Magyarország, 1977. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1977-11-27 / 48. szám

T­él közeledtével tanulásról, filmekről és egyéb, négy fal közötti dolgokról sűrűsöd­nek meg a levelek. Nagyrészt ilyen olvasói írásokból idézünk az aláb­biakban. „A Magyarország 1977/40. szá­mában újszerű cikket olvashattunk a nyelvtanulásról. A szerző a nyel­vet tanuló szemszögéből vizsgál­ta ezt a bonyolult kérdést, mégis csak az egyik oldalt domborította ki. Nekem az a véleményem, hogy ha a cikkben említett anyagi fel­tételekben óriási javulás követ­keznék be, hazánk lakosai akkor sem tudnának több nyelvet. A módszer és a segédeszköz nélkü­lözhetetlen ugyan, de a legfonto­sabb mégis az érdekeltség. Létezik a nyelvtanulók tábora, vagyis azo­­ké, akik már felnőtt fejjel, pénzt és fáradságot nem kímélve küsz­ködnek a nyelvekkel és a másik oldalon vannak az iskolai tanulók, akiket oktatnak, de érdekeltségük egy nyelv elsajátításában legtöbb­ször csak egy osztályzat erejéig van. Tálcán viszik eléjük az is­mereteket, szájukba rágják a nyelvtani szabályokat, de amikor kikerülnek az iskolából,­soha töb­bé kezükbe nem veszik a nyelv­könyvet. A cikkben említett ku­darcoknak nyelvi oka is van. Kö­zelebbről az, hogy a magyar nyelv a finnugor családba tartozik, s ha akármelyik indoeurópai nyelven akarunk tanulni, agyunkat át kell programozni annak a nyelvnek a gondolkodásmódjára. Anyanyel­vünk és a tanított nyelvek között a távolságot csökkenthetné az esz­perantónak »hídnyelvként« való alkalmazása. Ez ugyanis leegysze­rűsített nyelvmodell, nyelvtana nem bonyolult, szókincse pedig elsősorban nemzetközi szavakra épül. Mivel semleges nyelv, nem rontja az anyanyelvet. Kiejtése könnyű, nincsenek benne archaiz­­musok, nyelvtani kivételek, nyelv­járások. Lehetségesek más meg­oldások is, de az eddigi, hagyo­mányos kísérletezések helyett mindenképpen új módszerekhez kell folyamodni.” EHMANN BEÁTA BÖLCSÉSZHALLGATÓ, BUDAPEST „Lapjuk 1977/40. számában örök­zöld témával foglalkoztak, a nyelv­­tanulással. Véleményem az, hogy nemzeti ny­elvből soha nem lehet egyetemes világnyelv. Lenin erről azt mondta, hogy az az adott nemzet kiváltsága lenne, amit a többi nemzet nem fogadna el. Az eszperantó nyelvnek — mint Ka­rinthy mondta —­­semmi más cél­­­­ja nincsen, mint amit hirdet ön­magáról, hogy rendet teremtsen a világ kábelében«. Kilencven éve él, értékét már­ évtizedekkel ez­előtt olyan egyéniségek is felis­merték, mint Lev Tolsztoj, Romain Rolland, Makszim Gorkij, Einstein, Jaurés és még sokan mások. Áll­jon itt a magyar szellemi élet egyik kiválóságának, a száz éve született Adynak a véleménye: »Nem lesz időnk száz nyelvet ta­nulni. Gondoskodni kell tehát ar­ról, hogy anyanyelvünk mellett egy közös nyelvvel élhessünk. Hát nem magyar probléma-e a világ­nyelv? Nem százszor jobban ér­dekünk ez nekünk, mint a fran­ciáknak? . .. Közülünk illenék, hogy kikerüljenek az internacio­­nális nyelv legfanatikusabb apos­tolai.