztivál egyik francia—olasz filmje, Jean-Paul Belmondóval a főszerepben Staviskynak, a har­mincas évek nagystílű fehérj­ének káprázatos pályafutását és hirtelen bukását idézi fel. Orson Welles „Fake” című film­je az Elmyr de Hory néven „világ­hírűvé” lett magyar származású festményhamisító alakját válasz­totta alaptémának. Welles egy do­kumentumfilmből indult ki, ame­lyet Horyról barátja és ibizai szomszédja, Clifford Irving készí­tett röviddel saját lebukása előtt. Irving ugyanis nem sokkal ké­sőbb Hughesnek, a titokzatos ame­rikai milliárdosnak hamis (Irving által összeeszkábált) önéletrajzával csalt ki milliós összeget egy kiadó­tól, majd börtönbe került. — Wel­les bűvész módra játszik a Hory­­ról készült portréfilm anyagával... végül, szándékosan, már azt az érzést kelti a nézőben, hogy az is egyfajta szemfényvesztés, amit ő maga, Welles csinál. „Ne higgye­nek el semmit — mondja az egyik jelenetben a nézőknek —, minden becsapás, manipuláció.” Carlos Saura, a kiváló spanyol rendező (akinek „Anna és a far­kasok” című alkotását nemrégiben játszották a magyar mozikban) „Angelika unokahúgom” című filmjével jelentkezett Londonban. Ez is, mint nálunk látott filmje, áttételesen, de félreérthetetlenül a spanyol valóságot tükrözi. Egy középkorú férfi (Jose Luis Lopez Vazquez alakítja) sok évtizedes távollét után visszatér a vidéki kisvárosba, ahol gyermekkorát töl­tötte. Találkozik egykori szerelmé­vel, unokahúgával, Angelikával, aki azóta maga is meglett asszony lett. Immár az ő kislánya „az új Angelika”. Laura érdekes és néha meghök­kentő időbeli játékkal keveri a múltat a jelennel. A visszaálmo­dott gyermekkor jeleneteiben a redős arcú Vazquez alakítja a kisfiút s csak kiváló színészi ké­pességeinek köszönhető, hogy illú­ziót tud kelteni. A film azonban végül is eléri művészi célját: egy rémült­ kisfiú szemével láttatja a német stukák bombázását, a ha­ladó elveiért kivégzett apa halá­lát, a győztes falangisták ostoba­ságát és gőgjét, a fenyegető, nád­pálcával nevelő, középkorba illő iskolát. Mindez szervesen szövő­dik a mába. A falangista pribék egy pillanat múlva békés ingat­lanspekuláns, a rendőrfőnök — szállodatulajdonos. Az álmos, légy­piszkos kisváros fölött mintha megállt volna az idő. Másfajta szemszögből, de kísér­tetiesen hasonló életérzést közve­tít a görög Pantelis Voulgaris „Anna eljegyzése” című filmje, amelyet Voulgaris a diktatúra megdöntése előtt (és több évi bör­tön után) készített. A film lassan kibontakozó stotyja azt mondja el, hogyan ismerkedik meg Vera, a jómódú polgárcsaládnál szolgáló fiatal paraszt cseléd egy hozzáillő fiúval, hogyan szerelmesedik ösz­­sze a két fiatal, határozza el, hogy összeházasodik. S végül a lány gazdái hogyan akadályozzák meg a fiatalok boldogságát, attól tartva, hogy nem kapnak helyébe új cse­lédet. Vallási, társadalmi előítéle­tek szövevényét tárja fel mesteri kézzel Voulgaris. Olyanfajta világ ez, amely kísértetiesen hasonlít a felszabadulás előtti Magyarország­ra. A „fesztiválok fesztiváljának” valamennyi szekciójában magyar filmek is szerepeltek. A játékfil­mek közül Szabó István filmje, a „Tűzoltó utca 25.”, Locarno után Londonban is szép sikert aratott. A gyermekfilmek kategóriájában nagy visszhangja volt Jank­ovics Marcell „János vitéz”-ének. („Jan­­kovics szerint — mondja Ken Wlaschin — a rajzfilm akkor érhet el új virágzást, ha sikerül kitör­nie eddigi korlátai közül s egy új, költőibb és mélyebb eszmei tartal­mú világot teremt. A »János vi­tézi-ben ezt sikerült megvalósí­tania.”) Két utazás A filmfesztiválon bemutatott do­kumentumfilmek közül a legna­gyobb érdeklődést a „Vietnami utazás” keltette. Jane Fonda fér­jével, Tom Haydennel együtt 1974 tavaszán készítette a Vietnami De­mokratikus Köztársaságban. Ez­úttal másodszor látogatott el Viet­namba. Először a háború tombo­­lása közben járt ott, tiltakozás­képpen az amerikai agresszió el­len. Most azért utazta be az or­szágot, hogy filmszalagra rögzítse Vietnam mai arculatát. Csak a demokratikus Vietnamban valósít­hatta meg tervét: Thieu kormánya megtagadta Fondáéktól a beuta­zási engedélyt. Fonda és Hayden — Haskell Wexler rendező társaságában — járt Hanoiban és kicsiny falvak­ban, beszélgetett írókkal, művé­szekkel, orvosokkal, pedagógusok­kal. Ellátogatott városi otthonok­ba és parasztok kunyhóiba. A vietnami emberek mindennapi éle­tét igyekezett megragadni filmjén — sikerrel. Jane Fonda az életben még kar­csúbb, még szőkébb, még fiatalabb, mint a filmvásznon. Tudatos, ki­robbanó energiájú — és lebilin­­cselően okos. Mi volt a célja ez­zel a filmmel? „Voltaképpen szo­ciológiai kísérletnek szántuk — válaszolta. — A vietnami nép gon­dolatvilágát akartuk feltárni. Azt szerettük volna minden elhomá­lyosító közvetítés nélkül érzékelni, hogy miképpen gondolkodik a vietnami átlagember Amerikáról napjainkban.” És az eredmény? „Az, hogy minden szenvedés el­lenére, amit ki kellett állniok, vi­lágosan látják a belső ellentéteket, amelyek megosztják az amerikai társadalmat. Tisztában vannak azzal, hogy nem az amerikai nép volt Vietnam ellensége, hanem a milliárdos multinacionális válla­latok Egyébként ennek a felfogás­nak jeleit már első vietnami utam során is tapasztaltam. Mialatt a városokra USA-bombák zuhogtak, a moziban amerikai filmet játszot­tak. Nem éreztem semmiféle elva­kult gyűlöletet.” Mi lesz a film sorsa? Bemutat­ják az Egyesült Államokban? „A forgatáshoz egyetlen produ­certől sem tudtunk pénzt kapni. Most, hogy elkészült, a Columbia nem hajlandó forgalomba hozni. Remélem, ennek ellenére is eljut majd az amerikai közönséghez, az Amerikai Nép Vietnami Szolidari­tási Bizottsága segítségével.” Jane Fonda tele van tetterővel, optimizmussal. Amikor azt kérdez­zük, hogy új filmszerepre is ké­­szül-e, titokzatosan hallgat. Végül elárulja, hogy 1975 tavaszán való­ban forgatni kezdik következő filmjét. De csak annyit hajlandó elárulni róla, hogy valószínűleg Paul Newman lesz a partnere. HALÁSZ ZOLTÁN JANE FONDA A LONDONI FILMFESZTIVÁLON A dialógusok is felvétel közben születtek MAGYARORSZ 1975 2 AG

Next