Magyarország, 1975. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-12 / 2. szám
Filmfesztivál Nevezés nélkül Világpremier Londonban Jane Fonda és Thieu A londoni filmfesztivál, amelyet nemrégiben rendeztek meg tizennyolcadszor, több okból is „rendhagyó” a többi fesztivállal szemben. Senki sem kap aranyoroszlánt, ezüstözött babérkoszorút vagy Michelangelo-szoborkópiát. Ami még szokatlanabb: a rendezőbizottság nem fogad el nevezéseket.„Saját kiküldött zsűritagjaink válogatják ki a világ fesztiváljain a legjobb filmeket — mondja Ken Wlaschin műsorigazgató —, azokat hívjuk meg Londonba. A nagydíjakkal kitüntetett filmeken kívül »nyeretleneket« is meghívunk. Néha éppen ezek érik el a legnagyobb sikert.”) Akenfield nincs A mostani fesztiválon 50 játékfilmet, 102 rövidfilmet mutattak be a „híres rendezők”, „új rendezők”, „dokumentumfilmek” és „gyermekfilmek” szekcióiban. A National Film Theatre két mozijában három hétig peregtek a 32 országból érkezett filmek. Az érdeklődés nagyon nagy volt. Negyvenötezer jegy kelt el elővételben, s ezen felül ötezernél több újságíró, kritikus, filmszakember tekintette meg különvetítéseken a filmeket. Nagyon sok film a „fesztiválok fesztiválján” való részvétel eredményeképpen kerül forgalomba angol nyelvterületen. Az ünnepi megnyitóesten olyan filmet vetítettek, amely még nem vett részt fesztiválon. A nálunk is jól ismert Peter Hall „Akenfield” című filmje 1974 őszén készült el, és most volt a világpremierje. A magyar néző számára különösen érdekes élmény. A mi népi íróink négy évtizeddel ezelőtt kezdték feltárni a paraszti élet valóságát. Akkor alakították ki a szociográfia műfaját. Angliában úgy látszik, a hatvanas-hetvenes évek feszültségei robbantottak ki ahhoz hasonlót, ami a magyar falukutató-mozgalom volt. A legsikeresebb szociográfiai műből, Ronald Blythe Akenfield című könyvéből készült Peter Hall filmje. Akenfield nevű község nincs Angliában, de valójában nagyon is létezik. Peter Hall a sajtóbemutatón elmondotta: abban a Suffolk megyei faluban forgatta filmjét ahol Blythe könyvének adatait gyűjtötte. Szereplői nem színészek, hanem egyszerű falusi emberek. Szerepében mindenki azt csinálja, amit mindennapi életében: a kocsmáros, a kovács, a birkapásztor, a traktoros mind saját magát alakítja. A dialógusok is felvétel közben születtek. Mindez nem volna sem meglepő, sem rendkívüli a cinema verité korában, ha az eredetileg hangsúlyozottan politikamentes művészi vállalkozás végül is nem hozott volna létre hatalmas erejű, megrázó , és nagyon is politikai jellegű dokumentumot. A Rouse család, amelynek életét a film bemutatja, mind mostanáig istenrendelte sorsának tekintette, hogy a „governor” — a környék földbirtokosa — állatait gondozza, földjét míveli, így élte le életét a nagyapa „öreg Tom”, fia „Ifjabb Tom”, aki a második világháborúban esett el, s így élt eddig az unoka, „Legifjabb Tom” is. Azonban öreg Tom temetésének napján valami hirtelen megváltozik az unokában. Miközben gondolatban (és a film kockáin) végigéli a két előző nemzedék kiúttalan életét, valami felszakítja benne az évszázados gátlásokat. Fellázad. Felrúgja az alázatos, gerincgörbítő tiszteletet a „governor” iránt. Elhatározza, hogy kitör a falu zsákutcájából. Ezentúl másképpen fog élni. Egy festményhamisító Mostanában szinte sorozatban jelennek meg azok a filmek, amelyek storyja világhírű csalók és szélhámosok alakja köré szövődik. A fesztivál egyik francia—olasz filmje, Jean-Paul Belmondóval a főszerepben Staviskynak, a harmincas évek nagystílű fehérjének káprázatos pályafutását és hirtelen bukását idézi fel. Orson Welles „Fake” című filmje az Elmyr de Hory néven „világhírűvé” lett magyar származású festményhamisító alakját választotta alaptémának. Welles egy dokumentumfilmből indult ki, amelyet Horyról barátja és ibizai szomszédja, Clifford Irving készített röviddel saját lebukása előtt. Irving ugyanis nem sokkal később Hughesnek, a titokzatos amerikai milliárdosnak hamis (Irving által összeeszkábált) önéletrajzával csalt ki milliós összeget egy kiadótól, majd börtönbe került. — Welles bűvész módra játszik a Horyról készült portréfilm anyagával... végül, szándékosan, már azt az érzést kelti a nézőben, hogy az is egyfajta szemfényvesztés, amit ő maga, Welles csinál. „Ne higgyenek el semmit — mondja az egyik jelenetben a nézőknek —, minden becsapás, manipuláció.” Carlos Saura, a kiváló spanyol rendező (akinek „Anna és a farkasok” című alkotását nemrégiben játszották a magyar mozikban) „Angelika unokahúgom” című filmjével jelentkezett Londonban. Ez is, mint nálunk látott filmje, áttételesen, de félreérthetetlenül a spanyol valóságot tükrözi. Egy középkorú férfi (Jose Luis