Magyarország, 1979. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1979-02-18 / 7. szám

Öt világrész száz lapjából • Öt világrész LATIN BETŰS TACEPRO PEKINGBEN m \ ■ ..c4v4EF-¡- ■ Kép szöveg nélkül (Die Presse) Tömegsír a mészégető kemencében szern Gyónással kezdődött. A chilei rendőrség egyik egyenruhás tiszthelyette­se lelkiismeret-furdalásain akart enyhíteni. Meggyónt egy katolikus papnak: „Részt vettem politikai foglyok tömeges agyonlö­­vésében.” A rendőr sze­rint mintegy 100 foglyot öltek meg. „A halottakat — így a bűnbánó férfi — a kivégzés helyének köze­lében­­temették el.” A rendőrtiszthelyettes, aki kérte, hogy nevét ne hozzák nyilvánosságra, be­leegyezett, hogy chilei egyházi körök ellenőrizzék adatait. Néhány nappal a gyónás elhangzása után férfiak egy csoportja útnak in­dult: három pap Enrique Alvear püspök vezetésével Maximo Pacheco ügyvéd, Allende elődjének, a ke­reszténydemokrata Frei­­nek egyik minisztere, s a helyi hetilapok két kiadó­hivatali igazgatója. Pontosan követték a rendőrtiszthelyettes által előírt útvonalat: Santiagó­­ból 35 kilométert tettek meg San Antonio part menti város felé, azután Talagante kisvárosnál bal­ra fordultak, Lonquén fa­luig, majd további két ki­lométert mentek egy ki­száradt patak mentén. Sivár, lakatlan völgybe értek a Kordillerák előte­rében. Kiszáradt, sárgás fű mindenütt. Még húsz év­vel ezelőtt a völgyben mészkőbányát üzemeltet­tek. Ma is teljesen ép két 14 méter magas és 2,5 mé­ter átmérőjű mészégető kemence. A kemencék hát­só fala egy meredek szik­lafalhoz támaszkodik. A kemencék közelében bukkantak rá a vizsgálat­ban részt vevő férfiak első leletükre: egy koponyát, egy lábszárcsontot és fosz­ladozó ruhadarabokat ta­láltak. A kemencék köze­lében — mondotta az egyik tanú — „borzasztó bűz terjengett”. Mintegy 30 méterrel ar­rébb így hangzott a gyó­nás — embermagasságú fal, egy szerszámraktár maradványa mellett lőtték agyon a foglyokat. A vizs­gáló csoport a falban na­gyon sok kis lyukat talált, lövésnyomokat. Az így szerzett bizonyí­tékok alapján a szolidari­tási vikariátus — a chilei katolikus egyház politikai üldözöttekkel és család­jaikkal foglalkozó egyik segélyszervezete —­ felje­lentést tett. Az eset ko­molyságára tekintettel a a papok megkerülve az al­sóbb igazságügyi szerve­ket, a Legfelsőbb Bíróság­hoz fordultak, amely azon­nal két vizsgálóbíróra bíz­ta az ügyet. Ezek haladék­talanul elrendelték a lon­­guéni mészkőbányában a tetemek kihantolását. A kormányzat munka­­nélküliek egy csoportját munkaszolgálatra hívta be csekély bér ellenében, s ezek kezdték meg a mun­kát a bányában. A mész­égető kemencék megtisztí­tása közben már az első napon hét tetemet talál­tak, másnap tizenkettőt, a harmadikon további hatot. Többükön a kínzások egy­értelmű jeleit fedezték fel, így például szétvert kéz­csontokat. Bilincsek és szájpeckek is hevertek szerteszét. A lonquéni tetemek fel­tárásával az Allende elnök elleni katonai államcsíny bekövetkezte óta első íz­ben bukkantak a hírhedt „titkos temetők” egyikére, ahova a chilei biztonsági szervek annak idején áldo­zataikat elföldelték. A chi­lei államcsíny 1973. szep­tember 11-i eseményei óta beszéltek ilyen tömegsírok létezéséről, de bizonyíté­kok nem voltak. Senki sem tudja ponto­san, hány halottba került az Allende elleni puccs. Éppen ilyen kevéssé áll­nak adatok rendelkezés­re az elmúlt öt év halálos áldozatairól. A Dina, a ret­tegett titkosrendőrség, a chilei junta ellenfeleinek ezreit tartóztatta le, illetve rabolta el. Feltehető, hogy az államcsíny után eltűnt ellenzékiek többségét meg­ölték. Minthogy nem vol­tak tetemek, a hozzátarto­zók azt remélték, hogy az eltűnteket titkos koncent­rációs táborokban tartják fogva — de élnek. A kivég­zettek most megtalált föl­di maradványai sok ilyen bizonytalan reményt zúz­nak szét. Az a tény, hogy a mész­kőbánya tömegsírját most egyáltalán megvizsgálhat­ják, bizonyítja a chilei ka­tolikus egyház jelentős be­folyását a katonai diktatú­rára. Pinochet juntafőnök nem akar még a klérussal is ellentétbe kerülni, ép­pen elég kül- és belpoliti­kai gondja van. Amikor a diktátor pár héttel ezelőtt szétverte a szabad szakszervezeti rendszer utolsó maradvá­nyait is, az észak-ameri­kai szakszervezetek boj­kottot szerveztek a chilei áruk ellen, ami komoly külkereskedelmi vesztesé­geket okozhat a juntának. A tetemek kihantolása után a kormány megpró­bálta az egészet „közön­séges bűnügynek” beállíta­ni. De ez az ügy időzített bomba szerepét töltheti be számára. A katolikus egy­háznak ugyanis már most, a vizsgálatok kezdetén, sokkal több bizonyíték van a kezében, mint amennyiről a nyilvánosság előtt beszámol, így például tudja annak a tisztnek a nevét, aki a bányában a kivégzéseket irányította. S ami még veszélyesebb a kormányzat szempontjá­ból: a longueni gyilkossá­gok ügyében beindított vizsgálat sok chileit felhá­borított. Egyetlen hét alatt egy paphoz hat bejelentés érkezett „titkos temetők­ről”.