« Azt hiszem, hogy amíg nem ismerjük fel az eszperantó többoldalú előnyét, addig minden, nyelvtanulással foglalkozó cikk csak a nyelvtanulás kudarcáról számolhat be.” PODANI JÁNOS, BUDAPEST „A nyelvtanulásról megjelent cikk és az azzal kapcsolatos leve­lek olvastán szeretnék én is egyet­­mást elmondani. Az első világ­háború után, az 1920-as, 30-as években nagy lendületet vett Ma­gyarországon az eszperantó nyelv tanulása. Vidéki városokban és nagyobb községekben is működtek eszperantó társaságok és tanfolya­mok. Az egyiken magam is részt vettem. Egy alföldi iskolaigazga­tó, aki országgyűlési képviselő is volt, a Parlamentben beterjesz­tette azt az indítványt, hogy az elemi és középiskolákban a né­met nyelv helyett vezessék be kö­telező nyelvként az eszperantót. Az akkori országgyűlés ezt eré­lyesen leszavazta, azzal a »kísé­rőszöveggel«, hogy ez kommunista nyelv. Hát ha ez igaz, akkor miért nem lehet most kötelező nyelv­ként tanítani? Miért nem kezde­ményezzük elsőként, hogy kötele­ző nyelv legyen az iskolákban az eszperantó? Emellett bármilyen más nyelvet is lehet még tanulni. A turizmus az egész világon, így nálunk is mind jobban fellendül. Minél gyorsabb és könnyebb az idegen országokba való eljutás, an­nál több­en utazgatnak, s ha tud­nánk eszperantóul, Európának szinte minden országában köny­­nyen meg tudnánk­­értetni magun­kat. Nem kellene­ kézzel-lábbal mutogatni, mint most például Gö­rögországban, vagy , Spanyolország­ban teszik a magyar tursták, még ha történetesen németül beszélnek is.” REZES-MOLNÁR LAJOS, BALATONFÜRED „A Magyarország 1977/44. szá­mában az 1396 Budapest, Pf 634 rovat több levelet is közöl »Egy­millió kudarc« című írásommal kapcsolatban. Ifj. Schütz István, az Idegennyelvű Könyvesbolt dolgo­zója »félig-meddig hivatalosan« szólt hozzá, s e minőségében felü­letességgel vádol. Nem tudom, mi­vel szolgáltam rá. Azon kívül, hogy a lingafon lemezt fonetikusan ír­tam, más tárgyi tévedést ő sem olvas rám. Tekintetbe kell venni azt is, hogy a cikk anyagának felvétele s az írás megjelenése kö­zött idő telt el, így nem írhattam meg, hogy időközben már angol nyelvlecke is kapható lett­ a bolt­ban. Az említett levél kiegészíti a cikket, csakúgy, mint több ol­vasóé, s ezt ezúttal is köszönöm.” KALMAN GYÖRGYI, BUDAPEST „A Magyarország régi olvasója­ként örömmel nyugtázom, hogy — mint 1975 őszén lapjukban java­soltam — nemrégiben egy főváro­si utcát Helsinkiről neveztek el. Ez évi 42. számukban dr. Nagy Károly levelében azt kérdezte: ki­nek köszönhető a székesfehérvári székesegyház falán levő Ady-idé­­zet. Szerintem nem feltétlenül ha­ladó emberek vésették a hősök emlékművére az 1918-ban írt »Nótázó vén bakák« című Ady­­versből vett két sort, hiszen Adyt a jobboldal egy része is megpró­bálta kisajátítani magának. Né­meth László a debreceni Ady-tár­­saság 1934-es emlékestjén figyel­meztetett : »Ezt a költőt nem le­het kócbabaként szétráncigálni.« Lányi István 1936-os leporellóján az említett hősi emlékmű még Ady­­idézet nélkül látható, így jogos a feltételezés, hogy az idézet később került oda.” BIKSZÁNÉ HAJDÚ KLÁRA, BUDAPEST „A Magyarország 1977/44. szá­mában az »Elszakadás« című cikk zsebpénzről, takarékoskodásról szól. Az iskolai takarékbetét-állo­mány számadatait nézve, úgy lát­szik, hogy nincs baj e téren. Csak­nem minden gyerek vált köny­vecskét, szorgalmasan vásárolja a bélyegeket, a legtöbbet gyűjtők neve kikerül a faliújságokra, ju­talmul kis képeket, reklámlapo­kat kapnak. De hogyan gyűjthet össze például egy harmadik álta­lános iskolai osztályba járó gyerek 1000—1500 forintot egy tanév alatt? Szerintem szó sincs itt valódi ta­karékosságról. A szülő időnként átad egy összeget, hogy vigye a gyerek a takarékba. Jellemző az a mondat is, amit fiam üzenőfüze­tébe írtak be az iskolában: »Ta­karékra pénzt behozni!