Lopez Vazquez alakítja) sok évtizedes távollét után visszatér a vidéki kisvárosba, ahol gyermekkorát töltötte. Találkozik egykori szerelmével, unokahúgával, Angelikával, aki azóta maga is meglett asszony lett. Immár az ő kislánya „az új Angelika”. Laura érdekes és néha meghökkentő időbeli játékkal keveri a múltat a jelennel. A visszaálmodott gyermekkor jeleneteiben a redős arcú Vazquez alakítja a kisfiút s csak kiváló színészi képességeinek köszönhető, hogy illúziót tud kelteni. A film azonban végül is eléri művészi célját: egy rémült kisfiú szemével láttatja a német stukák bombázását, a haladó elveiért kivégzett apa halálát, a győztes falangisták ostobaságát és gőgjét, a fenyegető, nádpálcával nevelő, középkorba illő iskolát. Mindez szervesen szövődik a mába. A falangista pribék egy pillanat múlva békés ingatlanspekuláns, a rendőrfőnök — szállodatulajdonos. Az álmos, légypiszkos kisváros fölött mintha megállt volna az idő. Másfajta szemszögből, de kísértetiesen hasonló életérzést közvetít a görög Pantelis Voulgaris „Anna eljegyzése” című filmje, amelyet Voulgaris a diktatúra megdöntése előtt (és több évi börtön után) készített. A film lassan kibontakozó stotyja azt mondja el, hogyan ismerkedik meg Vera, a jómódú polgárcsaládnál szolgáló fiatal paraszt cseléd egy hozzáillő fiúval, hogyan szerelmesedik öszsze a két fiatal, határozza el, hogy összeházasodik. S végül a lány gazdái hogyan akadályozzák meg a fiatalok boldogságát, attól tartva, hogy nem kapnak helyébe új cselédet. Vallási, társadalmi előítéletek szövevényét tárja fel mesteri kézzel Voulgaris. Olyanfajta világ ez, amely kísértetiesen hasonlít a felszabadulás előtti Magyarországra. A „fesztiválok fesztiváljának” valamennyi szekciójában magyar filmek is szerepeltek. A játékfilmek közül Szabó István filmje, a „Tűzoltó utca 25.”, Locarno után Londonban is szép sikert aratott. A gyermekfilmek kategóriájában nagy visszhangja volt Jankovics Marcell „János vitéz”-ének. („Jankovics szerint — mondja Ken Wlaschin — a rajzfilm akkor érhet el új virágzást, ha sikerül kitörnie eddigi korlátai közül s egy új, költőibb és mélyebb eszmei tartalmú világot teremt. A »János vitézi-ben ezt sikerült megvalósítania.”) Két utazás A filmfesztiválon bemutatott dokumentumfilmek közül a legnagyobb érdeklődést a „Vietnami utazás” keltette. Jane Fonda férjével, Tom Haydennel együtt 1974 tavaszán készítette a Vietnami Demokratikus Köztársaságban. Ezúttal másodszor látogatott el Vietnamba. Először a háború tombolása közben járt ott, tiltakozásképpen az amerikai agresszió ellen. Most azért utazta be az országot, hogy filmszalagra rögzítse Vietnam mai arculatát. Csak a demokratikus Vietnamban valósíthatta meg tervét: Thieu kormánya megtagadta Fondáéktól a beutazási engedélyt. Fonda és Hayden — Haskell Wexler rendező társaságában — járt Hanoiban és kicsiny falvakban, beszélgetett írókkal, művészekkel, orvosokkal, pedagógusokkal. Ellátogatott városi otthonokba és parasztok kunyhóiba. A vietnami emberek mindennapi életét igyekezett megragadni filmjén — sikerrel. Jane Fonda az életben még karcsúbb, még szőkébb, még fiatalabb, mint a filmvásznon. Tudatos, kirobbanó energiájú — és lebilincselően okos. Mi volt a célja ezzel a filmmel? „Voltaképpen szociológiai kísérletnek szántuk — válaszolta. — A vietnami nép gondolatvilágát akartuk feltárni. Azt szerettük volna minden elhomályosító közvetítés nélkül érzékelni, hogy miképpen gondolkodik a vietnami átlagember Amerikáról napjainkban.” És az eredmény? „Az, hogy minden szenvedés ellenére, amit ki kellett állniok, világosan látják a belső ellentéteket, amelyek megosztják az amerikai társadalmat. Tisztában vannak azzal, hogy nem az amerikai nép volt Vietnam ellensége, hanem a milliárdos multinacionális vállalatok Egyébként ennek a felfogásnak jeleit már első vietnami utam során is tapasztaltam. Mialatt a városokra USA-bombák zuhogtak, a moziban amerikai filmet játszottak. Nem éreztem semmiféle elvakult gyűlöletet.” Mi lesz a film sorsa? Bemutatják az Egyesült Államokban? „A forgatáshoz egyetlen producertől sem tudtunk pénzt kapni. Most, hogy elkészült, a Columbia nem hajlandó forgalomba hozni. Remélem, ennek ellenére is eljut majd az amerikai közönséghez, az Amerikai Nép Vietnami Szolidaritási Bizottsága segítségével.” Jane Fonda tele van tetterővel, optimizmussal. Amikor azt kérdezzük, hogy új filmszerepre is készül-e, titokzatosan hallgat. Végül elárulja, hogy 1975 tavaszán valóban forgatni kezdik következő filmjét. De csak annyit hajlandó elárulni róla, hogy valószínűleg Paul Newman lesz a partnere. HALÁSZ ZOLTÁN JANE FONDA A LONDONI FILMFESZTIVÁLON A dialógusok is felvétel közben születtek MAGYARORSZ 1975 2 AG