­ „A terror és a félelem — mondotta egy pap la­punk­­ munkatársának — az utóbbi években a hallgatás falát emelte hazánkban. Ha­­sikerül áttörni ezt a falat, ezzel lavinát indít­hatunk el.” Négy és fél évvel ezelőtt Európa nem valami szívé­lyes fogadtatásban része­sítette azt az embert, aki Nixon „politikai vezérkari főnöke” volt a Fehér Ház­ban. Alexander Haig tá­bornok távozását az Óvi­lágból a szövetségesek tisz­telgése kísérte. A tábornok talán beleveti magát a harcokba a Capitolium környékén. 1980 az elnökválasztások éve az Egyesült Államok­ban. Noha Haig a lehető legnagyobb titokban tartja további terveit, széles kör­ben ismert politikai ambí­ciói és a Republikánus Párthoz való szoros kötött­sége nyíltan felvetik a kér­dést, nem azért hagyja-e el a tábornok európai székhelyét, hogy ősszel New Hampshire-ban vagy Pennsylvaniában belevesse magát a választási kam­pányba — akár a repub­likánusok elnökjelöltje­ként, akár egy szenátusi hely várományosaként. Viszonylag könnyű érté­kelni azt a munkát, ame­lyet Haig a NATO euró­pai főparancsnokaként el­végzett. Az 1950 óta egy­mást váltó hét főparancs­nok közül az 1952-ben el­nökké megválasztott Dwight Eisenhower tábor­nokon kívül csak hárman gyakoroltak nagyobb ha­tást közvetlen környeze­tükre: Gruenther, Norstad és Haig. Lemnitzer tábor­nok, aki a leghosszabb ideig — 1961-től 1969-ig — állt a főparancsnoki posz­ton, talán éppen ezért a legnagyobb befolyással rendelkezett az európai fő­városokban, az egy Nors­­tad-ot kivéve. De Norstad mellett Haig volt a legak­tívabb. Amikor 1974 de­cemberében elfoglalta posztját, senki sem hitte, hogy négy éven belül si­kerül : — két újabb amerikai hadosztályt vezényelnie Németországba; — kidolgoznia egy ame­rikai tervezetet arra, hogy válság esetén tizennégy napon belül meg lehessen kétszerezni az Európában állomásozó amerikai harci csapatokat, s egy héten belül megháromszorozni az Európában elhelyezett amerikai harci repülőgép­rajokat; — minden évben meg­rendezni a fenti tervek szerinti hadgyakorlatokat; — kidolgoznia és jóvá­hagyatnia a NATO euró­pai partnereivel a NATO európai fegyveres erői be­vetőkészségének, harci ké­pességének tökéletesítésére és a szövetségesek közötti együttműködés javítására vonatkozó rövid távú ter­vet; — részben helyreállíta­nia a megromlott katonai kapcsolatokat Görögor­szággal és Törökországgal s emellett még politikai kapcsolatot is teremtenie Athénnel és Ankarával; — a földrajzilag hatalmas kiterjedésű hadgyakorlatok révén tudatosítania azt a tényt, hogy a NATO célja — szövetségben történő védelem. Az Autumn Forge — az évente megismétlődő s a fenti tervek begyakorlását szolgáló hadgyakorlat-so­rozat Haig tábornok sze­mélyes ötlete, személyes hozzájárulása volt, ame­lyet — fáradhatatlan ener­giával leküzdve minden ellenállást — keresztül is vitt. Ezért is volt az, hogy Haig­ európai katonai po­litikáját tavaly az NSZK- ban sok bírálattal illették és többen félremagyaráz­ták. Nem meglepő, hogy Haig, akit parancsnoki ambíciói arra ösztönöztek, hogy véghez vigye elkép­zeléseit, megvalósítsa a terveket, több bírálatban, mint dicséretben részesült, hiszen munkája során szinte kénytelen volt időn­ként megsérteni a nemzeti érzékenységet, a szigorú, központi tervezést energi­kus irányítással párosítani. Mindazonáltal éppen Hans Appel NSZK-hadügymi­­niszter volt az, aki a fő­parancsnokságon tett leg­utóbbi látogatása után ki­váló tábornoknak nevezte Haig-t s kijelentette. Majd a későbbiek meg­mutatják, hogy a nagysza­bású NATO-hadgyakorlat­­program, mely területileg Norvégiától Törökországig terjed s egységes szabá­lyok és kritériumok irá­nyítják, túléli-e Haig tá­bornok távozását. A vezér­karokban és a miniszté­riumokban megbúvó tör­pék nyilván alig várják, hogy a nagy ember vissza­menjen az Atlanti-óceán túlsó partjára, hogy aztán revansot vegyenek rajta. Haig nem megy nyugdíjba DIEJSSZEIT HAIG TÁBORNOK Személyes ötlete MAGYARORSZÁG 1979/7

Next