« Bármeny­nyire szépek a számadatok, az is­kolai takarékosság pedagógiailag ma még kimunkálatlan, egyálta­lán nem nevelünk vele takarékos­ságra. Ha a gyerek a zsebpénzé­ből megtakarított forintokat gyűj­­tené így, akkor lenne pedagógiai értelme is, hiszen lemondana va­lamiről egy komolyabb cél érde­kében. Akkor viszont nem lenné­nek ilyen nagy összegű betétek, hiszen egy gyerek 120—150 fo­rintnál többet aligha tudna össze­gyűjteni egy év alatt. Ám annak valóban lenne értéke.” ATANYI LÁSZLÓ, BUDAPEST „Értetlenül szemlélem hazánk egyik, világviszonylatban is leg­híresebb tájegységének sorsát. To­kajnál megtalálható az alacsony hegység sajátos mikroklímája, az alföldi táj és két folyó, amely szin­te kínálja magát a vízi sportok­nak. Tokaj ódon utcáin hétvégeken és nyáron szinte nagyvárosi a for­galom, de a vendégek keserű száj­ízzel­ távoznak az első nap esté­­jén/'m­ert­­— bármilyen hihetetlen — Tóftailfen nincsen szálloda. A [%],kettyfílingben saját sátorral lehet Tielyett találni, de másnap reggel nincsjjpol megreggelizni. Bizonyá­ra a közigazgatási helyzet is hoz­zájárul mindehhez, hiszen Tokaj Borsod-Abaúj-Zemplén megyéhez tartozik, de távol esik a megye nagy iparvárosaitól, viszont alig harminc kilométer a távolság Nyíregyházától, a szomszéd megye székhelyétől, így aztán a problé­mákat inkább Szabolcs megyében tartják nyilván, viszont segíteni Borsod tudna. Régi gond a helyi lakosság foglalkoztatása is. A megoldás adódna: idegenforgalmi központtá kellene fejleszteni To­kajt.” VÁRKONYI ISTVÁN, NYÍREGYHÁZA „A Vatikánnal és a katolikus egyházon belül folyó vitákkal kap­csolatban megjelent cikkekhez kí­vánok hozzászólni. A Lefébvre-ügy korunkban ugyan valóban egye­dülálló, de az egyház történelme sokféle »belső eretnekséget« is­mer. Ilyen volt a­­janzenizmus, majd 1870 után az úgynevezett ókatolikus szekta kiválásához ve­zető püspöki lázadás az I. vati­káni zsinat tévedhetetlenségi dog­mája ellen. A Lefébvre által fo­ganatosított szentelések »érvényes, de meg nem engedett« módon tör­ténnek. Ha püspököt szentelne, az a legsúlyosabb kiátkozást vonná maga után. A magáról sokat hal­lató francia főpap ennél bizonyára óvatosabb, s Nyugaton már azt jósolja a sajtó, hogy irányzata ki fog fulladni.” DR. KRATKY TAMÁS, BUDAPEST „Lapjuk 1977/43. számának 14. oldalán »Gondok a nyári kataszt­rófák után« címmel közölték a Der Tagesspiegel cikkét. Nem le­het tudni, hogy az eredetiben vagy a fordításban, de földrajzi és ténybeli szarvashiba van ben­ne. Azt írják, hogy az USA-ban Nevada és Arizona állam szabá­lyozta és felosztotta a Columbia folyó vizét. A tény az, hogy e két állam a Colorado folyó vizét »osztotta fel« azáltal, hogy Boul­der nevadai város közelében épült fel a világhírű Boulder-gát 1935- ben. Ez 37 milliárd köbméter víz tárolását és körülbelül 2 millió hektár föld öntözését teszi lehe­tővé, továbbá óriási mennyiségű elektromos energiát termel a vele együtt épült vízi erőmű. A Co­lumbia folyó Washington és Ore­gon államok között folyik, a Co­­loradótól körülbelül 1500 mérföld­re észak—északnyugatra.” H. B., BUDAPEST 1396 Budapest, Pf. 634 Tél eleji témák Levelek az eszperantóról A tokaji táj gondjai HÁMAN KATÓ ESZPERANTISTÁK KÖZÖTT ! Vezessék be kötelező nyelvként MAGYARORSZÁG 1977 48

Next